VIII. FELEKEZETISÉG ÉS KÜLFÖLDIESKEDÉS ELLEN. (1704.)
VIII.
FELEKEZETISÉG ÉS KÜLFÖLDIESKEDÉS ELLEN.
(1704.)
FELEKEZETISÉG ÉS KÜLFÖLDIESKEDÉS ELLEN.
(1704.)
ESTERHÁZY nádor megkérdeztette Bercsényitől, voltaképpen mik a fölkelés okai? Olyat kérdezett, a mit neki kellett volna tudnia* és a mire a királypárti gróf Széchenyi Pál kalocsai érsek már deczember 20-ikán maga is megfelelt báró Scalvinioninak, a ki az udvari körök nevében érdeklődött ez iránt.* De megfelelt állítólag maga Rákóczi is, a kinek nevében egy manifestum 26 oldalon hatvan pontban sorolta fel a nemzet sérelmeit.* Kijelentette, hogy semmit sem akarnak tenni a király ellen, sőt tisztelettel, szeretettel dolgoznak dicsőségéért; hálásak lesznek iránta, ha velök mint jó fejedelem bánik s helyreállítja valamennyi kiváltságukat és szabadságukat. Mivel (protestáns) vértanúik vére a lelkiösmeret szabadságáért az égre kiált, kivánják, hogy templomaikban szabadon végezhessék istentiszteletöket. Adják vissza a jezsuiták kezén levő egyházi javaikat levéltáraikkal, korábbi hivatalaikkal, méltóságaikkal, kollégiumaikkal és azok jövedelmeivel együtt. Magyar- és Erdélyországból száműzzék a jezsuitákat az idegen származású katolikus papokat utasítsák ki az országból s az áttérni akarót senki se kényszerítse, hogy szándékának okát adja. A protestáns iskolákat mindenütt régi állapotukba állítsák vissza, A lutheránusok Magyar- és Erdélyországban bárhol szabadon telepedhessenek le. A törvényszéki bírák minden városban felében katholikusok, felében protestánsok legyenek, s a városi hatóságok felváltva katholikusokból és protestánsokból alakúljanak. A protestánsokat lelkiösmeretökkel ellenkező vallási szertartásokra ne kényszerítsék, pl. ne kelljen résztvenniök az úrnapi ünnepségeken, haldoklóhoz az Úr testét vivő pap előtt ne kelljen térdre borúlniok. Szabad legyen harangoztatniok. A vegyes házasságból született fiú atyja, a leány pedig anyja vallását kövesse, s gyermekét egy szülő se kényszeríthesse más vallásra. A protestánsok egyházi ügyekben zsinatokat tarthassanak s ezekre a király is küldhessen biztost, de ne jezsuitát.
Bercsényi felelete, Hist. des révolutions, II. 104. Katona, Hist. Crit. XXXVI. 417.
Miller, Epistolae archiep. Georgii et Pauli Széchenyi, I. 35–44. Szalay, VI. 119–121.
Kivonatban Whitworth már 1704 januárius 5-ikén ismerteti mind a hatvan pontot. Angolul közli Simonyi, I. 90–93. (Magyar eredetijét nem ismerem.)
Rákóczi szerint ezeket a pontokat Bécsben koholták, alkalmasint azokból, a melyeket Okolicsányi terjesztett Széchenyi érsek elé, mint a háború kitörését okozó sérelmeket. Hét hónap mulva Okolicsányi Pál vezetése alatt Gyöngyösön 13 vármegye protestáns követei mégis végrehajtásukat követelték; ellenben XIV. Lajos, XI. Kelemen pápa közbelépésére, határozottan figyelmeztette, hogy nem segítheti a katolikus vallással annyira ellenkező, sőt annak kiirtására törekvő szándékaiban. Nagyon kellemetlen helyzetbe jutott; de hiszen éppen ez volt a bécsi udvar czélja. Ha teljesíti a protestánsok kivánságát és visszaadatja a linzi békében nekik biztosított templomokat, akkor valódinak, tehát reá nézve kötelezőnek ismeri el ezt a koholt manifesztumot; ha pedig nyilt levélben nyugtatja meg a pápát és a franczia királyt, hogy a katolikusokat megrövidíteni nem engedi, belső háborúba kergethetné a fölkelő magyarokat. Hiszen Okolicsányi Pál nyiltan izgatta a protestánsokat, hogy ha Rákóczitól meg nem kaphatják, a királytól kérjék kivánságaik teljesítését.*
Rákóczi emlékiratai, 107.
Ha igazi a manifestum, Rákóczi arra a pontra jut, hogy a parasztok vezéréből a protestánsok vezére legyen s fölkelése a vallásháborúk színében tünjék föl. Hadainak nagy része valóban a protestánsokból került ki; de Rákóczi nem akart sem osztály-, sem felekezeti harczot. Még ez a koholt manifestum is azért jelentette ki Isten és emberek előtt, hogy a most fegyverben álló magyarok szabadságuk visszanyeréséért küzdenek s azonnal hazatérnek, ha a király biztosítja szentesített törvényeiket. E végből kész helyet jelölni a béketárgyalásra, fegyverszünetet s majdan, az idegen hatalmak kezessége mellett, békét is kötni. Politikai tekintetben csak néhány részletes kivánsággal állt elő. Ilyen volt, hogy a német-római birodalomba a magyarok 15 évig vám nélkűl szállíthassák élelmi és iparczikkeiket és hogy az örökösödési háborúban 6000 gyalognál és 4000 lovasnál nagyobb erővel ne kelljen segítniök a királyt, ezt a magyar sereget azonban külön tüzérséggel láthassák el. Saját személyére nézve azt kivánta, hogy családjávál együtt visszanyerje korábbi szabadságát, vagyonát, különösen Munkács vára uradalmát. Az ellene 1703 április 30-ikán hozott itéletet semmisítsék meg; adják vissza régi tisztségeit, méltóságait, ösmerjék el birodalmi herczegnek stb. Hívei kegyelmet nyerjenek s kapják vissza tisztségeiket, jószágaikat. A ki a király szolgálatába akar átlépni s leteszi a hűségesküt, azt minden bizalmatlanság nélkűl fogadják. A béke pedig olyan szent legyen, hogy annak megkötése emlékezetét a katolikusok és a protestánsok évenkint megünnepelhessék templomaikban.
Rákóczi azonban csak hadi sikerek árán remélhetett kielégítő békét. Vele szemben Wildenheim Károly alezredes már tizenkettedik hete védelmezte Tokaj várát, pedig Bécsben nem egyszer beszélték, hogy megadta magát a fejedelemnek.* Úgy látszik, visszautasította az ajánlatokat, mert Rákóczi azonnal parancsot adott a rohamra, a mint az 1704. esztendő első holdváltozása fagygyal köszöntött be s a Tisza és a Bodrog egyetlenegy éjtszaka befagyott. Minden oldalon körülvette a várat, de voltaképpen csak a szárazföld felöl akarta megtámadni. Maga jelölte ki tisztjei helyét és kalaúzokat adott melléjök. Hadai vitézül támadtak. Parancsa nélkül is megrohanták, részben meg is mászták az alsó falgátat, azonban a puskatűz elől hátrálniok kellett. A színlelt támadás tehát meghiusúlt s igy a száraz felől intézett igazi sem sikerülhetett, mert azt a vonalat a várbeliek elegendő erővel védelmezték. Az ellenség azonban most már becsülni kezdte a kuruczok vitézségét s a második ostrommal való fenyegetésre Vízkereszt napján alkudozni kezdett a fejedelem megbízottaival, Vay Ádámmal és Buday tábornokkal. A januárius 9-ikén aláírt föltételeket a fejedelem másnap megerősítvén,* az őrség szabadon elvonúlhatott Pestre, de az ágyúkat, mozsarakat, fölszereléseket át kellett adnia s a császáriak közűl, a ki akart, a fejedelem szolgálatába állhatott.* Bercsényi Somorján 15-ikén Te Deumot mondatott* annak örömére, hogy egy egész hadtestet többé nem kötött le ez a vár, a melyet különben a fejedelem, mint a hely földesura, csakhamar lerontatott. Seregeit pedig téli szállásra vezetvén, maga Rákóczi februárius 8-ikán bevonúlt Miskolczra, kipihenni a téli hadjárat fáradalmait.* De szó sem lehetett pihenésről. Folytonosan szemmel kellett tartania Kassa, Eger, Szendrő és Eperjes német helyőrségeit, a melyek néha idáig portyáztak. Mesterségesen is terjesztette serege nagyságának a hírét, hogy legalább ekként tegye őket tartózkodóbbakká; de különben, saját vallomása szerint, «gyakran bölcsesség lett volna meggondolatlanul cselekedniök», ha tudják, kuruczhada milyen állapotban van.*
Whitworth 1703 deczember 15. (Simonyi, I. 78.) A Feldzüge des Pr. Eugens (V. 620.) szerint 1704 januárius 1.
Thaly, Bercsényi, III. 94. A fejedelem (Emlékír., 62.) tévesen tette Pál fordulása idejére.
Rákóczi emlékíratai, 62. Az «Accords Puncten» 4-r. 2 oldalon meg is jelentek. (Gróf Apponyi S. Hungarica, II. 338–9. l.)
Illyés István püspök naplója. Magyar Sion, 1865. 882.
Rákóczi emlékír., 80. Szendrei, Miskolcz tört. II. 311.
Rákóczi emlékíratai, 81.
Az elég szigorú télben katonái félmeztelenűl jártak zsákmányolni és fosztogatni. Savoyai Jenő herczeg még szomorúbbnak találta a császári sereg állapotát.* A katonák legnagyobb része meztelen és rongyos, nincs pénze, a tisztek is koldússzegények. Sokan éhség, inség, vagy ha megbetegedtek, ápolás hiányában pusztúlnak el. A tisztek és legények kislelkűek; mindenütt csak panaszt és kétségbeesett káromkodást lehet hallani. Két emberöltő mulva a forradalmi Washington szintén azt jelentette a kongresszusnak, hogy ezer embere mezitláb jár, de azt is, hogy csodálja meztelen és éhes katonái türelmét, hűségét. A történelemben példátlannak találta, hogy emberek, a kiknek nem volt ruhájok a hideg ellen, takarójuk, a mely alatt alhassanak, csizmájok, hogy ne kelljen útjokat talpaik vérével festeniök, – mégis zúgolódás nélkül tűrjék nyomorúságaikat. És kinek nem jut eszébe Saint Just, a ki lehúzza a polgárok lábairól a csizmákat, hogy katonáinak legyen miben járniok? Rákóczi semmiesetre sem végzett náluk kisebb munkát, a mikor a mostani félmeztelen katonákat rövid időn teljesen felruházva állította szembe az ellenséggel. Lelkesedést, sőt rajongást keltett bennük a szabadság iránt. Sokáig éppen ezért vonakodott elfogadni az Erdélyben kezébe esett gróf Pekri Lőrincz, gróf Mikes Mihály, báró Száva Mihály és más urak hódolatát, hogy oly színben ne tűnjenek föl, mintha hüségöket és szabadságukat árúba bocsátották volna. Maga tanácsolta nekik: térjenek vissza a király hűségére s más foglyokért majd kicseréli őket; és csak ismételt sürgetésökre vette be tőlük a hűségesküt; mire Kővár főkapitánya, gróf Teleki Mihály is csakhamar hozzácsatlakozott.*
Arneth, Prinz Eugen, I. 231. (1704 januárius 22.)
Rákóczi emlékíratai, 81–82. Az erdélyi gubernium 1703 augusztus 22-ikén felszólította Pekry Lőrincet, hogy megyéje (Fejér) ügyében megjelenjék előtte; októberben a brassaiak már mentegetőztek a gubernium előtt, hogy Pekrynek városukban lefoglalt javait ez időszerint nem szállíthatják Szebenbe. (Mike Sándor gyűjt., Erd. N. Muz.)
Tokaj.*
Tokaj a «Neu eröffnete ottom. Pforte» 1690. évi kiadásából.
A dunáninneni részekben Schlick egészen Pozsonyig hátrált, s a császáriak hatalmában csak egyes várak maradtak. Bercsényi a Csallóközbe tette át főhadiszállását, a honnan Károlyi Sándort 1704 januárius 11-ikén 5000 emberrel átküldte a Duna jegén a Dunántúlra. Pápa várát ellenállás nélkül megszállta, a hónap végéig jóformán az egész Alsó-Magyarországot Rákóczi hűségére eskette, fölfegyverezte és katonailag szervezte.* Császáriak csupán Győr, Esztergom, Szigetvár, Sopron, Fraknó, Lánzsér és Németújvár erősségeiben maradtak. Más várak semlegességök elismerését kérték; pl. Sümeg, a hol gróf Széchenyi Pál kalocsai érsek és Szalonak, a hol árváival gróf Batthyány Ádám horvát bán özvegye lakott. Januárius 19-ikén Bécs külvárosainak lakosai rémülten menekűltek a belvárosba, a falak mögé; sokan Szászországba és Olaszországba szaladtak. Mindenki egyetértett abban, hogy Bécs elveszett, ha a császár is odahagyja. A velenczei követ egy hét mulva is azt írta; hogy rettegés uralkodik mindenütt, mert a szabadság szent nevében az egész ország a fölkelők zászlait követi.*
Rákóczi emlékíratai, 82. Károlyi ön életírása, I. 71–73.
Francesco Loredan velenczei követ jelentései, 1704 januárius 19. és 26. Malagolánál, Deutsche Revue, 1907. 95.
Nem csoda, ha első sikereinek hírére a lengyel trón betöltésénél egyesek, pl. Radziovszkij Károly bíbornok, Lubomirszkij a korona marsallja és Szienyievszkij Ádám reá, Báthory István kései unokájára gondoltak.* XII. Károly, a ki elöl a pultuszki csata óta II. Ágost saját országában jóformán bujdosni kényszerűlt, nem gátolhatta meg Rákóczi jelölését és azt, hogy a primás és barátai szavazatokat gyüjtsenek számára. A varsói országgyűlés 1704 januárius 24-ikén ideiglenesen felfüggesztette II. Ágost királyi hatalmát. Három jelölt jött szóba: Szobieszkij Jakab, XII. Károly és II. Rákóczi Ferencz. Amazt a svéd király Sléziában vadászat közben elfogatta – újabb példával igazolván az öreg Ujhelyi Istvánt, a ki Rákóczit vadászatközben óvatosságra intette. XII. Károly képtelenségnek tartotta a maga jelöltetését. Mit csinálna ő, a protestáns, ebben a katolikus országban? A korlátlan uralkodó ebben a fejetlen köztársaságban? Különben is inkább osztogatja, mint szerzi a királyságokat.* Februárius elején tehát a primás Rákóczinak ajánlotta fel a koronát. Ha a fejedelem olyan önző, a milyennek híresztelték, most alkalma lett volna, a nemzeti ügy cserbenhagyásával, megmentenie magyarországi roppant uradalmait s egy idegen országban megkísérelnie egyik őse koronájának megszerzését, Azonban azt felelte a csábító ajánlatra, hogy a háborút saját hazája szabadságáért kezdette. Nem tartotta helyesnek és becsületesnek, hogy hazája ügyét feláldozza saját hasznáért és egy idegen ország koronájáért. Nem akarta elhagyni hazáját és kitenni a legnagyobb veszedelemnek, az eddiginél is tűrhetetlenebb elnyomatásnak és annak, hogy szabadságának még árnyékát is elveszítse. Ezt az üzenetét Ráday Pál és Okolicsányi Pál, a kiket januárius 29-ikén látott el utasításokkal, nemcsak a bíbornoknak vitte meg, hanem XII. Károlynak is. A királyhoz intézett levelében elmondta, hogy méltatlan fogságából és szomorú számkivetéséből megszabadúlván, életét az osztrák iga alatt nyögő hírneves Magyarország fölszabadítására szentelte. Igazságos fegyverei a lakosok önkéntes egyetértése következtében győzedelmesen és jó sikerrel járták be az ország minden egyes részét. Mindamellett a király jóakaratába és oltalmába ajánlja nemzetét, mely egykor a kereszténység legvirágzóbb országa volt. Vegye szívére, dicsőemlékű ősei milyen buzgón ragaszkodtak hozzá s adja meg azt az oltalmat, a melyet ezen ország karai és rendei követök, Ráday Pál útján kérnek tőle.* Őseitől öröklött buzgósággal fordúl a királyhoz – írta már előbb gróf Piper Károly svéd miniszterelnökhöz. –A király kegyét Lengyelországban nem kérhette oly szabadon, mint óhajtotta. Most szabadságharcza igazságára hivatkozva kéri azt. A háború okait kifejti imént kibocsátott manifesztuma; s a királytól csak olyanokat kér, a mik a magyar szabadság és haza helyreállítása végett a svéd koronának is hasznosak lehetnek.* Emlékeztette a királyt, hogy nagyapáik szerződése értelmében 40.000 tallér segítségre tarthat számot; ő azonban beéri azzal is, ha ugyanakkor, mikor I. Lipót védelmére 6000 dán megy, őt 6000 svéddel segíti meg.* A lengyel koronát tehát Rákóczi egy szóval sem említette.
Ebből a korból való a lengyel Miatyánk, Lubomirskíj kortesverse, mely arra kéri az Istent, hogy ha őt nem akarja, legalább egy lengyelt akarjon, ne svédet, németet, badenit, bajort. Rákóczit nem említi. (Dési gymn. könyvtár, Urbarium).
Rambaud, Lavisse-Rambaud Hist. universelle-jében, VI. 790.
Rákóczi levele XII. Károlyhoz 1704 februárius 2-ikán a svéd áll. lt. kanczelláriai elnöki osztályában. (Péterffy szíves közlése.)
Rákóczi levele gr. Piperhez januárius 29-ikén. U. o.
Rákóczi emlékíratai, 58.
XII. Károly, svéd király.*
XII. Károly, svéd király arczképe. Kraft 1717-iki eredeti festménye után.
Ráday Pál névaláírása.*
Ráday Pál névaláírása, 1709. ápr. 28-ikán kelt leveléről. Eredetije a marosvásárhelyi Teleki-levéltárban. Olv. Paulus Raday m. p.
Ágost király, a kivel szemben fölléptették, visszakövetelte ugyan hozzá küldött szász katonáit, de biztosította barátságáról. Megigérte, hogy ellene a császárt nem segíti, sőt föl is ajánlotta közbenjárását a császárnál a magyarok kibékítésére.* A mikor tehát februárius 27-ikén csakugyan megfosztották trónjától,* a lengyel trón egyetlen jelöltje Leszcynszkíj Szaniszló maradt. «Nagyon fiatal még» – ellenkezett a primás. «Körülbelül egy idős velem», felelt a narvai győző és februárius 14-ikén csakugyan öt választották meg Lengyelország királyának. De ha Voltaire csodálkozott,* hogy maga XII. Károly 23 éves ifjú létére hajlandó volt «elajándékozni» Lengyelország koronáját, Szobieszkíj pedig nem akarta elfogadni, mindezeknél feltűnőbbnek találhatta volna, hogy ezt csak akkor tették, a mikor egy magyar fölkelő, imént még csupán a parasztok vezére, hazája boldogságát többre becsűlte minden egyéb földi dicsőségnél. Pedig Bécsben már nemsokára azt hiresztelték,* hogy nemcsak a lengyelek, hanem a magyarok is királylyá akarják választani abban a reményben, hogy ekként mind a két királyság hatalma növekedik. «Egy magyarországi korona forogván Rákóczi kezén s ennek a játéknak Rákóczi lévén a munkása, – írta ezekről valamit hallva Thököly* – én Erdélyből segítője lehetnék; kire Isten segítse is, hogy Magyarországot ad pristinum florem inducálhassa»! Mindez nemcsak egyesek álmodozása volt. Pár hónappal a lengyelek ajánlata után Stepney angol követ meg volt győződve, hogy ha Rákóczi Magyarország királyának akarná kikiáltani magát, azt Heister fáradt 4000 embere meg nem akadályozhatná.* Maga Rákóczi is tudta, hogy a vármegyék, a melyek valamennyien hűséget esküdtek neki, az eddiginél talán nagyobb méltóságot is adnának neki, ha – mi távol legyen tőle – saját hasznát keresné.* Azonban – saját vallomása szerint* – senki sem mondhatja, hagy valaha csak említeni is hallotta volna tőle a felséges czímre való vágyódását; különben is úgy volt meggyőződve, hogy a világi nagyravágyás a fejedelmi méltóságot, a mely néha elviselhetetlen teher, a boldogság helyett szokta hajhászni.* Őt azonban, mint mindjárt emlékíratainak elején hangoztatja,* nem vezérelte bosszúvágy, a koronára vagy fejedelemségre törekvő nagyravágyás, uralkodásra való ösztön, csak az a hivságos dicsőség, hogy hazája iránt megtegye kötelességét.
U. o. és Önéletrajz, 176. Szalay, VI. 117., 152–3. Whitworth Hedgesnek, 1704 januárius 12. Simonyinál, I. 98.
Erről a magyarok egy februárius 27-ikén Varsóban kelt levélből azzal értesűltek, hogy a svéd király a lengyel köztársasággal együtt hadat izent a császárnak. Hamel-Bruyninx márczius 12-ikén egy Bécsen át februárius 28-iki kelettel Varsóból kapott levéllel akarta meggyőzni Bercsényit a hír valótlanságáról. Simonyi, I. 198.
Voltaire, XII. Károly (magyarul), 99–103.
Hamel-Bruyninx hollandi követjelentése 1704 márczius. Simonyi, I. 226.
Thököly utasítása Pápay Gáspár részére 1704 szeptember 12. Monum. Hung. Hist. II. oszt. XXIV. 561.
Stepney Marlborough herczeghez 1704 julius 29. Simony, I. 364. Harleyhez julius 30. U. a. 367.
Rákóczi Károly lotharingiai herezeghez és osnabrücki püspökhöz 1704 május 18-ikán. A dési gymn. könyvtárában. «Urbarium, 1704», 81.
Thaly, Kalászok, 232.
Önéletrajz, 238.
Emlékíratai, 20.
Leszcynszkíj Szaniszló és neje.*
Leszcynszkíj Szaniszló és neje. Amédée Vanloo festménye után I. Moyreau metszette.
Ime az ember, a ki a magyar koronát éppen olyan bölcs mérséklettel hárítja el magától, mint a mult században Bocskay, Bethlen, Thököly, mert mindannyian csak az alkotmányos királylyal való megegyezést keresték; és ime az ember, a ki csupán hazájára gondolva, elhárítja magától a lengyel koronát, a mely nagyapjának trónjába és Erdély függetlenségébe kerűlt.
Ilyen emberről hitte Savoyai Jenö herczeg, Esterházy nádor, sőt maga a király is,* hogy tanácsokkal és tettekkel gróf Bercsényi izgatja és látja el, hogy tehát Bercsényit a magyar udvari kanczellárság fölajánlásával s egyéb igéretekkel elvonhatják Rákóczi pártjáról. Bethlen Miklós erdélyi kanczellár ugyanakkor álnév alatt írt röpíratában* Bercsényinek egyenesen a nádorságot, Rákóczinak pedig a szentrómai birodalombeli fejedelemség czímét szánta olyképp, hogy magyarországi jószágaiért a birodalomban vagy az osztrák örökös tartományokban megfelelő területtel kárpótólják. Százszor jobb volna ez úgy neki; mint a nemzetnek annál, hogy Magyarországban vagy Erdélyben kevés ideig uralkodjék és magát, nemzetségét, házát véghetetlen romlásba, veszedelembe ejtse. Magyarországi javaiból azután Bercsényit, Károlyit stb. lehetne kielégíteni.
I. Lipótnak 170 februárius 11-ikén és Esterházy nádornak másnap Széchenyi Pálhoz intézett levele. Thaly, Bercsényi, III. 113–117.
Olajágat viselő Noé galambja. Kiadta Szalay, gr. Bethlen Miklós önéletírásában. II 404–405. és saját másolatomban.
A Bercsényi megnyerésére szánt titkos alkudozásokkal egyidőben a király nyiltan is kísérletet tett a béke helyreállítására. Már 1704 újesztendő napján biztosította az összes vármegyéket, s ezt különösen a földmívesekkel és a parasztokkal akarta tudatni, hogy ha hűségére visszatérnek, az országgyűlés megnyíltáig semmiféle adót sem szedet tőlük.* Másnap felhatalmazta gróf Széchenyi Pál kalocsai érseket, hogy a fölkelőkkel béketárgyalásokat kezdjen, sérelmeik orvoslását s az országgyűlés tartását megígérje.* Lébényszentmiklóson 28-ikán az érsek már tárgyalt is Bercsényivel és Károlyival, a kik azonban kijelentették, hogy Rákóczi tudta nélkül magukat semmire sem kötelezhetik. Az érsek tehát egyenesen a királyhoz* és Rákóczihoz fordúlt, hogy az annyira óhajtott békét helyreállíthassa.
Szalay, I. 122–123
Közli Katona, XXXVI. 425–7.
U. o. 428–9.
