I. A FÖLKELÉS OKAI. (1703.)
I.
A FÖLKELÉS OKAI.
(1703.)
A FÖLKELÉS OKAI.
(1703.)
A bržezani kastély.*
A bržezani kastély. Újabb felvételek, rajzok és metszetek után Richter Aurél rajzolta.
TANÁCSOT Rákóczinak avégre is a hiú dicsőség adott: a haza szabadságáért buzgó szeretet, a nagylelkűség és az a belső óhajtás, hogy semmivel se vádolhassa magát». Bízván ügye igazságában és Isten segedelmében, június 7-ikén, Úrnapján elhatározta, hogy megindúl Magyarország felé és megkezdi a szabadságharczot. Hét hónap mulva erről a napról, de Munkács várából keltezve adta ki a keresztény fejedelmekhez és köztársaságokhoz intézett híres nyilatkozatát (manifestumát) «nemzetünknek s édes hazánknak a német nemzet kegyetlen uralkodása alatt tett hallatlan megnyomoríttatásáról, maga méltóságos személyének nagy méltatlan szenvedéséről és az ausztriai ház erőszakoskodása alól való felszabadúlásért fogott magyar fegyvernek ártatlanságáról».*
A méltóságos fejedelem felsővadászi Rákóczi Ferencz kegyelmes urunk által … az egész keresztyén világnak eleibe adatott manifestum, köztudománytétel, 1704. 8 r. 32 oldal. (Az Erdélyi Nemzeti Muzeum példányáról). Latinul közli egyebek közt Centum gravamina Hungariae germanis. proposita, 1704. Hist, des révol. II. 55–108. Katona, XXXVI. 287–301. Francziául Manifeste du Prince Rakoczy. Basel, 1708. (Apponyi, Hungarica, II. 349.) Kihagyásokkal újabban Hornnál, François Rákóczi II. 123–133. Angol kivonata 1704 márczius 15-ikéről Simonyi, I. 182–4. I. Először Szalay (VI. 140.) bizonyította be, hogy a kiáltvány nem Munkácson és nem 1703 junius 7-ikén kelt, mert hiszen aznap még a lengyelországi Drosdoviczában volt (Thaly, Bercsényi, II. 493.), hanem 1704. elején írta Ráday Pál, a mínt naplójában maga mondja (Rákóczi-Tár, I. 400.), ezzel mutatkozván be mint a fejedelem belső titkára. A fejedelem sajátkezű javításaival 1704 februárius 27-ikén éjjel nyomatták ki a nagyszombati nyomdában. (Szalay, IV. 140. és Horváth, VI. 330.)
Ha Rákóczi később bocsátotta is ki ezt a manifestumot, a melyről, íratása idejéhez képest, az 1704. év elejének eseményei közt kellene szólani, bizonyos, hogy benne azokat az okokat akarta felsorolni, a mik 1703 június 7-iki szilárd elhatározására, a szabadságharcz megkezdésére ösztönözték. A szöveg későbben készűlt el, de a panaszok, a miket olyan velőtrázó szavakban foglalt össze, a tűrni többé nem tudókat ekkor késztették kitörésre. Az a maroknyi magyarság, a mely Konskíjék drosdoviczai kastélyában, idegen földön, ajkairól leste az indúlásra szóló parancsot, aznap érezte legjobban, hogy «recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera»: «megújúlnak a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei». Ott, idegenben küzdve a bizonytalansággal, a mely a hazában már is fegyverkező kuruczok sorsa miatt aggasztotta őket, arra a rendíthetetlen elhatározásra bírta, hogy «hazája megsebesűlt szabadságának mostoha kézzel enyhített sebhelye – minekutána alattomban elbágyadtak tagjai az ausztriai háznak Isten ítéletéből való birodalma alatt, félvén, hogy ép részére is ráhat a végső veszedelem – fegyverrel kíván elvágattatni».
Rákóczi Manifesztumának czímlapja.*
Rákóczi Manifesztumának czímlapja az Erdélyi Nemz. Múzeum 10.490. számú példányáról.
A Manifestum latin kiadásának első lapja.*
A Manifestum latin kiadásának első lapja a budapesti Egyetemi Könyvtár példányáról. Megjelent a Mill. tört. VII. 573. l.
És azután huszonegy pontban világosan foglalta egybe fölkelésének okait. Tudta, hogy sokan elámúlnak és megrettennek a megháborodott ország új mozgalmától, gyászos változásától; a világ csodálkozva vádolja őket a király ellen való hitetlenségről és a fölkelésnek velök született kívánságáról. Vétkes vélekedés ez, mert nem tudják a dolgot. Azonban engedjék kifejezni igaz fájdalmukat, panaszukat és ítéljenek magasabb szempontból, mint igaz bírák, a mikor táborozásuk okát nyilvánosságra hozzák.
Az ország rendeinek behálózásával az osztrákok már egynéhány száz esztendeje magukhoz ragadták a magyar királyságot. Azóta folytonosan az ősi szabadság ellen törtek, a mint ezt a Báthoryak, Bocskay, Bethlen, a Rákócziak és Thököly fölkelései bizonyítják. Fölkeléseik oka az, a mi a mostanié: hazánk törvényeinek megmondhatatlan roncsolása, szaggatása. Tönkre tettek sok magyar nemzetséget, a hazafiaktól elvették a méltóságokat, idegen jövevényeket hoztak be, elviselhetetlen adókat vetettek ki. A szabadválasztás helyett rettentéssel behozták az örökös királyságot, hogy önkényesen uralkodhassanak. II. Andrásnak az önkényuralmat korlátozó törvényét gyalázatosan eltörölték. A többi törvény megtartását ugyan esküvel fogadták, a valóságban azonban hazánk törvényeinek minden igazságát szabad szakállra pusztították.
A Márssal társalkodó harczias nemzetet lassankint kivetkeztették hadi méltóságából és a tisztségeket törvénytelenűl idegenekre bízták. Magyar főtiszt csak egy-két erősségben van, a többi elől elzárták a haladás útját. A magyar hazafi saját honában számkivetettnek érezte magát, idegen jármot vetettek a nyakába. Az uralkodásnak új rendszerével álltak elő. Az udvari tanács ragadta magához a kormányt, a magyar urakat kirekesztették a tanácsból és – mint pl. a karlóczai békekötésnél – rólunk nélkülünk határoztak. Az udvari kamara szabadosan uralkodik. Zsarnoksága, erőszakoskodása miatt az árvák, özvegyek siralmai az egeket verik és Isten bosszúállásáért esedeznek. Kincsre szomjazva, a király esküjével nem törődve, a jószágokat elszedték törvényes uraiktól és idegeneknek adták. Nagyobb elkeseresedést semmi sem okozhatott, a magyarokat az osztrákoktól ennél semmi sem idegeníthette el jobban, mint az, hogy idézés és ítélet nélkűl megfosztották az urakat a török hatalma alól fölszabadúlt birtokaiktól, a melyekért ők maguk is harczoltak. Az ítéleteket parancsszóra hozatták. A régi birtokosokat jogaik igazolására, írataik előmutatására és arra kényszerítették, hogy ősi javaikat felettébb nagy kárukkal valami kincstári birtokkal cseréljék el. Az így elvett földekre idegeneket telepítettek le; s az országban csak azt hallották: költözzél el, régi lakos! A régi dicsőséges szabadalmakkal ékeskedő kuruczokat és jászokat alávetették a németek uralkodásának. Az udvari kamara egészen elvette a magyar kamara hatalmát, vagyis ezt magától függővé tette. A természet maga is vádolja az udvari kamara mondhatatlan fösvénységét, hogy a lakosokat eltiltotta a kifogyhatatlan bőségű só szabad keresésétől s azt drága áron maga árúlja, miért is a nép nagy része sótalanúl eszi kenyerét.
Elidegenítették a koronához tartozó jószágokat; megkettőztették a harminczadokat; bérbe adták az árúsboltokat. Még több szomorúságot okozott az elviselhetetlen adózás, a melyet törvénytelenűl, az országgyűlés megkérdezése nélkül vetettek ki és hajtottak be. Édes hazánk virágzó és ritka gazdagságának, régi boldogságának már csak színes árnyékát láthatjuk. A köznép kifogyott minden értékéből és kétségbeesett. Sokan felakasztották magukat, mások török szolgálatba álltak; sőt olyanok is akadtak, a kik feleségöket a végrehajtónak, gyermeköket a töröknek adták zálogba. Az ország népével a török is szelidebben bánt s az osztrákok egyesztendei sarczolása fölért azzal, a mit a töröknek ötvenesztendeig fizettek.
Az osztrákok az ország minden rendje ellen egyaránt kegyetlenkedtek; papot, főurat, nemest, szabad várost egyformán megadóztattak. Nemhogy megszűntették volna, mint igérték, a szokatlan adózást, hanem behozták a fogyasztási adókat is. Katonákkal szedették be a tartozást, tömlöczbe vetették, kínozták a fizetni nem tudót és az ország csak titkon sóhajtozott. Könnyű volt mindezekből azt következtetni, hogy a magyarok szabad nyakára a szolgaság örökös jármát akarják vetni. Az ország évenkinti rendes ítélőszékeit eltörölték; nyolczados törvényszékeket már ötvenesztendő óta nem tartottak. Ebből sok zűrzavar következett. Megrontották a törvényeket, új perrendtartást kezdtek. «Következtek a ragadományok, nőtt a hatalmasabbak szabadsága, megnyomoríttattak az árvák, felprédáltattak az özvegyek … Mindezek tővel, hegygyel egyeledtenek össze, számkivettetvén az igazság».
Senki előtt sem titok a vallás megháborítása. A vallás és vele a haza szabadságának megrontása régi szokott dolga az osztrákoknak. A személyválogatás nélkül megnyomorított csehek bizonyíthatják legjobban a közmondás igazságát, hogy «eloszlanak a nagy vizek és patakokká lesznek.» A vallás színe alatt az egyenetlenség magvát hintik el s megrontják az országot. Idegen papok prédikálnak, azok húzzák a jövedelmeket, a kik hanyattfekvő tunyaságukban nem gondolnak a magyar nemzet lelki épülésével.
Hazánk törvényei az osztrákok gonosz kívánságai következtében hevernek; az országgyűlések hajdani aranyszabadsága egy udvari tanácsnak hódol. A kegyetlenség útjának nevelésére nincs bizonyosabb jegy, mint az, hogy a szabad országot a közönséges országgyűléstől elvonják. S mióta elvonták, mind nagyobbakat mertek cselekedni, úgyhogy a mit önkényesen rendeltek el, törvény színében tűnt föl az elnyomottak előtt. Az országgyűlést kormányszékek váltották fel, a melyek a haza lakosait tetszésök szerint igazgatják s így a szabad ország önkényes uralom alá jutott. Négy esztendővel ezelőtt az országon kívűl hítták össze a, főrendeket. Azt akarták, hogy az országgyülés helyett jövőre ezek ilyen gyülekezetekben hozzanak áldozatot, a kisebb nemességet paraszti állapot alá vessék, a nagyobbnak jogait korlátolják, az ország törvényfolyását osztrák módra alakítsák át. «Be gyönyörű szép szentsége ez a királyi hit leveleinek I» Utóbb emlékírataiban is azért állította, hogy a királyok lévén mindenkor az első törvényszegők, törvényes jogaik védelmére ők kényszerítették a magyar nemzetet. A császárnak, mint igen jámbor fejedelemnek emlékeznie kellett volna esküjére, a melyet Magyarország törvényeinek teljes épségben tartására tett. Azonban más történt.
Rákóczi imádságának czímlapja és első lapja.*
Rákóczi imádságának czímlapja és első lapja az Erdélyi Nemz. Múzeum példányáról.
Az örökös királyság fölállítását az eperjesi mészárlással vezették be. «Gyászolnak az özvegyek és árvák, megfosztatván édes szülejöktől. Elszedték a Gabiusok főbb fejeit és soknak kiontott vére az Ábelével együtt az egeket verdesi». Még sem telt be az osztrákok kegyetlenségének mértéke; nem érte be ennyi vérrel, nem nyugodott mindaddig, míg Rákóczi és még 82 főbb hazafi vérét nem ontja. Rákóczi, szabad fejedelmek örököse, magános életet élve, könnyes szemmel nézdegélte hazájának napnyugatra rohanó állapotát. Bátorságos lelkiösmerettel óvakodott minden változástól, minden rossztól; mégis elfogatták és ocsmány tömlöczbe rekesztették. Fölségsértéssel vádolták, hamis tanúkat fogadtak ellene, jutalmat igértek rabtársainak, ha ellene vallanak; elferdítették leveleit, törvénytelen bíróság elé állították. A haza törvényeinek nyilvános megszegése és az élete ellen leselkedő veszedelem láttára csak a szökésben kereshetett menedéket. Távollétében tökéletlen, igazságtalan, hamis ítéletet hoztak ellene, sőt ki is mondták, hogy az osztrák fejedelem egyáltalán nem is volt köteles pört indítani ellene. Mintha feloldozhatná magát a törvény alól! Azonban mást bizonyítanak Magyarország törvényei, a magyar király esküvései, a melyek világosan tiltják, hogy a nemest elvonják törvényes bíróságok előtt. Nem szégyelték kimondani, hogy a királyi kincstár pörbe fogta. Ő ismételve kijelenti, hogy meghajlik olyan ítélet előtt, a melyet szokott módon mondanak reá. De a gonoszúl fölingerelt fejedelem elméjét a törvényekkel nem lehetett meglágyítani; pedig a hozzá hasonlóan felségsértésről vádlottakat fölmentették, szabadon bocsátották, holott tudhatták, hogy ilyen nagy dolgot magános ember nem cselekedhetett. Számkivetésben van ott az igazság, a hol az elmének eleve bevett dühössége uralkodik.
Az osztrák birodalom hajóinak negédesen kiterjesztett vitorlái addig játszadoztak, míg az Úr-Isten bosszúállásának örvénye a nyomorúság habjaival el nem borította. Nem akarja az isteni irgalmasság, hogy ezt az országot az osztrákok tovább is lopják. Azért szabadította meg Rákóczit, ezért hozza be a külső fejedelmek jóakaratával az ország belső részeibe, hogy igaz fegyverének hadi vezére legyen. A természet úgy rendelte, hogy a magyarok nemes elméje el nem szenvedheti a bosszúságot és a szabadságban született haza szabad tagjai szolgai állapot alá vettetvén, nehezebb dolognak tartják azt a keserű halálnál. «Nyilvánvaló legyen azért a keresztény világ előtt a magyar nemzetnek igazi fegyvere … Mi (mert a maga hitét ennyiszer megszegőknek tovább hinnünk nem lehet) édes hazánknak az ausztriai járom alól való kiszabadítására, mely mindeneknek minden szeretetét együvé foglalja, életünket, javainkat s utolsó csepp vérünket is önként fölszenteljük. És hogy e fegyverfogásunkban nincs semmi negédségünk, nyerekedésünk s magános dicsőségünk: az Isten előtt, a szent angyalok előtt, józan jó lelkiösmerettel közönségesen nyilvánvalóvá teszszük. Hadakozik értünk az ég; és nem tulajdonítván e nyomorúlt nemzetségnek közönséges bűneit, midőn ennyi gonoszok közt habzó hajóját igaz ügyünknek a továbbvaló előmenetelnek széles tengerére bocsátjuk, az Isten gondviselésének boldogító szelei által régi boldogságának bátorságos révpartjára elvezérli és immár valahára az örökkévaló csendességnek diadalmaskodó örvendezésével megkoronázza.»
)
Rákóczi Ferencz levele a Pápához. (Ujvár, 1704. nov. 19.) A levél eredetije a vatikáni levéltárban őriztetik, photographiai hasonmásához dr. Veress Endre úr szíves közvetítésével jutottunk.
Olv.:
II. RÁKÓCZI FERENCZ LEVELE A PÁPÁHOZ. 1704. Nov. 19.
Beatissime Pater.
Regnum hocce Apostolicum tot Turcarum Civiumque effuso ob defensam Christianitatem sangvine olim illustre, non jam Ottomanicć Lunć protectione, ejusque pallida luce illustratum, sed solius Divinć misericordić et voluntatis [cui unicé commissum est] clarissimis radiis illuminatum, una mecum ad Pedes Sanctitatis Vestrae provolvitur et siquidem a primordio belli qućsita usque nunc mihi denegata sit occasio, per quam ad osculum pedum Sanctitatis Vestrae accedere potuissem tanta majori cum fiducia accedo, quanto evidentior belli mei est Justitia. Lachr˙mabundis profectó oculis cerno, Christianitatis || [2. lap] hoc Antemurale, nunc in Civium cruore tinctum transmutatum esse Amphitheatrum; ac propriarum Legum restitutionem, Sacro-Sancto verbo Regio firmatorum Diplomatum executionem; Justitiam denique sole clariorem armis qućrere coactum esse: quć cuncta siquidem nulla prćter manifestum meum clariori indigebunt expositione, calamum quamvis ad proponendas qućrelas tantis injuriis fścundiorem abstineo; ut Santitati Vestrae brevius Afflicti Regni hujus Statum ea qua par est reverentiâ ac humilitatę reprćsentare possim et ne in id quod evitare volui incidam, non a Viennensis obsidionis tempore altius, inchoabo; neminem latere credens tantorum sćculorum machinationem; quć ad nullum directius quam ad Subjugandum regnum hoc finem instituta; per occultos Pseudo-Politices anfractus ducta; ab eo tempore in apricum fractis fidei repagulis irrupit; et quŕmquŕm militić Regni reductio ac licentiatio, exterć inductio, nihil se Legaliter boni producturum facilč demonstrasset, Titulorum Vanitas, futurorum Spes prćsentium moetus [így] eam oculis Magnatum obduxit Caliginem, ut per Lanienam Eperjesiensem immane Crudelitatis portentum, facilis Hćreditati strata sit via; eo tamen instabilior, quanto innocentum sangvine Lucubrior et Divinis prćceptis contrarior. Tyrannico unô verbo inchoata est, ut Dićtć Superexistensis refragatur Libertas, eripiatur Suffragium, Sedes enim ejus Posonium Germano circumdatum milite, minis adhibitis quid promittere potuit, prćter extremam renitentibus Ruinam, quam certč Hćreditatč agnitâ coactivč non evitarunt; sed differentes transmiserunt in posteros, nec diu emansit Magnatum clerique Patrij posthabitio, exterorum ad opima Altaris promotio, Contributionum exactio, Dicasteriorum Commissariorum illegalis erectio, ut pćteream Juris Neoaquistici vel cla- || [3. lap] rius dixerim Neo-Tyrannici erectionem, quo nimirum Imperator solutione, Sangvine Hungarorum recuperatos limites locaque omnia ante sub contributione Turcarum existentia, Spretis possessorum Juribus, neglectis jurati Diplomatis cancellis, quibus finis Regni se recuperaturum promiserat sibi attributa, vel Redempta Jure Turcarum esse voluit; Taceo hinc provenientes violentas bonorum ab immemorabili tempore possessorum occupationes, solicitantium non exauditorum plures quandoque Solicitatorum bonorum valore expositos sumptus; alia denique infinita propemodum gravamina, quć Regnum ex-angve reddentes ad finalem ruinam tendens, spretis supplicationibus, inexauditis qućrelis, ad Armatas venire preces coegere; ut proprias et Sanctitati Vestrć notas qućrelas sileam; quas omnes DEO Iustć Causć vindici et Dulcissimć Patrić Amori consecrans. redeo ad publica, ut Sanctitas Vestra me arma pro Regni libertate Seposita omni ambitione gerere convincatur; nec me a pace tam alienum esse, prout Imperatoria Majestas nefors Sanctitatem Vestram informare intendit: Verum Beatissime Pater, sive prćterita recogitem, prćsentia cernam, et futura pravideam, quid pacis tranquillitatis, Libertatisque sperandum est ab eo Principe, qui firmissimum quoque Humanć Societatis vinculum Juramentum, tuta Conscientia [ita svadente ac dictante Confessarii Sui Sententia tanquam vinculum putativa iniquitatis] perfringi posse credit. Ergo-ne libertas nostca inquitas est quć a tot retroactis temporibus a Divis Regibus nostris sanctita est? ergone illarum Legum restabilimentum iniquč peto, quć tot Regum et proprio Juramento nemine cogente quâ Justć confirmata || [4. lap] sunt? ac quamvis permansionis earum firmissimam statuere velim basim, quis me de peccato arguere potest? ćquo Sanctitatis Vestrć orbisque Christiani subjicio Judicio. Perfidi, Rebellis nomine calumnior, cujus Captivi innocentiam putativorum Complicum absolutio confirmat, Liberi vero Justitiam, Leges Divinć, Humanć ipsaque natura demonstrant. Tanto tutior [repeto] ad osculum Pedum Sanctitatis Vestrć accedo, quanto major Causć meze est Justitia, nihil mihi a Sanctitate Vestra aliud promittens quŕm eam Regno huic Apostolico Benedictionem et protectionem, per quam ab ungvibus Aquilć aut erui possimus aut non plus Stringi, quam pronominata Libertas vult, dictant Leges; Ita nimirum, ut reducta Almć pacis Securitas, Justitić cultus, Legum Sanctitos, et quod maximum Juramentum Regium, perpetuň inviolabilia transmittantur in posteros. Ego vero dum iterum iterumque poplite flexo Sanctitatis Vestrć pedes exosculor permaneo
Sanctitatis Vestrć
Humillimus, obedientissimus perpetuoque demississimus servus
Ujvarini die 19. Novembris 1704.
Franciscus Princeps Rakoczi m. p.
Támadása okait a fejedelem még fölségesebben fejtette ki abban a levélben, a melyet másfél esztendő mulva XI. Kelemen pápához intézett.* Lábaihoz borúlt az egész apostoli országgal együtt, mely a kereszténység védelmében annyi vértől ázott. Már nem a török hold halovány fénye, hanem egyedűl Isten irgalmának és akaratának legnagyobb sugara világítja meg ezt a házát. A fejedelem könybenúszó szemekkel látja, hogy a kereszténység védőfala most a polgárok vérével befestett színkörré alakúlt át. Saját törvényei helyreállítását, annyi szent királyi szóval erősített hitleveleinek végrehajtását, napnál világosabb igazságát fegyverrel kell keresnie. Nem ismétli mindazt, a mit manifesztumában már elmondott és, hogy a gyűlölködést kerűlje, csak a bécsi ostrom idejéig megy vissza. Mindenki tudja, hogy azóta mindent elkövettek az ország leigázására. A görbe útakon járó álpolitikusok, a kik odáig titkosan dolgoztak, azóta, a hit korlátait összetörve, nyilvánosan támadtak. Az ország katonaságának leszállítása, szabadságolása s a külföldinek behozatala nem válhatott a törvényes állapotok javára.
1704 november 19. Finom török rizspapiroson egészen a fejedelem kezeírása. A vatikáni levéltárból dr. Veress Endre szíves figyelmeztetésére lefényképeztettem és ehhez a könyvhöz mellékeltem.
A főurakat hiú czímekkel, a jövő reményeivel, a jelen miatt való aggodalmakkal vakították el. Az embertelenűl kegyetlen eperjesi mészárszék szörnyűségei könnyűvé tették az örökös királyság útját. De bajos volt megállani ezen az úton, a melyet síkossá tett az ártatlanok vére. Egyetlenegy zsarnoki szóval megtörték az országgyűlés szabadságát, megfosztották szavazatától, mert a tanácskozás helyét Pozsonyban katonaság vette körűl. Az ellenszegűlőket végső romlással fenyegették s az örökösödés elismerésére kényszerítették. A vitás kérdéseket az utókorra hagyták.
Nemsokára már nyiltan mellőzték az urakat és a hazai papokat; a gazdag főpapi javadalmakra külföldieket neveztek ki. Adókat vetettek ki, törvénytelen módon kerületi biztosokat rendeltek. Az új szerzeményi jog helyesebben az új zsarnokság fölállítását jelentette, mert a császár a magyarok költsége és vére árán a töröktől visszaszerzett határokat és helyeket a hódítás jogán magának tartotta meg. Semmibe sem vette a birtokosok jogait és a hitlevelekkel erősített esküvéseket, a melyeknél fogva fogadást tett az ország határainak visszaszerzésére. Elfoglal olyan jószágokat, melyek emlékezetet meghaladó időktől fogva bizonyos családokhoz tartoztak; és meg sem hallgatja a kárvallottak panaszait. Végtelenek a sérelmek, a mik az ország végső romlását okozzák. A folyamodások visszautasítása következtében a könyörgőket végre is fegyverre kényszerítik. Mellőzi saját panaszait, a miket az igazságos ügyet megbosszúló Isten és az édes haza gondjaiba ajánl. Ő maga minden dicsvágy nélkűl fogott fegyvert s a békétől sem idegenkedik annyira, mint a pápával elhitetni szeretnék.
Akár a múltat, akár a jelent, akár a jövőt tekinti: a béke nyugalom, szabadság tekintetében mit lehet remélni olyan fejedelemtől, a ki azt hiszi, nyugodtan törheti szét az emberi társadalom legerősebb bilincsét, az esküt, mert gyóntatója szerint az a vélt igazságtalanság bilincse. Hát igazságtalanság a mi szabadságunk, a melyet szent királyaink réges régi időben adtak nekünk? Hát nincsen igazsága neki, mikor helyreállítani kívánja azokat a törvényeket, a melyeket annyi királynak s magának I. Lipótnak is esküje következtében mindenki igazságosaknak tarthat? Mikor azok megtartására a legerősebb alapot akarja lerakni, ki vádolhatja őt bűnről? Ezt a pápa és a keresztény világ ítéletére bízza.
Hűtlennek, lázadónak rágalmazzák őt; pedig mint fogolynak ártatlanságát rabtársai fölmentése s mint szabadnak igazságát az isteni és emberi törvényeken kívül maga a természet bizonyítja. Magára nézve semmit sem remél a pápától; de áldását és pártfogását kéri ezen apostoli országra nézve, hogy kiszabadúljunk a sas körmei közül s ne kelljen tovább harczolnunk, mint a mennyi ideig a szabadság akarja, a törvények kívánják. Csak addig küzdenek, míg visszatér az áldott béke s vele az igazság tisztelete, a törvények szentsége és, a mi a legfőbb, a királyi eskü sértetlensége. Ezeket akarják örökségűl hagyni utódaikra.
