X. A GVADÁNYI KÖZÖNSÉGE ÉS ÍRÓI MÉLTATÁSA. | Magyar Történeti Életrajzok

X. A GVADÁNYI KÖZÖNSÉGE ÉS ÍRÓI MÉLTATÁSA.

Gvadányi és a viszonyos igazság. A megujhodás korának olvasó közönsége. A magyar köznemesség. Gvadányi műizlése és magyarossága. Történeti munkái. Küzdelme a censurával. Halála.

MI MONDANI valónk lehet még Gvadányiról? Vajmi kevés, mert hiszen a Falusi Nótáriuson és Rontó Pálon kívül művei rég feledésbe merűltek: nincs okunk a mai olvasóval egyenkint megismertetni s mai fejlettebb ízlésünk követelései szerint taglalni őket. Sokat írt, tizenöt kisebb-nagyobb elbeszélés, leírás, levelezés, történeti munka, maga a Világnak Közönséges Historiája hat kötettel, a mi tőle megjelent, pedig néhány tréfás terméke mai napig is lappang: de mind ezek nem állanak magasabb ćsthetikai színvonalon, nem birnak jelesebb költői vagy írói érdemmel; úgy, hogy nála az alkotás törvényeiről, az eszme egységéről és összhangzatos kifejtéséről, a szerkezet kiszámításáról és beosztásáról, a jellemzés erejéről és művészetéről alig beszélhetnénk, még kora műelméleti és gyakorlati haladásának is mögötte marad: ennélfogva semmi sem lenne félszegebb, czélzatában elhibázottabb és eredményében meddőbb, mintha Gvadányinkat a széptudomány egyetemes törvényeinek mértéke alá állítanók és a szerint itélnők meg; ha nem irodalomtörténeti becsét méltatnók, hanem művészeti értékét vennők számításba! Mert mi is a művészet? Nisard meghatározása szerint nem egyéb, mint az általános igazságok tökéletes kifejezése, mely a nemzet és az emberiség szellemének egyiránt megfelel. Ezek az igazságok pedig az ő felfogásaként kifejező szólamaikkal sohasem évülnek el; így csak azok az irodalmi alkotások, melyek általok sohasem szűnnek meg élni, a szellemekre hatni s a közművelődés állandó és lényeges része lenni, emelkednek a művészet követeléseinek magaslatára.* Ám ez a meghatározás bármily szabatos elvi tételen épül, nem egészen helyes. Hisz a nyelv egyre változik, alakul, fejlik, minek következtében az általános igazságok kifejező szólamai, sőt új kutatások, új fölfedezések, új felfogások révén magok az általános igazságok is módosulhatnak és elévülhetnek, értékük csökkenhet és erejök veszthet; s végtelen kevés az a munka, még a nagy nemzetek szerencsésebb irodalmában is, mely minden időben él, a szellemekre minden eszmeáramlat között hat, s a közművelődésnek mindenha alkotó része lesz. S épp oly magas, mint a mily rideg és tarthatatlan a szellemes franczia írónak az a következtetése, hogy az irodalomtörténet csak az ily műveket, csak a maradandó alkotásokat veheti figyelembe. Mert az irodalomtörténet nemcsak irodalom, mely a széptudomány ellenőrzése, elvető vagy szentesítő itélete alá esik: de történet is, mely a fejlődés menetének megfigyelésére és az eredmények tisztázására van hivatva és kötelezve. Már pedig ez eredmények elbirálásában egyes nemzedékek megtévedhetnek; annyival inkább, mert a széptudományi elvek magok is ingadozók, azok sem örök érvényűek. Volt idő, mikor a művelt világ többre becsülte Hesiodot, mint Homért, mikor Shakspere, mint faragatlan barbár szinte két századon át számba se jött; de ép abban nyilvánul a történetnek, különösen az irodalomtörténetnek emelő erkölcsi hatalma, hogy az igazi nagyságot századok múlva is napvilágra hozza és illő helyére állítja, mert az eszmék fejlődésének fonalán megtalálja és fölfedezi az eszmék korábbi képviselőit, kiket a feledés homálya borított vala.* Volt idő, a mikor Melanchton nyelvtanáról a tudósok úgy vélekedtek, hogy «örök időre» szólnak; a mikor Francziaországban, I. Ferencz alatt, Ramust hűtlenségi pörben marasztalták el, mert eltávozott Aristotelestől; a mikor Párisból parlamenti végzéssel száműztek valamennyi tanárt, a ki elszakadt a nagy görög bölcselőtől: holott ma mind a kettő csak tudományszakuk mívelésében bír korszakos történeti jelentőséggel. S volt idő, a mikor a jeles Montaigne Vergiliusnak nem Aeneiseért, hanem Georgiconjáért lelkesedett, a mikor az elmés és magvas Fontenelle többre becsülte Senecát Cicerónál, s a szellemes és éles La Harpe annyira megcsalatkozott, hogy a Henriádot nagyobb alkotásnak tartotta, mint az Iliást; mert az ízlés gyakran megvesztegetődik, szinte elvakul a divattól. Hisz nemcsak az emberi viseletekben, szokásokban, erkölcsökben: de az irodalmi eszméken, érzéséseken, irányokon is nem egyszer korszerű divatok uralkodnak; a mint ezt nemzeti megújhodásunk egymásba folyó társadalmi és költői áramlatai is feltüntethetik. S a mikor Gvadányiról, nem, nem – a mikor a magyar irodalom munkásairól ítéletet alkotunk, sohasem szabad megfeledkeznünk a kornak befolyásáról és szükségletéről, mert a franczia irodalomtörténetírók megtehetik, a mint megtette Albert, meg Nisard, hogy háromszázados virágzás termékei közt válogatva, csak a maradandó alkotásokat összegezik s a nagy szellemek sorából egy fényes Pantheont állítanak össze, noha nem minden egyoldalúság és tévedés nélkül: de a magyar irodalom-történetíró az elévülő munkákat is elszámolni s a kisebb tehetségeket is méltatni tartozik. Mert valljuk meg őszintén, hogy a magyar irodalomtörténete egészen a nyelv és ízlés megújhodásáig, Kazinczy koráig maradandó alkotásokban vajmi szegény, épen azért kutatójának és művelőjének szeme előtt mindig ott lebeg a viszonyos igazság is.

NISARD–SZÁSZ KÁROLY: A franczia irodalom története. I. k. Budapest, 1878. 6. l.

ZSILINSZKY MIHÁLY: Nagy férfiak szerepe a történelemben. Budapest. 1880. 8. l.

Miben áll ez a viszonyos igazság? Hát abban, hogy valamely író értékének, valamely munka érdemének megállapításában kellő tekintettel legyünk arra az időre, melyet szolgálni törekedett. Mert van író, mint Gvadányi, van munka, mint az ő valamennyi írása, a hol az egyetemes széptudományi elvek és törvények nem alkalmazhatók, hisz ezek szerint ugyancsak sanyarú ítéletet kellene róla mondanunk, a mennyiben nála nem az általános igazságok, vagy ha azok, nem végleges nyelven, a kifejezés tökélyében jelennek meg: ellenben ha a viszonyos igazság tekintetéből mérlegeljük, és azt veszszük számításba, hogy micsoda hatása és jelentősége volt, hogy micsoda lökést adott a nemzeti közművelődésnek, a nemzeti önérzet és öntudat emelkedésének, hogy mennyire elégítette ki kora szellemi szükségletét, mennyire fejezte ki emberöltője lelkületét, akkor csak meleg hálával és igaz elismeréssel lehetünk irányában. Mert senki sem volt nálánál a korabeli közönség előtt népszerűbb, műveltségének és ízlésének megfelelőbb, a nemzeti eszme sikerére nagyobb és csattanósabb befolyással, miről a Falusi Nótárius és Rontó Pál mai nap is élő alakja még kezeskedhetik.

A jó öreg generális egyebekben elévült, mint elhalt az a nemzedék, mely érte lelkesedett, az a műveltség és ízlés, melyet kifejezett, épen azért nem szólunk többi műveiről egyenkint, részletesen: de ki kell emelnünk mentségeként ismételve, a mit már egyszer hangoztattunk, hogy a közönség bennök ismert leginkább magára.

Mert hol volt abban az időben az olvasó közönség? A főnemességben semmiesetre nem, hisz a magyar főnemesség állt 1778-ban hét herczegi, 82 grófi és 64 bárói, összesen 148 magyar házból; meg 18 herczegi, 69 grófi és 160 bárói, összesen 247 indigena családból, míg 1795-ben a mágnási magyar házak száma 169-re, az indigena családok mennyisége pedig 291-re ment,* minek következtében az idegen elemek, idegen szellemükkel és nyelvükkel a nemzeti elemet jelentékenyen meghaladták, pedig már a magyar nemzetségek is a házasodások révén sajnálatosan összeelegyedtek és elidegenültek nemzeti szellemük és nyelvük megtagadásával. Néhány lelkes hazafi megakad köztük is, de mint osztályra, az irodalom reájok nem támaszkodhatik, hiszen az ő olvasmányuk a franczia és német, meg a német és franczia. A magyar művet előttük még csak említeni is illetlenség; hiszen nemcsak ekkor, de még évtizedek múlva is fehér holló az a mágnás, ki a magyar irodalommal törődik, ha csak maga nem míveli azt, mint Orczy és Ráday, vagy az Amadék és Telekiek. Ez magyarázza meg, hogy miért ujjong annyira egy Kazinczy, ki a Szemerékkel, Vayakkal, Rhédeyekkel rokon, hogy szinte szédül a tömjéntől, ha Ürményi József, az országbiró váli asztalánál Sophiejára poharat emel;* hogy miért lelkesedik büszke örömmel, ha Dessewffy József gróf az országgyűlésen nevét magasztalva említi;* hogy miért melegszik fel egy Berzsenyi, ki Zrinyi, Nádasdy, Gyulaffy vérből vette eredetét, ha b. Prónay László a Teleky gróf főispáni beiktatásakor reá mint poétára poharat köszönt:* nemcsak kicsinyes emberi hiuságból, de inkább az írói érdem elismerésének nagy érdekéből. S ez magyarázza meg, hogy miért ébreszt oly hangos dicséretet a niklai remetében Festetich Györgynek, a Helikoni ünnepek rendezőjének kitüntetése iránta. «Mídőn egy oly ember, kinek jövedelme három millió körül van, mondja Kazinczynak, egy ily ünnepre 30 ezeret költ, semmi; – de nem semmi az, midőn az ősz Festetich a szegény Berzsenyinek az utczára kalap nélkül eleibe szalad. Minden cselekedet becsének az idő és hely az igaz mértéke: egy oly népnél, a hol a nagyok az anyanyelvet czigány-nyelvnek nevez, a magyar írónak nem is köszönnek, s a legjobb magyar poétát is legfeljebb joculatornak nézik, Festetich nagy ember, vagy a mi még több: jó ember.»* Valóban, főuraink között már örvendetes jelenséget képezett, akinek a magyar nyelvről és magyar irodalomról tudomása volt. Az ilyen pillanati fellobbanásában megtette, hogy a magyar íróval szóba állt s levelére vagy küldeményére válaszolt: mint Prónay László báró, ki remegve nyúl a tollhoz, mert mint szentelt magyar vitéznek magyarúl kellene felelnie, s akadozva, szinte a szokatlanság kirívó bélyegével felel Kazinczynak, hogy áldja az isteni gondviselést, a ki épen nyelvünknek hanyatlásával azt végső elenyészetétől ily gyökeres hazafi fölébresztésével fentartja;* s mint Pálffy Károly gróf, ki magyar főkanczellár létére franczia levéllel üdvözölte Péczeli Józsefet, a miért a Henriádot lefordította, s általa a haza dicsőségét emelte;* de köztük még ilyen is oly kevés akadt, hogy ujságba kellett tenni s országszerte hirdetni. Hozzájok lehetett hymnusokat és ódákat írni, de reájok, mint osztályra az irodalom nem támaszkodhatott: főurainkban olvasó közönséget nem talált.

MARTIN SCHWARTNER: Statistik des Königreichs Ungern. Pest, 1798. 394. l.

KAZINCZY FERENCZ: Levelei Kis Jánoshoz. I. k. Buda, 1842. 265. l.

KAZINCZY FERENCZ: Levelezése Berzsenyi Dániellel. Pest, 1861. 132. l.

Ugyanaz. 141. l.

KAZINCZY FERNCZ: Levelezése Berzsenyi Dániellel. Pest, 1861. 208. l.

SZÉPHALMY VINCZE: Orpheus. I. k. Kassa, 1790. 15. l.

Ugyanaz. 208. l.

56. BÁRÓ ORCZY LŐRINCZ ALÁIRÁSA.

57. KAZINCZY FERENCZ ALÁIRÁSA.

58. GRÓF FESTETICH GYÖRGY ARCZKÉPE.

Hát talált-e vajjon a papi renden? Ha igen, bizony nagyon keveset. Mert ugyan II. József idejében a népszámlálás szerint az ország papjainak és tanárainak, a tanítókkal egyetemben, száma a 25 ezeret meghaladta;* így elegen voltak, kik hivatásuk szerint a vallással, közművelődéssel, tudománynyal foglalkozhattak vagy legalább szellemi szükségleteiket állásuknál fogva könyvekkel, az új művek megszerzésével kielégíthették volna: de épen a magyar irodalomra áldoztak, vagy áldozhattak legkevesebbet. A papi rend, mely alatt értendő az ország tanári és tanító kara is, minthogy ez hasonlókép theologiai tanfolyamot végzett, az oktatás latin nyelve miatt teljesen eldiákosodott, természetesen a kevés jobbak kivételével. S a főpapság ez idő szerint annyira idegen, hogy egyenesen abban a hírben áll, mikép hazája nyelvének vagy ellensége, vagy közönyös iránta. S mikor az egri püspök, Esterházy gróf, az 1790-diki országgyűlésen a magyar nyelv mellett felszólal, nemcsak azért okoz feltűnést, mert magyar mágnás, de még inkább azért, hogy magyar főpap létére beszél hazafiasan.* Hisz a főpapok, kivált a kanonokok között nagy számmal voltak idegen eredetűek is, nemcsak ekkor, de még 1801-ben is, az irodalmi megújhodás és nemzeti visszahatás után, az országgyűlésen élesen ellenezték a magyar nyelvet és szószólójuk egyszerűen azzal érvelt, hogy a kispapoknak nevelő intézeteikben annyi tudományt kell tanulniok, hogy azt a kiszabott idő alatt alig végezhetik: miként lehetne hát még a magyar nyelv tanításával is terhelni őket? Az ily gondolkozás áramlatában a főpapok rendszerint csak annyi összefüggésben éltek a magyar irodalommal, hogy beiktatásuk alkalmával, vagy névnapjaik és fölszentelésük évfordulójakor megzendűlhetett tiszteletükre a dicsőítő ének; s csak egyesek, mint a hazafias Szily és Kondé, meg az idegen eredetű Fengler és Paintner mutattak annyi érdeklődést a költők iránt, hogy őket istápolták, kézirataik megmentését vagy kiadását elősegítették; még leginkább az alsó papságban és szerzetességben találkozott olyan, ki a nemzeti nyelvért és irodalomért lelkesűlt, ki egyszersmind annak hívatott munkása volt. Ennek az időnek irodalomtörténeti névsora dícséretes bizonyság mellettük; de félünk, hogy a könyvvevő olvasók osztályok részéről nem igen lehettek sokkal számosabban. Mert ime, mikor a lelkészkedő papság állásának rendezése Mária Terézia és II. József alatt megindul, a szellemi szükséglet kérdése alig kerül szóba. A nyolczvanas évek elején a helytartó-tanács átlagos jövedelmüket 300 forintban állapítja meg, mi ellen folyamodnak, mert az urasági cselédnek is több a jövedelme, pedig a paphoz sokan fordúlnak, vendégek, rokonok, szegények, sőt első berendezkedésre könyv is kell.* Kétségtelenül a hivatalos könyv, s nem olvasmány. Mert folyamodásuk mellékletében részletes kimutatást adnak háztartásukról s ott szerepel a ruházat 100, az élelem 140, a bor 48, a világítás 8, a szolgáló és kocsis 150 forinttal: de könyv az egész költségvetésben elő nem fordul. A műveltségi szükségletet mindössze a papír, tenta és posta képviseli három forinttal. Mire 1785-ben már, talán a rendezéssel járó levelezések nyomása alatt, 10 forintot szántak; csak 1790-ben, a magyar lelkészkedő papság sérelmeiben fordul elő, mint új követelés a könyv, évi három forint erejéig.* Bizony nem csoda, ha a szegény protestáns pap, kinek nemcsak magáról, de családjáról is gondoskodni kell, Bessenyei szerint félig úr, félig paraszt, és az irodalomra csak kevesen áldozhatnak.* A külföld egyetemeire még kijárnak ugyan, de már kevesebb eredménynyel. Schwartner szerint a lutheránusok a német tudomány és német irodalom szeretetével telnek el, és annak a szellemét hozzák haza és terjesztik iskoláikban tovább.* Hát a reformátusok mit hoznak magukkal? A csípős és elmés Seitz Leó szerint észt nem, mert köztük van ama mondás: a ki oda nem visz, nem is hoz a’. És közönséges hír róluk az egyszeri deák cselekedete, a ki Lajdában kihirdette, hogy ha valakinek elveszett az esze, most keresse, mert ő ugyan egy cseppet se visz haza. Mit hoznak tehát? A magyar gyomrot csömörltető parókát, bugyogót, órát, ezüst csattos czipőt, tászlit, meg egy-egy keshedt helvéta hajadont.*

MARTIN SCHWARTNER: Statistik des Königreichs Ungern. Pest, 1798. 118–138. l.

GRÜNWALD BÉLA: A régi Magyarország 1711–1825. Budapest, 1888. 90. l.

MARCZALI HENRIK: Magyarország története II. József korában. II. k. Budapest, 1884. 166. l.

MARCZALI HENRIK: Magyarország története II. József korában. II. k. Budapest, 1881. 297. l.

BESENNYEI GYÖRGY: Holmi. Bécs, 1779. 207. l.

MARTIN SCHWARTNER: Statistik des Königreichs Ungern. Pest, 1798. 546. l.

BALLAGI GÉZA: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig. Budapest, 1888. 671–672. l.

59. PÁLFFY KÁROLY ALÁIRÁSA.

GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF.
(Szakolcza városa birtokában levő olajfestmény után.)

A rajznak gúnyjában és általánosságában van ugyan túlzás, de mégis bizonysága lehet, hogy a nemzetietlen szellem már a magyar vallás lelkészeiben és tanáraiban is erősen elharapózott. Magyar műveket alig olvastak, szűkös helyzetükben alig is szerezhettek: köztük se nagy számmal voltak a Péczeliek, Szilágyiak, Mindszentiek.

Hát a görög papság? Ez még nálunk körülbelül abban az állapotban élt, mint a katholikus papság Németországban Nagy Károly alatt, ki a nemzeti műveltség alapjait a vallás megerősítése és a papság nevelése által rakta le. Riesbeck, a szellemes utazó, kinek éles megfigyeléseire már hivatkoztunk, elégszer érintkezett a görög papság tagjaival, s fölötte kétkedik, hogy írni és olvasni tudnának; azt pedig határozottan állítja, hogy 10-ig ujjaik segítsége nélkül számítani sem bírnak. Még nem ismerik, hogy a zsebkendő mire való. Egyik kitűnőségök, ki Makedóniából származott s a görög nyelv tudásával kérkedett, Nagy Sándorról, az ő híres földijéről sokat beszélt, bizonyos mosolykeltő büszkeséggel utazónknak is elmondta a trójai háború történetét, mely abból támadt, hogy a trójai herczeg a franczia herczeg-kisasszonyt elragadta. A görög és római császár, a franczia király és hét választó fejedelem ezért Trója ellen vonultak, s a várost bámulatos hosszú vívás után, egy katonákkal megtöltött fa-ló segítségével bevették és fölégették. S ez a papság rettenetes tudatlanságával a nép előtt nagyobb tekintélynek örvendett, mint hajdan Delphi és Delos jósai: de a bizalmat arra használta fel, hogy nyájának necsak a gyapját, de a bőrét is lehúzza; különben marha-kereskedésből, olykor lopásból élt. A szellemi szükségletről sejtelme is alig volt.*

Briefe eines Reisenden Franzosen über Deutschland. I. Band. 1784. 331–332. ll.

Ime az ország összes papi rendje: bizony vajmi csekély olvasó közönséget adhatott!

S valjon mi adott? A városi polgárság nem, valamint a katonaság sem. Hiszen a polgárság nálunk még ez idő szerint teljesen idegen, leginkább német; s nem hogy a nemzet testébe olvadna, sőt elkülönülésében egyre erősbödik. Mert a török hódoltság területének felszabadulása óta mindég újabb és újabb rajok áradnak be hozzánk. Különösen a Tisza-Duna közén, meg a temesi Bánságban, a telepítés és foglalás egész amerikaiasan fejlik; az állami kormány, a katonai parancsnokság, s egyes adományosok rohamos sikerrel mozditják elő; de a népesítés általában mindenütt tervszerűen folyik. Maga az országgyűlés 1723-ban külföldi kézmívesek behívását rendeli el, s a helytartó-tanács országszerte számba véteti, hogy hol, micsoda iparosságra van szükség? S mindez intézkedések a század elejétől fogva a nyolczvanas évek végéig a polgári elemet jelentékenyen megnövelik, kivált délen; de még nem a nemzeti nyelv és nemzeti irodalom támogatására. A magyar múzsa még nem az ő múzsájok.

A katonaság pedig, mely Schwartner statistikája szerint 1785-ben kilencz gyalog és hét lovas ezredből állott; összesen 35 ezer emberrel,* már elvesztette magyar jellemét, idegen földön, idegen tisztei miatt. A Gräven-ezred kérvénye már zokérzettel panaszolja, hogy a tisztek csak törik a nyelvet, s a nemzetnek gyűlölsége, a magyarok üldözése szívök alatt fekszik;* s a hét lovasezred folyamodványa már fájdalmasan hangoztatja, hogy a német nyelv súlyosan nehezedik a magyar közkatonára.* A Kónyi és Gvadányi írói lelkessége már csak példa. «Sokszor forog eszembe – írja Csehy József kapitány, przmysli állomásáról Kazinczynak – hogy ez a távol való lakás sok kisebbséget hoz és mezei hajlékunkban és nemzeti városaink kebelében inkább nemzetem javára fordíthatnám időmet; de ha meg azt elgondolom, hogy befolyásom idővel szélesebbre terjedhet, és nagyobb tehetséggel bírhatok, úgy tetszik; hogy akkorban bőven megtéríthetem, a mivel hazámnak adósa maradok. Így szolgált Gvadányi is, kinek buzgó szava számtalanoknak lelket adott...»*

MARTIN SCHWARTNER: Statistik des Königreichs Ungern. Pest, 1798. 466. l.

GRÜNWALD BÉLA: A régi Magyarország 1711–1825. Budapest, 1888. 209. l.

BALLAGI ALADÁR: A magyar testőrség története. Pest, 1872. 439. l.

KAZINCZY FERENC: Levelezése. III. k. Budapest, 1893. 347. l.

S megemlékezzünk-e a magyar parasztságról? Hiszen ez még nem emelkedett a műveltségnek arra a fokára, hogy az olvasást lelki szükségletnek érezhette volna: mégis nevezetes hívatást teljesített a nemzet életében. «A magyar paraszt, a ki megszállva tartotta az ország jelentékeny részét, a mint Grünwald Béla kiemeli, már puszta létezése s száma által fentartotta a magyarságot. A nemzet e legalsó rétege, a nélkül, hogy erre törekedett volna, megtartotta magyarnak a fölötte levő réteget is, mely mindenütt elvesztette nemzeti jellemét, a hol magyar paraszt nem volt alatta. Az ország egy részében hibája nélkül, mert üldözik vagy nem védik, elpusztúl, vagy idegen elembe olvad, de az Alföldön terjeszkedik s ő olvaszt be idegen elemeket. S míg a nemzet felső osztályait idegen műveltség hatása átalakítja, elidegeníti, addig a parasztság, melybe nem jutott be az idegen műveltség hatása, megőrízte érintetlenül a nemzet Géniuszát, eszejárását, nyelvét gondolkozásában, beszédjében s a költészet naiv formáiban, meséiben és dalaiban; megőrizte, mint a föld rétegei a nemes érczet a jövő nemzedékek számára, kik egy jobb korban fölfedezték, megtisztították, művészivé idomították, s regenerálták vele nyelvünket és irodalmunkat.»*

GRÜNWALD BÉLA: A régi Magyarország 1711–1825. Budapest, 1888. 148. l.

Hát hol volt abban az időben az olvasó közönség? Nem volt és nem lehetett tömegesen egyebütt, mint a köznemességben, mely befolyására, jelentőségére, jogaira és birtokaira nézve vetekedett a főrenddel; érzés, gondolkozás, észjárás és beszéd tekintetében egyezett a néppel; már számánál fogva, hisz Schwartner kimutatása szerint 1785-ben a 325 ezeret meghaladta, annyira szétterjeszkedett, hogy az ország minden vonalán érintkezett vele: a lakosságból minden 214-ik ember nemes volt.* Tanúlt osztályi érdekeinél és családi hagyományainál fogva, de ama keveseken kívül, kik a megyei közhivatalokban, az alkotmányos élet mozgalmaiban szerepeltek, a többi egészen kényének és kedvének áldozott a boldog heverésben és még boldogabb mulatozásban. Megmaradt az ősi telken, az ősi udvarházban, az ősi egyszerűségben az ősi szokásokkal: mert csak ott volt ő igazán úr, a hol mindenki annak ismerte el, a pap, a tanító, a falu népe, jobbágyai, zsellérei és házi cselédjei.* Éppen azért nem igen vágyakozott el ősi fészkéről, melyben uraskodva és uralkodva élt, mint valami kis király a Szent Hajdan arany idejében, a mikor a királyok javadalma még a föld termése, mulatozó palotája az erdő sátora volt, birodalma a szántó, melyet ekéje mívelt, s a legelő, melyet nyája járt, miniszterei pedig felügyelői és számadó juhászai. Gazdálkodott és vadászgatott, ép oly szabadon rendelkezve az ősi telek jobbágyai közt, mint az ősi erdő vadjaiban. Bora, búzája mindig elegendő termett, vendége, czimborája is mindig akadt, mert bár a XVIII. század köznemese nem igen útazott, hisz megszokott köréből kiszakadva, ismeretlen emberek és ismeretlen viszonyok közé kerülve, csakhamar oly nevetségesen tehetetlenül vergődik vala, mint a derék nótárius: de legalább a szomszéd faluba, more patrio, lóháton ellátogatott, sőt a vállalkozóbb legény a megyében, mint Amade László a Csallóközben, sorba vette a nemesi házakat s véle együtt megelégedetten dalolhatta magáról:

MARTIN SCHWARTNER: Statistik des Königreichs Ungern. Pest, 1798. 153. l.

GRÜNWALD BÉLA: A régi Magyarország 1711–1825. Budapest, 1888. III. l.

Midőn azért néha történt indúlásom,
Cum commoditate volt minden járásom,
Olykor barátságért két-három pajtásom
Vélem jött, hogy vígabb légyen utazásom.

A hová szállottam, kedvesen is láttak,
Jó szívet, víg kedvet bővebben mutattak,
Ha búcsúzni kezdtem, tovább marasztottak,
Csak az héja volt, hogy kézen nem hordoztak.*

B. AMADE LÁSZLÓ: Versei. Budapest, 1892. 386. l.

60. AMADE LÁSZLÓ ARCZKÉPE.

Minden névnap, lakodalom és sokadalom hívogató alkalom gyanánt kinálkozott; s a vállalkozóbb legény nem vetette meg azt. Az a sok névnapi felköszöntő és lakodalmi ének, mely ebből az időből fenmaradt és minden alispánt és főszolgabírót Mózeshez, Romulushoz és Árpádhoz hasonlít, híven tükrözi vissza azt a nagyzást, melylyel a köznemesség magáról beszélt; noha az ő jeles hírében, épűletes érdemében ez idő szerint, a mikor a franczia bölcselők eszméi nálunk is elterjedtek, már nem hitt senki más, mint épen csak maga: de maga annál inkább megrögzött nagyzásában. Az igaz hazafiúnak elmélkedései 1790-ből csattanós bizonyságul szolgálhatnak. Bántja, épen mert igaz hazafi, hogy nemzetünk mindenféle herczegi, grófi, bárói nevezetekre, s más pántlikás vagy kulcsos udvari tisztségekre való vágyódással a hazától elidegenedett és elidegenedik. Azért ajánlja, hogy törvényt hozzanak, hogy sem az, a ki bírja, sem az, a ki ezután megnyerheti, Magyarországon véle ne élhessen, hogy a magyar nemesség közt a drága szép egyenlőség visszaálljon. Különben is a herczegi, grófi és bárói családok eredete alig öregebb 200 évesnél, míg ellenben a nemes családok között elég akad, melynek származása az ország alapításának idejére vihető vissza. A császár kocsisából tüstént herczeget, grófot, bárót tehet: de még az Istennek is lehetetlen régi nemes embert teremteni.*

BALLAGI GÉZA: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig. Budapest, 1888. 463. l.

A nemesi nagyzásnak e mellveregető önérzetéből fakadt az a mondás, hogy Magyarországon kívül nincsen élet, vagy ha van is, nincs oly jó élet: merő megelégedés és boldog betelés végtelen vendégszeretettel. Pedig, úgy látszik, hogy Bécs is vígadott, a vendégszeretetre ő is sokat adott. Ha az útazó benne valamely családdal megismerkedett, nem válhatott el tőle meghívás nélkül; mi a meghívások egész lánczolatát kezdette meg, mert mind azok, kikkel ismerőse házában találkozott, hazafias kötelességüknek tekintették az idegent sorra vendégelni: s lakoma lakomára következett napokig, hetekig. A módosabb tisztviselő, kereskedő, iparos mindennapi ebédje 8–10 fogásból állott, vendéglátás alkalmával pedig szeri száma nem volt; Riesbeck tapasztalása szerint reggeliztek délig, ebédeltek estig, mert minden élvezet csak az érzékiséghez tapadt. A társalgás az üres tréfában és kötekedő gúnyban váltakozott, bizonyos nyerseséggel, büszke hivalkodással és szilaj kicsapongással élesztve, a mi a kor általános vonása volt.* Mert az emberek a közélet korlátai között a társas örömök korlátlanságában keresnek menedéket és kárpótlást. A mi köznemeseink is a zöld asztalt a fehér asztalért könnyen és készségesen feledik, az eszem-iszomra ép annyi a gondjuk, mint a jó Zajtaynak, unalomból és változatosságból nem egyszer oly duhajok és hetvenkedők, mint Rontó Pál. A mi azonban a műveltséget, művészetet és ízlést illeti, annak lelki szükséglete iránt sem érzékök, sem fogékonyságok: átlag ép oly parlagiak, mint maga a nép. «Az uraknak, nemeseknek – mondja Édes Gergely elég keserűen – ízes a sertés, agár, kopó, kancza, paszomány, telhetetlenség, álom, káromkodás, harag, embermarás, csizma-vonók meséjek, hízelkedők, iszomságok – quis tot Ungarum comprendere formas posset? – azonban nem érzik, miben álljon a valódi gyönyörűség, hasonlók a baromhoz.»*

Briefe eines Reisenden Franzosen über Deutschland. I. Band. 1784. 204–205. ll.

KAZINCZY FERENCZ: Levelezése. I. k. Budapest, 1891. 388. l.

Nem, nem. Édes Gergely túloz mégis, mert az a sok névnapi köszöntő és lakodalmi ének, mely a fehér asztal lovagjainak kívánatos kitüntetése volt, nemcsak a nemzeti nagyzásra, de az irodalmi szórakozásra is mutat. A köznemesi házak mestergerendái alatt, mert biz a legtöbb mestergerendás egyszerű ház volt, meg-megakadt a könyv, akár nyomtatásban, akár írott füzetek másában, hiszen nemzeti és vallásos küzdelmeink énekei némely szép elbeszéléseinkkel egyetemben a köznemesség kezén keresztül jutottak el hozzánk. A mi olvasó közönségünk volt, tömegesebben csak az ő sorai között találkozott. Ám a megőrzött köszöntők, énekek, szép elbeszélések és verses emlékek jellemző megvilágítást vetnek az ő műveltségére, hajlamára, ízlésére. Csak az a költészet, mely érzés, gondolkozás, eszejárás és beszéd tekintetében a népiesség színvonalán állt, mely a régi hagyományokat örökölte és képviselte tovább, felelt meg az ő szellemi szükségletének. Mert a nemesség még mindég a maga történeti dicsőségében élve, a világ haladásától és az irodalom fejlődésétől egyiránt elmaradt. Az ő kedvencze előbb Gyöngyösi, újabban Gvadányi, ki pajkos nyirettyűjével nemcsak Szathmár piros csizmás lyánkáit mulatgatá,* a mint Kazinczy állítja, de az egész ország nemesi olvasóit, a mint műveinek újabb és újabb kiadásai hirdetik; igen, Gvadányi, ki a maga keresetlen egyszerűségével és áradozó folyamatosságával költői ízlés és művészi kezelés tekintetéből még a saját korabeli iskolák jelesebb alakjaival sem mérhető össze. Mert biz az ő egész versíró tudománya és ćsthetikai vallása, hogy a négysoros verselés az igazi költészet, az igazi művészet; noha a divatos költők sorából, kik közűl a Neptun szigonyával ütött heliconi forráshoz némely a Mercur szárnyain repül, más a Lybussa lován vágtat, a szegény pedig csak gyalogszerrel eviczkél, sokan azt vethetik ellene, hogy most a két soros versek a használatosak, mert a négysorúak folyása már kiszáradott, mint Temesvár körűl a posvány. Gvadányi meggyőződése egész hevével veszi védelmébe a négysoros verselést, mert a két soros nem egyéb, mint a dolog könnyebb végének fogása, pedig a magyar nyelv szavakban, jelentésbeli árnyalatokban oly gazdag, hogy egyetlen nyelv sem nyújthat bővebb szótárt nála. S bizonyságul hivatkozik GYÖNGYÖSI ISTVÁN-ra, kinek minden elbeszélése négysoros versben készült, P. HORVÁTH ÁDÁM-ra, ki Vergiliust négy soros versben akarja fordítani, PÉCZELI JÓZSEF-re, ki bár a Henriást két soros versben ültette át; de a négy soros vers elsőségét elismerte, mivel szerinte több szavakkal több gondolatot lehet kifejezni. A Henrias ugyan Gvadányi szerint úgy is arany munka, mely minden dicséretet megérdemel: négy soros versben mégis méltóságosabb lett volna. Mert igaza van Andrád Sámuelnek:

Ugyanaz: III. k. Budapest, 1893. I. l.

Be szép a tudomány együtt az erővel
Az arany gyűrű is szebb a gyémánt kővel.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy Falusi Nótáriusnak Budai Utazása. Pozsony és Komárom, 1790. XIII–XVI. ll.

Ez az erővel egyesült tudomány, ez a gyémánt-köves aranygyűrű az ő szemében a négy soros verselés, a melyet annyira szeret, hogy még akkor is dicséri és magasztalja, mikor két soros verset ír. A Rontó Pál előljáró beszédjében hosszasan mentegetődzik ennek az elbeszélésnek verselése miatt, csak a nők kívánságára, a kik jobban szeretik a két soros verselést, melynek könnyebb a nótája, tért el szokott módjától; különben nem lett volna félcsipejű a munka, hanem négy soros, amint a régi, igaz magyar költészet követeli vala. Ez a régi, igaz magyar költészet az ő eszménye: de különös, hogy azt teljesen az alakiságban látja s a négy soros verselésen nem emelkedik felül. Váltig csak azt hajtja, hogy ez a nehezebb és kényesebb követelés, mert a két soros verselést használni a négy soros helyett épen olyan dolog, mint mikor egy útazó siet, hogy hamar oda érhessen, a hová szándékszik, több és jobb ételekből álló ebédre nem vár, hanem megelégszik gulyás-hússal, mert ez is jó és gyorsan készül.* Pedig Balassa Bálint lázas szerelmi költeményei, Szenczi Molnár Albert érzelmes zsoltárai, Ráday Pál mélabús istenes énekei, s Amade László könnyű, röpke, szeszélyes dalai nyilván figyelmeztethetik és meggyőzhetik vala, hogy ezek a régi igaz magyar költők országos sikerükben sokat köszönhetnek alaki gazdagságuknak is. Mert senki valódi művész pongyola és örökké ismétlődő alakkal nem lehet.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Rontó Pálnak, egy magyar lovas közkatonának és gróf Benyovszky Móricznak életek. Pozsony és Komárom. 1793. XIV–XVII. ll.

61. VOLTAIRE ARCZKÉPE.

De Gvadányi nem is vágyik a művész nevére, nem, még az íróéra sem, hiszen a maga szerény vallomása szerint az author nevet meg nem érdemli, mert «selejtes munkáit» csak időtöltésül írja.* Összes becsvágya és önérzete abban áll, hogy folyamatos és magyaros maradjon. Mert az öreg generális nagyra van az ő magyarságával. Pedig talán megróhatnók, hogy a szenvedő alakot gyakran használja, de nem szabad felednünk, hogy a múlt század végén mind a költői, mind a prózai nyelv felette elbágyadott és elterpedett; talán megróhatnók, hogy verselése sokszor áradozó és szétfolyó, hogy több erő és szabatosság lehetne benne, de nem szabad felednünk, hogy ez Gvadányi egész nemzedékének hibája, sőt talán megróhatnók, hogy a névelőt igen sokszor mellőzi s ír ilyeténkép:

István bácsi Naptára 1865-re. 80. l.

Azonban mérgesen megrázván szarvokat,
Közel föld színéhez vitték ők azokat.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy Falusi Nótáriusnak Budai Utazása. Pozsony és Komárom, 1790. II. l.

Legnagyobb jóltevőm e világon valál,
Akkor felejtlek el, mikor el visz halál.*

Ugyanaz, 128. l.

A mi szokatlan, de elfogadható. Mentheti egyfelől a rövidségre való törekvés, mely akkor mindenkire ráfért, másfelől a régiesség, mely a múlt irodalmában elő-előfordúlt, s a népi költészetben mai nap is fel-feltetszik. Minden esetre örök dicsősége, hogy magyarságáról ARANY és PETŐFI is magasztalva emlékeznek meg. A legmagyarabb lantos egyszerű, de találó vonásokkal festi az öreget, a maga kedvencz négy soros versében az elismerés őszinte melegével:

Kegyelmednek már rég pihen a pennája,
Kegyelmednek régén megnyílt a sír szája,
Hol békességgel a feltámadást várja;
De még most is kedves nekem a munkája.

Nincs abban sok czifra poetai szépség,
De vagyon annál több igaz magyar épség;
S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség;
Azért is olvasni lelki gyönyörűség.

Igen, kedélyesség, ötletesség, magyarosság és elmésség buzog írásaiban. Nem igen keresi, hogy alakjával szembe foglaljon-e állást s ferdeségeit gúnyolva ostorozza, mint satirikus; vagy hősét minden idegenkedés és érdeklődés nélkül állítsa félszeg helyzetbe, sodorja ismeretlen viszonyokba, s dobja oda a közönség kaczagásának, mint komikus; vagy meleg szeretettel s ki-kifakadó érdekkel kísérje kalandjain s furcsa bonyodalmain, mint humorista, hogyan bölcs és tudós ćsthetikusok a derültebb alakítást megkülönböztetik:* írja természetes kedélyével és ötletes elmésségével, a mint éppen tollára jő; mégis sokszor milyen szerencsés sükerében! Nem egyszer a tárgy és előadás ellentétéből támadó humort is pompásan eltalálja, egész népies észjárással és színezéssel, mire két példa jellemző bizonyságul szolgálhat: az egyik a vampir űzése, a másik a mursza megkövetése.

SOLYMOSSY SÁNDOR: Gvadányi Album. Budapest. 1887. 120. l.

A Rontó verhovinai gazdájának tehene véres tejet ád, mivel tavaly a szomszédos öregasszony meghalt, vampir lett belőle s megrontotta azt. Hősünk ajánlkozik, hogy megfogja, megnyergeli, megsarkantyúzza és bőrét lehúzza: de az orosz megréműlve ellenkezik és szelídebb bánást kíván. No jó, a vampirt meg fogja idézni, négy lélek előtt megesketi nagy szentkönyvéből való bűvös igékkel, hogy gazdája házába többé nem jövend. Megtudakolja, hogy az öreg asszonyt milyen ruhában temették el: egy ujjonczot olyanba öltöztet, négy más katonát fejérbe; aztán a szóba ablakait befödeti, az asztalt középre kihúzatja, körülötte öt székkel, közepén cserép-tálban pálinkával; a falakra tél-túl nagy betűket firkál, valami csodás és titkos igézet jegyeiként; két üveg lámpásba gyertyát tesz, magára rongyos köpenyeget ölt, fejére két szarvat helyez, majd egy bögrébe szurkot, fenyőmagot s egyebet gyúr össze, aztán éjnek éjszakáján a szúrkot meggyújtja, a szobát föl s alá járva kifüstöli, a háziakat berendeli, füsttel védelmezi, murokkal etetgeti, nagy könyvét előveszi és fejökre teszi, titokzatos, érthetetlen zummogással rájok olvas. Majd az istálóba megy velök, a tehenet is megfüstöli, mialatt a vampir, meg a négy katona, ki hosszú ingben, ki meg lepedőben, a nyitva hagyott ajtón a szobába sompolyodnak; mire Rontó előveszi a Protoculumot s nagy komolyan és hangosan olvas belőle egy intimatumot, melynek hatásaként az egyik katona mindjárt ordít, lánczot csörgetve az asztal körül topog, a másik vad bikaként bömböl, a harmadik egy deszkán dörömböl és nagyokat mormol, az utolsó végre riadva és riasztva bőg. Rontó pedig a pálinkát megfelezve, két tálba önti, harsányan kiáltozva a vampirt megidézi, ki majd visít, majd nyávog, aztán a reszkető háziakat az istálóból bevezeti, a gyertyákat eloltja és a szeszt meggyújta. A kékes láng kísérteties félvilágításába vonja a vampirt, ki meg-megrázkódva, kínos szorongatással néha nyihog, néha zokog, néha megint nyöszörög, meg a négy lelket, kik földiekkel játszó égi tüneményekhez illően szemöket forgatják, fogaikat csikorgatják. Rontó, mint valami bűbájos főpap mozog köztük, a felidézett és megfogott vampirt egy kőre állítja s jobb keze két ujját egy halálfőre téteti, melyet fehér anyagból fekete kereszttel csinált, hogy elmondassa véle a bűverejű rettenetes esküt, a mint előtte olvassa:

«Tóth Jankó kikapta ugyan a nadrágját,
Be mivel kompetál, kéri a csizmáját.

Nagy Ferencz Rajt-hozent és fehér ruhát kér.
Kitlit is, mert ez is rongyos, semmit sem ér.

Kiss Pálnak lova nincs, mondja, hogy ne éljen,
Ha nem kap, elszökik, őtet úgy segéljen.»*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Rontó Pálnak, egy magyar lovas közkatonának és gróf Benyovszky Móricznak életek. Pozsony és Komárom. 1793. 159–164. ll.

A mikor az eskü elhangzik, a négy lélek iszonyodva felordít, a hatalmas nekromanta pedig őket megfüstöli, a vampir nyakába kötelet vet s kíséretökben kivezeti a temetőre, a hol eltünnek…

Csodálatos, a tehén meggyógyul, Rontó hat kost kap jutalmul, s alig győzi azontúl a babonás vidéken a vampirt űzni.

A másik jelenet hőse is Rontó, ki sok kaland és sok hányódás után Tomszkba kerül. Itt tűrhető a dolguk, mert Tomszk tatár város, lakossága mohamedán hitű, s érdemül rója fel a grófnak és szolgájának, hogy a törökkel harczoltak az orosz ellen. A kanczatej, lóhús ugyancsak bőven járja, mert ez a nemzeti eledel, de Rontó megúnja, s az egyik murszától szalonnát kér, mivel föl is zavarja benne a vért. A sertés emlegetése sértés, az előkelő nemes korbácsot ragad s nehányszor derekasan megcsapja; viszont ő is jól elkardlapozza a tatárt. Nagy tűz, nagy lárma támad belőle, puzdrákat, tegzeket vesznek elő, már az íjjakat feszítik, míg a kormányzó a gróf sürgetésére közbe veti magát a béke érdekében. Rontónak meg kell kérlelnie a tatárt: s a grófnak, mint urának parancsára hozzája ment, lábaihoz borúlt, de hogy nem rughatta, a szíve fájt, szorúlt:

«Ez magyarul beszélt, amaz nem értette,
Egész követését eképpen ejtette:
Követem lóhúson meghízott lelkedet,
Vájja ki a holló két apró szemedet,
Megbocsáss, hogy jobban meg nem rakhattalak,
És Mahomet után nem taszítottalak.»*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Rontó Pálnak, egy magyar lovas közkatonának és gróf Benyovszky Móricznak életek. Pozsony és Komárom. 1793. 240–241. ll.

A kormányzó, mihelyt meghallja, hogy Mahometet emlegeti, rögtön tolmácsa lesz, hogy a nagy Alláhra kéri a bocsánatot: a mursza pedig fölemeli és megöleli töredelmes ellenfelét, aztán lósódarral, kanczatejjel, sajttal, meg egy tatár gubával megajándékozza; hiszen a nemes szív mindig jóságos és engesztelékeny, hátha még a megtérés ilyen őszinte és teljes, mint megbántójában.

Gvadányi elbeszéléseiben, leírásaiban s leveleiben meg-megakad az efféle humoros ellentét. Mert megfigyelése szemes, tapasztalása bőséges, vére, képzelete, leleménye elevenen csapong, sőt rendesen elcsapong, hiszen azért pajkos öreg: az egyszerű és mégis parlagi köznemesség életét, mulatozását kötődését, gúnyolódását, kedélyök játékát és változatait igen jól ismeri s elégszer igen ügyesen választja és vázolja meg. S ilyenkor mindig kitetszik, hogy igazi tehetség és eredetiség lakozott benne, csak nem fegyelmezte művészi ízlés és nem emelte művészi törekvés, a mire különben vágya se volt. Inkább olvasó közönségének megszemélyesítője, mint annak nevelője; inkább hazafiasan izgatni és jókedvűen mulattatni akarja, mint művészi czélzattal, ćsthetikailag gyönyörködtetni. A hogy a Falusi Nótárius és Rontó Pál méltatásában elismertük és igazoltuk: alakokat ad, de élő példa után, helyzeteket teremt, de rendszerint elnagyolja, hangulatokat jól fest, de többnyire rikító színekkel.

A költői alkotás tudatossága és kiszámítása, meg a művészi erő és mérsékelés alig mutatkoznak nála. A pillanat sugallja, s lelke gerjedező hevűléseiben, sugallatainak csak bontakozó, még kiforratlan és megtisztulatlan ösztönzései alatt hevenyészve dolgozik, s alakjaiban, helyzeteiben, hangulataiban az általános igazságok végleges nyelven való tökéletes kifejezéséig nem emelkedhetik. Szelleme játékos, nyelve pajkos, tolla vaskos: de az ő olvasó-közönsége annál inkább élvezi, mert kiválólag férfi közönség. Hiszen ebben az időben a nők nem igen olvasnak. S Gvadányinál merő lovagiaskodás, ha velök foglalkozik s hozzájok ír; akkor is inkább hazafiságból, a honleány lebeg szemei előtt. Falusi Nótáriusa és Rontó Pálja több nővel találkozik, de a nőiesség voltakép csak Afanasia, a Benyovszky kamcsatkai kedvese árnyékában, mert jellemnek nem vehető, nyilatkozik meg vonzó közvetlenséggel, mert a gyöngéd képek írására az öreg katona kardforgató keze nehéz. Szereti a nőt, ha derék magyar asszony, mint a felesége, s becsűli melegen, ha az irodalomért buzog, mint Fábián Juliánna és Molnár Borbála: de bizony ép oly szabadon bánik és cseveg velök, mint a férfiakkal, miről a Pöstényi Förödés tanúskodhatik. Kora erkölcse és a maga természete kölcsönösén hat egymásra, hogy dévaj ingerkedése féket ne ismerjen. Nem hiában lovas generális, a ló és asszony közel esik képzeletében, hisz az a tapasztalása, hogy:

Asszonynak és lónak hinni sohasem kell,
Tele vannak ezek hamis erkölcsökkel,
Csínján beretválni kelletik ezekkel,
Tudni kell, hogy bírnak ők mely természettel.

62. BENYOVSZKY ALÁIRÁSA.

A miben nemcsak a felfogás, de a verselés is jellemzetes: mindkettő a régi magyar költés követése. Gvadányi, mint Gyöngyösi, gyakran él ilyen sajátos szórenddel, meglepő átvetésekkel. Művei teli vannak velök:

Kérdezze Nagyságod! akármely nemzetet
Hogy a magyar dáma, hord mely viseletet.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy Falusi Nótáriusnak Budai Utazása, Pozsony és Komárom. 1790. 97. l.

Itélje meg: tenne mely nagy okosságot? *

Ugyanaz. 106. l. –

Tudjad, hogy Budára vissza fogok menni,
Táblánál janitor mivel fogok lenni.*

Ugyanaz. 136. l.

Mik ezek? A rímnek hajszolása, a sormetszet erőszakolása, vagy a latin költők utánzása? Nem, nem; mert ezt a sajátos szórendet, ezeket a meglepő átvetéseket könnyen kikerűlhette volna, ha akarja vala. Aztán a latin: költői szabadság törvénye az elszórás, míg Gvadányi eljárásában az összerakás, a csoportosítás látszik. Nem önkényes szabadság, nem is utánzás ez, a mint Arany a magyar nemzeti versidom fejtegetésében kétségtelenűl megállapítja, hanem az eredeti magyar rythmusnak a mainál erősebb lüktetése. Gvadányi a magyar rythmus törvénye szerint, hangsúlyt kiemelve, a szorosan egybetartozókat egy csoportba szedve versel,* azért cseng oly magyarosan ma is a fülnek, azért menekülhet még Petőfi is a korcs-magyaroktól az ő könyvéhez, hogy mulasson

ARANY JÁNOS: Prózai dolgozatai. Budapest, 1879. 23. l.

Könyvének igazi magyar beszédjével.

Petőfi a korcs-magyarok alatt a korcs-költőket érti, s a Gvadányi magasztalásában kétségtelenül a Falusi Nótárius s a Rontó Pál énekesére gondol. Pedig ő mint próza-író is érdemeket szerzett; nem styljának jelentőségével, hanem működésének hasznosságával. Voltaire és Millot átdolgozása nemcsak fejlesztette nálunk a történeti elbeszélést, de a magyar közönségben hatással is terjesztette a történeti ismeretet. Nem vágyott az avatott történész koszorújára, hiszen maga sem tartotta magát annak: szerényen, de nemesen csak arra törekedett, hogy a közönség szükségletének, olvasó kedvének eleget tehessen, mint szorgalmas ismertető. A történet tanulmánya, úgy látszik, kedves időtöltése; s erkölcsi emelő befolyásáról mélyen meg van győződve. Ismételve fejtegeti, hogy a történet minden tudomány között a legbecsesebb, mert isten megismerésére és a világ teremtésének megértésére vezet, a boldogság elnyerésére pedig útat mutat, hogy mikép kelljen a jó cselekedetet gyakorolni, a rosszat elkerűlni. Mindenek felett feltárja és megvilágosítja, hogy miként alakúltak a társaságok, miként nőttek és pusztultak el az országok és birodalmak, miként keletkeztek a fejedelmek, miként emelkedtek a királyok és császárok, micsoda emberekkel és törvényekkel uralkodtak, hogyan támadtak a véres háborúk, s miért volt szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelük, hogy mikép fejlődtek a tudományok és szépművészetek, szóval megtanít mindazokra, úgymond, valamiket a megfoghatatlan nagy bölcsességű Úristen a maga ingyen való kegyelméből az emberiség javára rendelt és alkotott.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A Világnak Közönséges Historiája. I. k. Pozsony, 1796. IV–V. ll.

63. VOLTAIRE ALÁIRÁSA.

Már e felfogásából és értelmezéséből kitetszik, hogy a történeti érdeket és tanulságot nem az uralkodók felsorolásában, a pápák szerepében, a csaták részleteiben s az évszámok száraz adataiban látja; hanem a népek törekvéseiben, intézményeik alakulásaiban, az erkölcsök példáiban és a szellemi élet tényezőiben; a nagy tudósokat és nagy művészeket ép oly melegen méltatja, mint a nagy fejedelmeket és nagy hősöket, mert az emberek jelentősége megítélése szerint nemzetök életére való befolyásuk jelentőségétől függ, nem pedig rendi állásuk helyétől.

Mint író a tudományokért és szépművészetekért, mint katona a vitézi és hadi tettekért hevül, a nélkül, hogy az élet és történet egyéb nyilvánulásai iránt érzéke csökkenne; mert hiszen minden fejlődés az egyetemes haladásban fut össze, s a múló, de ismétlődő jelenségekből kell az állandó törvényeket megfigyelni s az általános következtetéseket levonni: csak ezek tanulságai által lehet a történet a leghasznosabb tudomány.* Gondolkozása és iránya egészen bölcseleti, épen azért esik választása Voltairre és Millotra, mint az új történetírás követőire.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: XII. Károly Svéczia ország királyának élete. Pozsony és Komárom. 1792. III–IV. ll.

63. XII. KÁROLY ALÁIRÁSA.

Mind a mellett be kell vallanunk, hogy átdolgozásai nem állanak az eredeti művek színvonalán, Gvadányi nem dicsekedhetik sem Voltaire szellemes előkelőségével, sem Millot tiszta szabatosságával. Az ő kedélyes és szeretetreméltó egyénisége elő-elő lép, s maga veszi át a beszédet, természetesen a maga bélyegét nyomva rája. Már az, hogy XII. Károly életében nem ragaszkodik híven Voltaire rajzához, hanem Nagy Péter naplójával és Rochonville följegyzéseivel egészíti ki, hogy a világnak történetében nem marad szorosan Millotnál, hanem Rollin, Schrőck és Baumgarten könyveiből is szedeget, alkalmas megzavarni az eredeti író előadásának jellemét: még jobban megzavarja pedig a maga egyéniségének közrehatásával és érvényesülésével, személyes tapasztalatainak, észrevételeinek, verseinek beszövésével; úgy hogy elbeszélésének csak anyaga idegen, stylja és hangja teljesen az övé. Voltaire szellemessége, finomsága, választékos és fordulatos nyelve, csillogó színezése egészen elvesz az ő magyaros és folyamatos, de öreges és pongyola előadásában. Meglátszik, hogy nem annyira az író, mint a hős érdekli, mert Voltaire művészetéből alig őriz meg valamit. Különben sem embere, s ismételve kikel ellene; magában e munkában is hibáztatja, hogy XII. Károly életét, merész és csodás kalandjait hiedelem felett való mesékkel színezi ki, példaként hosszasan bizonyítja, hogy Mazeppát lova nem hurczolhatta egészen Ukraináig, mert akkor száz mértföldeket kell vala Lengyelországon át futnia, miben kidől, népes városokon és falvakon keresztül, melyek keresztyén népe a szerencsétlen áldozatot bizonyosan megszabadítja. Mert a Mazeppa dolga úgy esett, hogy valamely lengyel nemesnek a feleségével szerelmeskedett, miért a bosszú-lihegő férj előbb megvesszőztette, aztán meztelenül egy vad ló hátára köttette s úgy bocsátotta el. A ló Ukrainából eredt, meg sem állt odáig. Gvadányi ezt a vérfagylaló kalandot nemcsak megbírálja és Hörner János elbeszélése szerint megigazítja, de ékes erkölcsi tanúsággal is kíséri:

Ha ki jól felvenné mindnyájokat számba,
Sok ily vitézt lelne mi Magyar Hazánkba,
Kik szomszédjaiknak a feleségeket,
Szeretik, s mutatják nagy vitézségeket
S hogyha vad lovakra őket mezítelen
Felöltöztethetné, s bocsátná hirtelen
Útjokra: – – – – – – – – – – – –
Megtelne ezekkel hazánk minden tája,
Sógorságnak oly nagy lenne Armádája.
Látnánk itt nyargalni minden rendből valót,
Mert nincs rend: Venusnak mely nem fizet adót.
De szegény férjeik otthon maradnának,
Mert nagy szarvok miatt nem nyargalhatnának.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: XII. Károly Svéczia ország királyának élete. Pozsony és Komárom. 1792. 171–173. ll.

Gvadányi ily módon szövi át csípős intéseivel és elmés ötleteivel vagy a maga személyes ismereteivel Voltaire fejezeteit. A mikor Nagy Péter bécsi mulatásáról van szó, hogy annyira megtetszett neki ott az akasztás, mikép Lipót császártól országa számára rögtön hóhért kért, ki a kötelet derekasan tudja kezelni és a császár még az nap kerestetett egyet; de akkor a czár azt kívánta, adjon embert is, a kin a vállalkozó mindjárt bemutathassa ügyességét, s minthogy Lipót nemes barátjának ilyennel nem kedveskedhetett, nem levén elítélt rab a tömlöczökben, Péter habozás nélkül szólt: «Ha nincsen felségednek olyas embere, ihon a secretáriusom, hadd fojtsa meg őtet, csakhogy láthassam, érti-e a mesterségét?» Gvadányi azonnal verset kanyarint róla:

Megköszönném én az ilyen szolgálatot.
Örömestebb ennék én koldus falatot,
Mintsem hogy szenvednék halált, gyalázatot,
Vigye el a tatár az ily vadállatot.*

Ugyanaz, 43. l.

S a mikor XII. Károly mondásáról van említés, hogy a dánok tüzelése közt a tengerbe ugorva, mellette levő tábornokának azt jegyezte meg a golyók süvöltésére, mikép azontúl mindég az lesz az ő muzsikája: Gvadányi verselő kedve legott megcsattan és tréfálkodva írja: bezzeg, ha ilyen a Parnassus muzsikája, nem lesz Apollónak soha poëtája, mert ezek Bellona nótája helyett inkább a lágy czipót szeretik.* S a mikor a franczia író a lengyelekről beszél, az öreg rögtön közbe vág, hogy «Voltaire úr» leírása elejétől végig nem igaz, mert ő tíz esztendeig lakott közöttük és nagy megelégedéssel társalkodott velök;* mikor pedig az a török udvar esélyeit és cselfogásait jellemzi: ő menten verses elmélkedésbe fog, hogy sokkal jobb hely az embernek a gunyhó, mint a királyi lak, mert abban a szívnek nyugodalma honol, e legfőbb édesség; legalább ő nem kivánkozik király udvarába, inkább az aggtelki setét Baradlába. S magyarázó jegyzetül azt is elmondja, hogy ez az Aggtelek «Tekintetes nemes Gömörvármegyében» eső falu, s ennek határában magas kőszikla alatt van a Baradla barlang, melyben sok ezer ember elférhet; maga is járt benne.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: XII. Károly svéd király élete. Pozsony és Komárom. 59. lap.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: XII. Károly svéd király élete. Pozsony és Komárom. 79. lap.

Ugyanaz. 303. l.

65. NAGY PÉTER CZÁR ARCZKÉPE.

S a mikor gróf Czobor Márk esete kerül szóba, hogy Strahlenheim bárót, a bécsi követet megsértette, miért XII. Károly kiadatását követelte s a császári udvar, elég önmegfeledkezéssel, teljesítette egész Európa meglepetésére a kívánságot: Gvadányi nem mulasztja el megjegyezni, hogy azon a vidéken, a hol ír, megélemedett emberek szájából hallotta, hogy Czobor holicsi, sasvári s többi uradalmainak városaiban és falvaiban nyilvános könyörgéseket tartottak, hogy az Isten szabadítsa ki a svéd király kezeiből a grófot.*

Ugyanaz. 154. l.

Mikor pedig a tatárok vendégszeretetéről van említés: panaszos dicsekvéssel énekli meg, hogy még inkább divatozott nálunk, míg némely fajtalan anyák a kellnereket nem szülték s ezek hazánkba be nem jöttek. Az volt boldog idő nálunk, mikor az útas nem szállott a Lúdhoz, Szarvashoz, Arany Sashoz, hanem a barát barátjához, az idegen földije házához, még a pusztán eltévelyedett is szíves fogadásra talált, mert csikós, gulyás fordított kásával örömmel kínálta; nem tudtuk még akkor: mi állat a Traktér! Nem volt még maskara, lárva sem: a nagy palotákban az uraság méltóságosan lejtett; nem tánczolt a lakáj a maga asszonyával, sem a háznak ura konyhaleányával, nem keveredtek össze frizérrel, laufferrel, gavallérok és a hölgyek olyanok voltak, mint a május harmatja, s a czigányt a gazda fizette:

Ha e szót valaki mondotta volna: Bál,
Szamárt értett volna, a melyet tartott Baál.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: XII. Károly svéd király élete. Pozsony és Komárom. 235–236. ll.

Ime, Voltaire helyett minduntalan Gvadányi sujtol, tanít, enyeleg, elmélkedik, kesereg; nem, nem Gvadányi, hanem maga Zajtay uram, a jó nótárius, ki a Hét Választó-beli bálba, mint ismeretlen csodába megy; nem ok nélkül, mert az írónak akkor még azt is magyarázni kell, hogy mi a billet és miként kell vele bánni; s ép oly elégedetlen a kellnerrel, az álarczos laufferrel, különösen pedig a fizetés miatt.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy Falusi Nótáriusnak Budai Utazása. Pozsony és Komárom, 1790. 55. 73. 74. 83. ll.

A Millot átdolgozása tárgyiasabb és komolyabb: személyes benyomásai, kedélyes kiszólásai nem igen nyilatkoznak meg. Mintha beérné azzal, hogy képe a könyv előtt: beszéljen az. Tisztes öreg feje már egészen galambősz, tekintetében több a nyugodtság, mint a tűz, de kifejezése, megjelenése még mindig emlékeztet az egykori szép és nyalka huszárkapitányra. Vonásainak finomságát az öregség sem törte meg; csak magas homloka mintha nőtt volna; de haja még most is elég s épp oly gondot fordít reája, mint régen; s bajusza ép oly katonásan pödrött, csak vastagabb és fehérebb; bekecse ép oly díszes és magyaros, csak a legény rokkant meg benne. Nem hiában, mert sokat fáradott, buzgón munkálkodott, a körképe peremének felírása szerint: a mennyit Marsnak, annyit Apollónak; minek bizonyságaként a kép alatt ott vannak jelvényei: generális csákója, írótolla s könyvei közül XII. Károly élete, Rontó Pálja, Falusi Nótáriusa, Unalmas órákban való Időtöltése, valamivel lentebb ágyu és puskacsövek. S még nem merült ki, még nem akar pihenni; hetven esztendős korában belefog Millot nagy művének átültetésébe, azzal a reménynyel, hogy három esztendő alatt bevégzi, azzal a törekvéssel, hogy kedves hazájának jóra igyekező szándékát megbizonyítsa.* Már nincs egyéb szenvedélye, mint a hazaszeretet, nincs egyéb czélja, mint a nyelvmívelés. Az agg Simeon áldásaival fordul mindazokhoz, kik ez eszmének hódolnak, fordul Arankához és híveihez, kik ez eszme érdekében társaságot szerveznek. Gyönge múzsáját kérve kéri, hogy a társaság előtt tegye össze kezeit, hajtsa meg térdeit, s esedezzék, hogy ők el ne oszoljanak, mint eddig, tovább is, hogy így munkálljanak.* S bár csalódik bennök, mert nyelvi kérdéseire csak úgy igérkeznek felelni, ha maga ajánlkozik a nyomtatás költségeinek viselésére, mi neki olybá tetszik, mint az a közmondás: «Beszél, beszél a barát, de alamizsna a vége.»* Az ő vérmes és heves szívének lelkesedése annál törhetetlenebb.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A Világnak Közönséges Historiája. I. k. Pozsony. 1796. 9–10. l.

Magy. tud. Akadémia birtokában. Irodalmi levelezések. 144. sz.

Vasárnapi Ujság. 1869. 19. sz. 258. l.

GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF.
(A Világ közönséges Históriája I. kötetében közlött arczképe után.)

66. XII. KÁROLY SVÉD KIRÁLY ARCZKÉPE.

Nem tudjuk, mi tiszteletreméltóbb: ez a lelkesedés-e, vagy az a szorgalom, melylyel munkájában halad. 1796-ban jelenik meg első kötete s két esztendő múlva, 1798-ban, már az ötödik kötetet adja a közönség kezébe, mely oly tetszéssel fogadja, minthogy ez az első rendszeres és tudományos magyar világtörténet, hogy elhalmozza dicséretekkel és levelekkel minden felekezet köréből.* Mert tárgyiasságra törekszik, nem akar pörlőtárs lenni s a hol bírja, meg is őrzi azt; már a hol egyénisége ki nem kapja belőle. Mert megesik bizony, hogy minden tartózkodása ellenére nem egyszer csak maga Gvadányi beszél. Például a görögök bölcseletéről írván, mesterei szellemében, a regéket és mondákat elveti, mert még nem jut el ama magasabb felfogásig, hogy egyfelől a vallásos szemlélődés, másfelől a költői alkotás naiv termékeiként vegye őket; aztán mestereitől elválva, minden szükség nélkül korának bölcsészetére tér át, s ép oly élesen és elfogultan pattog a deisták, atheisták, materialisták és indifferentisták ellen s ép oly keményen és előítéletesen rója meg Voltaire, Rousseau, Horus és társai műveit, mint a haldokló nótárius.* Igen, igen, itt nem annyira Gvadányi, mint Zajtay uram dörög megint.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A Világnak Közönséges Historiája. III. k. Pozsony, 1797. 3. l.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A Világnak Közönséges Históriája. I. k. Pozsony, 1796. 409. l.

GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF KÉZÍRÁSA.
(Eredetije Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában.)

Bízvást azt hihetnők, hogy ez a tárgyias tartózkodása, még inkább, hogy az ily személyes pattogása a könyvvizsgálat szigorát teljesen lefegyverzi, hiszen forrásai úgy is császári engedélylyel jelentek meg. Nem, a mint Gvadányi a pápai küzdelmek és vallás-változtatások időszakához ér, a hatodik és hetedik kötettel a papi cenzorok korlátoltságába ütközik. Élete utolsó három esztendeje ennek az ízetlenségeiben telik el. A pozsonyi és budai központi vizsgáló hivatal, a helytartó-tanács és kanezellária, Gvadányi és Nyitramegye három álló esztendeig küldi, váltja az írást, mert a cenzor előtt egyszerre az egész Millot kárhozatosnak tetszik. Ha egyes köteteit figyelemmel olvassuk, fejtegeti Rietaller, alig van jó király, a legtöbb nagyravágyó, kéjencz, kegyetlen és zsarnok. Nem akad jó pápa, valamennyi haszonleső, képmutató, ki nem a vallás, hanem vagy a maga, vagy az övéi hasznát keresi, a zavargásokat, zendűléseket és háborúkat szítja: míg ellenben az író az újítókat, a vallásnak, országoknak és jó rendnek felforgatóit vagy hallgatag dícséri, vagy nyíltan mentegeti, miért e munka kötetei még Mária Terézia és II. József idejében is nem az engedélyezett könyvek, csak a tűrtek közé tartoztak. Hisz Millot a fejedelmek, pápák és papok vétkét rendszerint élesen tárgyalja, német fordítója: Christiani Vilmos még sötétebb színekkel árnyalja s rágalmainak tárházában, az egyház történetében tisztátalan forrásokból, mint Voltaireból, sokat beletold az eredeti műbe; a mi átdolgozónk itt-ott alkalmilag nála is érdesebb; minélfogva a fejedelmek, pápák, papok és mágnások vétkei még kirívóbbaknak látszanak.* Pálffy Károly gróf ezen az alapon a kéziratot visszaküldeti Gvadányinak, figyelmeztetés és átalakítás végett, ki a hatodik kötetet csakugyan módosítja és újra leírja, s aztán ismét benyújtja vizsgálatra:* de hiában hever Pozsonyban a cenzornál és kiadónál, hiában keresik Budán és Nyitramegyén, csak Rietaller nagyváradi kanonokká létele után utódja, Deresevich József, 1801 október 27-én engedi meg kinyomatását* s csak két esztendő múlva, 1803-ban kerül ki sajtó alól, Weber ama biztosításával, hogy ez a rész a haladék által semmi fogyatkozást nem szenvedett, sőt inkább szembetűnő tökéletesedést nyert, úgy annyira, hogy már most akármi rendű és állapotú ember is a benne leírt dolgokat minden megütközés nélkül, gyönyörködve olvashatja.* A hetedik kötet már Kis János s a nyolczadik Síkos István nevét viseli homlokán: s ezzel a vállalat elakad.

Országos Levéltár: 1799. Nro 12. 4. 5. 6. d.

Országos Levéltár: 1800. Nro 16: 1–9. d.

Országos Levéltár: 1801. Nro 11: 1–8. d.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A Világnak Közönséges Históriája. VI. k. Pozsony. 1803. 3. l.

67. KIS JÁNOS ALÁIRÁSA.

Gvadányi mindezt nem érte meg. 1801-ben lassan-lassan kifáradt és elnehezedett, úgy hogy a mint tréfásan a gyermek Donitsnak írja, ha csak csigával föl nem húzzák, még lovára sem ülhet vala; fokozódó gyöngülése s megújuló betegeskedése megbarátkoztatta az elmúlás gondolatával; elbúcsúzott barátaitól: «A hosszas betegségnek, írja Csizi István barátjához, bizonyos vége a halál és én sem várhatok mást, a mint is életemnek külső küszöbén állok; de higyje el nékem, hogy én a haláltól teljességgel nem irtózom; tudván aztat, hogy ez emberi sorsunknak zsoldja, de mindenek felett azért, hogy én az én kegyelmes Istenemmel mindenképen megbékéllettem és az Ő szent fiának hathatós segítségébe vetvén reménységemet; hiszem, szegény bünös lelkemet maga elejébe juttatja.»* A levél november 21-én kelt s ő épen egy hónap múlva, deczember 21-én, örökre behúnyta szemeit, a nemzet osztatlan részvéte közt.

Magyar Kurir 1802-ik esztendőre. 235–237. ll.

68. A SZAKOLCZAI GVADÁNYI EMLÉKTÁBLA ÜNNEPÉLYES LELEPLEZÉSE.

69. A GVADÁNYI-HÁZ SZAKOLCZÁN.

70. GVADÁNYI CZÍMERE.

A ferencziek szakolczai templomában temették el.

A lapok elgyászolták, a versírók elsiratták, a kegyelet azóta is híven őrködött fölötte.

A hatvanas években b. Horeczky Nándor, első feleségének rokona, a rohói családi sírboltba vitette át porait, Szakolcza városa pedig 1887-ben, emléktáblával jelölte meg a házat, a hol élt, a leleplezés alkalmából fényes ünnepélyt rendezett s magyar kört alakított emlékére, hogy szelleme tovább hasson és emléke áldott maradjon.

A megújhodás korának volt nagyobb művésze, hivatottabb költője és jelesebb írója több: de nem volt egy is a nemzeti eszmének, nemzeti érzésnek, nemzeti nyelvnek nála lelkesebb apostola.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem