I. Az Adriai tengernek syrenája. | Magyar Történeti Életrajzok

I.
Az Adriai tengernek syrenája.

2. CSÁKTORNYA VÁRA.
(Cserna Károly rajza után.)

Zrínyi Miklós özvegyi gyászában sajtó alá rendezi költeményeit. Változtatások a Szigeti Veszedelemben: a Halamir versszakot elhagyja, a palotai kalandot megrövidíti, Deli Vid almási átuszását újra írja, a XIV. ének nyitányát megváltoztatja, az ének végét megtoldja, a XV. ének befejezéséhez új szakaszt csatol. Gyűjteményét az epigrammákkal, a Feszületre szóló énekkel és a Berekesztéssel kiegészíti. A kötet czíme és czímképe. A kor felfogása a virág-énekekről. Az olasz idyll-költészet. Tasso és Marino, Ovidius és Propertius példája. Petrarca hatása. A Zrínyi Violája és Tasso Sylviája. Találkozások Tassóval és Marinóval. A Zrínyi önállósága. Természeti és mythosi képei. Az olasz költők pásztorai s a Zrínyi vadásza. A Marino és Zrínyi Ariannája. Az olasz és magyar asszony A Marino Orpheusa és Zrínyi Orpheus keserve. Szerelmének személyi vonatkozásai az idyllekben. Zrínyi idyllíró sajátságai: egyénisége, képzelete, stylje. A Marino jellemző vonásai: részletezése, czifrálkodása, s örökös concettója. A Zrínyi idylljeinek szerkezete, előadásának és hangjának változatossága. A Feszületre szóló ének méltatása.

FELESÉGÉNEK elvesztésével 1651 tavaszán Zrínyi Miklós visszatért a költészethez, s vergődő szivének panaszait elzengte Orpheus képében. Heves vérénél, végletes természeténél fogva a mily kitörő erővel viharzott fájdalma eleinte, az első rohamok után ép oly meglepő hamarsággal csendesült meg; szenvedésének zaklató kínja gyors könnyebbedésbe, majd gyors feledésbe olvadt.* De a míg szivének gyásza elborult lelke fölött: félre vonult a szerepléstől, a kötelességtől, úgy hogy a júliusi országos gyűlésen is Zágrábban Petretich Péter püspök elnökölt; s az ő vezetésével, az ő várában folytak a tanácskozások és készültek a követi utasítások az oláhok, prćedauciusok és szlávok ügyében.* Zrínyi csáktornyai magányosságában sajgó érzéssel a multon merengett, kesergő és boldog szerelmének emlékein, olvasmányai közben nagy ősének és vitéz leventéinek halálos harczain és fényes diadalmain, vallásos elmelegedésével a Krisztus keresztjén és megváltó érdemén. A merengések, álmodozások és töredelmek ez idején veszi kezébe költői műveinek gyűjteményét és határozza el kiadását, szerelme történetének, nagy őse dicsőségének, felesége szépségének és a maga mélységes hitének megörökítésére, nemzetének pedig igaz büszkeségére. Úgy látszik, mintha családi szomorúságában, boldogsága képének elmerülésével, a haza képe tűnt volna eleibe egyetlen vigaszul és kárpótlásul: a nemzeti harcz a török kiverésére és az ország felszabadítására, melyet a Szigeti Veszedelem czélzatával, a magyar nemesség buzdításával is éleszteni és szolgálni akart. Még egyszer elolvasta költeményeit, megigazította a tisztázat némely irásbeli hibáit, sőt az eposon tett egy pár érdekes változtatást is. Nem javította át, mert soha sem volt hozzá ideje, a mint megvallja; aztán ha átjavította volna is, még sem lenne tökéletes, a mint utána veti, mert nincs semmi tökéletes a nap alatt, hiszen a húr soha sem adja azt a hangot, a melyet az elme és kéz szeretne.* Az eszmén, szerkezeten, jellemzésen nem alakított, a nyelven, szórenden és verselésen nem simított; mindez megmaradt eredeti voltában, hogy az ő szavával éljünk, az «első szülés» állapotában.* Sőt még oly hézagot sem pótolt, melyet maga annak ismert; nevezetesen a második éneket, mely valamennyi közt a legrövidebb, nem kerekítette ki; holott az ének végén a kéziratban megjegyzi, hogy «it ennihány vers hea».* A mi arra mutat, hogy később azt a nehány verset megírni szándékozott, – de nem írta meg most sem, a kiadás elhatározásakor. Az eposon annyit mégis változtatott, hogy nehány versszakaszt kitörült, nehányat máskép vonatkoztatott, s egypár új befejezést csinált.

SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós. I. köt. Budapest, 1896. 306–307. l.

Acta et Articuli dominorum Statuum et Ordinum Croatiae et Slavoniae. Kézirat a zágrábi horvát–szlavon levéltárban. 92. 1.

GRÓFF ZRÍNYI MIKLÓS: Adriai Tengernek Syrenája. Bécs, 1651. 4. 1.

Ugyanaz: Ugyanott.

SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós költői művei. Budapest, 1898. 351. 1.

4. GRÓF SALM ECKEHARD.
(A Heldenbách reproductiója után.)*

Salm Eckehard gróf, egykorú festményről, a Waingärtner-féle Heldenbuch (Teschen, 1882) reproductiója után.

Így mindjárt az első ének sereg-számlájában a török vezérek között Uldair, Lehel és Turanchen után a kézirat szerint Halamir következik:

Mindezeknek penigh Halamir paranchol,
Nagy okossággal bir és ha csak edgyet szól,
Többet tesz, mint más ha napestig karattiol
Károssá nem marad senki tanachából.*

SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós költői művei. Budapest, 1898. 35. l.

3. VÁRPALOTA
(Egykorú metszet után Orterius krónikájából.)*

Várpalota ostroma, Ortelius krónikájában közlött rézmetszetről. Aláirása: WAHRE CONTRAFACTUR DER BELEGERVNG PALOTTA VND VESPERIN IN VNGERN ANNO CHR(ist)I 1593. Mense Octob(ris).

A költő azonban az események szövésében, a csaták gazdag személyzetében vagy teljesen elfeledte, vagy szándékosan elhagyta, legalább sehol nem juttatott neki szerepet; ennél fogva megemlítését és jellemzését is egyszerűen mellőzte.

A második ének elején a budai Arszlán bég palotai kudarczának elbeszélésében, az eredeti szöveg részletesebben rajzolja Turi Györgyöt, a gondos kapitányt. Mihelyt meghallja Arszlán kérkedő fenyegetését, melyet senki előtt sem titkol, hogy megszállja Palotát s lerontja bástyáját: Turi György szorgoskodni kezd, a vár védelmére segítséget von össze. Először is ír Salm grófnak, ki Izdenchi Istvánnal száz gyalogost küld; aztán Pápához fordul, honnan harmadfélszáz gyalog érkezik; majd öcscsét, Turi Farkast a magyar királyhoz meneszti, hogy tőle sürgős támogatást nyerjen. Zrinyi ezt a gondoskodást három szakaszba foglalta; de aztán egészen mellőzte az esemény drámaiságának s a jellemzés erejének előnyére. Mert az az apró részletezés kétségtelenül lankasztja vala a hangulat elevenségét, a fejlődés fordulatosságát; e három szakasz nélkül Turi elszántabb és bátrabb színben jelen meg, a mint okos merészséggel, kétszáz híres vitézzel kiüt a törökre és csúful megszalasztja a béget.

A hatodik ének utolsó részében, az Almás-parti ütközet végén, mikor Deli Vid maga egy had-felhőt tartott, úgy hogy kemény paizsa fegyver-szélvészszel tölt meg, s nyil, dárda és szablya zúgott sűrűn feje fölött; de rettenthetetlenül harczolt, s egész rakás pogányt lekaszabolt, – a hős győzelmesen, vértől és portól lustosan ballag vissza az Almás vize felé, hogy a patak túlsó partján reá várakozó Zrínyi hadához csatlakozzék. Deli Vid ekkor a kézirat szerint:

Fegyverestül neki ugrék a bereknek,
És tetején úsza hináros mélységnek,
Mert leg nagyobb mélyére talált az viznek
Könnyen az leventa Szározra kilépék.*

SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós költői művei. Budapest, 1898. 125. l.

A költő ezt az átúszást nem találja elég tetszetősnek, elég színesnek, keresztül húzza a szakaszt és hirtelenében újat vet a maga siető írásának kúszált vonásaival helyébe:

Fegyverestül ugrék hináros Almásban,
Almás penig ütet viszi maga hátán,
És lemosá róla pogány vért foliásban,
Ugy küldé Urához s társaihoz tisztán.*

Ugyanaz: Ugyanott.

S mennyivel szebb és gyöngédebb a rajz: az úszó Vid helyett a segítő Almás, mely készséges hullámaival maga viszi a hátán, mossa le róla a lustos vért és port, úgy küldi urához és társaihoz tisztán! Mennyivel több és gazdagabb vonás egyesül a színezésben: a patak részvétében, szolgálatában, a leventének urához és társaihoz való viszonyában és tiszta megérkezésében, mint előbb a mélységre találásban és szárazra való kilépésben.

A tizennegyedik ének bevezetésében a költő még érdekesebb változtatást teszen a maga személyi viszonyainál fogva; képzelt tengeri útjából, eposíró vállalkozásából a kikötőbe, vagyis a munka végéhez közelegve, a mint emlékszünk, barátait sorolja fel.* Ez a megemlékezése kilencz szakaszon keresztül az ő szivének őszinte és közvetlen megnyilatkozása, a mint 1646 tavaszán érez. Öt esztendő alatt azonban módosulnak összeköttetései és vonzalmai; nemcsak az esztergomi érsek irányában, kinek féktelen erőszakossága a haza rovására és tiszteletlensége a királylyal szemközt a linczi békekötés beczikkelyezése és végrehajtása ügyében már 1647-ben kitörültette vele a dicséretére írt két versszakot:* de a többiekhez való viszonya is veszített erejében, színében és melegében. Nádasdy Ferenczczel egyenesen pörben állt, mert ez a stridói hegyen levő szőlőitől neki, mint földesurának, a kereset-levél szerint, évek óta sem a tizedet nem fizette, sem más kötelezettségeit nem teljesítette, mikkel a hegyi jog értelmében tartozott. Zrínyi ennél fogva 1650 márcziusában törvény elé idézte és elmarasztaltatta a grófot.* Nádasdy viszont 1651 augusztusában a bécsi hadi tanácsnál panaszolta be őt, hogy némely limpachi és nemtibeli jobbágyait önkényesen a saját munkájára szorítja;* s a hadi tanács nem is késett, hogy a bán ez eljárása ellen a tilalmat kibocsássa.* Ily izetlenségek, ily viszongások között, melyek okozója Nádasdy volt a maga gazdagodáson és szerzésen kapdosó szenvedélyével, hiszen még sógorait, az Esterházy-örökösöket is, ki akarta forgatni Kis-Marton birtokából,* – természetesen az ő magasztalása sem maradhatott meg többé a költeményben. Mert Zrínyi csak azt érezte, a mi igaz; csak azt fejezte ki, a mit érezett. Ha egyszer a barátság megszünt, emléket sem érdemelt: miért beszélne tovább róla? S aztán miért beszélne Esterházy Lászlóról, Csáky Lászlóról, miért Homonnai Gyurkóról, kit árvaságában a klenovniki szép napok hatása alatt annyi melegséggel emlegetett és bátorított? Hiszen rég elváltak egymástól, kölcsönös érintkezésök lassan megakadt, vagy teljesen megszakadt, s ezzel kölcsönös ragaszkodásuk is kihült. Homonnai azóta a gréczi és nagy-szombati iskolákban felserdült, bujdosó családjával szerencsétlen atyáinak gazdag fészkébe visszakerült, reménységgel fakadó fiatalságának kezdetén nem szorult immár a költő gyöngéd részvétére, biztató szavára. A mióta a Mačelj tövéből eltávozott: vissza sem fordult feléje. Zrínyi szemei elől pedig Klenovnikot, a viharos vergődések és édes álmodozások, sovár vágyak és boldog hevülések egykori színhelyét az ő alakjával együtt felhőbe borította apósának garázda támadása, majd a trakostyáni háború méltatlan viszálya. S a mint a költő mostani helyzetére, mostani érzésére eszmélt, régi hajlamának, régi barátságának hódoló versei nem feleltek meg többé a valónak: azért egyszerűen mellőzte őket. Ellenben öcscsével, Péter gróffal azóta kibékült, izetlen meghasonlásáról szerető szívvel elfeledkezett; hiszen a megosztozkodásban és hadakozásban egyaránt méltó testvérnek, igazi Zrínyi-vérnek bizonyult. Mint sichelbergi főkapitány, Horvátország védelmében a török ellen oly bátor készséget és nagy vitézséget mutatott, Badankovich Deli basával, a krupai parancsnokkal szemközt i 649-ben oly fényes győzelmet aratott, hogy a költő lelke örömében büszkeséggel telt el felette. Nevök hagyománya, jószágaik érdeke és állásuk kötelessége mind azt követelte, hogy ott a Délen a magyar és horvát végek oltalmában egyesüljenek, mert egyetértésökben van erejök megkettőzése és sikerök biztosítása. A költő a kibékülésnek és egyetértésnek, a közös hivatásnak és őszinte ragaszkodásnak érzetével most a régi barátok helyébe Zrínyi Pétert állítja, az ének bevezetésében az ő dicsőségének szentel hat új versszakot. Az érsek helyett most öcscse siet elsőnek üdvözletére. Vitéz Marsnak a fia, mind magyar, mind horvát, mert igazán szereti hazáját. Napfényre néző szeméről ismerhetni meg a sast, körmeiről az oroszlánt, vitézségéről az igaz Zrínyit, mert az egyiktől sem szakadhat el. Péter észszel, kézzel, szívvel jeleskedik a török ellen: Boszniát és Herczegovinát rettegteti. Az irígység ugyan, mint nagy szelindek, oroszkodik utána: de nem kell tőle félnie; hiszen az irígység a vitézségnek árnyéka, nemzetségök régi öröksége, mely eleiktől fogva a világ fogytáig kíséri őket. Mérges foggal agyarkodnak reájok, mind törökök, mind mások, a kik mint a rozsda a vasat, nevöket, érdemöket, dicsőségöket marják, e csak a saját fogukat rontják el. Az irígység Péternek sem árthat.

SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós 1620–1664. Budapest, 1896. 1. k. 161–164. 1

SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós. Budapest, 1898. I. köt. 198. 1.

Muraközi szőlők elitéléséről való processus. Országos Levéltár. V. R. A. Fasciculus 555 Nro I.

A császári és királyi hadi levéltárban. Hadi tanács osztálya. 308. k.

Ugyanott: 304. k.

MERÉNYI LAJOS: Herczeg Esterházy Pál nádor. Budapest, 1895. 77–78. 1.

5. GRÓF ZRÍNYI PÉTER.
(Widemann egykorú metszete után.)*

Gróf Zrínyi Péter Widemann Illésnek a «Comitum glorić» czímű munkájának 1652-iki 11. kötetéből van. Körirata: COM(es) PETRUS PERP(etuus) â ZRINIO. S(acrae) C(ćareć) R(egić) M(aiestatis) CONS(iliarius) CVBIC(ularius) CAMP(i) MIL(itaris) COLON(ellus) nec non CONF(iniorum), CROAT(ić) PRĆS(es) SLVIN et VZKOKORVM, SIHLBERGEN SVP(remus) CAPITAN(eus).

A szeretetnek és vérségnek eme meleg és büszke kifejezése után a költő még csak két emberről emlékszik meg: Wesselényi Ferenczről és Batthányi Ádámról egy-egy versben. Az utóbbi az egyetlen a felsoroltak közül, kinek dicséretéhez most is, öt esztendő mulya, ragaszkodik; de csak feléhez, mert első felét Wesselényinek ajándékozza, az ő nevére írja, kivel újabban barátkozhatott össze. S a rövidség, melylyel róluk szól, még jobban emeli a Zrinyi Péter vitézi voltát és nagyságát, magasztalása bensőségét és fényét.

6. GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS
(Egykorú velenczei metszet után, Ernszt Lajos úr gyűjteményéből.)

ZRÍNYI PÉTER
(Ulkma˙r Máté Lőrincz bécsi művész egykorú metszete után. Ernszt Lajos úr gyűjteményéből.)*

Zrínyi Péternek lovas arczképét, mely őt mint a törökök legyőzőjét ábrázolja, a midőn csapatai élén egy török hadat megsemmisít, Vlkma˙r Máté Lőrincz bécsi rézmetsző készítette.
Aláirása: VERA EFFIGIES ILLUSTRISSIMI & EXCELLENTISSIMI DOMini D(omini) COMITIS PETRI DE ZRINI & i MAGNI TVRCARVM VICTORIS &c.(etera) | Wahre Contrafectur desz Hoch vnd Wohlgebohrnen Herrn Herrn Graffen Peter von Serin | Eines Heldenmüthigen Türckhen Sigers. | Zu finden in Wienn bey | Matthćo Lorentz Vlkmayr | Kupferstechern.

7. Gróf Batthányi Ádám (Widemann egykorú metszete után.)*

Gróf Battyányi Ádám Widemann Illésnek a «Comitum glorić» czímű munkájának 1646-iki I. kötetéből van. Körirata: COM(es) ADAMVS DE BATTIAN S(acrć) C(ćsareć) R(egiae)q(ue) M(aiestatis) CONS(iliarius) CAM(erarius) CONF(iniorum) CANISĆ, OPPOR, GEN(eralis), DAPI F(erorum) REG(iorum) PER HVNG(ariam) MAG(ister) 1646.

Mindez a változtatás csak közvetlenül a nyomtatás előtt, vagy épen nyomtatás közben történhetett, mert a kézirat tisztázatában a Lippay-versek kitörlésével a régi bevezetés maradt meg. A mi a kutatónak szerencséje, mert a költő ez új bevezetésbe oly időbeli mozzanatokat, oly hadi eseményeket foglalt bele, melyek a Szigeti Veszedelem íratása évének meghatározásában megtévesztésére, félrevezetésére szolgálnának.

Az ének végéhez különben Zrínyi még egy új verset csatolt. A mikor Deli Vid halálos párbaját megvívja Demirhámmal, a két hős sebtül és vértül kimerülve egymáshoz közel esik össze. Az ádáz küzdelemhez a befejezés méltó és teljes. Vitézi bátorságuk és kitartásuk, lelki erejök és magasztosságuk után közös haláluk képe mélyen meghat. A költő szivéből kedvencz leventéje, Deli Vid, teteme felett ennek a meghatottságnak hangja feltör s az éghez fordul:

Légy bizonsága ég, Deli Vid végének,
Mert sok szemmel nézted utolliát éltének,
Egy chöppig ki atta vérét istenének,
Légy tudománi tévő Deli Vid végének.

S a következő ének végén hasonlókép cselekszik. Viszszanéz a szigeti Zrínyi Miklós önfeláldozására, vértanúságára, váltságára, megdicsőülésére, a mikor lelkét társaival együtt az angyalok isten eleibe viszik és szép muzsikaszóval köszöntik; az angyalok meghagyása ellenére, hogy szavának vessen véget, esengve tovább beszél:

Vitézek Istene, ime az te szolgád
Nem szánta éretted világi romlását,
Vére hullásával nagy bötüket formált,
Illy subscribálással néked atta magát,
Eő vitéz véréért ved kedvedben fiát.

Az alanyi érzés megnyilatkozása e két záró szakasz felkiáltásában voltakép az elbeszélés lüktető folyamának váratlan megakasztása a hangulat egységének és szerkezet kerekségének rovására. Mert az epos hőseinek helyébe a költő lép az ő kedélyével, az ő részvétével, egészen szükség nélkül, hiszen ez az érzés az epicai események meg ihlető hatásától fölverve, az olvasó szivében úgyis ott rezeg: közvetítésre és megszóllaltatásra nem szorul. A kiadásban mind a két szakasz külsőleg elkülönítve, dőlt betűvel, számozatlanul áll; az eredeti kéziratban pedig hiányzik, minél fogva szintén csak közvetlenül a nyomtatás előtt, vagy épen nyomtatás közben keletkezhetett.

8. ZRÍNYI A SZIGETVÁRI HŐS.
(Egykorú metszetről, Ernszt Lajos úr gyűjteményében.)*

Zrínyi Miklós, a szigetvári hős, egykorú metszet után, mely Ernst Lajos úr gyűjteményében találtatik.

Zrínyi annyira erős és tudatos a szerkezet megalkotásában, az elbeszélő hang megtartásában és az énekek kerek befejezésében, hogy több efféle ragaszték az egész Szigeti Veszedelemben nem fordul elő. Szinte hajlandók volnánk ezt is idegen kéznek, a kiadás felügyelőjének vagy javítójának tulajdonítani, ha az utolsó ének záró soraiban a «vitézek istene» kedvencz szóllamával, magának a szigeti hős «fia» gyanánt említésével nem találkoznánk; főleg pedig ha erkölcsi lehetetlenségnek nem tartanók, hogy valaki a más művébe ilyeténkép nyúlhasson bele. Nem, nem, ez az utólagos betoldás nem mástól, hanem a költőtől származik, egy pillanat zavaros sugallatának felvillanása alatt.

Ellenben most, a kiadás előkészítésekor, fogan némely kisebb költeménye. Talán a magyar nemzet multja az égbeli előterjesztés fenséges jelenetében a nagy mindenható beszédével kelti föl képzeletében Attilát, kit a nemzeti hagyományok élő hitével a legelső magyar királynak ismer, ki őseinket a világ utolsó végéről kihozta. Hiszen ő is, mint a török, isten haragjának szelleti volt, míg a világot fegyverrel nyargalta; ő is, mint a szigeti Zrínyi, vércataractákat árasztott, mikor villámlásként a földet futotta; ő lehet példa, hogy hírét és birodalmát a magyar szablyával terjeszsze tovább! Testvérének, Budának, sorsa meg egyetértésre inthet, mert az engedetlenség, még a királyi székben is, pusztulásra visz. S kétségtelenül az epos újraolvasása következtében támadnak fel a költő képzeletében kedvencz hősei: Zrinyi Miklós, Szigetvár Hectora és erős őrizője, s a nagy Jehova hűséges szolgája; Deli Vid Sarkovich, a világrontó pogány eb ostorozója, az ottomán hold megcsorbítója, ki uráért, honáért, a nagy isten fiáért örömmel áldozta életét; aztán Radivoj és Juranich, a két kedves vajda, kik olyan megható ragaszkodással versengenek egymás szeretetében, követségök felvállalásában és végzetök megosztásában: az egymásért való elesésökben; végre Farkasich Péter, ki jócselekedetével meggyőzte a halált, a miért jó ura elsiratta, ura fia felmagasztalta. S a mint lelke előtt újra elvonulnak, régi vonzalma felélénkül irántok, egy-egy jellemző és magvas epigrammát ír róluk, miket saját kezével jegyez be a gyűjteményébe. Aztán következik s valószinűleg ekkor kel még vallásos költeménye, a Feszületre, mert kedélyénél és hangulatánál fogva éppen ebbe az időbe illik, hiszen az ember sohasem érzi istent magához közelebb, a vallás áldását és vigaszát erősebben, mint a nagy boldogságban és nagy csapásban. S végre ekkor készül, de már szintén csak a nyomtatás előtt, vagy épen nyomtatás közben, Berekesztése, mely az eredeti kéziratban nincs meg. Benne oly büszke meggyőződéssel, költői halhatatlanságának tudatával hivatkozik nagyhírű munkájára, melyet sem az idő, sem a tűz el nem bonthat, sem az ég, sem más el nem ronthat, sem az irígység meg nem semmisíthet, mert valamerre csak magyar vitéz akad, valamíg csak világ lesz, minden szem becsülettel tekint reája, ki nem csupán tollával, hanem rettenetes bajvívó szablyájával örökíti meg nevét!

A költő ezzel a büszke meggyőződéssel, ezzel a jövendőbe látó kijelentéssel czímezi meg és bocsátja sajtó alá könyvét, mely Bécsben 1651 őszén jelen meg. A kötet élén a század szokása szerint kép áll, mely hajót ábrázol, a mint a sikló hullámokon, Nereidák örvendező részvéte közt, kedvező széllel halad. S a hajóban sisakos, pánczélos vitéz ül, ki nyugodtan és bizton tekint előre, a hol dagadva feszül a vitorla, fent a czímfelírással: Adriai Tengernek Syrenája Groff Zrini Miklós, alant lengő szalagon az ismert jelmondással: Sors bona, nihil aliud. A czímnek sajátosságából fakadt Toldy Ferencz abbeli föltevése, hogy azt a kiadó állapította meg;* de a kézirat bizonyságot tesz róla, hogy a költő választotta, nyilván az énekeinek szépségére való czélzással. S a mit könyve czímében jelez, Berekesztésében jósol: az idő igazolta. Munkája értékének és szépségének híre ma is nagy, s még egyre nő; költői neve ma is zeng, s még hosszan zeng a századok visszhangos csarnokában! Mert Zrínyi, mint költő, csodajelenség a maga idejében, s csodajelenség marad mindég. Kisebb verseiben és nagy eposában egyiránt meg-megérzik az idegen költészet, olykor a régi római classicismus, rend szerint az olasz megújhodás nagy énekeseinek ihletése: szellemében és megnyilatkozásában mégis mindig nemzeti és eredeti. A mit lelkébe fogad, lelkében átdolgozza, s a maga hatalmas egyéniségének ismertető jegyét reányomja; úgy, hogy az már szinte annyira az övé, mint a mit maga képzel, gondol és teremt. Műveltsége a nyugati haladásban gyökerezik, alkotó tehetsége az olasz költészet mesteri művein érlelődik: de eszejárása, törekvése, érzése és kifejezés-módja egészen magyar. A saját fajának, különösen a XVII. század magyarjának szól, de müveltségénél fogva oly érzéseket és oly eszméket örökít meg, melyek sajátos vonatkozásaikkal és nemzeti bélyegükkel is általános értékűek és mindig igazak; azért minden idő magyarja gyönyörködhetik és lelkesedhetik rajtok! Valóban kisebb versei és nagy eposa épen tartalmok becsénél és alkotásuk művészeténél fogva nem avulnak el az idővel; mert mindaz, a mi a költészetben életet lehell és életet biztosít, s a múló ember művét az örökkévalóság körébe emeli, ma is egész közvetlenséggel és frisseséggel érint bennök: az érzések elevensége és heve, az eszmék fensége és igazsága, kivált a teremtő erő eredetisége és öntudatossága.

TOLDY FERENCZ: A magyar költészet története. Pest, 1867. 228. 1. Magyar költők élete. Pest, 1870. I. kötet 106. l.

9. AZ ADRIAI TENGER SYRÉNÁJÁNAK CZÍMLAPJA.
(Egykorú metszet után.)*

Az Adriai Tenger Syrenájának czímlapja az első bécsi kiadásról vétetett, mely az Egyetemi Könyvtár birtokában van.

Ezek a jelenségek még kisebb verseiben is feltünnek és megvillannak. Az epigrammákon, a Feszületre szóló éneken, a Berekesztésen kívül valamennyi szerelmének emlékei; az idyllek ép úgy, mint az Arianna sírása és Orpheus keserve, közvetett alakban; de nagy szenvedélyének őszintesége a közvetett alak ellenére, vagy egyenesen ki-kitör belőlük. A költő nem tagadhatja, hogy a szerelem is bántotta olykor, nem is tagadja, hiszen a szerelem nem egyenetlen a vitézséggel, hiszen a Mars sisakjában galambok fészkeltek;* de állásánál, méltóságánál, főként a maga erkölcsi nevelésének irányánál és kora vallásos gondolkozásának áramlatánál fogva szerelmi dalokat, virágéneket nem zenghet. Mert az egyház régi elfogultsága, megvetése és üldözése a világi költészet iránt az ő idejében sem szünt meg, sőt a hitújítás és visszahatás üdvkereső rajongásával ismét megéledt. Hiszen csak a múlt század utolsó negyedében támadta meg Bornemissza Péter, a Balassa Bálint nevelője, a magyar közönséget, hogy tisztátalan és fajtalan beszédek hallgatására vágyik, álnokul költött mesékre, királyfia Miklósról, poéták óriásiról, Apolloniusról és egyéb hitságról, virág- és szerelem-énekek hallgatására, lant, síp, dob, trombita-szóbeli hajja-hujjára és ezer csácsogásokra.* S csak az imént, alig néhány évtizeddel ezelőtt, sorolta Magyari István, Erdősi János követője a Nádasdyak pártfogásában, a virág-ének dallását az általános erkölcstelenség jelei közé. Míg Erdősi, a mívelt humanista türelmesebb felfogásával és tisztultabb izlésével a képes beszédet, mely a magyar virágénekekben oly gazdagon ömlik, a szentirás nyelvéhez hasonlítja és a magvar nép éles elméiének, leleményes voltának és költése jellemző bizonyságának veszi vala: addig Magyari, a buzgó pap félszeg jámborságával és rideg elitélésével, a virág-éneket az országokban való sok romlásoknak okai közt bélyegezte meg. A romlások egyik oka tanításaként a hadnak és vitézségnek elhanyatlása, mely a vezérek gondviseletlenségében és a népek léhaságában mutatkozik, mert valamennyi elfajult: a magyar háborog, a spanyol latorkodik, a német tobzódik, a horvát árulkodik, az olasz bujálkodik, a vallon paráználkodik, a franczúz fertelmeskedik, a gallus virág-éneket fú stb.* A virág-ének dalolása tehát, Magyari szerint, egyféle bűn a tobzódással és fertelmességgel, bujálkodással és paráznasággal. S még közelebb maga Pázmány, a Zrínyi biboros gyámja, a legélesebb szóval undokoknak nevezi a virág-énekeket, melyeket mind gyermekek, mind leányasszonyok kardéra tudnak, s eszteleneknek hirdeti az oly atyákat és férjeket, kik feleségük, leányuk kezébe virág-énekeket, szerelmeskedésről írt könyveket adnak; országos kerítőknek és közönséges kútakat megmérgezőknek kiáltja mindazokat, kik a virág-énekeket akár szerzik, akár éneklik.* S épen abban az esztendőben, a mikor a Viola-idyllek az Arianna sirásával fogannak, Medgyesi Pál, a Rákóczy-ház kedves papja, a sok gaz históriát, vagyis a regényes és szerelmes elbeszéléseket a kártyával, ostáblával és más erkölcsrontó eszközzel teszi egy sorba; s fájdalmasan panaszkodik, hogy a sok gaz história elterjedtebb, mint az isten könyve; pedig az emberek, ha több időt töltenének az isten igéjének vizsgálásával, nem sokára a Canaán nyelvén szólnának!*

GRÓFF ZRÍNI MIKLÓS: Adriai Tengernek Syrenája. Bécs. 1651. 6. 1.

BORNEMISSZA PÉTER: Negyedic Resze az Evangeliomokból és az Epistolakbol valo Tanusagoknak. Sempte, 1578. 758. 1.

MAGYARI ISTVÁN; Az Orszagokban valo soc Romlasoknac okairol, és azokbol valo meg szabadulasnac 10 modiarol. Sárvár, 1602. 177. 1.

PÁZMÁNY PÉTER: A’ Romai Anyaszentegyház Szokásából minden Vasarnapokra Es Egynehany Innepekre Rendelt Evangeliumokrúl Predikacziók. Pozsony, 1636. 204., 1128. 1.

MEDGYESI PÁL: Egő Szövetnek, avagy Edgy nehéz de igen szükséges és hasznos kérdésnek (mely az Sz. Irásnak isteni méltósága felől vagyon) világos és rövid megfejtése. Gyula-Fejérvár, 1645. 81 1.

10. BORNEMISZA TANÚSÁGAI IV. KÖTETÉNEK CZÍMLAPJA.
(Az egyetemi könyvtár birtokában levő példányról.)*

Bornemisza «Tanuságai» iv. kötetének czímlapja az egyetemi könyvtár birtokában levő példánynak reproductiója.

11. MAGYARI ISTVáN: AZ ORSZáG ROMLáSáNAK OKAI CZíMLAPJA*

Magyari István: «Az országokban való soc romlásoknac okai» és Medgyesi Pál «Égő szövétnek»-ének czímlapjai a Nemzeti Muzeum birtokában levő eredeti után készültek.

Zrínyi az egyháznak ezzel a hagyományos balitéletével annyira egyet ért, hogy a Balassa Bálint szerelmi dalait egyenesen fajtalan énekeknek nevezi;* ennél fogva szivének viharos érzéseit csak közvetve; egyszer a saját helyzeteiben képzelt alakok szerepeltetésével, másszor a képzelt alakok helyzeteinek magára alkalmazásával örökíti meg. Így folyamodik idyllek írásához, s az Arianna és Orpheus regéinek feldolgozásához, hogy emberöltőjének izlése szerint, mégis a maga szenvedélyének megnyilatkozásával szólhasson. Mert mindig magából, szerelmének válságaiból és életének adalékaiból veszen ihletet és lelkesedést, indítékot és anyagot, legalább a mi a tartalomnak lényegére és igazságára tartozik: csupán a műfaj megválasztásában és a felöltöztetés mesterségében ismerszik meg rajta a korabeli olasz idyllköltészet hatása. Ennek követésével merít a görög-római hitregék forrásából, ama csodás forrásból, melyből az olasz idyll-költészet egyre táplálkozott. Mert mintha csak a sugaras Olympos uralma állt volna még: ennek a költészetnek földjén Hellas régi istenei, ezek a gyönyörre és kalandra szomjas istenek újra megjelentek, a hegyeket és tengereket, erdőket és mezőket a nymphák, ezek a bűbájos és lenge teremtések újra eltöltötték, s az istenek, istennők, nymphák és pásztorok érzéki szerelmeinek pajkos csinyjei, heves viszályai, idegenkedéseinek megrázó bünhődései és megható csodái a lant húrjain újra és egyre megzendültek. S az olasz megújhodás költői, épen mint a régi Róma írói, mikor nem vehetik is át egész történetöket, legalább példákat, képeket, hasonlatokat onnan vesznek, a nagy Tasso ép úgy, mint a nagyzoló Marino. A görög-római hitregék ez anyaga egyenes ágon, a latin lantosok és elbeszélők örökéből jut reájok, minek következtében az ő szellemök, az ő alakításuk, az ő kifejező szóllamuk tükrözik vissza nálok. S mindez annyira közössé lesz, hogy nem kölcsönzésnek, hanem műfaji hagyománynak tekintik, a melylyel minden idyll-író szabadon él, sőt szükség szerint élnie kell: ha művészetének ismeretében, műfajának törvényeiben járatlanságot elárulni nem akar. A jelesség próbaköve épen az, hogy a forrás közössége és a hagyományos elemek felhasználása mellett az illető önálló és egyéni maradjon, mint Tasso az Amintájában és Zrínyi az idylljeiben vagy az Arianna sirásában és Orpheus keservében, melyeknek eredeti hangjaiba nem egyszer csendülnek bele a visszaemlékezések hangjai. Mert Zrínyi a mythosi átváltozásokat, mint a szívbeli idegenség és hitetlenség isteni büntetésének csodáit és példáit épen akként emlegeti, a hogy Ovidius megénekli;* de hisz azok ennél sem a saját képzeletének leleményei, hanem a görög-római vallásos szemlélődés régi hajtásai, melyeket vele egyetemben minden görög és római író felhasznál. Zrínyi a vadász képében szerelmének, hűségének, esküinek bizonyságaiul kedvese meggyőzése végett épúgy az élő fákra, a nagy álló fákra hivatkozik, melyek alatt annyiszor sóhajtotta és zengette a Viola nevét, mint Propertius, ki a Pán-kedvelte fenyőket és bükköket hívja fel tanúinak a Cynthia elhitetésére, hogy hányszor írta törzsökükbe az ő nevét;* de hisz a természet rokonérzésének és részvétének szép gondolata sem a római lantos agyában szülemlett meg egyedül, az egyetemes költészet örök-emberi eszme-készletéhez tartozik az; mert a szerelmes ősidőtől fogva a természetnél keresett panaszával meghallgatást és vigaszt, a minek csak magyar népdalainkban is annyi gyönyörű és gyöngéd kifejezése akad. Zrínyi ép oly költői fogással játszatja Echót, mint Tasso,* s már előtte Joannes Secundus Hagiensis,* kinek követője ebben a játékban Balassa* és Rimay.* Sőt ez a fogás visszavihető egészen Ovidiusra, kinek szerencsétlen nymphája hasonlókép visszazengi Narkissos egypár szavát.* Zrínyi a maga lovagi szolgálatával a Viola hálájára számításában ép úgy a jégre épít, mint a hogy Balassa a szeretője háládatlansága miatt jégre rak házat;* panaszuk többi hasonlata is, bár más-más példával, de egy értelemmel a lehetetlenséget fejezi ki. Ebben a részletezésben Balassa Marullusra,* Zrínyi meg Petrarcára emlékeztet. Különben érvelése hasztalan, kérlelése foganatlan; Viola csak tartózkodik és menekszik tőle, miért indulatosan kitörő kérdéssel szólítja meg: «Kegyetlen, hova futsz?» S árnyéknál könnyebbnek, áspisnál siketebbnek, márványnál keményebbnek és jégnél hidegebbnek mondja. Ép ezzel a heves kérdéssel állítja meg a Marino Filenója Filaurát;* efféle szemrehányással borítja el Laurinója Selvaggiát; érzéketlensége miatt tigrisnek, tölgyfának, kőnek, sziklának, gyémántnak és kegyetlen nymphának nevezi.* Zrínyi ép úgy, mint Marino, a kérdést nyomatékosabbá és hatásosabbá teszi még azzal, hogy az idyll kezdetéül használja: de már Propertius teljesen ezen módra alkalmazza és kiált Cynthiára: «Hova futsz, esztelen?»* Mert a vonakodó szépségek, akár igazi leányok, akár regebeli nymphák, úgy látszik, a régi általános felfogás szerint egyaránt a futásban keresnek menedéket; így menekszik az Ovidius Daphnéja Apolló elől, Cynthia Propertius elől, a Tasso Sylviája Aminta elől, a Marino Filaurája Filenó elől és Selvaggiája Laurino elől, Viola pedig Zrínyi elől. Ez a megszólítás és megfutás tehát olyan indíték, melyet a költők rendre eltanulnak egymástól.

KENDE ZSIGMOND: Bibliotheca Zrinyiana. Original-Catalog. Bécs, 1893. 76 l.

P. OVIDII NASONIS: Metamorphoseon Libri XV.

CSENGER JÁNOS: Propertius Elegiái. Latinul és Magyarul. Budapest, 1897. I. k. 18. 1.

IMRE SÁNDOR: Irodalmi tanulmányok. Budapesti 1897. II. k. 27. 1.

SZILÁDY ÁRON: Gyarmathi Balassa Bálint költeményei. Budapest, 1879. 299. l.

Balassa Bálint költeményei. Budapest, 1879. 82. 1.

Rimay János hetedik virágéneke, kiben Echotul veszen feleletet. Szilády Áron másolata a radványi codexből

P. OVIDII NASONIS: Metamorphoseon Libri XV. Harmadik könyv 5., 6.

SZILÁDY ÁRON: Gyarmathi Balassa Bálint költeményei. Budapest, 1879. 20. 1.

SZILÁDY ÁRON: Gyarmathi Balassa Bálint költeményei. Budapest, 256. 1.

C. MARINO: La Sampogna. Venezia, 1637. 252. 1.

Ugyanaz: Ugyanott. 275. 1.

CSENGERI JÁNOS: Propertius Elégiái. Latinul és magyarul. Budapest, 1897. II. k. 30.

11. MEGYESY PÁL: ÉGŐ SZÖVETNEK CZÍMLAPJA.
(A Nemzeti Muzeum birtokában lévő példányról.)*

Magyari István: «Az országokban való soc romlásoknac okai» és Medgyesi Pál «Égő szövétnek»-ének czímlapjai a Nemzeti Muzeum birtokában levő eredeti után készültek.

13. BALASSA BÁLINT.
(Cserna Károly rajza egykorú olajfestményről.)*

Balassa Bálint arczképe a báró Balassák alsó-hrabóczi kastélyában őrzött olajfestményről, a M. Tud. Akadémia által vett másolat után rajzolta Cserna Károly.

14. PETRARCA.
(Petrarca költeményei 1819-iki páduai kiadásának czímképe után.)*

Petrarca arczképe költeményei 1819-iki páduai kiadásának czímképe után.

A Zrínyi Violája vonakodásában azzal fenyegetőzik, hogy farkas bárányokkal elébb fog járkálni, nyulat agarakkal elébb lehet látni, semmint ő meghódolna; s e fenyegetéssel úgy beszél, mint a Tasso Sylviája, kinek szava szerint előbb fognak a farkasok a bárányoktól, az agarak a nyulaktól futni, semmint ő szerelemre térne.* És Zrínyi ép oly módon figyelmezteti kedvesét, hogy szépségében el ne bizakodjék, mert a szépség olyan, mint a gyönge virág, hamar elhervad, mint a csorgó patak, vissza nem folyhat; az idő leszedi ifjúsága rózsáit, sűrű barázdákkal szántja meg orczáit, s ezüstté fordítja szép arany haját, s akkor bánni fogja szerelem nélkül elvesztett életét, mint a hogyan a Marino Filenója inti a maga nympháját, hogy ne higyje szépségét halhatatlannak, mert mind elvirul a rózsa; az állhatatlan szépség és fiatalság nem egyéb, mint könnyű árnyék és rövid sugár, alig látszik, már eltűnik. Repül az idő, s elrepül Amor; el a Filaura hajszálainak aranyja, szemeinek tüze, elmúlnak arczának rózsái; eljő, bizonnyal eljő az óra, a mikor a vénség futó ekéje rút barázdákkal vonja be orczáit, haja borzas, képe ránczos lesz; eljő, bizonynyal eljő a nap, a mikor szemei, melyek oly vígan szórták Amor szikráit, vezekelve és szomoruan ontják a könyeket; az idő, a fukar tolvaj, majd egy sugárt visz el szemeiből, majd egy virágot arczáról, apránként, észrevétlenül; míg egyszer csak a tükörben ijedve látja, hogy alakja idegen, fényét árny takarja el, a bágyatag beteges öregség árnya. S aztán majd balgaságának késő bánatában felsóhajt, hogy miért nincs meg fiatal szépsége, vagy miért nem gondolkozott okosan, a mikor szép volt? Milyen hiában volt szép és milyen hiában szenved!* Zrínyi figyelmeztetése a Marino intésére emlékeztet; de az alapgondolat Marinónál sem új, mert már a Tassó Daphneja sürgeti Sylviát, hogy változtassa meg hidegségét, mert hacsak egyszer ízlelné is azoknak a gyönyörűségeknek ezredrészét, melyeket a szeretett szív viszontszeretve élvez, bánkódva, sóhajtozva vallaná meg, hogy elveszett az az egész idő, mely nem szerelemben telt el, s akkor sajnálni fogja elrepült életét, társtalan éjszakáit és magános napjait: csakhogy a késő bánat semmit nem használ.* Tassó és Marino csupán abban különbözik, hogy az röviden és egyszerűen, ez terjengősen és czifrán szól. Zrínyi beszéde a Tassóénál színesebb és élénkebb, a Marinóénál tömöttebb és hathatósabb. A mit tőlök elfogad, a saját költői egyéniségének erejével dolgozza fel; nagy és széles vonásokkal festve, mert képzeletét az élő viharos szenvedély hevíti és ragadja. A közös elemeket eredeti képekkel és hasonlatokkal szövi át, s ezek a képek és hasonlatok: a gyöngyvirág, csorgó patak, a szárnyas Viola és szárnyas idő, meg a rózsának virágjában való leszakasztása szebbek és megkapóbbak, mint a kölcsönzöttek; s ép anynyira az övéi, mint az alak és alkalmazás.

T. TASSO: Aminta. Favola Boscareccia. London, 1785. 8–9. 1.

C. MARINO: La Sampogna. Venezia, 1637. 262–265. 1. Marino különben, a ki mindég csak a Cavalier-jelzéssel él keresztneve helyett a kiadásain, az Ergastó sóhajtásai-ban ismét elmondja ezt az intést. Az illető két stanza (XVIII. és XIX.) összehasonlításul hadd álljon itt fordításomban:
XVIII.
Te futsz előlem, meglátod azonban
Sokkal gyorsabban elfut életed,
Egyszerre csak ezüst szürkéll’ hajodban,
Mely az arannyal vetekedhetett;
Szép szemeidnek lángtüze ellobban,
Sugárival a mely úgy égetett,
Arczod virága mind elhervadt, óh jaj,
Ajkad rózsái közt megfagy az óhaj!

XIX.
Tekintetednek bűvös fénye elvesz,
Szép arczodat, szép hajadat a nép
Csak úgy említi, oh, milyen keserves,
A pusztulásnak tisztes romjakép,
Bánod hibád; de késő bánat lessz ez,
Harag, bosszúság a szivedbe tép.
«Mig lehetett, igy szólsz, haj, nem szerettem,
Hogy most akarnék, immár lehetetlen!»

T. TASSO: Aminta. Favola Boscareccia. 1785. 8. 13. 1.

10. LOVAG MARINO
(Lovag Marino munkájának velenczei kiadásában lévő egykorú metszet után.)*

Lovag Marino arczképe «Strage de gli Innocenti» czímű művének a velenczei Giacomo Scaglia által kiadott munkájából reprodukáltatott.

Zrínyi a maga szemrevalóságáról és deli termetéről ép olyan módon győződik meg, a sebes Dráva tükréből, mint a Marino Ergastója a tiszta forrás vizéből; s ép olyan módon emlegeti, hogy a szép nymphák úton mentében csókot hánytak utána, mint a hogyan ez mondja, hogy a Sebeto és Arno nymphái lángra gyúltak érte:* de a meggyőződésnek és a megokolásnak ez a módja a Narkissos öntetszelgésétől és a nymphák szerelmeskedésétől fogva ismeretes. Még a Tasso szőrös Satyrja is a tenger sima felszinében nézegeti széles vállait, izmos karjait, erős és férfias csípőit, hogy nyers érzékiséggel kijelentse, mikép a gyönge ficzkóknál érdemesebb a szeretetre.*

C. MARINO: La Sampogna. Parte seconda. Venezia, 1637. Isospiri d' Ergasto. LXXVII. stanza.

T. TASSO: Aminta, Favola Boscareccia. London 1785. 32. l.

Zrínyi a Viola kegyetlenségének legyőzésére azzal érvel, hogy szeretnie kell, mert a földön, nagy kősziklákon, mély tengerekben, irgalmatlan poklokban és magas egekben, szóval az egész mindenségen, a szerelem uralkodik; s állítása bizonyságául felsorolja a szép fülemilét, a gerliczét és a griffet, a hiénákat, tigrist, a vitéz oroszlánt és iszonyú medvét, a szarvast és lovat, a halakat, balénákat, czeteket és delfineket, melyek Cupidónak egyiránt harácsot fizetnek; fel a tengeri Syrénát, kinek gyönge verse oly keserves, Plútót, kinek szive Proserpináért lángolt és Jupitert, ki sokszor elfelejtkezett istenségéről és szerelemből sassá, aranyesővé, bikává változott. A Marino Filenója Filaura édesgetésében ép ezen módon fejtegeti, hogy Amorral teli a mindenség, hogy Amor uralkodik az egeken, ő igazgatja a napot, a csillagokat és elemeket; a fiatal üsző a maga bikájához, a fülemile, galamb, a farkas, kigyó a maga párjához milyen kedves! A szőlő a szilfához, a repkény a tölgyhöz tapad, s a miként tavasz idejében az erdők, a völgyek és hegyek szerelemről beszélnek, a források erről a nagy érzésről suttognak, a szellők a habokkal sóhajtoznak, a hullámok a csalfa hullámok után sirnak; szerelemért nyög az Erimauthus vadja, az Apenninek hava, az Alpok tölgye, sőt magok az Alpok is szeretnek, a szirtek, kövek, oktalan vadak, madarak, érzéketlen fák, fuvalló szellők, hangos folyók és durva sziklák – mind, mind a szerelem tanítói lehetnek.* Ez az okoskodás azonban Marinónak sem a saját leleménye; Filaura rögtön szemébe is vágja Filenónak, hogy beszéde régi fogás: már Daphne használta, a mikor Sylviát Aminta szerelmére tanítgatta.* S csakugyan már Tasso hangoztatja, hogy a juh a koshoz, az üsző a bikához, a gerlicze a párjához szerelemből vonzódik; hogy az egész természet a szerelemnek hódol; a galamb és fülemile, a kegyetlen tigris és kevély oroszlán ép úgy, mint a szőlővessző, a jegenye, fenyő, fűz, gyertyán, bükk és a durva cserfa.* S ha számba veszszük, hogy Marino Tassóval az alapeszmén kívül színezés a felfogás módjára, a menynyiben az érzéketlen természetet szintén belevonja érvelésébe; meg a szinezés pár részletére, a mennyiben a fülemile és galamb, üsző és bika, meg a kigyó nála is szerepel; meg a külalak mivoltára, a mennyiben hasonlókép a könynyű csengő-bongó rövides, de szabadon változó, szakozatlan sorokat használja; akkor a Filaura vádja teljesen igazolt: a Fileno beszéde a Daphne beszédének merő utánzása, szakasztott mása, a mi anyanyelvök közösségénél fogva még erősebben szembe ötlik.

C. MARINO: La Sampogna. Venezia, 1637. 257–261.

Ugyanaz: Ugyanott. 261. 1.

T. TASSO: Aminta. London, 1785. 11–12. 1.

Zrínyi Miklóst kedvencz két írójától nemcsak a nyelv és versalak különbözteti meg, mert hiszen emellett még szolgai másoló maradhatna: de elválasztja főként az ő egyénisége a maga megnyilatkozása módjában. Mert anynyira eredeti tehetség, hogy az idegen hatáson rend szerint diadalmaskodik; s annyira szereti az igazságot, hogy költői rajzaiban a valószerűséget mindég megőrzi. Az alapeszmének, a szerelem általános uralmának, bizonyításában nem sóhajtoztatja a fákat, mert az ő Violája is könnyen úgy felelhetne, mint a Tasso Sylviája Daphnenak, hogy majd ha a növények sóhajtásait meg fogja hallani – szerelemre hajlik;* csak a rózsára, a szerelem virágára hivatkozik egyetlen egyszer;* nem epedezteti a köveket és sziklákat, nem suttogtatja a vizeket arról a nemes tűzről, mely mindenben ég. Ezek olyan üres és henye példák, melyeknek semmi meggyőző erejök nincsen; sőt a megindító hatást veszedelmeztetik, a mikor az igaz megfigyeléseket hamis képzetekkel elegyítik össze. Mert a mi tapasztalásunk észleleteivel vagy a valószerűség föltételeivel ellenkezik: az hidegen hágy vagy mosolyra kelt bennünket, bármi csillogó köntösben jelenjen meg. A ki látta már, hogy a jegenyében vagy tölgyben, a forrásban vagy folyóban miként lobban meg a szenvedély lángja, csak az veheti komolyan, hogy a fa is érzi a szerelem hatalmát, hogy a hullám a hullám után sír. A képnek ez a képre halmozása, akár kifejező és elfogadható, akár nem, a concettók nyelve, melyben az olasz idyll-költészet beszél. A Marino Falaurája egyenesen felszólítja Filenót, hogy a Daphne leleménye helyett találjon ki oly concettót, mely neki tetszik.* S Fileno módjára Marinónak valamennyi szerelmes pásztora concettóban érzeleg, akár a hűs árnyékban édesen udvarol, mint Lidio, akár az erdőn bolyongva keservesen panaszol, mint Ergasto; s valamennyi korlátozás nélkül válogatja és foglalja képbe, a mi él és nem él, érez és nem érez. Zrínyi nem esik ebbe a czifra és ízetlen játékba, az ő képzelete mindig csak azon határokig csapong, melyeket az igazság és valószerűség jelölnek meg számára. Csak az élő és érző állatokat hozza fel példákul, s egy-egy szemléletes képben állítja elénk, a hogy a felgyújtott indúlattól a vadak szelidekké és a szelidek vadakká válnak. Megemlíti ő is a fülemilét és gerliczét, de az ő fülemiléje nem ugrál és csattog boldogan: «szeretek, szeretek», mint a Tassóé,* nem hivja, csalogatja társát a lombok alatt, mint a Marinóé;* az ő kis énekese a nyugtalan szerelmes, gyűrűről fenyőre repdes, megújjítja szép siralmas versét és egyre kesereg távollevő párja után; az ő gerliczéje sem a Tasso és Marino csókolódzó galambja;* hanem az özvegy gilicze, mely a sirásban, bánatban nem lankad és száraz ágon panaszol, mint a magyar népdalok gerliczéje. A vadak közül megemlíti a tigrist és oroszlánt, mint Tasso, de Tasso arról csak annyit mond, hogy szerelemben él, erről meg annyit, hogy szeret; ellenben Zrínyi őket, mint a maga példáit jellemzetesen, elevenen, fölgerjedt indulatuk pillanatában mutatja be. Ime, ilyenképen:

T. TASSO: Aminta. London, 1788. 13. 1.

IMRE SÁNDOR (Irodalmi Tanulmányok. II. k. 24. 1.) épen e kivételes hivatkozásnál fogva fölveti a kérdést, hogy a szöveg itt nem hibás-e, s rózsa itt az állatok között nem róka helyett áll-e? A kézirat a szöveg hibátlanságáról tanúskodik, mert abban is rózsa fordul elő.

C. MARINO: La Sampogna. Venezia. 1647. 262. 1.

T. TASSO: Aminta. London, 1785. 12.

C. MARINO: La Sampogna. Venezia, 1637. 258. 1.

T. TASSO: Aminta. London, 1785: 12. C. MARINO: La Sampogna. Venezia, 1637. 258. 1.

16. TASSO AMINTAJÁNA CZÍMLAPJA.*

Tasso «Aminta»-jának czímlapját a bécsi udvari könyvtárban lévő példányról közöljük.

Kegyetlen az erős és vitéz oroszlány,
De nősténye előtt szeléd, mint egy bárány,
Ama különb szőrő, szép, mint egy szivárvány,
Vad tigris társához mint együgyű bárány.

De mi vagyon fenéb iszonyú medvénél,
Ez is szerelemben, nem mint kegyetlen él,
Zöngehnek az keő sziklák ű bömbölésével,
Társat keres magának sok mesterséggel.

Tugja az szerelmet az szarvas mit tészen
Addigh niugodalmat magának nem vészen,
Mig ordításával sok panaszt nem tészen,
Migh kedves társától örömet nem vészen.

Mit nem csinál az ló és mit mit nem fáradoz,
Nyerit, rúg és kapál, mig nem jut társához,
Lángot fúj száiából, szüvében halált hoz.
Más lovat ha közel lát kedves társához.

Mely szépen énekel Tengeri Sirénes,
Eő szép gyönge verse oly igen keserves,
Hogy mégh Plutó előtt is volna az kedves,
Hát minden, világon az ki él, szerelmes.

17. ASTRAGE DE GLI INNOCENTI CZÍMLAPJA.*

«Strage de gli Innocenti» czímű munkának czímlapját a zágrábi tudományegyetem birtokában lévő példányról adjuk.

Így lesz a mi költőnk mindég új és mindég más, a visszaemlékezések ellenére önálló. Mert megegyezése, akár az eszme vagy gondolat magvára, akár a megérzékítés valamely mozzanatára szorítkozik, mindég, hogy úgy mondjuk, csak a kiinduló ponton találkozik; Zrínyi aztán a maga felfogásának, leleményének és kivitelének szabadságával halad tovább. Utjában érinthet olyan dolgot, a melyet Tasso vagy Marino is érintett, de rend szerint új oldaláról, új megvilágításban látja, ennélfogva az ő alakításában és szinezésében egészen mássá válik. Hivatkozhatunk a teljesebb meggyőzésűl még a Marino Ergastó-stanzáinak ama helyeire, melyeket az imént közölt versszakaszokkal párhuzamba állíthatunk. Marino, a ki sokszor ismétli magát, Ergasto sóhajtásaiban újra a szerelemnek általános uralmát festi, száz számra összehordott értékes és értéktelen példával. Felhozza a medvét, mely jobban nyög a szerelemtől, mint az átverő nyíltól;* fel a szarvast, mely árnyékon-napon bolyong, mikor szerelemben ég, hogy lángjának ereje elűzze magától természetes félelmét;* fel a lovat, s két egész stanzában rajzolja, hogy a nemes állat fölgerjedt ösztönében miként harap, miként vet meg féket és tehert, lengő sörénynyel miként száguldoz társa után a legelőkön, hangos nyerítéssel miként hallatja panaszát; hogy miként liheg, lángol, tombol a porondon, majd nyihog, nyerít, borzong és kapál,* felhozza a Sirénát, mely a mély és kristályos hullámokból kikel és a szerelmet magasztalva énekel.* Zrínyi valamennyi leírásában a lóén kívül más vonásokkal, más szinekkel jellemez, azért a közös példák ellenére Marinótól teljesen elüt; a ló leírásában egy-pár szavuk megegyezik, de a mi költőnk rajza menynyivel rövidebb és hathatósabb? Mert ő nem az udvarnak légkörében él, mint olasz kedvencze, nem a képzelődés játékával csillog, mint ez: hanem harczban forog, erdőkön vadakat űz, a nyílt természetben lesi meg az állatok természetét. S úgy írja meg, a hogy volt, a hogy megfigyelte. Leírása épen azért, valahol csak a valóra támaszkodhatik, valódi életet leheli. Pedig alapja legtöbbször a való, mert az ő idylljeiben nem pásztorok és nymphák szerepelnek, mint Tassónál és Marinónál: hanem maga küzd és panaszkodik a Viola kegyetlensége ellen. Tasso pásztori játékában, Marino különféle pásztori meséjében olyan földön mozgunk, a hol mindent a képzelem teremt, a régi egyszerű állapotok utánzásával, de a megújhodás-szűlte rend és ízlés közreműködésével; ellenben a Zrínyi idylljeiben ember és szenvedély, viszonyok és helyzetek valódiak, s az igazság és közvetlenség erejével hatnak. Még a felöltöztetés ismert eszközei, a műfaji és mythosi adalékok sem leplezhetik el akár mivoltukat, akár hatásukat, mert a mi költőnk a közvetett alakhoz oly szerepet választ magának, melyben nem szorul mesterkélésre, hanem őszinte természetességgel önnön magát ábrázolhatja: a vadász képében jelen meg, a ki a Dráva erdeiben annyiszor vadászott. A vidék és folyó, a kergetett és emlegetett vadak, a magános bolyongások és panaszos keservek mind-mind a saját tapasztalásából, benyomásaiból és emlékeiből kerülnek az idylljeibe; fölvett szerepének hivatása és a maga életének folyása egészen egybe vág. Zrínyi nem legelteti és terelgeti a nyájat harmatos fűben, fris forrás mentén, jámbor pásztor álarczában, hogy aztán valamely terebélyes bükk árnyékában letelepedve furulyaszóval mulasson és nymphájával enyelegjen; hisz ennek a csöndes andalgásnak az ő szilaj vérlüktetése, viharos szenvedélye, összes daliás kedvtelése egyenesen ellene mondana; a félszeg helyzet félszeg következéseivel hamis hangokra ragadná. A vadász izgalmai illenek az ő szerelmes szive izgalmaihoz; mint vadász és szerelmes kettős élményeit egybefűzheti, és panaszait mégis igaz érzéssel, a hatalmas hevülések rezgéseivel szólaltathatja meg. Marino ellenben csak játszik a szerelem gyötrelmeivel, szójátékos ellentétekben és keresett concettokban tetszeleg; minden pásztoráról általában el lehet mondani, a mit Selvaggia mond Laurinóról, hogy szerelmes sophista, a ki szerelmeskedve vitatkozik és vitatkozva szerelmeskedik.*

C. MARINO: La Sampogna. Parte Seconda. Venezia, 1637. Sospiri d’ Ergasto. XXXXI. stanza.

I Sospiri d’ Ergasto. XXXVIII. stanza.

I Sospiri d’ Ergasto. XXXIX. és XL. stanza.

Ugyanott: LXXXXVI. stanza.

C. MARINO: La Sampogna. Venezia, 1537. 278–91.

A két író közt a különbség mindég nagy. A mi a legélesebben szembe tűnik, ha azt a két költeményüket hasonlítjuk össze, melyek egy és ugyanazon tárgyról, az Arianna sirásáról és Orpheus keservéről szólnak.

Marino Ariannájában előbb lefesti, hogy a hajnal Naxos szigetén miként ébred, mikor a hűtlen görög horgonyt felszedve, kötelet megoldozva menekszik; hogy Bacchus, a legkedvesebb isten a legyőzött Gangestől visszajövet miként pillantja meg az elhagyott szerelmes Ariannát. Nem meztelenül fekszik, hanem egy fehér szoknyában, melynek ezüstjén aranynyal áttört bibor-levelek látszanak; fülében függő, két smaragd hajócska arany fölszereléssel, nyakán, a szép arcz épületét tartó tiszta alabastrom-oszlopon, kigyószerű láncz, a kigyó tündöklő rubin-szájában három nyelvvel; homlokán arany sas; karmai közt csiszolt, hegyes gyémántkővel; arczán és hátán hullámosan elomló kúszált fürteivel, melyek rendezetlensége szebb minden művészetnél. Így fekszik hanyatt, nyaka kissé megszegve, bal vállára esve, vánkosára hajtott fejjel; szoknyája és inge köldökig kivágva és leeresztve, le a legtitkosabb bájakig, hol a szemérmes természet rejtezkedik; gyönyörű keblének pihegő és langyos hava betakaratlanúl. De aludtában is ügyel, hogy a vakmerő szél valami ledér gyalázatot el ne kövessen rajta, míg bal karja meztelen válláról lecsúszva, tétlenül lóg, jobbja a ruhát fogja, hogy le ne húlljon testéről. Gyönyörű meztelen kis talpai a szomszédos tengerpartot érintve, a habokban fürödnek; mert a tenger kikicsap, hogy a szép lábat csókolgassa; de legyőzve ismeri be, hogy ennek élő teje vakítófehérebb az ő tajtékzó ezüstjénél és visszavonúl; Bacchus a halhatatlan ifjú ámulva és magasztos bájjal eltelve csüng rajta. Még alig serked állán a fiatalság szép virága; kezében zöld leveles bot, fején festő-fűből és szőlőágból font koszorú, melynek fekete és piros rengő bogyói édes árnyékot vetnek tüzes arczára. Szemei bibor-sugártól szikráznak. Fényes halántékaiból a szőlőlevelek közül két szép-alakú kicsiny szarv üt ki, mely Cynthiában termett és bármely kevély szarvat megszégyenít. Köntöse indiai párducznak, pásztori táskája őznek bőre. Bacchus lélegzés nélkül, öröm és bámulat között csak csodálja a szendergő nőt, inkább szerelemtől, mint bortól ittasan. Ha az összefont venyigék levelei nem akadályoznák, már megcsókolta volna; de így halkal, suttogva elhallgattatja a faunokat és nymphákat, hogy ez istennőnek nyugalmát föl ne verjék. Aztán szerelmesen találgatja, hogy ki lehet: Venus, Pasithea, Luna, Thetis, Diana. S közben mindenik fenséges alakot nehány sorral jellemzi.*

C. MARINO: La Sampogna. Venezia, 75–79. 1.

Zrinyi ellenben a maga Ariannájában nem bibelődik a hajnal ablak-nyitogatásával, sem az Arianna ingerlő pongyolájával és elbűvölő szépségével; nem törődik a fiatal Bacchus meglepetésével, sem az ő kigyult sóvárgásával, és kíváncsi találgatásával, hogy a gyönyörű nő ki lehet? Zrínyi a maga kinzó szerelmével küzködik, mert hiszen éjjel-nappal keserven sóhajt, s mint a fülemile vértajtékot hány; szemének könyjei nagyobbak az Adria forgó habjainál és szívének lángos hatalmai a Mongibel lángjainál. Sebének nincs orvossága sem az ezerjó-fűben, sem a lelki elfoglaltatásban, az epopeia írásában, mert a kis isten egyre megkerüli és harczolva-vagdalkozva legyőzi, a mint már két nagy harczban legyőzte. A költőnek büntetésül, Cupido kegyelme fejében, kell a Theseus hitetlenségét énekelnie; pedig inkább írná árulását az ő szép Violájának, kiért sóhajtásával növelte a sötét felhőket, könyjeivel megárasztotta a sebes Drávát, hogy az könyjeitől most is forgó örvényt forgat. Mert Violája esengő szavait meg nem hallgatja, költői babérait meg nem becsüli: irányában hálátlanabb, mint a háládatlan Theseus Ariannához. Bár hallgatná most meg ennek történetét és venné magára értelmét.

Zrínyi Miklós e megragadó alanyi bevezetéssel egyenesen kijelenti, hogy a görög hitregét a maga czéljára fordítja, példázatul mondja; s ennél a személvi vonatkozásnál és érdeknél fogva közelebb hozza az olvasó szivéhez, melyet az Arianna elhagyatásánál önkénytelenül főleg az ő kedves költőjének sorsa izgat és dobogtat meg. S az olvasó feszülten keresi és lesi a példázat soraiban a Viola árulásának fel-feltünedező nyomait s a kesergő szerelmes vallomásainak elejtett szavait.

Zrínyi aztán elbeszéli, mint Marino, hogy Arianna magános ágyában miként ébredt. S költeménye kétségtelenül az olasz idyll ismeretével készült. Hisz Arianna mind a két írónál ébredésekor karját a Theseus ölelésére kinyújtja, szerelmi kétségbe-esésében tétova futkos, szökevény kedvese nevét ismételve kiáltozza, kezeivel int utána és visszahívja, messzi sikamló hajóját szemével kiséri, aztán a legmagasabb sziklára hág és a tengernek szórja panaszát; s egyiránt Hesperust és Luczifert, a labyrinthust és czérnagombolyagot emlegeti.*

C. MARINO: La Sampogna. Venezia, 1637. 79–81. 1.

Mindez az egyező vonás és mozzanat merő véletlen találkozás nem lehet: Zrínyi nyilván Marinóból veszi át. Ám ez átvétel ellenére, sőt magának e nehány közös vonásnak és mozzanatnak alkalmazásában vagy értékesítésében is mennyire meg bírja őrizni egyéniségét, mennyire önálló és eredeti marad! A mi költőnk Ariannája a szerelemnek álmából a szerelem dalosának, a fülemilének ékes szólására ébred; a hogy elhagyatására és csalatására eszmél, sokáig nem szól, mintha menykő szörnyű szellete érte volna, mert szava elméjével a maga jövendőjére repült el. Az milyen gyöngéd és bájos szinezés, ez milyen merész és hatalmas kép és képzet; a helyzet előállítása és a festés kifejező módja mennyire sajátos: ez egyszerű nyelven ily nagyszerű hatással csak Zrínyi beszél. A mi költőnk Ariannája meztelenen futkos, hiszen őrjöngő fájdalmában eszébe sem jut szemérmeskednie, ha jutna is, minek, mikor a sziget néptelen: de meztelenségében sem oly érzéki, mint a Marino isteni szépsége, kinek a bodor fátyolból fehér keble és a szorítóbul kemény emlője kiomlik, szoknyája szegélye hanyagon földre hull, s futása közben föl-föllebben a leple, mely lábszárainak fehér és ragyogó alabastromát borítja. Zrínyi úgy ábrázol, mint a görög szobrász, ki tiszta érzéssel a test tisztaságában csak a test tökélyére gondol: Marino ellenben úgy, mint a renaissance-vég festője, a ki a női bájakat félig kitakarja, félig betakarja, nem egyszer valami lehelletszerű fátylon átcsillogtatva, egyenesen azért, hogy a buja ingerléssel elevenebben hasson. A nagy styl mesterei, mint Zrínyi, nem félnek a meztelentül; ellenben a cziczomás modorosság emberei örömest folyamodnak a fél öltöztetéshez, mert a művészet ereje helyett a mesterkedés fogásaival dolgoznak. A mi költőnk Ariannája nem szedi sorra a szeleket: Boreast, Zephyrust, Eurost és Notost, hogy a hűtelent melyik ragadta el; ellenök részvétért és megtorlásért nem eseng Orithiához, Clorushoz és Eoloshoz;* nem elmélkedik általánosságban a balga asszonynép hiszékenységéről és a kielégített szerelmi hódítók gyors csapodárságáról;* nem ajánlkozik cselédnek a Theseus új feleségéhez, csakhogy csalfa szeretőjének derekalját ő igazgathassa, kezére a vizet nem más edényből, hanem szemeiből ő önthesse; nem könyörög Venushoz, a szépséges cyprusi istennőhöz, hogy állítsa meg a szökevény hajót; nem idézi fel hazai emlékeit: elhagyott atyját, honát, Kréta hegyeit és vizeit; nem értekezik hosszan kimulása módjáról: hogy a czethalak és delfinek, a medvék és farkasok eledele, vagy pedig a barbár kalózok zsákmánya legyen, mivel ez ember-nem-járta szigetről úgy sem szabadulhat?* Vagy inkább öngyilkosságot kövessen el? S hogyan? A szikláról ugorjék le vagy a tengerbe vesse magát, tűzben pusztuljon el vagy hurkot kössön a nyakára, viperát tegyen a mellére vagy kést üssön oldalába?* A mi költőnk Ariannája mindezt nem beszéli meg végig, ékeskedő hasonlatokban és képekben, hogy utoljára is belássa, mikép keze nem bitorolhatja a Parca tisztét, s nem foszthatja meg magát az élettől és Theseust a szolgálójától.* S mindezek után a mi költőnk Ariannája nem enyhül meg, nem vigasztalódik azonnal a Bacchus ölében, hogy új nászban feledje az anynyira imádott kedvest és annyira siratott boldogságot.

C. MARINO: La Sampogna. Venezia. 1637. 82. 1.

Ugyanaz: Ugyanott. 84. 1.

C. MARINO: La Sampogna. Venezia, 1637. 88–90. 1.

Ugyanaz: Ugyanott. Arianna. 89, 90. 1.

Ugyanaz: Ugyanott. Arianna, 91. 1.

Mert Marinónál mi történik?

A míg Arianna kesereg vala, Jupiter és Semele fia gyönyörködve hallgatja. Aztán megszólítja, édes beszéddel meghódítja, a régi láng helyett új lángra gyújtja s új nászra bírja. Az égi menyegzőhöz a faunok és satyrok énekelnek verseket, s a fényes ünnepen a nymphák lejtenek tánczot. A boldog párnak ágyához bibor-virágokból és arab levelekből Amor tulajdon kezeivel szedi össze a rózsás tollakat; Venus pedig leveszi a saját fejéről koronáját, melyet Vulcan készített, s hét égő és tündöklő rubinkővel gazdagon kirakott, s a menyasszonynak szőke fürteire csatolja; míg isteni vőlegénye, hogy a dicső nászajándékot betetőzze, az égben halhatatlanná teszi, s az égnek ama szélére helyezi, hol a medvék őre fagyoskodik s ragyogó és szép drágaköveit megannyi csillagokká változtatja.*

C. MARINO: La Sampogna. Venezia, Arianna. 91–97. 1.

A Zrínyi Ariannája szívbeli fájdalmának és keservének kitörésében concettókkal nem czifrálkodik, érzésében nem szenveleg. Olyan nő, a ki a vér szenvedélyével önfeledten szeret, de hiven szeret, vigasztalásra sem nem számít, sem nem hajlik. A mikor csalatásának tudatára jut, sorsának egész nyomorúsága, jövendőjének egész sivársága egyszerre fölczikázik elméjében s az iszonyattól nyelve megnémul: de mihelyt szava megjő, hatalmasan árad, mint a háborgó indulatok féktelen viharától zaklatott asszonyi beszéd áradni szokott. De nem gondol másra, csak a Theseus hitetlenségére és hálátlanságára; csak arra, a mi jót Theseussal ő tett, s a miként a jóért az fizetett: ennél fogva panasza sem tébolyog és csapong el, hanem rohamos áramában is minden képe, minden vádja, minden emléke, minden jajja csak annak az alap-gondolatnak kiemelésére és erősítésére szolgál, mint a húrok meg-megeredő és mindég visszatérő hangfutamai az alaphangnak. A felkiáltások és megszólítások, kérdések és ráfelelések nyugtalan váltakozásában a fölvert lélek nyugtalan okoskodása ölt alakot egyszerű természetességgel; de ez okoskodás közvetlen és tömött kifejezése, erős és hathatós fokozása az öntudatos alkotás megnyilatkozásából folt. Az Arianna éneke, mert az ő panasza valóban ének, nem édesen gyügyögő, hanem magasan csattogó ének, lendülve indul meg, lendülve halad; s a végén, az istenek bosszújával való fenyegetésben emelkedik a legfölebb.

Jaj neki, szerencsétlennek és boldogtalannak, hogy megcsalatkozott Cupido hatalmán! A mit Hesperus adott, Lucifer elragadta tőle. De nem ragadta el Theseust senki, csak az ő mondhatatlan hitetlensége esküje ellenére. Fenyőjében viszi az ő lelkét, vihetné magát is, mert Arianna nem oly nehéz: azonban őt örökös gyászba keverte, örök halálba temette. Theseus bízik országában, dicsekszik diadalával; pedig az Arianna esztelen szive szabadította meg a labyrinthusból, a hol sok száz, nála okosabb és vitézebb, elveszett. Ah, miért nem hagyott ő is Ariannának czérnát és tanácsot, hogy láthatná még egyszer a világot; vagy miért nem ölte meg kardjával, miért nem csináltatott számára koporsót, ha ennek a vad helynek és tengernek zsákmányául hagyta, ha halált adott annak, ki neki életet adott. De csak fusson a szelek szárnyával; az istenek meg nem halnak, rajta bosszút állhatnak, mint annyi máson; mert nem siet, sem késik az isten haragja, az elhagyottnak könyjét örvényes habbá, sóhaját szélvészszé változtathatja és bánatával a bűnöst elboríthatja!

Zrínyi Miklós költeménye az Arianna sirása, egész felfogásában és az érintett nehány közös vonáson és mozzanaton kivűl egész kivitelében különbözik a Marino idylljétől. Az olasz Arianna, mint az olasz nő, a maga hevesebb vérével, szilajabb vérlüktetésével a mily gyorsan kész az önfeledésre, ép oly kész az elfeledésre is; az ő szerelmének czélja: nem a hűség, hanem a gyönyörűség; ha csalódott, azonnal csapodár. Éppen azért veszteségének kínja nem markol annyira szivébe: marad elég kedve, elég képessége panaszát szóvirágokkal fölpiperézni. A magyar Ariannának, mint a magyar nőnek, szenvedélye mély, hűsége törhetetlen; ha veszt, örökre vesztes; míg amannál a csalódás csupán a szerelem változása, addig ennél az élet minden ragyogásának elborulása, egész jövendőjének összeomlása; többé már csakis isten igazságosságában és bosszújában bízik. Marino a maga szerkezetében és elbeszélésében a hitregét követi, Zrínyi pedig a hitregét szerkezetileg a saját kínzó szerelmének vonatkozásai közé illeszti, s a Viola árulásának és háladatlanságának példázatára beszéli el; azért a maga panaszával kezdi és a maga fenyegetésével végzi. A hitregéből nem mond el többet, mint a mennyi éppen az ő viszonyára talál; a mikor Arianna az istenekre hivatkozik, a kik meg nem haltak és Theseuson bosszút állhatnak, mint állottak Enceladuson, Prometheuson, Salmon királyon, Atlason, Lycaonon, Acteonon, Atreuson, Terodatmanon, Hecubán és Scyllán, – a költő egyszerre más hangba csap: a mythosi büntetésekből általános tanulságot von le, hogy sem késik, sem siet istennek haragja. Már nem az istenekről, hanem istenről beszél, a népies költés képes kifejezéseivel. Ez a tanulság a Zrínyi összegezése és Violának szól, hogy vegye magára értelmét.*

Igaz ugyan, hogy két szakaszszal fölebb, a 34. vers második sorában szintén istennek és nem isteneknek haragja fordul elő; de csak az író vagy leíró hibájából vagy elnézéséből, mert a negyedik sor nevekre szava világosan elárulja, hogy a birtokosnak többesben kellene állania:
Eregy, eregy, hitetlen, szelek szárnyával,
Istennek haragia nagyobb hamarsággal
Elsiet utánad és el iün károddal,
Mert nevekre esküttél hazugságal.
S ezután következnek a mythosi büntetések példái. Az Arianna fenyegetése és bizonyítása ezekkel teljes; ellenben a költemény szerkezete csak a Zrínyi alanyi tanulságával kerekedik ki arányosan. Az isten haragja emlegetésének ebben az utolsó szakaszban más a vonatkozása és más a jelentősége; a mily természetes, ép oly költői befejezés: a példázat hatásának mélyebbé és komolyabbá tételére való, hogy Viola magába térjen és meghajoljon. S érdekes, hogy éppen a következő idyllben hódol meg.

Még nagyobb a különbség a Marino Orpheusa és a Zrínyi Orpheus keserve közt. Marino elbeszéli, hogy a bájos Eurydike mint bolyong a Hebros partján dalolva és koszorút kötözve; a szerelmes Aristeus mint lesi meg és veszi üldözőbe; a remegő menyecske mint menekszik és akad meg lengő szép hajánál és hullámzó ruhájánál fogva egy fatörzsben; majd leírja, hogy milyen a kigyó, mely a vergődő áldozatot halálra marja; mint siratják a részvevő nymphák, mint kesereg utána a fájdalomtul lesújtott Orpheus erdőkön, halmokon, barlangokban bujdokolva, mint szánja el magát a pokol kegyelmének megkisértésére, mint száll le elvégre a szomorú birodalomba, s jut el ködös útakon keresztül a sötét tyrannos elé; mint helyezkedik el aranycsattos bársony felöltőben, hátáról földig omló bő köpenyben és nagy brokát-szalaggal persa szokás szerint lekötött hajjal a kegyetlen udvar előtt; aztán mint veszi elő és veri lantját, mint könyörög kérlelő énekkel a komor Plutóhoz, mialatt a zene és ének igéző hangjaira ráfeledkezve az Eumenidák kígyókorbácsaikat eldobják, a Gorgók és Sphinxek, Chimerák és Hydrák elcsendesednek, a háromtorkú kutya elhallgat, a boldogtalan Belidek megpihennek, Ixion kereke megáll, Sisyphus megnyugszik, Titius kányája szünetel, Rhadamantus és két birótársa a lelkeken nem itélkezik, a Párcák hajlandók a végzet törvényeinek eltörlésére, Proserpina kész az engesztelő ajándék elfogadására, és maga a kérlelhetetlen király is meglágyul és könyekre fakad. Visszaadja Orpheusnak kedvesét, de azzal a kemény és szigoru kikötéssel, hogy a míg a szabad levegőre föl nem vezeti, hátra ne forduljon és reá ne tekintsen! A szeretőnek vágya erősebb levén engedelmességénél, a parancsot megszegi s Eurydikét újra elveszti. S Marino elbeszéli, hogy Eurydike miként búcsúzik férjétől, Orpheus miként akar ismét utána lemenni; szándéka meghiusulásában miként tépi le őrült módjára fejéről a zöld borostyánt és énekel szilaj fájdalommal az alvilág kapuinál; majd leirja, hogy Orpheus a földön miként bolyong szerte a Hemos erdős oldalán, a Rhiphaeus sziklás csúcsán, a virágos Tempe alatt, és a hideg Tanais fölött, vagy a fagyos Strimone partjain a vizeknek és fáknak, madaraknak és vadaknak zengve bánatos panaszát; miként mozdultak meg csodás hangjaira az erdők, álltak meg a folyamok, szelidűltek meg a vad szelek- s miként érez részvétet a fagyos Rodope, a rideg Ossa, a büszke Athos és miként éreznek részvétet a Dryadesek és fák: a nyár, fenyő, tölgy, cyprus, kőris, jegenye, pálma, fűz, olajfa, juhar, bükk, szil, puszpáng, diófa, som, cseresznye, platán, parafa, boróka, tamariscus, hárs, borostyán, az egykori Daphne, megkoszorúzva a dalnok homlokát; aztán a gesztenye, gránát, a füge és eperfa, szőlőtő, czedrus és narancsfa, náspolya, repkény és myrthus, a birsalma, baraczk, körte és szilvafa és valamennyi fa egyenként; s miként mutatnak irányában szánalmat a madarak és vadak: a sas és fülemile, tücsök és papagáj, a borz, marmota, medve, paripa, bika, vadkan, majom, sündisznó, teve, kígyó, tigris; a párducz és dámvad, oroszlán és szarvas, sárkány és elefánt, farkas és bárány, nyúl és szelindek, róka és galamb; gerlicze és sólyom békés egyetértésben; s miként ajándékozza meg Orpheust az élvezetért a párducz, macska, hód, páva, hiúz, griff, galamb, hattyú és phönix, s valamennyi madár a levegőben és bozontos vad az erdőben. A Bacchus ittas kara mégis a bűbájos dalnokot megtámadja és agyonveri, épen Thebć nagy istenségének ünnepén; s a szentségtörő asszonyok fejét és lantját a Hebros vizébe dobják; ott az elpattant húrokról a méhek szednek hiblai mézet és a lant öblébe raknak lépet; az úszó fej kihült nyelvvel pedig gyöngén suttog s legutolsó szavában is elhalva rebegi: «Eurydike! Eurydike!»*

C. MARINO: La Sampogna. Venezia, 1637. 1–39. 1.

Marino az idyll szerkezetében megint a hitregéhez alkalmazkodik: de a rege elbeszélésében fölöttébb sok a hiában való czafrang. Ez az oka, hogy terjengős és teljes; 39 lapot foglal el; mert a részletezésben annyira elvész, hogy az Eurydike halála, Orpheus búja, Orpheus útja az alvilágba, Orpheus Plutónál, Eurydike búcsúja, Orpheus éneke az alvilág kapuinál, Orpheus bujdoklása a földön, a természet részvéte Orpheus iránt, a dalnok vége, – mind megannyi önálló versül is megállhat; sőt mind megannyi még külön kisebb egységekre szakadhat, mert alkotó elemeik; egyenként összerakva és apróra szétoszolva sorakoznak egymáshoz, mint a mozaik-képek; csillogó színes darabjai; mert a részletezésben annyira elvész, hogy Orpheusnak Plutó előtt 17 szakaszos, s az alvilág kapuinál 44 versszakaszos éneket ad ajkára; hogy minden egyes fának, madárnak, vadnak (pedig számuk legalább hetven) fölemlítésénél néhány sorban rendszerint elmondja, a mit mythosi vonatkozásukról vagy természeti tulajdonságukról tud.

Zrínyi Miklós mindezt meg sem érinti. A Marino Orpheusához vagy a görög hitregéhez csak annyi köze van, hogy Orpheus képében Eurydike neve alatt siratja a maga feleségét; hogy fölvett szerepének hagyományaiból a kígyó okozta halált, a pokolba menetelt, Plutónak kegyetlenségét és Proserpinához való szerelmét el nem mellőzheti; de még ezeket az adalékokat sem részletezi, egyszerűen csak megemlíti, a közvetítő helyzet természetes kényszeréből. Kedvencz költőjének csupán azt a gondolatát veszi át, hogy ha abban van az ember lelke, a kit szeret, Eurydikéje elveszte óta ő már nem él, így szabadon járhat a holtak birodalmában: minden egyébben teljesen független tőle. Orpheusa keserve – a maga keserve, a saját szive mélyéből, fájdalma forrásából fakad. Eurydikéjének rajza az Eusebia képe, mely minden vonásában határozott személyiségre vall. A Marino Eurydikéjénél nem olvasunk egyebet, mint hogy ügyesen dalolt és lengő szőke haja volt; míg Zrínyi a vesztes szerelemnek feltámadt egész melegével foglalja egybe és sorolja fel hitvesének összes bájait. Az ábrázolásnak és színezésnek ez a módja kivételes nála; nem magyarázza meg más, mint a visszaemlékezésnek fájó, mégis édes gyönyörűsége. Voltakép az ének, mely különben csak négy lapra terjed a költő szokásos versalakjában, elhalt felesége szépségének felcsattogó dicsőítése, melynek hangja az áradozó elragadtatás és bánatos borongás futamaiban váltakozik. Orpheus egymásután Apollóhoz, Biblishez és Echóhoz könyörög, hogy keserves sírása, könyje bő folyása s lelke sóhajtása méltó lehessen ahhoz, kit Jupiter épen a nagy szépsége miatt nem szenvedhetett és elveszített, a mikor a Múzsákat, Napeákat, Dryádókat és Naiádokat veszteségében részvétre szólingatja, egyszerre kicsap a követett alak korlátjaiból s egyenes közvetlenséggel a Drávához fordul:

Siry te is gyors Dráva, erős bizonságom,
Ki voltál égő szüvemnek sorvosságom,
Téged sokszor megnevelt én könyvhullásom,
Sokszor te oltottad az én gyulalt lángom.

Ne gondolliad immár, hogy meg gyógyulhatnék,
Mint szalma, mint kénkű mert az én szüvem ég.
Kit meg sem ótana egész tenger-mélység.

Csak te gyógyíthatnál, ó Fatum, kegyetlen,
Hogy ha szörnyü kinnal megölnél hirtelen,
Vagy Késmárkot nyakamban vetnéd véletlen,
Szakadnának egek ha rám kéméletlen.

A mythos elemeibe így vegyül bele a Zrínyi Drávája és az ő Késmárkja, melyet Hellas mesés dalnoka sohasem ismért. Mert Orpheus keservében is, mint Viola-idylljeiben és Arianna sírásában a saját élményeit örökíti meg; épen azért a kisebb költemények életével, szivének válságaival a legszorosabb összefüggésben vannak, s magjokban mindig valóságot, a költőre vonatkozó adatot tartalmaznak. Az Orpheus keserve különben darabos, mint Zrínyi minden nagyobb verse: de ebben a darabosságában hatalmas erő lüktet, bár egyenetlenül. Draskovich Eusébiának hű emléke, melyből fényes alakja könnyen megelevenithető. S azt az itéletet, melyet maga a költő a kézirat széljegyzetével, talán fájdalma első hevében, a veszteség nagyságának érzetében róla tesz, hogy tanultság nélkül készült, nem látszik méltónak,* – nem érdemli meg. Ez a megjegyzés csak az Orpheus második darabjára talál, a mely csakugyan üres csengés-bongás Balassa- szakaszokban. A czíme Orpheus Plutónál, s Pluto hatalmát, Orpheus pokolbeli útjának okát, czélját és mentségét, s az Eurydike halálát zengi. Az egész a Marino Orpheusának első énekén alapszik, annak egy-egy gondolatát felkapja és feldolgozza, önkényes szabadsággal, mégis önállóság nélkül. Mert a felfogás és megokolás lényegében egyezik: csak a külső díszítésben, a pokolbeli szörnyek neveinek halmozásában különbözik; főként pedig abban, hogy szinte minden gondolatot párhuzamosan, hármas tagolatban fejt ki. A vers magának sem tetszik, mert félben hagyja, a mire mutat nemcsak az utolsó, ötödik szakasz csonka volta; de még inkább az, hogy a Marino énekének követésében csak a feléig jut el: az Orpheus kérésének előterjesztéséig. Mert a Marino dalnoka tulajdonkép csak eztán szólítja fel a lelkeket, a rettegett város elveszett népét, hogy kérjék királyokat az ő felesége kiadására, legalább csak nehány évre, mert tudja, hogy a ki megszületik, annak e bús birodalomba kell jönnie; s aztán könyörög Plutónak, hogy ha szivében ismeri a szerelmet, pedig egykor ő is égett miatta, bocsássa el vele az ő kedvesét; vagy ha kérését megtagadja, engedje meg legalább, hogy ő itt maradhasson azzal, kinek szép szemeitől ez a világtalan világ paradicsommá lesz. Zrínyi azonban érzi, hogy ez a helyzet még közvetve sem lehet az ő helyzete, hogy ebbe az énekbe a saját egyéniségéből, saját éleményéből mit sem vihet bele, ennél fogva tollát leteszi, s a meddő kisérlet töredékül marad. Mert kisebb költeményében az elbeszélő hang ellenére annyira alanyi, annyira magából merít, hogy mihelyt onnan nem meríthet, nem bír énekelni.*

ZRÍNYI MIKLÓS költői műveinek tisztázatában ugyanis ez a megjegyzés van: «Istud opus sine studio feci, nec dignum apparet.»

Marino Orpheusának első énekéből összehasonlítás végett hadd álljon itt fordításomban az a részlet, melyet Zrínyi átdolgozott:

Orpheus Plutónál.

Oh, sötét és gyászos Abyssus fejdelme,
Kiben szörnyű a szív és komor az elme,
Kigyók és fúriák hódolva állanak
A hatalmad alatt.

Pokol Jupitere, ki parancsolsz fennyen,
A sáppadt Orcuson és a mély Avernen,
Iszonyú törvényed követve hallgatja
A lelkek csapatja.

Eme zord helyekre, a hol nincsen sugár,
Hol az élő ember ritkán vagy sohse’ jár.
Keserű könyeket sírtomban engemet
A szerelem vezet.

Görbe zengő fámmal nem jövök fáradva,
Mintha látni vágynám, bús birodalmadba,
Vagy hogy a szörnyektől barlangidat itten
Küzdve kiürítsem.

Elrabolta tőlem én édes mátkámat,
Kora irigy halál, a mely reá támadt;
S elszaggatta, a mit Amor fona nékünk,
Erős kötelékünk.

Mérges hideg kigyó halálra sebezte,
Kiért most Thrácia sóhajt epedezve,
Ő kimult, én pedig nem enyhülök többé,
Csak sírok örökké.

Jól tudom, a mikor rosz csillaga keltén,
Kora virágjában élete betelvén,
A gyönyörű lélek megereszté szárnyát,
Fenről ide szállt át.

Ha végzet törvénye tiltja az élőnek,
Nem tilthatja nékem, hogy ide lejőjjek,
Hisz a hogy elhagyott a szeretett lélek,
Én magam sem élek.

Mennyire más általában, mint Marino! Marino akár elbeszél, akár leír, – mindig a részletezésnek és színezésnek bájaival akar gyönyörködtetni. Különös türelemmel, szívós fáradozással az apró mozzanatokat és vonásokat gyűjti össze. Ezek változatosságában és csillogtatásában, nem az elbeszélések és képek eszmei vagy szerkezeti merészségében, az előadás vagy kezelés lüktető erejében keresi művészetét. Képzelete nem annyira teremt, mint egybehord, leleménye nem annyira feltalál, mint ellez, a megfigyelés meg következtetés segítségével. Ha a görög hitregék bűvös világában mozog, a régi isteneket és istennőket, nymphákat és pásztorokat szerepelteti idylljeiben, – egész felfogása, fejlesztése és befejezése a hagyományhoz ragaszkodik, a mint az főleg Ovidius Metamorphosisai-ban az utókorra szállt örökül. Egyénisége a kidolgozás módjában, abban a szószaporító, képhalmozó, érzékcsiklandozó czifrálkodásban érvényesül, melyet az olasz irodalom róla marinismusnak nevezett el. Minden helyzetet, minden jelenetet, minden lelki állapotot izekre bont, minden egyes ízt külön megrajzol, s az édes, puha, behízelgő nyelv virágaival elborít. Hangjában sok az olvadozó lágyság, a csengőbongó üres és henye szóllam; annál kevesebb az erő és tömött kifejelés. Még a betlehemi gyermekirtásról írt kis eposában, a Strage degli Innocentiben* sem alkalmazkodik nyelve a tárgy zordon borzalmaihoz, szava sokszor el-ellágyul és czifrába vesz; annál áradozóbb, pompázóbb és bujább Adonisában,* ebben az egykor annyira megcsodált nagy eposában, s idylljeiben, az olasz idyll-költészet eme hervatag hajtásaiban. Ez idylljei közül a görög hitregék megverselésére különösen sokat adott, a saját dicsekvése szerint ezt a műfajt ő találta fel és honosította meg Olaszországban;* holott csak az anyag megtalálásáról és elkölcsönzéséről lehet nála beszélni. Mert a maga emberöltője bár elhalmozta magasztalással, a dagályos szavú Claudio Achillini egyenesen nagyobb költőnek hirdette mindazoknál, kik valaha Toscánában, vagy a görögök, latinok, arabok és zsidók között születtek:* az ő főérdeme mégis csak a részletrajzok pazar sorozatában állt. A korabeli ferde ízlés szerint főérdeme, mai nap főfogyatkozása, mert ezek a részletrajzok, az elbeszélő, leíró és érzelmi elemek az ő idylljeiben nem az egész érdekében, hanem önmagukért vannak. Töredékes és váltakozó hangulatot ébresztenek. Marino ugyanis minden helyzetet, minden jelenetet és minden lelkiállapotot megannyi gondolat tételszerű kifejtéseként állít elő, a mivel a rend szerint vékony meséje még vékonyabbá válik. S a sok kikerekedő részlet az összbenyomás emelése helyett annak lerontására és egymásnak ellensúlyozására szolgál. Hőseinek jellemzésébe vagy külső leírásába, cselekvényük megokolásába vagy magyarázatába ugyan a maga szivének érzéseiből, szerelmének élményeiből nem vegyit, nem visz bele semmi személyi adalékot,* mint Zrínyi teszi Arianna sirásában az alanyi bevezetéssel, vagy Orpheus keservében az Eurydike rajzával: de a magyar költőnek hatása mégis egységesebb és mélyebb, mert alkotó tehetségének összefoglaló erejével uralkodik az anyagon, s a görög regét akár intő példázatul, akár költői mezül használja, mindig lendülő hévvel és összhangzó szerkezettel beszéli el. Mert a szerkezet tervében mindig művészi érzéket és tudatosságot mutat. De megesik rajta kétszer, az első és harmadik idylljében, hogy Marinóra emlékeztet.

C. MARINO: Strage degli Innocenti. All Illustrissimo Signore Conte Francesco Martinengo Villagana. Venezia. 1633.

C. MARINO: L’Adone. Poema. Con gli argomenti del Come Fortuniano Sanvitale et l'allegorie di don Lorenzo Scoto. Venezia. 1623.

C. MARINO: La Sampogna. Venezia, 1637. Al Serenissimo Prencipe Tomaso di Savoia. 4. 1.

C. MARINO: La Sampogna. Venezia, 1637. Claudio Achillini al C. Marino. 14. l.

A Sampogna második részének előszavában ugyan, a hol Marino az ő szép napjához beszél (Il poeta al suo bel sole), azt mondja, hogy az Ergasto keserveiben a maga állapotát vázolja (Venezia, 1637. 14. 1.): de az egyenes személyi vonatkozásokat nála kimutatni immár lehetetlenség.

Az első idyll bevezetésében a mi költőnk ép úgy pár elbeszélő versszakaszszal terjeszti elő a vadász helyzetét, mint Marino az Ergasto pásztorét;* s a vadász az erdőben a Viola kegyetlenségéről ép oly alanyi hangon maga kesergi el felcsattogó panaszait, mint a pásztor a nymphája hidegségéről; aztán a befejezést megint a költő pár elbeszélő szakasza adja meg mind a két helyen.* A harmadik idyllben pedig Zrínyi ép oly szerencsével kezeli a párbeszédes drámai alakot, mint Marino a Szerelmes vitában.* De a megegyezés a szerkezetnek csak eme pár külső mozzanatára szorítkozik, a belső alakítás egészen önálló. Az érzések és gondolatok, vallomások és érvek, képek és hasonlatok máskép nyilatkoznak és csoportosulnak, rend szerint más eredménynyél. Zrínyi első idylljének befejezésében a biztató remény hangja csendül meg, hogy ád az isten jobbat; idő multával, a kalász sárgultával a búsult vadászt Viola kedvelleni fogja: ellenben Marino az Ergasto sóhajtásait azzal rekeszti be, hogy a szegény pásztoron sajnálkozott az egész természet: szenvedni és égni látszottak vele a növények, virágok, füvek és barlangok.* A harmadik idyllnek elevenségét és drámaiságát különösen emeli, hogy ha nem is személyesen, de szóban ott van a szerelmesek között a vetélytárs, Lycaon alakja; s a vadász féltékenykedve egyre hevesebben vívja a Viola szivét, ki végre meggyőzve kijelenti neki, hogy versének meghajol: szolgálója, társa, szeretője és virága lesz. A Marino Szerelmes vitája ellenben csak azért folyik, mert Selvaggia, a nympha, el van határozva, hogy nem szeret többé; mert nem lehet biztos a Laurino állandó hűségéről; nem tudhatja, hogy nem vesz-e a szélbe, mint annyi másé; s a pásztor hiában esküdözik mindenre, s hiában panaszolja, hogy ő már nem él, csak halottként jár az emberek között, – a nympha egy csókkal sem vigasztalja meg, mert holtat csak nem csókolhat meg.* S hideg csúfolkodással hagyja el, míg a Viola szeretete és megadása az előbbi reménységet betölti. A mellett a mi költőnknek az idylljei négyszer rövidebbek, mint az olasz példányok, mert Zrínyi a részletrajzokat kerüli. Az ő idylljei azért nem a részek szépségével, hanem a maguk egészében ragadnak meg.

C. MARINO: La Sampogna. Seconda parte. Venezia, 1637. 15–16.

Ugyanaz: Ugyanott. 55. 1.

C. MARINO: La Sampogna. Prima parte. Venezia, 1637. 275. 1.

Ugyanaz: La Sampogna. Seconda parte. Venezia, 1637. 55.

Ugyanaz: Ugyanott. Prima parte. Venezia, 1637. 296. 1.

18. A SZERELEM DIADALA
(A Triumphi del Petrarca 1488-diki velenczei kiadásában lévő fametszet után.)*

A szerelem diadala «Triomphi del Petrarca» 1488-ik évben megjelent velenczei kiadásban levő olasz fametszet után közöljük.

Zrínyi nem cziczomáz, nem piperéz, mint Marino; ellenkezőleg, sokszor darabos és nehézkes. Természetük eredeti mivoltára, költői styljuk a kifejezés módszerére teljesen eltér egymástól. Nincs köztük egyéb hasonlóság, mint hogy mind a ketten idylleket írnak, hagyományos elemeket egyiránt felhasználnak; mint hogy Zrínyi néhányszor Marinóra emlékeztet; de a hatás, még egyenes átvételnél is, csak külsőségekre szorítkozik: a lelkén nem változtat; – lelkének önálló benyomását le nem rontja.

Zrínyi idylljei csak alakjok és elnevezésök szerint azok; voltaképen szerelmi énekek, mint az Arianna sírása és Orpheus keserve. Szerelmi énekek annyira, hogy Imre Sándor abban a hiszemben van, mikép a szerelmet Balassa Bálint után ő veszi fel ismét indítékul és tárgyul,* holott Rimay János is írt virág-énekeket. De el kell ismerni, hogy az ő teremtő képzelete, a mikor ez az érzés sugallja, sokkal magasabban és hatalmasabban verdes, mint a Rimayé; hogy az ő kifejező hangja sokszor változik, egyszer az elégiába, mászszor az ódába, majd ismét a pásztori játék eleven párbeszédességébe csap. A természeti képek és hasonlatok, melyek idylljeiben buja gazdagsággal sorakoznak egymáshoz, a lyrai érzések festésére szolgálnak leginkább, s ezek uralkodnak amazokon. Mind a mellett úgy tetszik, hogy sokkal inkább a vitézségnek, mint a szerelemnek megéneklésére hivatott. Sokkal inkább keresi a széles vonásokkal odavetett színezést, a történeti részletezést, mint a menynyire a szerelmi énekek jellemével megegyezik; sokkal pazarabban szedi és ontja képeit, hasonlatait a görög-római vallás és történetek alakjairól, a természet törvényeiből és példáiból, mint a mennyire az érzelmi elemek felvehetik. Kobza különösen ott zendül, ott kap meg a legerősebben, a hol ünnepiesebb hangfutamokat vehet. Vallásos éneke, a Feszületre, a legszebb és legsimább. Hatalmas kifejezése a keresztyén áhitatnak, megadásnak és töredelemnek, melyre int, mert hiszen érdemünk, mint kövön a hangyanyom, bűnünk pedig mint levél a fákon, örvény a tengeren, fövény a parton, madár a levegőben. De az úrnak irgalma nagyobb, kegyelme végtelen: azért bízhatunk benne, nem magunkért, hanem szent fiáért, a keresztfán halt Krisztusért, a ki méltó, hogy muzsája könyzuhatagokat áraszszon érte!

IMRE SÁNDOR: Irodalmi Tanulmányok. Budapest, 1867. II. kötet 20. 1.

Az ő muzsája nem a játszi és dallamos hangokat kezeli voltaképp: örömestebb énekel nagy okért hangosabb verseket. Eposáról azonban a következő fejezet szól.

19. ZRÍNYI KARDJA ÉS SISAKJA
(Cserna Károly rajzáról.)*

Zrínyi kardját és sisakját a Muzeumban lévő eredetiről Cserna Károly rajzolta, valamint Szigetvár távlati képét, Kőszeg várát, Gyula várát és Siklós várát is ő rajzolta.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem