4. Ferenczy belépése Thorwaldsen műhelyébe. – A Fekvő Venus. (1818 július.)
4. Ferenczy belépése Thorwaldsen műhelyébe. – A Fekvő Venus. (1818 július.)
1818-ban, midőn Ferenczy Rómába érkezett, Canova már 61 éves volt, azonban még fiatal erővel tervelt és alkotott. Kisebb munkákon kívül ebben az esztendőben mintázta Washington szobrát, VI. Pius pápa és III. Károly nápolyi király nagyméretű szobrait. Munkást tehát használhatott volna, de úgy látszik, nem igen bízott a nála jelentkező magyar legényhez. Szokása szerint barátságosan fogadta és – Thorwaldsenhez utasította.* A dán szobrász műhelye ekkor már nagyon föllendült, s a mester mintái után a segédszobrászok és munkások serege valóságos gyári tevékenységet fejtett ki. Maga Thorwaldsen ezidőben beteges volt; a római malaria – gyakran visszatérő nyári vendége – látogatta meg.
Ferenczy, mintegy Canova mentségére, Döbrenteit úgy informálta, hogy Canova őt rögtön fölfogadta, «azonban innen három hónap mulva Thorwaldsen műteremébe talála általköltözni Kaunitz herczegné akaratjából». Életrajz. Közhasznuismeretek Tára, i. h. Saját leveleinek s Széchenyi naplójának összevágó adatai azonban ezt határozottan megczáfolják.
Ferenczy Thorwaldsen műhelyébe való belépését és első munkáját következőkép írta meg öcscsének:
«Én Rómában megérkezvén, legelső próbám volt Canovát megkisérteni. Ezen nagyszívű ember igen nyájasan beszélgetett velem és mentette magát, hogy én nekem ez idő szerint semmi foglalatosságot nem adhat; én is magamban megesmérvén, hogy még márványból nem dolgoztam s dolgozni sem láttam (bár fogásimhoz bíztam), de én őt még sem biztathattam. Bécsből hozott német testimoniálisimmal sem beszélhetett, s különös recomendatióm meg nem volt, engemet jó útba utasítván, tovább mentem: és egy másik képfaragót, születésére nézve dániai, neve Thorwaldsen, megkerestem, ez én nekem a munkát megigérte, de az azt következő héten, midőn én a munkát kezdeni akartam, lebetegedett s annál fogva én nekem ismét felmondotta. Ekkor én őt ismét meg ismét kértem, hogy találna valami módot az én előmozdulásomra, mivel már két hete volna, hogy ily kételkedések közt ide vagyok. Mint beteges soványan, monda, hogy egy darab márványt és egy pár vésőt azt ád, csináljak, a mit akarok, ő tudja, hogy ha maga mellettem nem lehet, vele nem fogok boldogulni; a legények meg darabra dolgoznak. Ezen alávaló feleletet áltadta még egy alábbvaló öreg legényének, a ki is én nekem egy darab három szegletes követ kimutatott, mondván, «morzsoljatok rajta, a mit tudtok» s azzal oda hagyott. Én meg voltam elégedve, csak hogy már munkám van; a követ egy kicsit négy szögletes formára morzsolgattam s még azon nap délután két óra tájba magam is lebetegedtem (e volt 1. juliusba). De én szállásomra menvén egy kevés meleg itallal s egy pohár jó római borral az ágyba feküdvén, magamat egészen kikuráltam s másnap egész újra szülve és egy künstler furiával a műhelybe menvén, munkámat tovább folytattam. Tizen voltunk egy műhelybe, mindegyiknek más-más indulatot olvastam ábrázatján, némelyek hozzám jöttek, kérdeztek, hogy mit csinálok belőle? (mert a márványmunka megkívánja mindenkor, hogy először modellt készítsen az ember agyagból, annak utána gipszből és azután dolgozza a márványt; én pedig egyenesen a márványt dolgoztam.) De én csak vállvonítással feleltem mindaddig; míg az én kövem egy 12 czol hosszú és 7 czol szélességű tábla lett. Akkor egy darab szénnel reá rajzoltam egy kanapét, erre egy fekvő Vénust, a lábához egy kis ámort, a ki is egy hirtelenséggel Vénust kitakarja és így egész mezítelen marad, erre felébredvén, néz vissza boszús mosolygással megesmervén a vendéget. Ezt észrevévén a legények, összecsődültek. Szinte féltem, hogy a szemekkel letörlik a rajzomat. Nagy csendesség lévén köztök, egyik, a ki a többieknél nem kevesebbet értett, felszólal: «Ennek nagy talentomi vagynak.» Engem főhajtással köszöntvén, ki-ki a munkájához ment, nem kérdezte többet senki, hogy mit csinálok, sőt nyolcz napig nem is láttam a helyemnél embert is, hogy engem a munkában ne rontsanak; nem kérhettem egy darab szerszámot, hogy kettőt ne adtak volna. Annak utána ki szégyenlette tettét, ki barátságomat ölelgető csókjaival kereste, egy sem volt, a ki fel ne kiáltott volna, eviva Ungarese! Bár a principálisom és az öreg legénye gondolta a márványadáskor, hogyha sem modellem nem lesz, sem senki semmit sem mond, majd egy-két nap rajta kopácsolok, megunván abbahagyom, én mégis egy holnapot rajta eltöltöttem, míg végre az égből lehozott Vénusnak neveztetett, La Venere Ferenczy nevezetes, idegenek is, kezdettek szemmel tartani. Nevezetesen a Dániai követ háromszor volt látogatásomra, elment a hír a császári követ palotába is, kinek felesége herczegasszony Kaunitz kiváltképen pártomat felfogta, hozzám póstákat, a princzipálisomhoz recomendatiókat küldött, a munka kész létele után látni kívánta.»*
1818 november 11-ikén.
Ferenczy első márványmunkája elkallódott. Számára meghozta a kívánt eredményt; egy havi munkájával (júl. 1. – aug. 1.) kiérdemelte az annyira óhajtott künstler nevet. Bent maradhatott továbbra is Thorwaldsen műhelyében, s ez márványt, nemsokára munkát is adott neki.
Sehol sem volt fiatal művésznek oly könnyű föltűnnie, mint a gyorsan lelkesülő Rómában, hol az olasz temperamentum mértéktelen jelzőit az idegenek is hamar elsajátították. Canovát első római szobra után rögtön egy pápai síremlékkel bízták meg; Thorwaldsen első munkájában a kor elismert legnagyobb szobrásza uno stile nuovo e grandioso-t talál; Nagy Sándor bevonulásá-t ábrázoló hevenyészett domborműve meghozta Thorwaldsennek a patriarca del bassorilievo czímet; az új Phidias és új Praxiteles elnevezés napirenden volt. S nem csak ők, hanem a kisebbek, a jelentéktelenek is, kiknek ma már nevöket is rég elfeledtük, majdnem hasonló magasztalásokban részesültek. Ferenczy munkáján sem kell nagy művészi tulajdonságokat föltételeznünk. A tehetségnek némi fölcsillanása elégséges volt az elismerésre.
Az égből lehozott Venus pártfogót is szerzett alkotójának az osztrák követ feleségének személyében. Kaunitz Alois Wenzel herczeg, a híres Kaunitz minister unokája, egyházi ügyek rendezésével volt ekkor megbízva, s ideiglenes követ minőségben tartózkodott Rómában. Neje, szül. Ungnad von Weissenwolf Franciska grófnő, kedves, művelt lelkű nő volt, kinek vendégszerető házát szívesen keresték föl a Rómán átutazó magyar főurak. A római németek körében élvén, Thorwaldsen pártjához tartozott, s az annak műhelyében föltűnt magyar ifjút csakhamar pártfogásába vette, s neki in Palazzo di Venezia egy szobát rendelt.
Ferenczynek így hamar sikerült lábát Rómában megvetnie. Meglepő, hogy Canováról már ekkor mély rokonszenvvel, s Thorwaldsenről majdnem gyűlölködő ellenszenvvel beszél, pedig Thorwaldsen tényleg jobban viselkedett vele szemben, mint Canova. Ez elutasította őt, de oly melegen s oly szeretetreméltóan, hogy mégis teljesen megnyerte magának; amaz ellenben műhelyt, márványt és vésőt adott neki, szóval mindent, a mit kívánhatott, de oly fanyaran és ridegen, hogy az érzékeny és tapasztalatlan ifjút vérig sértette. Ferenczynek Canova volt eszményképe, s az maradt, Thorwaldsen műhelyében is.
