IV.
IV.
Bölcselmi lírája. A franczia bölcselők hatása. «A magyarok története.»
Bölcselmi lírája verseinek legérdemesebbje és legfontosabbja. Benne nyilvánul Feketének igazi jellemző vonása: a bölcselkedési hajlam, mely őt mint bölcselőt és embert mutatja. Valamint gúnyoros modora, úgy ez is minden egyéb versében is föl-fölvillan, de ezekben fejti ki bölcselmi tanulmányainak, a belőle fakadt világfelfogásnak kerekded képét. A franczia világnézlet, mely ekkor minden fönnállót nem egészen biztosan fölismert természeti törvények és a kérlelhetetlen józanság elvével birált, ezekben nyer legékesebb kifejezést. Fekete, a ki a filozofusok közül inkább a klasszikusokhoz szított, ekkor Voltaire, Helvetius, Nontesquieu tanítványaként, a Sokratestől, Pythagorastól, Lucretiustól, Hesiodostól s másoktól eltanult elveket az előbbiekkel elegyíti s ebből állítja föl világnézletét. «Szent Sokratesnek híve lévén, kivánnám Hazáinkban» – írja Arankának – «a józan észt és annak legserényebb szolgáját, útmutatóját, a’ jámbor kételkedést közönségesebbé tenni: egyszersmind a bölts ízlést vagyis gusztust a zsoltárok komoly polyáiból kifejteni.» Ő nem Seneca híve. Nem szereti, nem is becsüli. Bárhogy korholják Feketét s hitetlennek hirdetik: ő istenfélő és istenimádó. A papság gyűlöli, üldözi és házát kerüli, pedig apját «minden kivántató szentségeknek buzgó és példás áhitatossággal lett felvétele után» temeti el, pedig Batthyány primás a legjobb barátainak egyike, pedig a vallást és szertartásait sehol sem támadja. Gvadányi egy papot küldött, hogy neki a Pucelle fordítását elhozza, ez Fóthra betérvén, meglátta a könyv czímét és legott kereket oldott. Mindez őt nem bántotta: ő a «Világ könyvéből tanult.» «Magam kárával is serényen olvastam és a mi századunk igaz böltsei nagy részével még fiatal koromban társalkodhattam. Talentomim gyengeségének tulajdonítsd, ha illy mesterek alatt többre nem mentem; vagyis sorsom mostohaságának.»
Ezen iskola tanított
Nem minden fénylőt tsudálni,
Melly gyengébeket kábított,
’S vallást, tudományt rostálni.
Socrat kételkedő módját
Midőn kivánom követni,
A’ hol elmém igazat lát,
Szokott tőlem betsültetni.
Látván nálam Krisztus képét,
Nem régen egy Pap kérdezte,
’S Furtsa szemeket reám vét:
Nagysád! mi végre szerezte?
Nem minden fénylőt tsudálni,
Melly gyengébeket kábított,
’S vallást, tudományt rostálni.
Socrat kételkedő módját
Midőn kivánom követni,
A’ hol elmém igazat lát,
Szokott tőlem betsültetni.
Látván nálam Krisztus képét,
Nem régen egy Pap kérdezte,
’S Furtsa szemeket reám vét:
Nagysád! mi végre szerezte?
Mondám: Papok martirjának
Jelesb helye hol lehetne,
Mint annál, ki Hazájának
Papjaitól üldöztetne?
A Pap pirult orczájában,
Mint midőn Judás vádolta
Az ártatlant Jersalmában,
Avagy Anitus koholta
Socratesnek el vesztését,
’S mindjárt fordítván tréfára
Ama szemtelen kérdését
Készül el butsuzására.
Jelesb helye hol lehetne,
Mint annál, ki Hazájának
Papjaitól üldöztetne?
A Pap pirult orczájában,
Mint midőn Judás vádolta
Az ártatlant Jersalmában,
Avagy Anitus koholta
Socratesnek el vesztését,
’S mindjárt fordítván tréfára
Ama szemtelen kérdését
Készül el butsuzására.
Hogyha e Sokrates- és Krisztus-tisztelethez hozzávesszük még élettapasztalatait, Voltaire imádatát, Wieland szeretetét, akkor a vidám megnyugvó bölcsnek képe áll előttünk:
Hadd mennyen a’ Világ megszokott útjába,
Te mértékkel meríts böltsesség kútjába.
Forog természetnek minden karikáján
Hijjába törődnél homálynak igáján,
Valamint Apollo fényes sugárival.
Fellegeket kerget habzó Lovaival;
S ismét az Éjtszaka borúl homállyába:
Úgy követ az idő más időt nyomába,
’S Éjeknek boltjai egykor fel virradnak,
Máskor terhes felhők essőket izzadnak:
Illyen az embernek botló vándorlása,
Hol víg, hol szomorú pállyája futása.
Mit nem változtathatsz, azon ne törődjél,
’S Világ jobbítással soha se vesződjél,
Bízd a természetre: meg fordul magába,
Mert nála semmi sem marad rég voltába.
Te mértékkel meríts böltsesség kútjába.
Forog természetnek minden karikáján
Hijjába törődnél homálynak igáján,
Valamint Apollo fényes sugárival.
Fellegeket kerget habzó Lovaival;
S ismét az Éjtszaka borúl homállyába:
Úgy követ az idő más időt nyomába,
’S Éjeknek boltjai egykor fel virradnak,
Máskor terhes felhők essőket izzadnak:
Illyen az embernek botló vándorlása,
Hol víg, hol szomorú pállyája futása.
Mit nem változtathatsz, azon ne törődjél,
’S Világ jobbítással soha se vesződjél,
Bízd a természetre: meg fordul magába,
Mert nála semmi sem marad rég voltába.
Költeményeiben megleljük a XVIII. század franczia bölcseinek asztronomus és fizikai világfölfogását is, midőn a valláson és a felekezeti fölfogáson túl a világ keletkezését kutatja, egy-egy mefejthetlen természeti tüneménynek mivoltát nyomozza, a földformácziókat csodálja és őskori életnyomokat keres. Ismeri a füvek és gyökerek titkos erejét, erősen érdekli a vulkánok működése, a fogantatás csodája. Nyiltan küzd a boszorkányhit, a történeti hazugságok, társadalmi fonákságok és szoczialis igazságtalanságok ellen. A természet nála az Istenség bizonysága. Ezt «reszketve imádja» és moralisát «a virtust tulajdon hasznáért követi». A halál nem rettenti, bátran nézett sokszor szemébe: nyugalmat és békességet hoz. A mulandóság, az enyészet változatos és talán más planetában új életre ébredünk. Elmúlik vele a világ álnoksága, a betegség, a pestis és a kín. A megnyugvás egyúttal a lélek áldása, gyönyöre.
64. A «MAGYAROK TÖRTÉNETI» ELSŐ OLDALA.
Ily hangokat hallat s ilyenekkel oktatja fiát s barátait. «Álmában» égi kisérettel bejárja a felekezeti hitek hitvilágait, melyekben egy Elysiomot talál, hol a bölcsek isteni nyugalomban és isteni társaságban élnek s az emberi vétségek kínjaitól megszabadulva boldogultan élvezik a bölcsességet.
Ez költői gondolkodásának tartalma s egyúttal lelki életének igaz megnyilvánulása. –
Költeményein kívül fönmaradt még töredékben egy történetírói kisérlete: «A Magyarok történeti». Ennek a munkának terve is bölcseleti fölfogásból ered. Művelődéstörténeti szempontból és pragmatikusan szerette volna megírni. Mivel Heltai munkája már elavult és a magyar olvasó más műből lelkesedést nem meríthetett, oly történetet akart írni, melyben Tacitus és Gibbon stilusát egyesíti és benne az olvasó «velőt s nem czifra szót» talált volna. A munkában hazánk viszontagágait a szép nemmel is megismertetni óhajtja s vele egyúttal meg akarta mutatni, mely stilussal s lélekkel kellene magyarul magyarok történetét írni. A fönlevő két szakaszt Bonfini és egyéb kútfői tanulmányokból merítette, mellőzve a mesés elem túlságos emlegetését és inkább a művelődéstörténeti tények fölemlítését találta szükségesnek. Fekete tényleg hiányt pótló munkához fogott, ámde a dolgot nem oldotta volna meg teljesen, mivel csakis a mohácsi vészig kivánta megírni. Művét nem fejezte be, részint azért, mivel ekkor jelent meg Szekér Joachim munkája, részint pedig azért, mivel az erdélyi társaság megbukott. Ettől Fekete nemcsak elismerést és buzdítást, hanem munkájának kiadását is várta.
