XXXII. VAE VICTIS!
XXXII. VAE VICTIS!
MIKSA CSÁSZÁR Gmundenben 1514 augusztus 5-ikén utasításokkal* látta el «kedves nagybátyját», Kázmér brandenburgi őrgrófot, hogy az ő nevében mit mondjon atyjának, Hohenzollern Frigyes brandenburgi őrgrófnak és miről tárgyaljon vele. Mindenekelőtt nyujtsa át megbízó levelét, biztosítsa őt a császár kegyelméről, barátságáról, jókívánságairól s azután beszélje el küldetésének okát.
Eredetije a nürnbergi kir. Kreisarchivban, AA 716. Prod. 72. Thallóczy Lajos szíves közlése.
Az őrgróf bizonyára tudja, hogy kedves testvérének, a magyar királynak, mennyi bajt és gondot okoz az a lázadás, melyet alattvalói, a paraszt- és más közemberek támasztottak s ezzel nemcsak őt, hanem a magyar urakat is nagy szorúltságba és veszedelembe juttatták. Ez a lázadás és baj nemcsak nem szűnik, hanem napról-napra gyarapodik, sőt a császár örökös tartományaira is átcsaphat s onnan még tovább terjedhet.
Mert, a hogy éppen utasításának készítésekor értesűlt róla, a parasztok fejét Székely Györgyöt (Jorg Zackel) meglepték, elfogták, gonosztette miatt megkínozták és kivégezték ugyan, de mindjárt egy másik vezető lépett a helyébe, tudniillik egy barát* s most ő folytatja a dolgot.
Mészáros Lőrincz, czeglédi pap.
Ebből reánk, született fejedelmekre és nemesekre mennyi szorongatás és baj következhetik, azt maga az őrgróf is elgondolhatja. Ő tehát érett és megfontolt tanácskozás után elhatározta magát, hogy kedves testvérét, a magyar királyt, ilyen szorúltságban és bajban nem hagyja el, hanem testvéri tanácsában, segítségében és támogatásában részesíti. Kegyesen, barátságosan arra kéri azért kedves nagybátyját, Frigyes őrgrófot, hogy még ez órában szereljen föl kétszáz lovast és a magyarok ellen más hadinépséggel együtt szolgáljon a császárnak.
Minthogy pedig Frigyes őrgróf kétségtelenűl értesűlt azokról a súlyos ellentétekről, a melyek rokonai, Vilmos herczeg és Lajos pfalzi gróf közt a Rajnánál és Bajorországban támadtak, és a mely ügyben ezek a fejedelmek rövid idő múlva a császárhoz jönnek, ebben és a magyar ügyekben a császár szívesen venné kedves nagybátyjának, Frigyes őrgrófnak tanácsát és segítségét; hiszen az őrgróf barátságban és sógorságban áll mind a két helyen, tudniillik Magyar- és Bajorországban. Ennélfogva szeretné s azt kívánja, hogy az őrgróf csekélyszámú, de jól fölszerelt lovasokkal bármely pillanatban, hozzá jöhessen, mihelyt értesíti, a mi csakhamar megtörténik. Intézkedjék, hogy Kázmér őrgróf is szedjen össze kétszáz lovast és jöjjön utána. A császár minden ló zsoldjára tíz, Frigyes őrgrófnak saját személyére száz, Kázmérnak pedig ötven rajnaiforintot ád. Azonkívűl minden vértesnek, szokása szerint, mindenkor tíz ló és egy igásló után félzsoldot biztosít; mivel pedig az őrgróf nem egyedűl a magyar lázadás miatt fegyverkezik, értésére adja, hogy bármiképpen alakúl is a magyar lázadás, kedves testvérének, a magyar királynak, mindenesetre szüksége lesz az ő segítségökre a hitetlenek ellen, a kikkel szemben első sorban nagybátyjának, Frigyes őrgrófnak szolgálatára számít. Ez a szolgálat a kétszáz lovassal három hónapig, azután pedig kettejök megállapodása szerint tart.
A megnevezett számú lovasokra szükséges pénzzel egyik tanácsosát és biztosát fogja elküldeni az őrgrófhoz. De kéri, hogy néhány lóval hozzájöjjön tanácskozás végett s Kázmér őrgróf is hozza el kétszáz lovasát. Támogassa őt s kedves testvérét a magyar királyt és a bajor herczeget tanácscsal, segítséggel, vigasztalással; hiszen barátsága és sógorsága következtében kell is támogatnia ily szükségben; a mit ő nemcsak neki, hanem gyermekeinek is meghálál. Ezt nagybátyja, Kázmér őrgróf, minden szorgalommal és komolysággal fontolja meg s a választ mentűl előbb közölje a császárral.*
Geben in unser stat Gmunden am funften tag des monats Augusti anno domini tausend funfhundert vierzehenden, unsers reichs des Romischen im XXVIII. jarn.
Szeptember elsején Cuspinianus, Dósa korának egyik krónikása, Miksa császár nevében Budára jött, hogy 20-ikán nyílt kihallgatáson a királynak «szerencsét kívánjon» a parasztok leveretéséhez és hogy a három fejedelem találkozása iránt behatóbb tárgyalásokat indíthasson meg.* Firlej, a szandomiri palatinus fia is ez időben érkezett azon örömhírrel, hogy a lengyelek az oroszokat Orszánál szeptember 8-ikán megverték,* a mi egyértelmű volt a német-lengyel-magyar fejedelmi szövetség megkötésének lehetőségével. Micsoda híreket és biztatásokat hozott magával a magyar követ, ki többszörös sürgetés után csak augusztus 17-ikén kapta ki útlevelét Velenczétől,* maig sem tudjuk. A király mindenesetre számított a köztársaság pénzére,* de Velencze kitért kívánságai elől. László királynak temesvári és váradi «szép győzelme megörvendeztette a signoriát; de még nagyobb örömet okozott neki, hogy ezekben a napokban a franczia és az angol királyok kibékűltek».* XII. Lajos franczia király pedig nem akart új háborút kezdeni távoli rokonáért, Ulászlóért s veje, I. Ferencz, ki éppen újesztendő napján váltotta fel a trónon, csak évek mulva s akkor mint a törökök barátja kezdett foglalkozni magyar ügyekkel. Most azonban Budán teljes bizonytalanságban éltek a felől, hogy a törökkel béke lesz-e, vagy háború? Bélai Barnabás magyar követségéről Kedeji Székely Tamás magában a konstantinápolyi szobafogságban székely betűkkel egy esztendő mulva is azt jegyezte föl, hogy ötöd magával két esztendeig kellett itten várakoznia. Talán e miatt történt, hogy Bakócz prímás újabb kereszteshadjáratra gondolt, állítólag a törökök ellen és szeptember 7-ikén sürgősen kért segítséget a pápától, hogy az országot megmentse.*
Tagebuch Cuspinian’s. Fontes Rer. Austr. Script. I. 406.
Zeitschrift von u. für Ungern. Pest, 1802. I. 324. Engel czikke.
Marino Sanuto, II. 258–9.
Suriano augusztus 14-iki levelében, u. o., 276–7. l.
Barbaro, Archivio, VII., 1056.
Fraknói, Magyarorsz. és a szentszék, II. 321–322. Babinger, konstantinápolyi rovásirásos magyar nyelvemlék 1515-ből. Ethnographia, 1913. 129–139. Sebestyén Gyula, Glosszák a konstantinápolyi nyelvemlékhez. (U. o. 139–146.)
I. Ferencz szobra Caveliertől.*
Cavelier műve a «Musée de la ville de Paris»-ban.
A király jobban félt most a nemesektől, mint pár hónap előtt a parasztoktól. Szapolyayt magasztalta mindenki s a királyt és a kétszeres őrséggel Esztergomba zárkózott Bakóczot okolták a roppant bajokért. S a nemesség talán felforgatja Ulászló uralmát, ha keresztesek ellen Viktorin herczeg fia, Bertalan által, Münsterbergben gyűjtött 12.000 főnyi cseh és morva sereg, mely a harcztérre elkésve érkezett meg, pár hónapig nem marad Ulászló oldala mellett.* Werbőczy és Szoby erősen kardoskodtak Szapolyay mellett, kinek a királyságra való érdemesebb voltát emlegették.* A nemesek mint «a haza megszabadítóját* emlegették; pedig «csak egyűgyű nép csodálhat oly embereket – mondja Rousseau –, kik a nemzeti szabadság védelmének ürűgye alatt őt kölcsönösen elárúlják, elnyomják és meglopják, hogy önzésöket, kényelemszeretetöket kielégítsék s örökös tétlenségben a szerencsétlenek millióinak verejtékéből és véréből táplálkozzanak».
Istvánfi, 47. Sőt Jovius Pál szerint (Historia sui temporis, XIII. könyv, 92. levél) a bíbornok egyenesen azért fizette meg a sereget, hogy az a királyságot a nemesek ellen védelmezze.
Istvánfi, 47. Ezért 1514 deczember 11. (Orsz. lt. Dl. 22.720.). Szapolyay viszont Werbőczyt magasztalta.
«Liberator Regni.» Suriano szept. 12-iki levele Velenczéhez. (Mar. San. II. 282.)
Október 18-ikán Szent Lukács napján nyílt meg a megtorló örszággyűlés. A király és nép ellen egyaránt elkeseredett rendeknek eszökbe juthatott volna Szent Lukácsnak e havi egyik evangeliumából: «Megbocsássatok: nektek is megbocsáttatik».* Harminczhárom napig tartott a nevezetes országgyűlés, melyről a váczi püspök inkább elmondhatta volna, mint az 1510. éviről, hogy az a nép, mely az országgyűlésre jön, barbár és esztelen; érvekkel nem lehet rá hatni.* Igaz, hogy nem is tudjuk, akartak-e hatni reá. A gyűlés tartama alatt a király majdnem orgyilkos kéz áldozatáúl esett, miben egy író* – igen helytelenűl* – az alig lezajlott fölkelésnek utolsó tettét sejti. November 19-én vasárnap, Szent Erzsébet napján oszlottak szét a rendek, mikor a király szentesítette a hozott törvényczikkeket. Hetvenegy czikkből 62 a jobbágyok ügyeit szabályozta; s ezeknek oklevélszerű fontosságuk van a lefolyt forradalom történetére nézve.
Sz. Lukács, VI. 37. v.
Századok, 1882. 368.
Feil, id. h. Istvánfi védi az általa különben nem igen pártolt Szapolyayt és pártját a részesség vádja ellen.
Ha a parasztok orgyilokkal akartak volna élni, azt első sorban Szapolyay ellen alkalmazzák.
A konstantinápolyi rovásos nyelvemlék 1515-ből.*
Babinger Ferencznek az Ethnographia 1913. 3. füzetében megjelent értekezéséből a szerkesztőnek szíves engedélyével, melyet e mű szerzőjének adott, vettük át. Olv. dr. Sebestyén Gyula megfejtése szerint: [E]z[e]r . öczáz . tiz[enöt] . [e]szt[e]ndőb[e]n . irták . [e]szt . László . király . öt . k[e]v[e]t[é]t. váratták . [e]t . Bilaji . B[e]rlabás . k[e]tő . [e]szt[e]jik . it . valt . [n]em tőn . czászár K[e]t[e]i . Sz[é]k[e]l . T[e]más . irta [e]n[e]t . Sz[e]l[im] török . császár . it[e]t . bé . száz . lóval.
Dósa György emlékét az I. törvényczikk örökíti meg, a mennyiben János vajdának a királyi felség és az ország iránt tett sok és jeles szolgálatai közé számította, hogy «a temesi várat, melyet Székely György erősen megszállva tartott, megszabadította, Lőrincz papot legyőzte és a parasztsöpredékkel röviden elbánt».* A törvénykönyv bevezetése pedig* forradalmát «átkozott zavargások»-nak nevezi, «melyeket legközelebbi időben országunk belsejében a parasztság az előkelők s összes nemesség ellen, legnagyobb és hallatlan kegyetlenséggel támasztott s mely több jeles férfiúnak meggyilkolásáról és sok vérnek kiontásáról emlékezetes». Egy kis önbeismeréssel azonban az országgyűlés bevallotta, hogy «mindazon zavarok, melyek országunkat annak nagy kárával idáig elárasztották, különösen abból az okból származtak, hogy a rendet, mely nélkűl egy köztársaságot sem lehet kormányozni, mindenki, minden alkalommal és minden tisztben fölforgatta».*
1514 : I. t.-cz. 3. §.
Az 1. §-ban.
U. o.
A rendek szerint «mindazon parasztokat, kik természetes uraik ellen fölkeltek, mint árulókat főbenjáró büntetéssel kellene ugyan sujtani; hogy azonban ne ömöljék ezentúl is annyi vér és hogy az összes parasztságot, mely nélkűl a nemesség keveset ér, el ne töröljék»: csak a parasztok kapitányait, hadnagyait, tizedeseit és egyéb lázítóit, a nemeseknek nyilvános gyilkosait s a nőknek bántalmazóit jelentették ki olyanoknak, a kiket kegyelem nélkűl meg kell ölni és mindenütt kiirtani.* Azonban azokat a parasztokat, kik kényszerítve lettek tisztekké, nem kell többé fővesztésre ítélni;* azokat a nemeseket pedig, kik csak halálfélelemből állottak a fölkelőkhöz s alkalom adtán őket szökve elhagyták, senki se büntesse.* Az önként velök tartó nemesek, névszerint az állítólag hozzájok szító máramarosiak ellen* vizsgálatot indítsanak s a proscriptionalis jegyzékbe kerülők vagyonukat veszítsék;* sőt ha időközben a királytól kegyelmet nyertek volna is, azt ne élvezhessék, hanem érdemök szerint bünhődjenek.*
1514 : XIV. és XXXIX. t.-cz.
1514 : XL. t.-cz.
XXXIII. t.-cz. 5. §.
XXXIV. t.-cz.
XXXIII. t.-cz. 3. és 4. §§.
LI. t.-cz. 5. §.
Mindazokat, kik az épületekben, kamrákban, padlásokon, lovakban, örökben s más effélékben okoztak a nemeseknek szemmelátható, vagy tanúkkal bizonyítható károkat, vagy a kik (más tanú hiányában a károsúlt esküje szerint) arany- és ezüstszereket, pénzt s más efféléket raboltak,* az alispánokból, 4 szolgabíróból s 12 felesküdött tekintélyes nemesből megyénkint alakítandó bizottságok becsléséhez képest illő kárpótlásra kell szorítani. A papok és barátok, kiközösítés büntetése alatt, senkit se oldozzanak föl addig, míg a gyónásban tett vallomásaikhoz képest a nemeseknek elorzott vagyonát vissza nem adják. A papok általában véve mondjanak átkot mások igaz jószágainak visszatartóira.* A megszorúlt világi hatalom ilyképen még a gyónást is a maga javára akarta felhasználni. A mely paraszt – folytatja a törvény,* – ezentúl is puskát tartana magánál, jobb kezét veszítse el. Olyan városok vagy helységek, melyek a gyilkosság idején jelen voltak s abban megegyeztek, a nemesek vérdíját megfizetni tartoznak.* Ügyelni kell azonban, hogy ily esetekben csak a tettesek bünhődjenek; mert «egyik paraszt nem állván a másiknak hatalma alatt, azt a mint nem kényszerítheti rosszra, úgy a rossz cselekedettől sem tarthatja vissza». Tehát mindig csak a tettes 4–5 paraszt lakoljon s ne az egész helység.*
V. t.-cz. Ez a §. rendkívűl óvatos eljárásról tanúskodik azokkal szemben, kik talán most régibb káraikat is a parasztokkal akarták megfizettetni.
1514 : LI. t.-cz. 5. §.
1514 : LX. t.-cz. 2. és 4. § Ezen törvény a parasztoknak a szabad hajdúk megöletését megengedő 1598-iki országgyűlési t.-cz. után ment feledésbe s alkalmat adott a rendőri jellegű «parasztvármegyék» keletkezésére.
1514 : VIII. t.-cz. Ha más megyebeliek öltek, az a vármegye járjon el, a melyben a gyilkos parasztok laknak.
IX. t.-cz. Ha azonban a község egyesekre s ezek viszont a községre tolnák a bűnt: köztük a fölesúr vagy ennek tisztje bíráskodjék (X. t.-cz.). Ha ez ezt nem tenné, a fő- vagy alispán, esetleg maga a király, a földesurat még birtokának lefoglalásával is elégtételre szorítsa (XI. t.-cz.)
Az olyan jobbágyok, kik nemeseket megfogtak s őket kínozták és megverték: az illető nemeseknek élődíja fejében száz arany forintot tartoznak fizetni.* A földesuraktól ez időben eltávozott jobbágyokat vagyonukkal együtt előbbi helyökre kell visszaküldeni.* Még az is megtörtént, hogy az urak, nemesek és városok sok esetben a paraszt haditiszteket sem szolgáltatták ki.*
XXXVIII. t.-cz.
XLIV. t.-cz. Ezt megújítja az 1522 : LVIII. t.-cz.
XLI. t.-cz. V. ö. XLII. és XLIII. t.-cz. L. a Körmös hadnagy elbeszélt esetét is.
A «bűnös» parasztok lakoltatására nézve tehát a törvényhozás két fokozatot állapított meg, t. i. egy részt föltétlenűl halálra, más részt pedig pénzbírásgra ítélt. Az összes parasztokat, a kik fölkelésben résztvettek, hogy «efféle megátalkodottságuknak emléke és mindenkorra szóló fenyítése örököseikre is háromoljék és átszálljon* és hogy minden század tudja, mily istentelen gonoszság az urak ellen föllázadni»: ezen hűtlenségök miatt azzal sujtotta, hogy «elvesztvén egy helyről más helyre szabadon való költözködésöknek jogát, földesuraiknak kizárólagos és örökös szolgái legyenek, kiknek megegyezése és akarata nélkűl egyik helyről a másikra lakás és tartózkodás végett ne mehessenek».*
Így illuzóriussá lett az 1351-ben talán nemcsak urak számára hozott törvény, mely szerint az ártatlan gyermek nem bűnhődhetik atyja vétkéért.
1514 : XIV. t.-cz.
S ezzel a szerencsétlen XIV. paragrafussal kezdődik Magyarországban – a török hódítás kora. Végső elemzésben igazán ide jutnánk. A nemzet zömének a közügyek iránt való elfásúlását oly gyorsan követte Nándorfehérvár eleste, a mohácsi csata, Budának török kézre jutása és minden, mi ezzel összefügg: az erkölcsi, szellemi és anyagi téren századokig tartó aléltság, – hogy a természetjoggal is ellenkező törvényczikk végzetes hatása iránt, fájdalom, kétségünk nem lehet.
Azok, kik Dósát szidják, Szapolyayt dicsőítik, feledik, hogy Dósát az alkalomnak fölczikázó villáma figyelmeztette a közelgő zivatarra, mely rombolhat, de áldást és új életet is hozhat. Nem foghatott oly nyugodtsággal terveinek kiviteléhez, mint azt a földadatnak országtörténelmi fontossága kívánta; de legyőzői, kik már azon is napokig tanácskoztak, hogy a halálnak milyen nemével végezzék őt ki s a vége az lett, hogy elevenen megsütötték: most, a fölkelésnek elnyomása után két hónappal, teljes egy hónapig vitatkozhattak, mit tegyenek a legyőzött pártosokkal s a vége az lett, hogy az ország népességének 96 %-a nemcsak politikai jogait vesztette el egészen, hanem még az emberieknek egy részét is! A pillanat hevében cselekvő s homályos eszméit egyszerre tisztázni képtelen Dósát a történelem könnyebben fölmentheti, mint a hidegvérrel, kényelmesen vétkező nemességet. S amaz nem igyekezett jobban kizsákmányolni a kínálkozó alkalmat, mint emez. Dósa terveit inkább sejtjük, mint ösmerjük. A lelkesítésre váró népnek tehetett olyan ígéreteket, a miket győzelem esetén, a fönnlevő viszonyokhoz alkalmazkodva, a múlt jogait kímélve vált be. I. Endre is időt adott az őshithez vonzódóknak, hogy kitombolják magukat, s azután – már félév mulva – visszaállította a kereszténységet. S Dósa ezt, ha meggyőződésből nem teszi, – megtette volna érdekből is. A nemesség terveit azonban tökéletesen ösmerjük: föl vannak azok tárva az 1514. évi országgyűlés 71 czikkében. Keresünk és találunk köztük emberséges, enyhe pontokat, az ezen korbeli nemesek uralkodó nézetében is lelünk magyarázatot; sőt az eléggé ki nem hűlt boszúnak érzete is megjárja mentségűl. Azonban, 1547-en túl is, a törvényeknek egész sorozata tanúskodik arról, hogy az 1514. év törvényhozóinak végzetes elfogúltságában egész nemzedékek osztoztak, mintha öröklött bajuk lett volna a Szapolyayra Istentől mért büntetés: a vakság, mely mindannyiszor meglepte őket, a hányszor csak a szentségre, a nép érdekeire, kellett tekinteniök.*
Pethő Gergely krónikája szerint (az 1514. évhez) «Az Úr-Istennek oly nagy haragja szálla Zápolya Jánosra, hogy két esztendeig nem láthatja vala az Úr testét, mikor a pap az oltáron az elevatiókor azt felmutatja vala, noha a papnak kezeit jól láthatja vala». Mikor pedig 1526-ban a koronázáskor Szapolyay fején a koronát ingadozni látták, egy néző megjegyezte: «A korona nem akar megmaradni a fején, mert kegyetlen volt a parasztok és a székelyek iránt». (Horváth kisebb tört. munkái, III. 6.). És Szalay László, Magyarország története, II. 22.)
Igaz, kivételt tett a törvény az olyan parasztokra nézve, kik «az ország szent koronájának és uruknak igaz hívei maradtak és ebben a lázadásban a többi gonosztevő parasztokkal részt nem vettek».* Fölhítta különösebben is a király figyelmét, hogy a fölkelőkhöz csatlakozó nemesek jószágainak eladományozásánál tekintettel legyen azokra is, «kik parasztszüléktől származtak ugyan, hanem földesuraik és a nemesek mellett híven s igazán szolgáltak s azokat veszedelmökben segítették».* De ha a többi törvényt sem tartották meg, miért tartották volna meg éppen ezt? Azt sem tartották meg, hogy a szabadköltözködés elvételével csak a vétkes jobbágyokat sujtsák; mert a kivételt végre, az idők zivatarai közt, általánosították.* A legyőzöttek csak azzal vígasztalhatták magukat, hogy
1514 : XIV. t.-cz. 3. §. V. ö. u. o. XXV. t.-cz. I. §.
XXXV. t.-cz. 2. §; a 3. §. szerint azért, hogy «e példa nyomán más parasztok is hívebbek legyenek és földesuraiknak inkább engedelmeskedjenek».
Werbőczy maga mondja (Hármaskönyv, III. r., 25. czím, 2. §.), hogy «mivel a jobbágyok pártot ütöttek és bizonyos Székely György nevű leggonoszabb haramia vezérlete alatt az egész nemesség ellen az úgynevezett kurucz lázadásban váratlanúl felkeltek és e miatt örök hűtlenség vétkébe estek: az elmúlt nyáron (?) szabadságukat végképp elvesztvén, földesuraiknak föltétlen és örökös szolgaságába kerűltek».
«Fázunk és éhezünk s átlőve oldalunk, –
Részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk!»
Részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk!»
Szabadok is voltak annyiban, hogy később egyszer-másszor félrendszabályokkal enyhített szolgaságukat csak kényszerítve viselték. Szapolyaynak már 1515-ben egy másik s 1519-ben egy harmadik székely lázadást kellett elfojtania. Meg kellett vernie Darócz és Homoródszentpál közt Dósa székelyeit, kik parasztokká lenni nem akartak; a székely uraknak pedig június 27-ikén szerződniök kellett a lázadások meggátlására.* 1517-ben éppen Dósa fölkelésének egyik elnyomója, Bornemisza írta Zsigmond lengyel királynak, hogy az elnyomottak kiáltoznak; azok, kiket a nagyok és hatalmasok kifosztottak, megvertek, elkergettek, – továbbá az özvegyek, árvák sírnak, panaszkodnak, mások halállal lakolnak; mert nincs igazság!* Nem csoda tehát, hogy mikor kétségtelen hírek érkeztek Szulejmán szultán hadjáratáról, Burgio bíbornok 1526 április 25-ikén azt írta a pápának, hogy «a jobbágyok, ha a szultán szabadságot ígér nekik, a nemesség ellen még kegyetlenebb lázadást támasztanak, mint a keresztes hadjárat idején».* Dósa emlékének hatása alatt állhattak azok a jobbágyok, a kik 1527-ben Cserni Jován, 1572-ben Karácsonyi Gergely magyar és Gubecz Máté horvát, vagy 1632-ben Császár Péter felvidéki lázadásához csatlakoztak. Mikor Császár Pétert kivégezték, Felső-Magyarország generálisa, Forgách Miklós, csendre intette a magyarokat: «szemök előtt viselvén régi rút veszedelmöket hasonló cselekedetökért; régi eleinknek is ez országban és az Isten törvénye is, az ki rendelte az ő alacsony állapotukat és koronás királynak méltóságát, földesurok becsületit is, az kik alá őket adta és rendelte».* Nekik még több okuk volt a fegyverfogásra; mert ha 1547-ben és 1556-ban a törvényhozás visszaállította is (elvben) az 1514. előtti állapotokat, valósággal csak a XIX. század adta vissza a jobbágynak emberi méltóságát.
Székely. Okl. I. 337.
Acta Tomiciana, IV. 114–117. Hurmuzachi, II3., 254.
Fraknói, Magyarország a mohácsi vész előtt, 226.
Századok, 1871., 437.
De nemcsak a nép bünhődött; Dósának többi barátja is lakolt. Nem tudjuk, mi lett a vele tartó nemeseknek, pl. a máramarosiaknak sorsa. Bár – mint láttuk – a törvényhozás vizsgálatot rendelt ügyökben, az eredményt kimutatni nem lehet, ha-ugyan az 1515. évben* feltűnően nagy számmal előfordúló adományok, melyeket a károsúlt javára el nem fogadni annyi lett volna, mint a gonosztettben részt venni,* – nem bizonyítanák az ilyen nemes családok tönkrejutását és a törvény szigorának alkalmazását.
Az LIV. t.-cz. az 1515. év tavaszára rendelte a határjárásoknak megejtését.
1514 : XXXV. t.-cz. 4. §.
A papság szintén megérezte az urak haragját. Ulászlónak már az országgyűlés folyama alatt bizonyságot kellett kiállítania Bakócz részére, hogy ő a keresztet az ország java s nem a nemesség megölése végett osztogatta.* A bizalmatlanságot azonban ellene s az egyszerű csizmadiának fia, Szalkai László váczi püspök ellen még így is visszatükrözi a XXIV. t.-cz., mely szerint «a királyi felség (az érintett paraszt elveteműltség örök emlékéűl) paraszt származásút püspökké vagy érsekké ne emeljen.* És ha emelne, annak tizedet senki se tartozzék adni». A főpapoknak intézkedniök kellett, hogy «a gonosztettben részes papokat azonnal kinyomozzák és örökös fogságba adják, sőt az ilyeneket a nemesek vagy szolgáik is letartóztathassák, de elítélés végett mindenesetre az illetékes egyházi hatóságnak adják át.* A nem javadalmazott papoknak és a tanúlóknak csak az országon kívűl szabad fegyvert és puskát viselniök; különben bármely paraszt is megfoghatja és törvény elé állíthatja őket.*
A gróf Erdődyek galgóczi levéltárának lajstromában ez áll: «Uladislaus Rex testimonium extradat, qualiter Card. Thomas pro emolumento regni et non internecione nobilium cruces distribuerit». (Dr. Fraknói Vilmos szíves közlése.)
Erre mondhatta 1515 július 17-én a pozsonyi fejedelmi kongresszus tagjainak Bécsbe vonulásakor Bakócz bíbornoknak is szóló üdvözlő beszédében a bécsi egyetem rektora, hogy «sokkal magasztosabb az erény lépcsőin a nemesség legmagasabb pontjaira emelkedni és a nem-nemes állapot felhőit elosztlatva, az erény fáklyájának fényénél az egész világ előtt ragyogni, mint előkelő családból származva, az ősöktől öröklött czímeket saját bűneivel és tehetetlenségével elhomályosítani». (Fraknói, Bakócz, 157.).
1514 : XLVIII. t.-cz.
LX. t.-cz. 1. és 2. §§.
A «gonoszok» büntetése után következett a «jók» megjutalmazása. Törvénybe iktatták Szapolyay érdemeit, miket a király és az ország iránt sok és jeles szolgálataival szerzett s gondoskodtak, hogy kiadásai megtérűljenek.* A károsúlt nemesek mindennemű kártalanításban részesűljenek,* kivévén, ha váraik rossz őrízet, vagy feladás következtében kerűltek a fölkelők kezére.* A mennyiben fegyveres kézzel vettek részt a lázadás elfojtásában, külön adományt is kapjanak.* A kik a hadjáratban lovaikat, fegyvereiket, vagy más jószágukat elvesztették, kárpótlást nyerjenek.* A megölt nemesek birtokait a király ne másnak, hanem leányaiknak, s ilyenek hiányában özvegyeiknek adományozza; de az ilyen leányok és özvegyek vagyonukat veszthetik, ha paraszthoz mennek nőűl* stb. És ezen «stb.» közt ott vannak a XV–XXII-ig terjedő törvényczikkek, melyek a XIV. törvényczikk megalkotása következtében a jobbágyokra nézve szükségesekké vált intézkedéseket tartalmazzák. Enyhítették a kisebb terheket, szaporították a nagyobbakat.
I. t.-cz. 3–6. §§.
IV–XII. t.-cz.
IV. t.-cz. 3. §.
XXXV. t.-cz. I. §.
LI. t.-cz. 4. §.
LXII. t.-cz.
Mindez annyira magán viselte a visszatorlás jellegét, hogy a törvényhozás nyiltan is kifejezte aggodalmát.* Megengedte, hogy – a király tudtával – a maga személyének s vagyonának védelmére – minden nemes bástyákkal és sánczokkal ellátott kastélyokat és erődöket s a nemesi közönség oltalmára minden vármegye hasonlóan egy-egy-várat építhessen.*
VII. t.-cz. 2. és 3. §.
LVII. t.-cz.
Az urak így álltak bosszút Dósa népén. «Ki mind Isten ellen vala. Mert főképen az uraknak bűne vala, hogy az szegénységet így felköltvén, jó szerével nem tudták őket arra vezérleni, a mire őket indították vala.»* S a nép hite szerint meg is büntette Isten a bosszúálló urakat. Mikor a rákosi végzéseket egy küldöttség szentesítés végett Budára akarta vinni, a Dunára hirtelen oly nagy köd ereszkedett, hogy a követek nem látták, alámennek-e, vagy föl? Verni kezdték a révészeket; de hajójuk egy szentfalvi* malomban fönnakadván, elmerűlt s mindnyájan vízbefúltak. «A szerzést osztán más emberek beszélék be László királynak.»*
Verancsics összes munkái, II. 12–13.
Erről Csánki a Századokban, 1893., 22.
Verancsics összes munkái, II. 13. l.
A köd csak 1848-ban szállt föl teljesen, midőn a VIII. t.-cz., mely a közteherviselést kimondta és a IX., mely az úrbér s az azt pótló szerződések alapján addig gyakorlatban volt szolgálatokat, dézmákat és pénzfizetéseket örökre megszüntette s a magánföldesurak kármentesítését a nemzeti közbecsület pajzsa alá helyezte, végre látni engedte azt az útat, melyen a nemzetnek haladnia kell, hogy, osztályokra nem szakítva, közösen munkálkodjék a hon és társadalom javán.
S ha a törvényhozás megszüntetett egy igazságtalanságot, miért ne tanúlná el nemes kötelességérzetét a történelem, mely Dósával oly méltatlanúl bánt? Csak annyit adjunk meg neki, a mennyit a még mindig hiányos források vizsgálata alapján megadhatunk. Ne kezdjünk megítéléséhez azzal a nagyon elterjedt téves hittel, hogy itt szörnyeteggel van dolgunk; s benne akkor jellemes, eszes, vitéz, a nép javát kereső hazafit ösmerünk meg. Olyat, ki a hibák kiküszöbölésére vállalkozott, de eszközeiben különben sem válogatván, az erősebb gazdasági, politikai és társadalmi érdekek elsodorták s a századokra megbukott ügygyel együtt pellengérre állították.
A temesvári Dósa-emlék.*
(Baranski Emil László rajza.)
