VII. «TOLNA VÁRMEGYE ARANYKORA» BEZERÉDJ ISTVÁN KÖVETSÉGE.
VII.
«TOLNA VÁRMEGYE ARANYKORA» BEZERÉDJ ISTVÁN KÖVETSÉGE.
«TOLNA VÁRMEGYE ARANYKORA» BEZERÉDJ ISTVÁN KÖVETSÉGE.
PERCZEL Mór, vagy a hogy magát nevezi: «Rákóczi Ferencz után az első insurgens kurucz, illetőleg honvéd tábornoka a magyaroknak» az 1820-as évektől 1848-ig terjedő időszakot: «Tolna vármegye aranykorának» keresztelte el.
Valóban, ha az ezen időben itt élt és működött, vagy innen elszármazott jeles férfiak nagy számát, hazafias tevékenységét s a vármegye minden téren való óriási haladását, országosan elismert vezető szerepét tekintjük, lehetetlen a fentebbi meghatározást túlzott szellemeskedésnek mondani.
Pedig Tolna vármegye a mohácsi vész alatt és után rettenetes éveket élt át. Megszűnt «létezni», mint «földrajzi fogalom» is, hiszen volt idő, a mikor Baranyával, sőt Somogy vármegyével összekapcsolva alkotott csak egy vármegyét.
Pusztulásának az a magyarázata, hogy a mint már a római világban Aquincumtól (Ó-Budától) Alta Ripán (Tolnán) és Aliscán (Szekszárdon) át vitt keresztül a «hadak utja» le egészen Mursaig (Eszékig), úgy a mohácsi vész után a mindent eltipró török hadak is erre vették útjukat fel Budának és onnan le Konstantinápolynak.
122Kászon bég 1532-ben Budáról jövet elfoglalja Tolnát s felégeti, megszállja Szekszárdot, 1565-ben a vármegyének már csak kis része adózik a – magyar királynak. Szigetvár elestével elveszett Tolna vármegye is s 1566-ban a kamarai számadások azt jegyzik meg, hogy a török teljesen elpusztította. Verbőczi István és Imre nevű fia után Zrinyi Miklós tárnokmester, a szigetvári főkapitány volt itt az utolsó főispán (1560–1566-ig). Az ő halála után 122 évig, egész 1688-ig még főispánja sem volt a megyének, sőt 100 éven át ezt a méltóságot még a török hódoltság után is a pécsi püspökség mellékjárulékának tekintették s a szegény nép nemcsak a töröknek adózik, de hogy ennek túlkapásai ellen védelmet találjon, egyes, a török előtt rettegett magyar kapitányoknak is, így magának Zrinyinek, majd Gyulaffy László veszprémi s Thurzó György nagykanizsai kapitánynak.
Magát Tolna városát úgy, a hogy megkimélte a török. A XVI. század derekán még 900 házat számlál a város, a mely a törökök ismert vallási türelmességnél fogva hatalmas góczpontja lett a Szigeti Imre által 1544-ben megkezdett s a Tövesi Mátyás, Sztáray Mihály (1551), Szegedi Kis István (1552), Decsi Gáspár (1575), Buzás Mihály (1598) prédikátorok által folytatott reformácziónak. 1602-ben azonban Nádasdy és Thurzó hajdui ütnek rá, s Adony, Földvár és Paks erősségeivel Tolnát is elfoglalják és felpörkölik, úgy, hogy a lakosság nagy része Esztergomba és Komáromba menekül, s annak a hatalmas városnak, a hol 1463- majd 1518-ban még országgyűlést is tartottak, 1692-ben már csak 120 lakosát említi egy hivatalos kimutatás. Természetesen megsemmisült így a XVI. században a Fekete-tengerig legnagyobbnak tartott magyar kálvinista egyház is. De e rettenetes pusztuláson még nem is csodálkozhatunk, ha számba vesszük, hogy az egész Tolna, Baranya, sőt Somogy vármegyének együtt sincs ez időben több lakosa, mint 3221, a melyből magára Pécsre 1562 lakos esett.*
Marczali: Magyarország története II. József korában. I. k. 220–221. l.
123Budavárának 1686-ban történt visszafoglalása után azután Bádeni Lajos őrgróf Simontornya, Pécs, Siklós, Kaposvár elfoglalásával teljesen megtisztítja a környéket a török uralomtól. 1695–96-ban már nyomok vannak Esterházy Pál nádornak Ozorán és Pinczehelyen megkezdett telepítésére. 1713-ban a szekszárdi vármegyei közgyűlés is kimondja, hogy a kik más megyéből jönnek ide, két évig mentesek az adófizetéstől. Csak a megyei költségekhez kell járulniok.
A vármegyei élet újból 1696-ban indul meg, legalább ettől az időtől kezdve vannak írások a vármegyei levéltárban. Van ugyan már 1687-ben is kinevezett főispánja Tolna vármegyének Radonay Mátyás személyében, a kit azonban Daróczy István alispán csak 1693-ban installál, de az egész vármegye irtózatos képét mutatja a pusztulásnak.
A régi birtokos nemes családok teljesen elszéledtek vagy kihaltak. Csak az egy Paksy család (melynek egyik őse Pakos, vagy Paksi Mihály már 1230–38-ban ispánja volt a vármegyének. Vármegyei Levéltár.) fiúsított leányági utódai azok, a kik ősi jogon telepedhetnek vissza a vármegyébe, vagyis a báró Száraz és királydaróczi Daróczy családok ivadékai, a kik 32 ezer forintot fizettek a Pakos vagy Paksy család birtokába való visszahelyeztetésükért.*
Daróczy Aladár: Tolna vármegye közgazdasági leírása. I. Tört. rész 231. l.
Radonay, a katonából pappá, majd 1687-ben pécsi püspökké lett új főispán azonban nem valami szerencsés kézzel kezdte meg a vármegye igazgatását, mellőzte az ősi választási jogot, pártfogoltját, Broderich András tolnai postamestert, katonai élelmiszer és gabonaraktár-felügyelőt tette meg önhatalmúlag alispánná, a mi a lélegzethez is alig jutott vármegyében a legnagyobb felfordulást okozta.*
Ezen évekig tartó háborúságot nagyon érdekesen írta le dr. Holub József nemzeti múzeumi őr, a kinek a vármegye multjára vonatkozó számos adatáért is hálásak vagyunk. A főispán törvénytelen eljárása és önkénykedése ellen Mérey Mihály szekszárdi apáttal és Daróczy István paksi postamesterrel, volt alispánnal az élén hatalmas ellenzék protestál, sőt Broderich távollétében Új-Palánkán szépen más tisztikart is választanak. Alispán Dallos András simontornyai vajda lett, a ki kereken kimondta, hogy «német viceispán ugyan ő nekie nem fog parancsolni.» Főbíró Furdics Gergely, a simontornyai őrség fővajdája. Szolgabíró Blagotta Gergely újpalánkai harminczados, hites jegyző és comissarius pedig Strausz Mihály. A főispán közbenjárására a nádor ugyan több ízben kemény parancsolatot ad ellenük, katonai segédletet rendel ki s a választást is megsemmisíti, de a dolog vége mégis csak az lett, hogy Radonay helyett Dolny Istvánt nevezik ki főispánnak, Broderich pedig pör alá kerül s a tolnai raktárakban tapasztalt visszaélések miatt 3 évi börtönre és hivatalvesztésre ítélik, de 1704-ben már újra tolnai postamester, sőt a kuruczok visszaszorítása után 1709-ben Heister ismét visszahelyezi alispánnak, a mely tisztet még 1712-ig viselte. Visszakerült a főispáni székbe Radonay Mátyás is s 1703-ig ott is maradt.
124A vármegye lakossága a kurucz harczok alatt még tovább pusztul. Rákóczi puritán becsületességű brigadérosa, a vértanúhalált halt béri Balogh Ádám javarészben innen toborozza rettenthetetlen hőseit. A vármegye területén hol a kurucz, hol a labancz az úr, s utóbb a gazdátlan vagy lefoglalt nagyobb birtokok sorban idegen kézre kerülnek. Igy lesznek itt birtokosok a Wallis grófok Tolnán, Styrum-Lymburg gróf Simontornyán, a Monaszterlyek, Dőryek Zombán, Sinzendorf Hőgyészen. A vármegye püspök-főispánjai is majdnem mind idegenek. Igy: Nesselrod Vilmos Ferencz (1703–32), Turen Antal gróf (1732–35), Cienfuegos Alvarez bibornok (1736–39), karancsberényi Berényi Zsigmond (1739–48). 1749-től 50-ig a püspöki szék üres s így főispán sincs. 1751–1777-ig Klimó György a főispán.*
Tolna vármegye főispánjai. Közli Kovách Aladár a Közérdek 1906. évi 20. számában.
Időközben azonban az Esterházy Pál herczeg által 1695 táján kezdett, Walis gróf által 1721-ben, Mercy Claudius Florimundus gróf által 1722-ben folytatott telepítések mind nagyobb-nagyobb arányt öltenek, kezd népesedni a vármegye nemcsak az idegenből ideszakadt földhözragadt néppel, de tehetős, jómódú közép- és főrangú nemességgel is.* A főispánság is megszűnik 125a pécsi püspökség tartozéka lenni. 1777-től 1782-ig már ismét tolnamegyei nagybirtokos: nagyapponyi Apponyi György viseli e méltóságot. 1785-től 1786-ig pedig sárvári és felsővidéki Széchenyi Ferencz gróf, 1786-tól 1790-ig mihaldi Splényi József báró, 1790–1811-ben nagyapponyi Apponyi Antal gróf a főispán, a ki 1809. márczius 15-én, az akkori szokástól eltérően már magyarul nyitja meg a vármegyei közgyűlést, szentesítve mintegy azt a már 1808-ban behozott szokást, hogy a vármegyei közgyűlések nyelve tiszta magyar legyen, a mi által Tolna vármegye megelőzte úgyszólván, majdnem az összes vármegyéket.
Az egyes családok Tolna vármegyébe szakadásának pontos idejét nem tudhatjuk. Az alábbi évszámok csak azt mutatják, hogy az illető családok mikor protestáltak először birtokaiknak a szomszédok által történhető bármiféle háborgatása ellen. E szerint a fentebb már említett Daróczy családon kívül a XVIII. század elején itt vannak: Babocsay Pál (1713), Gindly Orbán (1714), Zichy Imre (1714), Jeszenszky István (1715), Viczay Jób (1716), a Fiáth és Fördős családok (1716), Márffy József és neje Bezerédj Eufrozina (1717), Dőry László és a Monaszterly család (1717), Mosgay Miklós (1719), Kun Ferencz, Bonyhád telepítője (1719), a Lengyel család (1720), béri Balogh Ádám és sógora Festetich László (már jóval előbb szerepeltek a század elején, de mivel a hős béri Balogh Ádám brigadéros hűtlenség czímén birtokát elvesztette és lefejeztetett, neje pedig a többi birtokot először testvérének: Festetich Lászlónak, majd utóbb Petrovszky Józsefnek zálogba adta, tehát csak az utódok, vagyis béri Balogh Ádám felnőtt gyermekei kezdenek szerepelni a birtokok visszaváltása után (1740–44 körül). A gróf Walisok (1721), gróf Mercy Claudius Florimundus (1722), Meszlényi János (1722), Petrovszky József mint béri Balogh Ádám zálogtartója (1724), a Száraz család (1724), gróf Batthyányi (1725), báró Apponyi (1726), gróf Lymburg Styrum (1726), báró Schilson (1733), Perczel József (1740), Rudnyánszky József (1750), a Kliegl család (1752), a Tahyak, Cseh, Csury, Sándor, Aszalay, Pozsgay, Győry családok, utóbbiak után a Csapó család (1761–80-ig), Bezerédj Mihály (1781, női ágon 1717–1764), Rostyak (1783), Csefalvay család (1758 körül), Sztankovánszky Pál (1752 körül), Hiemer Mihály (1770), Grabarich Lázár (1773), Forster Rozália, férj. béri Balogh Józsefné, ezzel a Forster család (1776–1780). Kovách Aladár főlevéltáros úr szíves közlése.
A vármegye lakosságának ez a nagyarányú vérfelfrissítése természetesen hatalmas gazdasági, társdalmi és közművelődési fejlődést indít meg. Óriási, pusztán állott földterületek kerülnek rendes művelés alá, nevelik az anyagi jómódot, szaporítják a kultúra eszközeit. Így, ha egyéb nem, fennmaradt pecsétje igazolja, hogy már a XVIII. század elején gimnáziuma van Szekszárdnak. Ez időben létesül a ma is fennálló gyönki algimnázium, a szekszárdi Ferencz-kórház. S a simontornyai Styrum-Lymburg gróf és grófné gyönyörű tanubizonyságot szolgáltatnak a magyar föld megbűvölő erejéről, idegenből ideszakadásuk ellenére is sok százezer koronára terjedő alapítványt 126tesznek elaggott nemesek eltartására, nemes ifjak tanulmányi alapjára, jobb sorsra érdemes szegény özvegyek gyámolítására.*
A Styrum-Lymburg Károly gróf alap 1915. év végén: 295322.87 korona, a grófné alap 78701.71 korona.
Emberbaráti czélt szolgál, mert az elhagyatott, szegény nép kereseti alkalmainak növelését czélozza, a selyemtenyésztés felkarolása is. A Baranya vármegyében Passardi János Péter által megkezdett, de aláhanyatlott selyemtenyésztést Mercy Kolos Florimund tábornok lelkes munkájával a délvidéken s nemsokára Tolna vármegyében is új életre kelti. A vármegye 1771-ben már állandó selyemtenyésztési felügyelőt tart Csákányi János, később a nemesi felkelés kapitányának személyében, 60 forint fizetéssel, utazásakor ingyen lakás, élelmezés és fogat élvezetével.
Lótenyésztése is elsőrangú a vármegyének az országban. Csapó Dánielt már 1809-ben kiküldik a lótenyésztés mellé főfelügyelőnek. 1825-ben pedig tekintettel a lótenyésztés országos hanyatlására, id. Bezerédj Istvánt, Csapó Dánielt, Gindly Antalt, Czindery Lászlót, ifj. Bezerédj Istvánt és Dőry Rajmond Károlyt megbízzák, «hogy öngondolatjaikat, tapasztalataikat köztanácskozás alá vevén és részben más vármegyék előljáró példáit, úgy a lótenyésztésről készült tudós értekezéseket, jelesen Wenkheim Józsefnek e tárgybeli munkáját, javaslatot adjanak a lótenyésztés előmozdítására.» Híresek is a Viczay, Dőry, Esterházy ménesek Európa szerte! S versenyez velük a Csapó, Bezerédj-féle ménes is.
S «a Csapók, Bezerédjek, Gindlyek, Bésánok, Sinák, Esterházyak, Festeticsek kis palotákat építettek a finom merinói gyapjat adó nyájak számára. Esterházy fogadást tett és nyert is Angliában, hogy több juhásza és juhászlegénye van, mint volna juha egy angol földbirtokosnak,» írja emlékjegyzeteiben Perczel Móricz.
A vármegye 1812-ben, tehát még jóval Széchenyi előtt, megkezdte a Kapos és Sárrét szabályozását, kiszárítását, s később 127itt-ott az öntözést is. Megalakúl a Nádor-csatorna társulat. 1819-ben megkezdik a Dunának Bátánál való átvágását, a melyhez a vármegye Berecz Mihályt nevezi ki biztosnak. Később 1835–36-ban Beszédes József, a híres földmérő gyönyörű tervet készít Széchenyi helyeslésével a Grácztól–Kolozsvárig húzandó csatornára, a melynek megvitatására Tolna vármegye bizottságot is küldött ki, a mely azonban sok huza-vona után végre is az országgyűlés elé utalta a nagyszabású tervet.*
Csapó Ida naplója szerint a zseniális mérnök Bécsben is propagandát igyekezett csinálni ideájának. A nagy művelet keresztülvitelét részvényekre tervezte. Az első serie nyolcz millióra szólott volna s 10 esztendő alatt készült volna el. Az általa tervezett kanális felvette volna a Mura vizét, a Zalát regulázva, a Balatont a Sárvíz-csatorna útján összekötötte volna a Dunával, ezt pedig a Tiszával s az erdélyi folyókat is hasznosította volna. A csatornát Tolna mellett akarta a Dunába vezetni. Zichy Ferenczet és Beszédes nagy pártolóját Széchenyit is foglalkoztatta a terv, a mely, hogy milyen életrevaló volt, semmi sem mutatja jobban, mint hogy a most megkezdett csatornázási munkálatok is majdnem ezen a nyomon haladnak.
A dohánytermelésnek pedig kiváló mestere volt: Perczel Sándor, Perczel Miklósnak és Mórnak édesatyja. Csapónak ő ad először útbaigazítást a dohánytermesztésre, de Csapó már Amerikából hozat dohánymagot, a melyből aztán később juttat az egész vidéknek. (Perczel Sándor és Csapó levelei.) Perczel közvetítésével szitányi Ullmann Móricz a dohánybeváltásra, az árak előzetes biztosítására szerződést is kötött az egyes termelőkkel, «felszabadítva őket a császári beváltóhivatalok önkényétől. A dohánytermelést így megkétszerezte, a környéknek jó módot, magának milliókat szerzett.» (Perczel Mór.)
S hogyha hozzáveszszük mindehhez Csapó Dánielnek, Bezerédj Istvánnak s a regime többi tagjainak a vármegyei kultura terén való későbbi sikeres együttműködését, vagyis ha tudjuk, hogy a humanizmus czéljait szolgálva 1827-ben innen indul ki a* börtönrendszer javításának eszméje, hogy Tolna vármegye a 128raboknak Csapó és Bezerédj gondoskodására posztógyártásra alkalmas dologházat állít, gondoskodik oktatásukról s «lelki vadságuk enyhítésére» külön kápolnát rendez be számukra, majd hogy a vármegyék közt mint legelső, az elmebetegeknek közadakozás útján külön kórházat építtet, (Bezerédj István készpénzen kívül nagyobb mennyiségű téglát ajánlott fel hozzá) s hogy Bezerédj István és Amália, Festetics Leó gróf, Csapó Dániel, ifjú Augusz Antal, majd Bezerédj Etelka buzgólkodására már a 30-as években óvodák vannak a vármegyében (Hidja, Kakasd, Szekszárd), sőt a «kisdedóvó-társaság» Tolnán felállítja az első óvóképzőt* s hogy az elemi-oktatásra, népnevelésre minden járásban bizottság ügyel s a Perczelek, Dőryek, Gindlyek, Magyari-Kossák, Csapók, Bezerédjek, Rudnyánszkyak, Jeszenszkyek nem átallották sorbajárni az iskolákat, hogy a tanítókat jutalmazzák s Tolna követi utasításában a tanitók függetlenségét és jómódját sürgeti s Bezerédj tesz az országgyűlésen indítványt először a tanitóképezdék felállítására; hogy zsidó joggyakornok mellett való mozgalmával Tolna vármegye vezet az emanczipáczió kérdésében is s ha felemlítjük Bezerédj örökváltsági szerződését medinai és kakasdi jobbágyaival s hogy talán «idő előtt», de mégis «elsüti pisztolyát» az általános teherviselés sürgetésére, önként ajánlva fel adózását vármegyéjének; mindezt így összefoglalva, egészen elfogadhatóvá válik Perczel Móricznak büszke felkiáltása: «Hol volt akkor még Kossuth, Deák, de sőt még Széchényi is, a mikor Tolnában már ki volt tűzve az újjáalakítás, a felszabadítás 129s javítás zászlója s hatalmasan megkezdve ama működés, a melynek koronája lőn az 1848!»
Tolna megye már 1778 október 19-én Hőgyészen, a várkastélyban tartott gyűlésen is azért határozza el a börtönöknek Simontornyáról való elhelyezését, mert ott a kedvezőtlen talajviszonyok folytán a székház átnedvesedett és «Szekszárd már tiszta vizénél fogva is a foglyok letartóztatására és őrzésére egyedül alkalmas hely». Kovách Aladár Tolna vármegye székhelyének és székházának története cz. közleménye a «Tolna vármegyei Közművelődési Egyesület Évkönyvében». Szerk. Bodnár István 1914. 55. lap.
Vezetője Wargha István volt, a kinek nevéhez később a mende-monda a korona rejtekhelyének felfedezését fűzte.
49. PERCZEL MÓRICZ NÉVALÁÍRÁSA.
Bezerédj István éppen ennek a megindult hatalmas közművelődési és gazdasági fejlődésnek a kezdetén került ide s mondhatni, Csapó Dániellel és többi társával együtt ő volt a további haladásnak erjesztő kovásza. Alig tölt itt egy-két évet, ismeri, becsüli az egész vármegye s nemsokára politikai téren is vezető szerephez jut. Nagyon is kedvező alkalom volt erre az alkotmányosságtól mindinkább távolodó kormányzással való általános elégedetlenség, a melyet az országgyűlésnek hosszú éveken át össze nem hívása, a törvényellenes adószedés és újonczozás és a pénz értékének óriási esése egészen az elkeseredésig fokozott.
A kormány ezek mellett Tolna vármegyében is megkezdi az administratori intézménynyel való kísérletezést. 1821-ben az országosnevű székhelyi Mailáth György főispán helyére radváni Győry Ferencz grófot nevezik ki administratornak, a ki ugyan nem valami sok vizet zavart itt, de kétségtelenül mégis nagyban hozzájárult az ellenzéki szellem felébresztéséhez. Különösen az újonczozás kérdése keltett nagyobb mozgolódást. A kormány elrendelte, hogy a vármegyék, a király által az 1813–15. esztendőkben országgyűlésen kívül kívánt s akkor egyrészben ki is állított újonczoknak még hátramaradt részét is állítsák ki, de ez ellen a törvényhatóságok, köztük Tolna vármegye is erélyesen protestáltak. Tolna vármegye Csapó Dániel és társai agitácziójára már 1821-ben felírt a királyhoz két ízben is, a mely feliratokban «ezen két évi újonczokat tartozásnak el nem ismeri, s könyörög, hogy azoknak kiállításától a törvény rendelkezése szerint feloldoztattassék.» Az erélyes hangú feliratra válasz nem érkezett, de e helyett az 1822. deczember 22-én tartott közgyűlésen a főispáni helytartó élőszóval azt terjesztette elő, hogy «Ő felsége ezen elhatározásával, érzelmével és akaratával tovább ne ellenkezzenek annál is inkább, mert Ő felsége a magyar tengerpart és a Száván túli részeknek visszakapcsoltatása által újonnan fényes példát adott, 130hogy az ország törvényeinek teljessége a szívén fekszik s több megye követeinek megígérte, hogy nemsokára országgyűlést fog tartani».
Ennek ellenére nagyon erélyes felszólalások hangzottak el. A hosszú ideig tartó vitatkozásnak azonban a vége mégis az lett, hogy «mivel a kétféle kötelesség: Ő felsége s a rendek felfogása közti súlyos megütközést máskép meggyőzni nem birták, a kívánt újonczokat tekintettel arra, hogy azok nagyobb száma amúgy is a magyar tengerpart s a Száván túli részeknek nemrég történt visszakapcsolása által növeltetett, most az egyszer kiállították». «De egyszersmind közakarattal a jövendőre megmásíthatlanul meghatároztatott, hogy a megye ennek utána mindenben szorosan és egyedül a törvény rendelkezéséhez fog ragaszkodni». Mindezeket új feliratban közlik a királylyal «azon alázatos esedezéssel, hogy Ő felsége az ország rendjeit minél előbb országgyűléssel megvigasztalni méltóztasson s a most aláirandó újonczokat, a szükség esete megszünvén, hazabocsájtsa».
Úgy látszik a kormány megelégedett a kérdésnek ilyetén elintézésével s a vármegyét békében hagyta. Bezerédj István legalább 1823 január 1. napján azt írja szüleinek: «Itt a recruták eránt még várakozásban vagyunk», de mindjárt hozzá is teszi, hogy «Turócz, Nyitra, Trencsén, Gömör a comissariusoknak is megtagadta, Zalába pedig hír szerint egy commandó vasas német van rendelve, a mely az állítást erővel eszközölje». (Ez azonban nem egészen bizonyos.) «Somogyrul Montpach uram rosszul referált, mert a Statusok megtagadván, az érdemes magistratus magát a Statusoktól elválasztotta és a Comissariusnak engedelmeskedvén, a Statusok végzése ellen recrutáz. Az alacsony lelkek!»
Az 1822. október hava 15-iki közgyűlésen is heves harcza van a főispáni helytartónak Tolna vármegye rendjeivel. Ekkor tárgyalták a közgyűlés színe előtt ünnepélyesen felbontott azt a királyi levelet, a mely támaszkodva arra, hogy a közlegényeknek 131zsoldja 1820-tól kezdve s a tisztek fizetése pedig már jóval előbb pengő pénzben fizettetik, így az országba «nagy csomó pengő pénz» folyik be, elrendeli, hogy az adó, a mely úgyis a katonaság tartására szolgál, a következő hó elsejétől pengő pénzben fizettessék.
Tolna vármegye rendjei örömmel látják a pengő pénz visszahozatalát, «de az alkotmánybeli törvények szerint a közadónak akármely meghatározása és elrendelése,» valamint «új papirpénzre való meghatározása egyedül az országgyűlésben egyesült törvényhozó hatalmat illeti,» azért egyes törvényhatóságok ezt az ügyet nem is tárgyalhatják, a király tehát tartson országgyűlést, a hol a fizetési módok felett tanácskozhassanak, de most világos lehetetlenségnek tartják, hogy a felemelt sóárával, harminczaddal, más egyébbel agyonterhelt nép, a mikor papirpénzben is alig fizetheti adóját, harmadfélnyire felemelt mennyiségben fizethesse».
Gróf radváni Győry Ferencz administrator 1824 végeig marad Tolna vármegyében, mert Bács megye főispánjává nevezték ki. Utódja ebeczky Tihanyi Tamás lett, kit 1825 június 20-án nagy csendben iktattak be főispáni méltóságába, mivel a mint Dőry Vincze másodalispán jelentette, épp akkoriban Szekszárd 1/3 része teljesen leégett, «így a bevezetés pompája a leégett házak szomorú omladéki és a kárvallottaknak siralmai közt a részvétellel, de az ünnep díszével is meg nem fér.»
A beiktatás előtt nem sokkal azonban az alispán Csehfalvay Ferencz is meghalt. Mivel a tisztújítást a főispán hevenyében megejteni nem akarta, az alispán helyettesítésével az aug. 22-iki közgyűlésen Dőry Vincze II. alispánt bízta meg, a kit egyúttal nedeczei Nedeczky Ferencz táblabíróval együtt követté is megválasztottak. Úgy látszik, már ekkor szóba került Bezerédj Istvánnak követté leendő felküldése. Dőry Vincze azonban sokáig habozott, hogy mint alispánhelyettes megmaradhat-e továbbra követnek is? Így Bezerédj István még a választás előtt való napon is azt írja öcscsének, hogy «hol jövünk össze, a holnapi 132nap fogja eldönteni, midőn követek fognak választatni. Előre semmit sem lehet látni.» Családja pedig egész biztosan számított követségére, már lakást is akartak részére Pozsonyban bérelni. Követté való felküldése azonban ezúttal még elmaradt. Hogy a vármegye a II-od alispán távozása folytán alispán nélkül ne maradjon, a főispán az országgyűlés végeztéig szentkatolnai Cseh Ignácz főjegyzőt alispánnak nevezte ki, «oly móddal, hogy ő ezen idő alatt a jegyzői hivatalban semmi részt ne vegyen, minekutánna a megye pecsétjét és tollát egy kézre bízni nem lehetne, (érdekes felfogás a mai törvényes gyakorlattal szemben) s különben is bízik, hogy ifjabb Bezerédj István első aljegyző úr azt a Tettes Karok megelégedésére fogja betölteni.»
Úgyde a közgyűlés nagy lelkesedés közt kérni, követelni kezdte, hogy a főispán ifj. Bezerédj Istvánt «megelégedésük bizonyságául becsületbeli főjegyzővé nevezze ki.» S ezt a főispán mindjárt meg is tette. Bezerédj István azonban a rávalló szerénységgel tiltakozott ellene, kinyilatkoztatván, hogy «fellyebb való titulust, gondolkodásmódja úgy hozván magával, nem kíván, több ízben könyörgött, hogy a méltóságos főispán úr őket továbbra is az aljegyzői hivatalban, aljegyzői névvel méltóztasson meghagyni.»* De végre is engednie kellett, így letette a főjegyzői esküt s most már a vármegyei hivatalos gond jórésze is ő reá nehezedett s mindég jobban-jobban előre nyomul a politikai vezetés terén is. Az 1825-iki követi utasítás már az ő, akkor még aljegyzői tollából kerül ki, de azt az augusztus 22-iki közgyűlés jegyzőkönyvéből már mint becsületbeli főjegyző adja ki.
Tolna vármegye levéltára.
Ugyancsak Bezerédj tollából került ki az 1825 október 3-án tartott közgyűlési pótutasítás is. A követek maguk is aggályosnak találták a királyi leirat ama részét, hogy «a pénzbeli correlatiok iránt csak oly intézkedéseket tegyenek, melyek a már folyamatban levő financziális operácziókat ne gátolják.» 133A felvilágosításukra küldött utasítás tagadásba veszi, mintha az országgyűlésnek csak annyi lenne a joga, hogy bizonyos eléje szabott financziális planum szerint dolgozzék s egyes esetekre nézve volna csak elhatározási joga: «constitutiónknak lelke s világos törvényeinknek szakadatlan sorja, de csak az utolsó országgyűlésen történtek is nyilván bizonyítják, hogy Magyarország pénzbeli állapotja minden finantiale planumok és operatiokkal együtt egyenesen az országgyűlés tanácskozásainak és végzéseinek semmi kérdés alá nem vetett tárgya legyen.»
Különösen mély hatást keltettek a vármegyén az október 20–21. kerületi ülések feljegyzései, a melyekben az ország rendjei feltárni óhajtják a «nyolcz országgyűlésen nem orvosolt sebeket, az alkotmányon esett sérelmet, a nemzet elszegényedését, a közbizodalom megcsökkenését,» a melyeknek orvoslását csak attól remélik, «hogy ezek Ő felségének mintegy tükörben előadassanak, a melyből bölcsesége szerint kinézhesse, mi fáj leginkább, melyeknek eldöntése a legszükségesebb és mi a nemzetnek jövendő boldogságára nézve való kívánsága».
Tolna vármegye válaszát ismételten a Bezerédj tollával adta meg. Az utasítás kifejti: hogy «minél kedvesebb reményeket ébresztettek az országgyűlés elejéről tett követi jelentések… annál mélyebben érdeklett bennünket azon kegyelmes resolutionak, melyet Uraságtok a f. évi Szentandrás hava 11-én kelt levelek mellett megküldöttek, valóban váratlan és az egész hazára nézve felette szomorító foglalatja». «Csak azon baltanácsadások ellenséges lelkét tapasztaljuk abban, … mely a legközelebb mult időben Ő felségének atyai szívét méltó szomorúságba, a nemzetet pedig mély gyászba borította és a mely most is Ő felségének hív és szeretett magyarjai iránt atyai mód gerjedő kegyelmét és idvességes szándékait, igen könnyen felérhető indító okokból elfojtani vagy legalább elhomályosítani igyekszik».
Utasítják a követeket, hogy a felírásban foglaltakat esetleg némi változtatásokkal újra a felség elé terjeszszék, «de azon 134iparkodjanak, hogy az ország rendjei ezen újított esedezéseikkel, a mennyire lehet, talán egy nevezetes küldöttséggel Ő felségéhez közvetlenül juthassanak». Így lehetetlennek tartják «a nemzet ezen igazságos és bal magyarázatot nem szenvedő fiúi esedezésének» megtagadását, hiszen «az csak a hazának világos és igen súlyos sérelmeinek orvoslását tárgyazza és olly móddal, mely nem hogy valamiben a királyi igazak és méltósággal megütközne, sőt azok fénye és szentségének öregbittésére szolgál».
A nunciumot később, a mint tudjuk, meglehetősen szelidítették, kikérték a nádor közbenjárását is, a mire aztán kellemesebb királyi leirat érkezett, mindezek daczára a jól indult 1825-iki országgyűlés sok szép és üdvös eredményei mellett sem elégítette ki a nemzet felcsigázott várakozását. A kormány kicsinyes kapkodása, minden újítás és haladási vagy elfojtására irányult kísérletei, mindjobban növelik az ellenzéki szellemet.
Tolna vármegyében Csapó Dániel táblabíró és surrogált alispán ragadja fel a haladás zászlóját, Bezerédj Istvánnal, az öreg Auguszszal és többi követőivel s megalakítják a «hazafias ellenzéket».
De ez talán nem is jó kifejezés, pedig széltében, hosszában használják történetíróink. Hiszen, kivált Tolna vármegyében, nem lehetett «hazafiatlannak» mondani az ellenpártot sem. Tekintélyes, kifogástalan magyar emberek állottak annak is az élén, a Perczelek – köztük a tiszteletreméltó Perczel Sándorral, Móricz és Miklós édesapjával, továbbá a Dőryek, Festetich grófok s még egy egész sereg jóhangzású történeti név viselője. Kivált eleinte ezek is épp úgy elítélték a kormány túlkapásait s hogy mégis támogatták, a családi hatalmi politika mellett, a nemesi jusshoz és kiváltsághoz való ragaszkodás volt az oka, mert a nemesi előjogok fenntartásában látták a magyar alkotmány incarnatióját, az állam fennmaradásának biztosítékát, odatömörültek tehát, a hol a kiváltságos jogoknak megvédését az új korszellem ostromaival szemben leginkább remélhették.
135Tolna vármegyében az ellenzék és az ó-konzervatívok legelső összetűzése az 1827-iki tisztújításnál történt meg. Dőry Vincze alispán és követ ellen nem igen lehetett más kifogást tenni, mint hogy egy kicsit maradi ember volt. Csapó Dániel kereken megmondta a főispánnak, hogy a Rendek mielőbbi restaurácziót akarnak s a választás előtt értekezletet hívott össze, hogy mint Bezerédj írja: «a szándékokat összeegyeztessék s a mit ott a többség akar, mind azt fogadják el, hogy a választáskor aztán sok ellenkezés ne legyen». Ennek a konferencziának azonban sok eredménye nem lehetett, Bezerédj, 136legalább levele szerint nem igen bízott az ellenzék győzelmében, vagyis Dőry Vincze alispán bukásában. Nagyon szép jellemét mutatja azonban az édesatyjához írott levele. Azt írja ebben, hogy atyja Pesten meg fogja hallani, hogy mit mond majd a főispán, de könyörög, hogy az ő érdekében az alispánságért ne exponálja magát. Ha Dőry marad az első alispán, inkább marad főjegyző, mint vele – második. Ezt már Cseh, a főjegyző miatt sem szeretné, hogy – elébe lépjen. Ha Cseh lenne az első alispán, akkor őt illeti a második hely. Ha Dőry marad első, akkor legjobb lesz Cseh második alispánnak s ő főjegyzőnek. Ha Dőry kimarad, akkor nagy változások lesznek, a mikor lehet ő reá gondolni, de ha előre látják, hogy nem választhatják meg, akkor a főispán inkább ne is jelölje.
A kitűzött választási nap csakugyan nagy meglepetést hozott.
50. JÓZSEF NÁDOR.
Az október 22-iki tisztújító közgyűlést ebeczky Tihanyi Tamás szép beszéddel nyitotta meg: «Lépjünk a nemesi rend törvényes méltóságának egy nevezetes gyakorlásához. Válaszszunk erős, tapasztalt, önálló férfiakat… a kiknek a hivatalokra ugyan szükségük nincs, hanem a kiket egyedül a közboldogság hív elősegéllésére törekedő indulat vezérel.»
Jobbaházi Dőry Vincze – érezvén valószínűleg pártja kisebbségét – kinyilatkoztatta, hogy ő hosszas szolgálatában hazafias kötelességét teljesíteni iparkodott – már nyugodalmat óhajt s bár törvényes joga lenne a kandidáltatáshoz, kéri a főispánt, hogy őt ne is jelölje.
Ennek daczára mégis őt jelölték első helyen, másodiknak Hajós Sámuelt, harmadiknak Perczel Sándort, negyedik helyen pedig Csapó Dánielt. A mire aztán heves jelenetek játszódnak le. Mint az egykorú jegyzőkönyv mondja: «Dőry Vincze és Csapó Dániel urak között meghasonolván a voks, heves kikiáltás és rendetlen lárma következett, úgy, hogy az előlülő főispánt, sem másokat, a kik a rend helyrehozása végett szólani akartak, hallani nem lehetett». A főispán végre is «czélszerűnek tartotta elhagyni a palotát». Később többek hívására mégis visszatért, 137hivatkozott a gyülekezet méltóságára, elítélte a választás körüli heveskedést, erre Dőry Vincze kinyilatkoztatta a főispánnak, hogy «a hivatalt, mely nem közmegegyezéssel ajánltatik fel neki, elfogadni nem fogja». De a főispán újabb «meghasonlást nem akarván», ezt ki sem hirdette, hanem szavazást rendelt el, a mikor Csapó Dániel 244, Dőry Vincze 108, Percel Sándor 2, Hajós Sámuel 1 szavazatot nyert, így Csapó Dániel lett az alispán, második alispán pedig Cseh Ignácz, főjegyző Bezerédj István, aljegyző Sztankovánszky Imre.
Óriási diadala volt ez az ellenzéknek, a mit az ellenpárt nem is bírt szótlanul elviselni. A közgyűlési teremben még nagyobb kavarodás támadt. A mikor az alispánná választott Csapó Dánielt ősi szokás szerint négy főszolgabíró székestől együtt felemelte, Perczel István (utóbb baranyai aljegyző, később tolnamegyei követ és főispán), Perczel Móricznak egyik testvére, az alispáni székből a zöld asztalra borította, úgy, hogy az új alispán díszmagyarja is kiszakadt. Erre lett még csak óriási lárma és dulakodás. Perczel Istvánt menten összekaszabolják, ha Móricz testvérje – amint ő írja – kardot nem ránt mellette.
Perczel Mór később is hálásan említi, hogy a nemesszívű Csapó azzal felelt a durva sértésre, hogy a Perczel fiúk közül Imrét esküdtté nevezte ki, később atyjukkal is kibékült s Miklóst gyakornokká maga mellé vette.
E mozgalmas választás után aztán eleven élet köszöntött be a vármegyébe. Tér nyílott a haladás fáklyavivőinek: Csapónak, Bezerédjnek. Egymással vetélkedve, jobban mondva, egymást kiegészítve nincsen olyan tér, a hol ne munkálkodnának szeretett vármegyéjük, hazájuk, az emberiség javára. Elég csak az akkori jegyzőkönyvben, hivatalos iratokban lapozni, minduntalan előbukkan az ő «közjóra irányzott igyekezetük», nemes építő buzgalmuk. Mind a ketten rajongó lélekkel csüggenek az ősi vármegyén, a melyet a politikai, emberi jogok igazi védőbástyájának tartanak.
138Bezerédj mint főjegyző – kivált közgyűlések előtt és után – heteket tölt Szekszárdon, hogy a legminucziózusabb gondossággal vegyen részt a tárgyak előkészítésében és az elintézett ügyek expediálásában. Nem is lehet csodálni, ha néha-néha bizalmasan azt kívánja, hogy «bárcsak már ezen diaetalis proviziónak vége szakadna, hogy a munkát rendszeresen fel lehetne osztani» (1826 márczius 15-iki levele). S mivel «Szekszárdon többnyire az asztalnál van» (1828 november 22), Amália nem szűnik meg szeliden, de egy kis tréfás malicziával korholni, «hogy vigyázzon a kedves torkára s ne kiabáljon sokat a gyűléseken. Inkább sétáljon és írjon neki, de azért ne rövidítse meg miatta az alvását, mert nagyon szomorú lenne, ha azért, hogy őt kielégítse, valamiről lemondana, a mi az egészségének szükséges».
Pedig bizony el lehet róla mondani, hogy magát egyáltalán nem kímélte. Sok baja van e miatt gyönge szemeivel és többször betegeskedik. Vármegyéje 1827-ben a főjegyzői, eléggé terhes teendők mellett «alispáni képben bíróvá» is őt nevezte ki, a mi pedig rendes körülmények között a második alispán tiszte volt. Emberszerető nagy lelkének azonban az ilyen megbízatás inkább pihenésszámba ment. Mint bíró igazságszerető, humánus, de legtöbbször kíméletes.* Egyébként is sokat bibelődik a szegény nép bajával, Csapóval együtt a legönzetlenebb jó tanácsadója, barátja, atyja. Különösen nagy önfeláldozást és lelkierőt tanusítanak az 1830-iki kolera leküzdésében. Bizottságokat alakítanak, őrséget állítanak, sorba bejárják a veszélyeztetett helyeket. Orvosságot osztanak szét, nagyobb mennyiségű vörös bort ajánlanak fel s gyűjtenek másoktól is a szegény nép és az őrködő katonság részére. Csapó kezdeményezésére a pécsi püspöktől s másoktól a mutatkozó éhinség leküzdésére sok száz mérő gabonát vásárolnak s osztanak szét a megye költségén.
Érdekes, hogy a mikor Csapó Dánielt 1825-ben «a talpon álló ítélet» (statáriális bíróság) előlülőjévé nevezik ki, Bezerédj egyik levelében arra kéri, hogy ha már elvállalta, a nála megszokott körültekintéssel járjon el.
Ilyen nemes odaadás és emberbaráti tevékenység mellett is 139korán éreznie kell a hálátlanság fullánkját. Az ó-konzervatívok, a Dőryek, a Perczelek, a kik Perczel Mór saját szavai szerint: «a vármegye törzscsaládjainak tartván magukat, parvenünek néztek és neveztek minden más családot», nem tudták elfelejteni 1827. évi bukásukat s már az 1830-iki választáson is megpróbálták, hogy legalább egy kis zavart csináljanak. Csapónak hosszú éveken át megcsontosodott tekintélyével bajos volt szembeszállani. Ő róla mondta Sztankovánszky Imre főjegyző az 1844-ben tartott emlékbeszédében: «Csakhamar kitűnik a megyén nemes jelleme, derék egyénisége mellett jeles észtehetsége, tudományos szép műveltsége, igazságszeretete, szilárd alkotmányszerűsége… Szép lelkületének fővonása az eleven, tettes jóakarat, példátlan munkásság, a kettőnek nyomán pedig ügyvezérlő és bevégző szerencsés tapintata. A barátságos egyeztetésben ő remeklő mester volt. Hozzá nem fért harag, bosszú és gyűlölet…» – Ily sok szép tulajdonságával, főleg kiengesztelő modorával sikerült is neki legalább a saját személyére nézve a nehézségeket elhárítani, de Bezerédj, a «bevándorolt parvenü» megmaradt szálkának az előbb említett családok szemében, 140bár hisz az ő családjánál ezek a családok se valami sokkal előbb szakadtak ide.
51. A SZEKSZÁRDI MEGYEHÁZ.
Mint főjegyzőt, szentkatolai Cseh Ignácz elhúnyta folytán őt illette volna a második alispáni szék, de másképpen ütött ki a dolog. Ebeczki Tihanyi Tamás kisasszonyhava 2-ikára hívta össze a «tisztépítő széket». Választásra kerülvén a sor: «Tettes Csapó Dániel úr első alispán fáradhatatlan buzgósággal viselt eme hivatalában, jeles érdemeinek legméltóbb megismerése mellett, a választó számos közönség által megerősíttetett és a hivatalbéli széket, a melynek ő annyi díszt szerze, elfoglalta.» Rajta kívül kandidálva voltak még: Perczel Ádám, Hajós Sámuel, Jeszenszky György, Gindly Antal, Aszalay László. A második alispáni székre a következőket jelölték: Bezerédj Istvánt, Jeszenszky Jánost, Magyary Sámuelt, Kapuváry Jánost, Vizsolyi Jánost. A jegyzőkönyv szerint: «Bezerédj István és Jeszenszky János közt a választógyülekezet voksa meghasonlott, szavazást rendeltek el s a voksok többségével Jeszenszky Jánost választották meg.» Bezerédj István tehát elesett a második alispánságtól. Másnap azonban már megkapta fényes elégtételét. Miután az új tisztviselők a hivatalos esküt letették, letárgyalták a követi utasítást* s a «tettes karok az egyhangú felkiáltásban 141egyesült közbizodalommal T. Csapó Dániel első alispán és bezerédi ifjabb Bezerédj István főjegyző urakat, az ő ritka szépségű személyes tulajdonaiknál fogva országgyűlési követjeiknek választották.»
Az 1830-iki követi utasítás is Bezerédj főjegyzői tollát dícséri. Főbb pontjai a következők: Ő felsége első szülöttjének, őseik szerződése értelmében, megkoronázása elé hódolattal néznek. Az 1790/1. országos választottságoknak még függőben levő munkálataikhoz legkészebb és bizodalmasabb közremunkálkodásukat ajánlják. Az újonczok csak meghatározott időre, de az 1741. évi 63. árt. értelmében ajánltassanak, az erőszakos fogdosás mellőztessék. A koronázási ajándékra a követek a trónus és a nemzet méltóságához képest voksoljanak. Ő felsége magyarjait az országban való udvartartással többször vigasztalni méltóztasson. Más nemzeteknél a politikai s morális gyarapodás éppen a fejedelem és főkormánynak jelenlétéből folyik. E kívánság valósításához szükséges áldozatra úgy a megye, mint az egész ország nemessége hajlandó. Kívánják a Ludovica-akadémia mind nyelvre, mind tanítóira, mind szellemére nemzeti intéztetését és kormányzását. A Teréziánium-alapítványra megismételték az 1825-iki kívánságot. A pécsi püspök által már részben felállított pécsi katonai akadémia országosan segélyeztessék. A magyar nyelv ne csak a közművelődés és tanítás nyelve, de minden ítélőszékben, a legfelsőtől a legalsóig, úgy a királyi helytartó magyar tanács, minden megye, város és törvénykezésnél kizárólagos tiszti nyelv legyen, de ezeken kívül a magyar udvari cancellária és kamara, minden hazai törvényhatóság, a hivatalos magyar nyelven vezesse dolgait s fogadtassék el az a magyar katonaság szolgálati nyelvének is, sőt nyilatkoztassák a követ urak reménységüket, hogy Ő felsége az uralkodóházban és annak csemetéi neveltetésében a birodalom legnagyobb országának nyelvét mindég a kivántató tekintetben és divatban fogja tartani. Követelik a porták új összeírását, de a megfelelő részarány szerint, hogy a megyére szerfelett való teher ne származzék. Sürgetik a Dunának országos költségen való szabályozását.
Mind a ketten külön-külön köszönetet mondtak «s élőszóval ugyanazt nyilvánították, a mit a Karok róluk előzőleg feltevének, hogy tudniillik ők, az őket választó és megbízó közönségnek az ország előtt méltó képviselői, mint a fejedelemnek hű jobbágyai és a hazának tántoríthatlatan fiai fognak a Király és Hon fontos ügyeiben, a megye részéről dicső részt venni».
Bezerédj tehát követ lett. Ha nem ismernénk az előbb már közölt egyik régebbi leveléből a felfogását, hogy «ha előre látják, hogy nem választják meg, akkor a főispán inkább ne is jelölje», hajlandók volnánk a dolgok ilyetén elintézését előzetes paktumnak tulajdonítani, így azonban az ő alispáni bukása és a követté választatása között eltelt egy napot a rendek magábaszállásának, lelkiismerete felébredésének kell tulajdonítanunk, a mi még nagyobb becset kölcsönöz első követi küldetésének s az ő teljes diadalát hirdeti.
Bezerédj Istvánt Csapó Dániel vezeti be az akkori pozsonyi politikai és társas életbe. Őt is most küldi fel vármegyéje először követnek, de Csapó már régebben is élénk összeköttetést tartott fenn országos nevű emberekkel s kivált Ida leányának az udvari légkörben élő nemeskéri Kiss Pállal való házassága után, 1824 óta mind gyakrabban fordul meg Bécsben, sőt az 1825-iki dieta alatt huzamosabb időt tölt Pozsonyban is. Elismert jogi tudásáért – kivált a szövevényes úrbéri ügyekben – nem egyszer kérték ki véleményét, gazdasági dolgokban pedig elsőrendű országos tekintély.*
Csapó Dániel Széchenyivel már Pozsonyban részt vett a «Magyar Gazdasági Egylet» születésénél, a melynek voltaképpen az 1826-ban Pozsonyban rendezett lóverseny volt a kiindulási pontja. A főnemességnek nagyon tetszett az első lóverseny, Széchenyi tehát indítványozta, hogy a versenyeket évenkint ismételjék meg. Mikor 1827-ben vége lett az országgyűlésnek, az ú. n. «Pályafuttató Társulat»-ot áttették Pestre, az országgyűlési klubból pedig a «Nemzeti Kaszinó» lett, hol eleinte csak «dohányoztak, ettek, ittak, kártyáztak» majd egy nagy politikai klubbá alakult. Innen indult ki a honi borok ismertetésének mozgalma. «A pálya vagy lófuttatási társulat» «Lótenyésztési társulat»-tá alakult át s 1828–29-ben az «Állatmutató Egyesületet» is kebelébe vevén: «Állattenyésztési Társaság»-gá változott. 1835-ben aztán a «Magyar Gazdasági Egyesület» czímét vette fel. Ekkor Ferdinánd királylyal, Ferencz Károly és József főherczegekkel együtt 497 tagja volt. Első elnöke gróf Andrássy György, mellette alelnöke gróf Széchenyi István. Alapszabályait jó részben Csapó dolgozta ki. (Ezért kérdi 1835 augusztus 1-én gróf Andrássy György a levelében: «Elkészültél-e a Gazdasági Egyesület tervezetével?») Az 1839 márczius 17-én tartott nagygyűlésen aztán Csapót választották első alelökké s viselte e tisztet halála napjáig, 1844 augusztus 5-ig, a mikor 7 órakor este Pesten váratlanul elhunyt 66-ik évében. A legszorgalmasabb, legtevékenyebb tag volt. Irodalmilag is működött a Magyar Gazdában. Gróf Andrássy Györgyhöz meleg barátság fűzte, a ki mikor Csapót követté választották, nagy örömmel üdvözli, hogy Pozsonyban együtt húzzák majd a «kissé elakadt Hazaboldogság Társzekerét».
142Horváth Mihály ugyan az 1830-iki országgyűlés legtehetségesebb «kormánypárti» szónokai közé sorolja, de ez határozottan tévedés. Horváth Mihályt az vezethette félre, hogy Csapó vármegyéje utasítására nem egy kérdésben a kormánynyal szavazott, de ezt kénytelenségből megtette Bezerédj István is. A radikál-reformer Perczel Móric szerint: «egyik legbefolyásosabb és legtekintélyesebb tagja volt ő a reform pártnak, a híres 1848 előtti ellenzéknek».
Bezerédj István eleinte határozottan Csapó Dániel nagy társadalmi és poltitikai tekintélyének hatása alatt áll, mint kezdő fiatalember bámulattal néz fel tanítómesterére, később a közös együttműködés még inkább fokozza határtalan tiszteletét, de pár évi követsége nivellálja a köztük volt tudás és értékbeli külömbséget, együtt érző és cselekvő barátokká teszi őket, míg aztán Bezerédj merészebb szárnyalásával mindinkább-inkább előretör hatásuk legalább is kölcsönös lesz egymásra, sőt később a tanítvány kerekedik felül s talán éppen erre is czéloz nemeskéri Kiss Pál az apósához, Csapó Dánielhez intézett egyik levelében, a mikor félig-meddig szemére veti, hogy nagyon is a «radikál reformerek» karjaiba veti magát.
Bezerédjre, mint kezdő politikusra, mindenesetre nagy előny 143volt, hogy Csapóval együtt vonult be az országos politikai életbe. Meg volt kímélve ama bizonyos csigabiga szereptől, hogy félénken tapogatózva kémlelje a helyzetet. Mindjárt elsőrangú országos férfiak körében találja magát. Csapó hozta össze idősebb Pázmándy Dénessel, Palóczy Lászlóval, Kölcseyvel, gróf 144Andrássy Györgygyel, Klauzál-lal, a «kis Beöthyvel», Prónayval, Császárral, Wesselényivel, stb. Ezekhez számítva régebbi ismeretségét: Nagy Pált, gróf Széchenyi Istvánt, egykori jogász, majd követtársát Vágyt, Batthyányt, később Deákot, jóformán itt van Bezerédj akkori politikai barátainak a névsora is.
52. AZ ORSZÁGHÁZ POZSONYBAN.
Összejöveteleiket egész követségéről való lemondásáig Csapó lakásán tartják, ki kedélyes, jókedvű feleségével az Almássy-féle bérházban igazi úri háztartást vezet. Csapó biztosan számba vehető híveinek száma 9–12, a mi tekintve, hogy az akkori feltétlenül ellenzéki vármegyék szavazata 18–22 között variál, a szétforgácsolt ellenzék egyik legtekintélyesebb frakcziójának mondható.
Bezerédj politikai pályája tehát a legszebb kilátások között indul meg ott fenn, a diétán és lenn, vármegyéjében is. Nagy érdeklődéssel várják követi jelentéseiket nemcsak posta útján kéthetenként, de a kölesdi kis gyűlésben még arra is felhatalmazzák őket, hogy a nemesi kassza terhére minden fontosabb esetben külön stafétát küldjenek.
Az első követi jelentésük 1830 szeptember 16-ról szól. Bejelentik a szokásos tisztelgéseket, de ugyanakkor élénk helyeslés között azt is, hogy az országgyűlés által latinul és magyarul kiadatni rendelt diariumot csak magyar nyelven rendelték meg, okul hozván fel, hogy a magyar mint eredeti előbb jelenik meg, olcsóbb is, s így annak megrendelése, tekintettel az anyanyelvre illendőbb.
Ez, valamint a folytatólagos követi jelentések mind Bezerédj István tollából kerültek ki, de a 1831 január 17-én felolvasott követi végjelentés Csapó Dániel alapos és kimerítő munkája.
Teljesen hű képét látjuk ezekben a jelentésekben az ő egész parlamenti működésüknek. Megértjük belőlük, hogy a kir. diploma ügyében azokkal szemben, a kik abba más mellékkérdésnek, többek közt a só árának meghatározását, a sérelmek meggátlására szolgáló törvények bevételét is sürgették, ők «az 1792. diplomához ragaszkodtak, mert annak első pontja amúgy is minden 145élő törvényünket és szertartásunkat magában foglalja». Szilárdan megálltak a magyar nuncium mellett, míg végre «az idő kímélésének tekintetéből annak ellenzésével a főrendek végre is felhagytak».
Eredeti utasításukhoz képest csak a 28 ezer ujonczot ajánlták fel, ha több szükséges, a király országgyűlést tartson, de a nemesség felkelésére szolgáló intézkedések már most megtétessenek. Az újonczok csak bizonyos időre állíttassanak ki az 1804–1806. esztendei törvények szerint, de az erőszakos fogdosás mellőztessék, «az szelídebb és jobb móddal történjék». Arra az esetre, ha a fenyegető veszélyre nézve a tervbe vett újabbi 20 ezer ujoncz már most kivántatnék, pótutasítást kérnek. Ők már is tiltakoztak az ellen, hogy e tekintetben az adózókra nagyobb terheket rakjanak, «míg a nemesség ebbeli kötelességét egy részben legalább nem teljesíti». Mire azonban vármegyéjük pótutasítását vették, mind a két fajta újonczot megszavazta a ház többsége. Az első 24 ezerből Tolnára 585, a háború esetén megszavazott 20 ezerből pedig 418 esett. 10-én többség volt a mellett is, hogy a nemesség felkelésére kívántató előintézkedések ne szorgalmaztassanak. Jegyzőkönyvbe vétették tehát, hogy «Tolna vármegye rendjei a nemességet törvényes kötelessége teljesítésére minél alkalmasabbá tenni és készebbé tétetni már most kívánják».
Bejelentik még deczember 12-ről, hogy «az adót, a jövő és egy esztendő alatt tartandó országgyűlésig, az utolsó országgyűlésen megállapított összegben megszavazták, de azon feltétellel, hogy Őfelsége kereskedelmi és egyéb kedvezményekkel fokozza az adózó nép fizetési képességét s hogy hozzájárultak a nádor által beterjesztett ideiglenes kiigazítási jegyzékhez, a mely által 24-el szaporodott Tolna vármegye adózó portáinak száma, de mivel a jövő országgyűlésen a portáknak amúgy is új és rendszeres felosztása szükséges, a rendek nevében már most óvást emeltek, hogy az adóteher a vármegyét arány felett ne érje».
146Szóval, mindenben a legnagyobb pontossággal ragaszkodnak követi utasításaikhoz, legfeljebb kitöltik annak hiányos keretét s ott igyekeznek egy kissé kibővíteni, a hol a haladás útjába eső akadályok elhárításáról van szó.
Jelentéseik, de egész szereplésük a lehető legjobb hatást keltik. A tolnai rendek jegyzőkönyvileg is kifejezést adnak elismerésüknek, a mit a követek hálásan köszönnek. Úgy látszik, hogy ezzel a régebbi választási harczokból visszamaradt keserűségnek utolsó nyomai is elenyésztek. Csapó és Bezerédj a béke emberei. Igyekeznek élénk személyes és levélbeli összeköttetést fenntartani a kisebbségben maradt párt egyik vezető tagjával Perczel Sándorral is, ki az országgyűlésen tapasztalható egyenetlenségre czélozva, egyenesen szívükre köti, hogy: «segítsetek ezen ti, a kik éreztek nemesen és tehetségtek szerint képesek is vagytok ilyes hiúságok gátlására».
Perczel Sándor érdekes, eredeti gondolkodású férfiú, igazi prototypusa a magyar nemes embernek. Ő ugyan magát «latin tudományának fogyatékossága» miatt nem ítélte alkalmasnak a neki felajánlott baranyamegyei alispáni állásra, (Levelei) mindennek daczára igen éleseszű, sokat olvasott férfiú és kivált otthonos a német gazdasági és politikai irodalomban.* 1817-től 8 éven át az ő bonyhádi úri házában volt nevelő Vörösmarty Mihály.
A francziákkal nem igen szimpatizál. Egyik levelében ezt írja: Képviselőik mily hideg részt vesznek a külügyekben és mintha minden tüzük a Németekre ment volna által!! Ezek menkű Gyerekek kezdenek lenni!!!
Perczel Sándor temperamentuma a legszélsőbb radikálizmustól a legmerevebb ó-konzervatív felfogásig csapong. Keményen el tudja ítélni a mágnások magatartását a felirati huzavonában: «A mit deputatusaink akarnak, a józanésszel és az egész országnak igen fölötte nagy többségével megegyez, már pedig az ellen, egynehány Udvarias Mágnásnak és Birtoktalan Papnak (mert az illyes papi birtok fizetés inkább, hogy sem birtok) ellentállani – mindenféle rosz – úgymind ostobaság, szégyen, törvénytelenség, és a többség szentségének letapodása».
147Lelkes védője a magyar nyelvnek is és sokszor mennydörög a nemességgel (tehát a nemzettel) szemben bizalmatlan udvar, de kivált az államminiszterek önkénykedése ellen s kész vérét is ontani a magyar alkotmányért, a míg a – nemességről van szó. Szerinte ennek a vállán nyugszik a trón, a haza sorsa, a nemesség maga a sok százados juss, az – alkotmány. Minden legkisebb jognak feladásával Szent István koronájának egy darabja törik le, védni kell tehát a nemesség jogait, mert ezzel a hazát védjük.
Jobbágyaival a legemberségesebb módon bánik, épp ezért meg sem érti, miért ezeknek jog, szabadság, birtoktulajdon? «Arisztokrata érzése» fellázad ellene, hogy méltányos bírói becslés «igaz ára» mellett a nemes ember a jobbágy telkeket vissza ne vehesse. Nagyszámú fiai a czigánysorba, vagy az erdőszélre menjenek talán lakni, a mikor a paraszt a város legjobb helyein lakhatik? (Levelei.) Nem tagadja, a jobbágygyal való bánásmódnál is lehetnek visszaélések, de ezeket erős törvényekkel kell gátolni. A paraszt nem kap új erőt, ha a nemességet gyengítjük, de erősíthetjük, ha szigorú törvényekkel védjük a jelen állapotjában.
Kivált ezen utóbbi s ehhez hasonló konservativ felfogás mellett nem sokáig lehetett békesség a vármegyében. A haladás, emberi jogok két olyan hatalmas védőjének és bátor előharcosának, mint Csapónak, vagy a nála még sokkal radikálisabban gondolkodó Bezerédjnek előbb-utóbb meg kellett ütközniök a Perczel Sándor által legtipikusabban képviselt ó-konzervativ áramlattal.
Perczel Mór azt írja Emlékjegyzeteiben: «egyrészt, hogy a radikális mozgalmaknak propagandát csináljak, másrészt, hogy a Dőryeken és Perczeleken 1827-ben esett választási sérelmet megbosszuljam, az 1836-i tisztújításon megbuktattam a Csapó, Augusz és Bezerédj triumviratust, az úgynevezett – insulanereket». El kell mindezt nekie hinnünk, annyi azonban tény, hogy Csapó, de legkivált Bezerédj az első hadüzenetet, sőt támadást 148nem az ő radikálizmusától, de egyébként érdemes és köztiszteletben álló édesatyja nagyon is ó-konzervativ felfogása részéről kapják.
1832 október 26-án Perczel Sándor a többek között a következőket írja Csapó Dánielnek: «Közelítvén az országgyűlési követek választása, nem veszed rosz néven, ha eránta egy-két szót ejtek. A mi személyedet illeti, kétségen kívül vagyon – hogy választásod eránt legkisebb kérdés sem fog támadni, azt én sokaknak szájából hallottam. A második követre nézve, lehet, hogy több felé fog hajlani a közönség, melyet én mindazáltal nem akarok vizsgálni. Ha mindazonáltal lennének ollyanok, a kik netalán reám voksolnának, tehát csak kívántam kinyilatkoztatni, hogy nem óhajtom, hogy személyem akárkinek is, különösen Pista barátomnak útjában legyen. – Azért azon esetre – ha – könnyen és minden aggodalom nélkül körösztül viheted ezen második választást is: mindazonáltal buzgón kérlek, ne gondold, hogy dölyfösségből írom ezeket, mert igaz lelkemre mondhatom, hogy én még senkitől sem hallám nevemet – azért könnyen meglehet, hogy egyetlen egy voksom sem lészen; de ha netalán lenne is, tehát kívántam ezen kinyilatkoztatásommal terhes tisztedet könnyíteni. Szokásom szerint lépéseket nem tevén, csaknem nevetségesnek lehet tartani, hogy csak távolról élhetek is azon reménynyel, mely szerint Nemes Társaim, ily jeles, ily erős hazai dologban, reám vethetnék szemeiket. Én ugyan nem találok föl magamban elegendő érdemet és tehetséget ily nagy bizodalomra; de mind a mellett mivel nem lehetetlen, tehát csak azért kívántam ez iránti gondolatomat és érzelmemet te néked, «ki előtt szívem mindig nyitva lesz» fölfedezni. Kívánom ezzel, hogy főispáni functiodat szerencsésen végre hajthasd!»
Határozott, nyilt bejelentése már ez a megkezdendő politikai harcznak, nem annyira Csapóval szemben, de a honnan a nemesi előjogok sokkal erősebb támadást várhattak: Bezerédj ellen.
149Egyelőre azonban nem volt egyéb, mint mikor riasztásul – vaktöltéssel lőnek a nép, vagy mondjuk forradalmi tömeg közé. Bezerédj és Csapó azonban megértették s mint mindenek felett békét szerető s a vármegye békéjét pedig mindenek fölé helyező emberek – teljes igyekezetükkel rajta voltak, hogy az egész inczidenst elsimítsák. Ez úgy látszik sikerült is. Az 1832 november 20-án tartott követválasztó közgyűlésen minden ellenkezés nélkül újból ők küldetnek fel követeknek. Ezt megelőzőleg igyekeztek Perczel Sándornak aggályait is eloszlatni, ellentétes nézeteit az övékkel összeegyeztetni. Írja is az öreg Perczel egyik levelében (1833 április 1) Csapónak: «Sok bajom vagyon, de ha netalán hibáz is a vén fiúnak agyveleje, a szíve legalább jót, igen sok jót óhajt hazájára».
Már maga a követi utasítás is békülékeny, általánosságban mozog, csak a sorok közt érinti a felszínre kerülendő nagy kérdéseket, nem akarja már eleve kihívni az ellenvéleményen levők érzékenykedését. A mind jobban-jobban népszerűvé váló fiatal Sztankovánszkynak szépen kidolgozott munkája ez, a melynek talán csak az az egy baja, hogy láthatólag compromissum eredménye, a mi pedig rendszerint nem a tartós békét jelenti, csak a nyilt harcz elodázása.
Megnyílik tehát az országgyűlés, de követek nincsenek maguk se vele tisztában, hogy voltaképpen mivel is kezdjék munkálataikat. A kormány az urbarium felvételét kívánja. Bezerédj is e mellett van, de ezt megelőzőleg vármegyéjében a commercialis kérdések elsőbbségét hangoztatta. Csapónak tehát ki kell tapogatni a helyzetet. Perczel Sándorhoz fordul. Perczelnek egészen más a véleménye. Ő határozottan a közjogi kérdések vitatása mellett van. A királylyal, különösen a szomszéd országokkal való összeköttetést s a politikai helyzet megvitatását óhajtaná, mert bármily fontos legyen, «semmi más törvénynek nincsen, de nem is lehet biztos alapja, míg az első boldog végre ki nem vitetett, mert hiszen az urbariumot, a contributionale-comissariaticumot is csaknem, a commercionalis helyeztetésünket 150pedig egészen az önkény szülte, hányta, vetette, változtatta s minden hozatandó törvényeink mellett is ez ugyanazon «határtalan erő» fogja elrendelni. Csupán még a diaeta, a vármegyék representatioi adnak garancziát. Igaz nagy moralis erő ez, de egy kifejlett önkénynél elengedő-e? S van-e ily politikai kérdések megvitatására a mainál kedvezőbb alkalom?»
Különben megvallja, hogy az előbbi három kérdést egyszerre szerette volna tárgyaltatni. A vármegye a kommercziális kérdések mellett döntött, Bezerédj pedig megmaradt az urbárium elsőbbsége mellett. Megkezdődött tehát a harcz. Tolna vármegye akkori liberálizmusának ezek voltak a sarkpontjai:
1. A magyar nyelv teljes érvényre juttatása.
2. A vallás- és lelkiismereti szabadság.
3. A jobbágyok birtokszerezhetési joga.
4. Az adó és ujoncz időhöz kötött megajánlása.
Csapó, mint finom diplomata, ügyes stratéga legelőször is siet Perczel Sándort megkérdezni a véleménye felől. Perczel az 1833 február 18-án kelt levelében többek között ezeket írja:
«…Hogy vehessen-e a nemtelen, nemcsak szabad és minden uradalmi kötelességektől ment urbar. telkeket, hanem még nemesi jószágokat is? Erre Barátom feltalálod a feleletet mostani helyheztetésünkben. Öszvehasonlítván illyes eseteket a kötelességekkel, mellyel a nemesség még ez üdeig tartozik, t. i. az insurrectióval és subsidiumok adásával – persze a portalis insurrectiót értem, mely azon esetre, ha a nemtelen nemesi jószágot vesz, vagy ezt fogná kötelezni insurrectionális és subsidiumbéli terheket viselni, vagy pedig az elszegényedett nemes ember eladván telkeit, azokrul kötelességet nem tehetvén, a port. insurrectiónak száma kisebbedni fogna… Két terhet az illyes nemtelen vevő nem viselhetvén, t. i. nemesit és parasztit, azért míg privilegisált Statusunk lesz, míg a nemes is a nemtelennel nem viseli egyenlően a terheket, addig gondolom az illyes változással vagy hagyjunk fel, vagy pedig igen vigyázva 151tegyük újításainkat. Ha pedig mindemellett a liberalis ideák a többséget változásokra bírnák, akkor legalább mentsétek ki a nemesi jószágot a contributió terheitől és hagyjátok meg a nemesi terheknél. A familiák néminemű fentartására nézve (ha az aristokratismus még megmaradjon) az osztályos atyafiaknak egy bizonyos időn (25–30 esztendő) szabad lehessen visszaváltani, de hogy a nemtelent akárki nemes, a kinek semmi köze nincs az eladott jószágra, kivethessen, azt el köllene törölni. Egyébiránt nem látom át, hogy miért ne vehetne nemes ember nemtelen sessiós telkeket, ha t. i. azon terheket elviselni alkalmatos. Ha a nemest ettől eltiltanánk, a másikat pedig a nemtelennek megengednénk, akkor valóban az utolsó lenne a privilegiatus.
Az ilyes kérdésekről tehát csak egész Institutiónknak jobb és egészen új kaptafára való húzásával lehetne beszélni, de akkor a moralis kérdéseket – a szeszesseket «ha merem mondani» köllött volna a materiálisok elejbe tenni! A szegény paraszton sokat lehet segíteni: urára nézve a dézma és robotnak igen értelmes és erős elhatározása, a pascuum, ugar és tarlójának az uraságétól való elkülönzése, a publicumra nézve pedig a féktelen közterhektől való felmentése által…»
Ezen fejtegetésekkel szemben Bezerédj a vármegye utasítására támaszkodva, az 1833 július 18-iki parlamenti felszólalásában Tolna vármegye nevében a jobbágy tulajdon-szerezhetési joga mellett szólal fel. Nem tartja elégnek a jobbágy haszonélvezeti jogának eladhatását s a mellett küzd, hogy ne csak a földesúri szolgáltatásokat válthassa meg, de a telkét teljes tulajdonjoggal vásárolhassa s azt szabad polgárként bírhassa.
A tűz és víz találkozása tehát ez, a melyből legfeljebb expanzivitás, a gőz feszítő ereje származhatik. Eleinte úgy látszott, hogy a Csapó és Bezerédj párt van fölényben. Az 1833 július 29-én tartott közgyűlés a legnagyobb megnyugvással veszi tudomásul a tárgyalásokban való eddigi hathatós részvételüket. Kinyilatkoztatják először, hogy «az úrbéri munkálatokban kerületileg 152javasolt 8. törvényczikkelyt – mely a jobbágyság személyes és értékbeli bátorságát biztosítja, a munkálatok díszpontjának és nemes szellemmel átható kiegészítő részének tartják, mely egyedül ad a többi e tárgybeli intézéseknek is igazi erőt, valódibb becset és érdemet: így teljesen egyezvén és összhangzásban levén értelmük és gondolkodásukkal, azt óhajtják, hogy ugyanaz országos helybenhagyást és megállapítást nyerjen».
Tudomásul veszik a vallási tárgyak további tárgyalásának felfüggesztését s annak újból való felvételét törvényhozói bölcsességükre bízzák.
Ezután visszatérve a jobbágytelek használatának adás-vevésére nézve adott előbbi utasításukra, a melylyel szemben az országos ülés egészen ellentétes határozatot hozott, kinyilatkoztatják, «hogy a többség végzésének engedniök kell, mindazonáltal érintetlenül most sem hagyhatják, hogy e végzés által az uradalmi sajátsági jus sérelmes csorbulása mellett, még sincs a jobbágynak földbirtoki tulajdonszerzésre mód nyújtva, ekkép egyrészről tovább is elzárva marad előtte az út, a mely őt valódibb polgári emelődésre leghamarább segítené, másrészről pedig nincsen száműzve és kienyésztetve, különben igen tiszteletes ősi alkotmányunkból ama rá homályt vető irígy szellem, mely a nép legszámosabb osztályának földet tulajdonul bírni tilt: minderre nézve ismét és ismét úgy kívánták utasítani a követ urakat, hogy akár az úrbéri 5. törvényczikkely vitatásakor, akármely más-más alkalommal is részükről teljes igyekezettel oda törekedjenek, hogy a jobbágyi illető mód megváltandó telkét korlátlan tulajdonkép bírhassa».
Ez az igazán gyönyörű és liberális utasítás azonban nincsen ellenhatás nélkül. Az országgyűlés épp akkoriban hozza meg határozatát az ugarbeli kilenczed megszüntetésére is, a mely mellett pedig Csapó és Bezerédj is jobb ügyhöz méltó buzgalmat fejtettek ki, feláldozva a saját liberálisabb felfogásukat a vármegyebeli nemesség maradi felfogásának, de egyúttal hódolva a belső békét czélzó magasbb tekinteteknek.
153Igazán érdekes, hogy a későbbi években már a legradikálisabb politikát hirdető Perczelek húzzák meg először a vészharangot. A szeptember 3-án, Szekszárdon tartott közgyűlésen keresztülviszik, hogy a vármegye közönsége nyomatott körlevélben figyelmezteti az összes vármegyéket, hogy «ha a jobbágytelek szabad adás-vevése megengedtetik s az apró adózásokon kívül különösen az ugarbéli kilenczed is megszűnik, ez a földesúri tulajdonra nézve oly felette sérelmes, hogy a tulajdoni és sajátsági jus, az elsővel már képzeletivé semmisül, az utóbbival ettől a földesúr végkép megfosztatik», utasítsák tehát a többi vármegyék követjeiket, úgy mint Tolna vármegye, hogy a főrendek remélt visszajuttatása esetén, a második tárgyalásnál ne csak a jobbágytelek adás-vevésére és a kilenczed megszüntetésére szolgáló törvények létrejöttét akadályozzák meg, «hanem helyettük a jobbágyság javát hathatósabban és mindenkinek sérelme nélkül eszközlő s a közmegnyugvást és csendet fenntartó törvények alkottassanak».
53. SZEKSZÁRD LÁTKÉPE.
Ugyanekkor Csapó Dániel és Bezerédj István követekhez is 154intéztek két levelet, a melyeket előző átiratukhoz csatolva, nyomtatásban az összes vármegyéknek is megküldöttek.
Az elsőben ugyan csak a földesúri jogsérelmet fejtegetik s utasításul adják, hogy «a földesúri tulajdonsági jusnak törvényes sérthetetlenségét vitassák s maradjanak meg az uradalmi sajátsági jus megváltására, az eredeti javaslatban adott feltételek mellett s ha «a földesúri jus hív megőrzését ezután sem eszközöltetnék», fejezzék ki, hogy ebben az esetben a jobbágytelek használatának adás-vevésére nem akarnak semmi további törvényes meghatározást s kívánják, hogy ez szorosan az eddigi szokásban hagyattasson».
A második levélben az ugarbeli kilenczedről van szó. Az országgyűlés a kilenczedet megszüntette. Bezerédj hasztalan vitatta, hogy Tolna vármegyében a lefolyt telepítések óta külön helyzet állt elő, a mennyiben a földesurak által «szabad földjükre» telepített nép az ugarbeli földeket is használja – azokon jobbára dohányt termeszt, szívesen fizeti a kilenczedet, a mi tehát a földesúr «igazi jövedelme». Bezerédj eljárt még a nádornál is, a ki egyik ülésen «Tolna vármegye példájára hivatkozott», mire a főrendek az «eddigi szokás fenntartása» mellett döntöttek s most a vármegye a rendeknél való további «hív és hathatós eljárásra» hívja fel a követeket. Ennek azonban Csapó és Bezerédj október 13-iki követi jelentése szerint semmi eredménye nem lett. Az országos körlevél egyetlen egy «új voksot» tudott csak szerezni a 9–35-ös szavazási arányhoz.
Ez a nem kis fiaskó aztán teljesen felpaprikázta a tolnamegyei rendeket, jobban mondva a mindinkább-inkább fellépő Dőry és Perczel familiákat, a kik teljes erővel kezdték meg a kisebb nemességre való nem éppen szelíd nyomást. Tolna vármegye november 18-án tartott közgyűléséből 2327. szám alatt arról értesítette követeit, hogy a jobbágyok tulajdonjog szerezhetésére adott előbbi utasításait visszavonja. Az országgyűlés ekkor már megadta a jobbágyságnak ezt a fontos és életbevágó emberies jogot, Bezerédjnek és társainak azonban 155mégis vissza kellett vonniok az előbb már leadott szavazatukat. Rettenetes lelki küzdelmükbe került ez. Bezerédjnek Sztankovánszkyhoz és másokhoz intézett levelei beszédes bizonyságai ez ideális lelkű férfiú nehéz, szenvedésteljes kálváriájának.
Ő ugyan azt írja, hogy «Csapóval együtt személyükre nézve nem sokat törődnek vele: csak a vármegye állapota, szelleme vonja magára aggságukat». Az 1833 deczember 3-iki követi jelentésük azonban mást mutat. Teljes nagyságában áll előttünk az ő Canossa-járásuknak megszégyenítő volta. Ennek daczára azonban hosszas követi jelentésük egyike a legnemesebb politikai írásoknak. Megvan benne a fájdalom, a jogos harag vulkánszerű kitörése, a megaláztatásuk, pellengérre állításuk felett érzett mély fájdalom elfojthatlan keserűsége, de benne van a férfias önérzet nemes előretörése, az eljárásuk igazában és korrekt voltában gyökerező meggyőződés felemelő ereje, az ennek nyomában járó visszautasítás bátorsága, de végül a megengesztelődés, a megbocsátás igazi, krisztusi erénye.
Kimondják, hogy a novemberi hónap 28-án megtartott országos ülésen előadták, «hogy a Tettes Nemes vármegye újabban s bővebben fontolóra vévén az e tárgyban fenforgó nagytekintetű érdeket és elveket … úgy találta légyen: hogy azon törvényczikkely, mely a jobbágyteleknek megvevését, ha nemeseknek is, csak az azoktól határozandó közterhek viselése mellett engedi, mind elvére nézve adóbeli systemánknak nem kívánatos arányt ad, mind a nemesi szabadságokba és kiváltságokba ütközik – leginkább az elszegényedett nemeseknek, kiket a sors jobbágy telekre szorított, sorsát jövendőre terhelvén és őket a nemesi felkelés és segedelem, úgy az adónak kettős súlya alá vetvén.
És ezeknél fogva kifejeztük: hogy Tolna vármegye az említett törvényjavaslat eme tartalmára nézve ellenkezik és ellenkezését ezennel innepélyesen nyilatkoztatja az Ország Rendei előtt. Az adóbiztosi munkálatokban pedig – de minden más esetekben is – az 1741 8. t.-czikkely értelmében azon leend; 156hogy nemcsak a nemesi kézre szállott, de jövendőben is még szállni fogó jobbágy és ezekhez hasonló tekintetű telkek minden közadótul, minden időre menten maradjanak és eképp azon törvényes elv, hogy a teher a személyen és nem a telken fekszik, fenntartassék.
Kifejeztük végre, hogy a midőn eképpen az egész nemesi rendnek ugyan, de leginkább a jobbágytelekre jutó nemeseknek, kikben mégis a nemesi erő és védelem áll – jussaikat s érdekeit Tolna vármegye óvja és fenntartani igyekszik, e részben adott előbbi utasítását, melly szerint adtuk volt ez előtt voksunkat – olly mód változtatta légyen meg; hogy a nemesi kézre jutott, vagy jutni fogó jobbágyi telkek minden közadótul menten maradván, ha eképp a jobbágytelkeknek adó alatt maradandó számok annyira meg fogna csökkeni, hogy a magyar kincstárnak temérdek egyéb forrásai és jövedelmei mellett is, az országlási költségekhez máshonnan pótlásárul kellene gondukodni – inkább hajlandó a Tettes Nemes Vármegye, hogy illy előre nem vélt esetben aféle pótlásra mindenkor az országgyűlésen, a kincstár jövedelmeinek hova lett fordításukról eleibe terjesztendő számadás után, czélarányos módot keressen.»
A kimerítő követi jelentés elmondja azután, hogy a ház napirendre tért a bejelentés felett, mert az elnök és a követek is az egész törvényhozási rendszer megbomlását látnák abban, ha az országos megállapodás után a szavazatokat változtatni, vagy visszavonni lehetne. Ők ez ellen óvást tettek s hangsúlyozták, hogy a vármegye «országgyűlési szabad szavával akkor, a mikor akarja, mindenkor és mindenhol szabadon élhet».
Pontról-pontra igazolják azután eljárásuk korrekt voltát, de egyúttal feltesznek egy pár elég kellemetlen kérdést is. Hogy vajjon mire vezethet az ilyen szavazat változtatás: vajjon nem használhatná egy más rész az ellen is, mit a nemes vármegye óhajt és már kivívott. Vajjon nem élhetne-e ezzel a fejedelem is az országra nézve. Vajjon mi lenne a töve-sebhedt törvényhozásból, a vármegyéből, alkotmányunkból, a hazából?
157Végül hivatkoznak «az utóbbi közgyűlésen történt, habár csak egyes és javallást sem nyert megtámadtatásukra, a teljesített kötelesség megnyugtató érzésével kérik a vármegyét, hogy ha valaki követségi eljárásukra nézve kifogást tenni akarna – adjon ő nekik alkalmat, hogy a nemes megye igaz bírósága előtt szoros számot adhassanak».
A követi jelentés mély hatást tett, de úgy látszik csípős élességével a kellő helyre is odatalált.
Perczel Sándor 1834 január 10-iki levelében azt írja Csapónak: «Az utóbbi leveletek kimondhatatlan csípős volt és nem tagadom, hogy igen megindultam rajta.» «Meg ne ütközzetek, ha saját elveitekkel meg nem egyező utasítást kaptok, ez a követ állásával egyáltalában megegyez, mert a sok diktál a – kevésnek. – Azonkívül különösen Pistát kérem, igen kérem, üzenetetekben minden ingerlőséget hagyjatok ki, mert valóban ez catastrophákhoz vezet, melyet elhárítani végtére lehetetlen lesz, már pedig Barátom Dani te régen ösmersz és tudod, hogy én a catastropháknak nem vagyok barátja.»
Csapó – a mint Bezerédj írja Sztankovánszkynak, jól megfelelt Perczelnek erre a levelére, úgy, hogy nem is tudja mi lesz utóbb köztük, de szépen, nem kis dicsőséggel megfutott követi pályája mégis áldozatul esett a vármegyében megindult pártoskodásnak, bár mandátumát saját elhatározásából dobta oda a torzsalkodás és pártviszály éhes molochjának.
Igaz, hogy ő már régebben betegeskedett. E miatt már 1830-ban más alispánt surrogáltak helyette rövidebb időre. Bezerédj is azt írja Sztankovánszkynak: «Csapót beteges állapota indítja e lépésre. Gyengén is van egy idő óta, másképp is fél, hogy további ittléte egészen el ne rontsa konstituczióját, oda haza még jobban meg fogja bírni hivatalát…» De e mellett különféle körülményekből azt látjuk, hogy Csapót magasabb etikai okok is késztették a visszavonulásra.
Egy egész emberéletet töltött el a vármegyéje önzetlen szolgálatában, a melyet mint Perczel Sándor is írja «mindég újabb 158és újabb díszszel ruházott fel». Ezt a díszt, ezt a méltóságot féltette: Tolna vármegye országosan elismert jóhírét, fáklyaként világító liberalizmusát.
Látta, hogy távolból nem bír megbirkózni a keletkező áramlattal. Az alulról jövő mindig erősebb nyomás megőrli nemcsak az ő parlamenti tekintélyét, de vármegyéje presztizsét is. Bezerédjtől, vagyis az igazi szabadelvűségtől nem választhatta el többé a saját sorsát. Bezerédjvel – jobban mondva az ő egyre radikálisabb liberálizmusával pedig együtt maradni annyi volt, mint az odalent diadalra jutó konzervatív reakczióval kerülni szembe s annak szavazatmásításra vezető meglepetései miatt – nevetségessé válni odafent. Kívánkozott tehát le, a hol még tehet valamit. Érezte, hogy odahaza szükség van reá.
A «triumvirátus» harmadik tagja az öreg Augusz már nagyon megfáradt, nemsokára be is húnyta szemét. A fiatal Augusz «18 esztendős lelkesedését» még hasztalan biztatja Bezerédj, biz az még nem sokat tehet. Egyedül csak a fiatal Sztankovánszky áll szemben a nagy áramlattal, de annak is még csak most «öregbedik» a tekintélye. Jeszenszky János II. alispánnak lenne befolyása, de ő még alispáni mandátumát éppen a Bezerédj politikai ellenfeleitől kapta. Csapó tehát régi római jellemre valló nemes elhatározással odaveti magát az egyre szélesedő szakadékba, eldobja mandátumát is, gondolva, hogy személyes jelenlétével, közvetlen hatásával vármegyéje tekintélyét, szabadelvűségét még mentheti.
1834 június 17-én jelentette be Jeszenszky II. alispánnak a követségről való leköszönését. Bezerédj és többi barátai hasztalan próbálták visszatartani: hajlíthatatlan volt. Bezerédj ezt írja aznap Sztankovánszkynak: «Csapó ma ír Hanzinak (Jeszenszky), hogy ő rezignálja a követséget. Holnap fog a főherczeggel szólani, még ezen hónapban végkép el akarja hagyni Pozsont. Nehezemre esik tőle megválnom, már összeszoktunk. Július végén akarja tartani elnöksége alatt a követválasztást. Mindkettőnk kívánságának tárgya a követségre nézve 159te vagy Hanzi vagytok. De hát te jöhetsz-e, a te mostani helyzetedben és Hanzi? Nem lehetne-e úgy, ha amaz nem akarna igen hosszú időre távozni, hogy jönne fel télre és te esztendőre, ha tart a diéta – váltsd fel…»
Csapó lemondása aztán Bezerédj lelkét is nagyobb elhatározásra ösztönzi: «Csapó követségi rezignáczióját az én hivatalbeli rezignáczióm is követni fogja.» Meg akar válni a főjegyzői állástól. Írja is, hogy «erre most van a helyes consequens alkalmatosság. Eddig Csapó sorsával volt összekötve az én sorsom. Csapó nem rezignálhatott restauráczió nélkül, ez pedig a megye körülállásaiban nem lehetett consequentia sem, most ez máskép van, ergó élek az alkalommal.»
Látszik tehát Csapónál sem éppen a betegség volt az igazi ok. Bezerédj pedig határozottan politikai okokból akar lemondani és Sztankovánszkynak is meg akarja könnyíteni feljövetelét.
Két nap mulva újra ír: «Csapónál minden kérés, okokkali ellenállás sikertelen volt. Elevenen sajnáljuk elmenetelét sokan, mind magatartására, mind azon reunionis punctumokra nézve, a melyet nála feltaláltunk. Resignácziómat jónak gondoltuk későbben küldeni le. Nem adhatnak mindenféle magyarázatot oly könnyen, mint együtt mintegy concentrálva történő lépésnél. Itt ugyan egy pár jó barátom nagyon ellenzi, de meggyőző okot nem tudtak előadni és így nem változtatták meg szándékomat.»
Sőt minél tovább gondolkozik, annál czélra vezetőbbnek tartja lemondását a Sztankovánszky és Jeszenszky közti kombináczióra: «Vegyétek serio a dolgot: Ha áldozat is, de van czélja és jótevő öntudat van a pálya végén. Ki tudja, én is meddig maradhatok? Ily úton biztosítva volnának a követségre nézve azok a czélok, melyek az elmult őszszel oly serio egyesítették lelkünket. Csapó egyetért velem, majd megindítja a dolgot.»
Csapó nemsokára távozott is Pozsonyból. Érdemeinek méltatásául Kölcsey Ferencz lelkes búcsúzóiratot intézett hozzá, 160melyet Deák Ferencz, Beöthy Ödön, felsőbüki Nagy Pál, Prónay János, Klauzál Gábor s az akkori országos nevű férfiak mind aláírtak. Úgy látszik azonban, hogy Csapó fontosabb okokból nem tartotta lehetségesnek Bezerédj távozását, ki aztán továbbra is megmaradt főjegyzőnek. Viszont azonban érthető okból Jeszenszky János lett a követ, kit az ellenpárt is inkább akart, mint Sztankovánszkyt, ki az igazi liberális elvek lelkes és tüzes 161képviselője volt s értük már előbb is nagyon exponálta magát. Bezerédj ellen pedig tovább folyt a megindult politikai hajsza. Érdekes és csodálatos, hogy e mozgalmak élére éppen Perczel Móricz kerül, a ki egy-két év mulva már Bezerédjvel küzd együtt, sőt a legszélsőbb szabadelvűséget képviseli, úgy, hogy miatta felségsértési perbe is kerül.
54. PERCZEL MÓRICZ.
A politikai harczok élességét semmi sem mutatja jobban, mint hogy még a november 9-iki szekszárdi közgyűlésből kiküldtek egy úgynevezett «olvasó-bizottságot», a mely figyelemmel kísérje a követek parlamenti működését s az utasításokhoz való hű ragaszkodásukat. A bizottság tagjai a Perczel és Dőry családból kerültek ki. Csak egy idegen tagja volt: Ujvári József apát.
Ez a kis «jóléti bizottság» aztán össze is állította Bezerédj Istvánnak egész képviselői «bűnlajstromát». A kortörténetileg oly érdekes okmányt érdemesnek találjuk alább, egész terjedelmében közölni.*
1 Az Ország-Gyűlési Naplók és Irományok olvassását terjedékenységek miatt, egyébb tanátskozás alá tartozó nevezetessebb tárgyak hátra maradássa nélkül, a Köz-Gyűlésseken meg nem történhetőnek vélvén, e Tettes Megye K. és R. a mult eszt. november 9-kén Szegzárdon tartott Közgyűlés 2347. szám alatt egy Kiküldetséget bízának meg, melly azokat általnézvén, előfordulható észrevételeiket időrül időre a Köz-Gyűlésre előterjeszék, – ezen Kiküldetség több alkalommal, ebbéli kötelezésségében foglalatoskodván ideiglen tapasztalt észrevételeit következőkben foglalja:
A hazai közjólét előmozdítássán támadt öröm érzéseit nyilatkoztatja a Kiküldetség, mikor az Or.-Gyűlési Naplóknak, úgy a T. Rendek Táblához és a Felséges Fejedelemhez küldendő felírásoknak ezentúli Magyar Nyelven szerkesztetéssét, nem különben a közvéleményt felébresztő Ország-Gyűlési Ujság korlátlan kiadatássát, úgy a jelen Ország-Gyűlésnek Pestre való általtételét tárgyazó viták és határozások alkalmával Követ Uraknak utasítássunk szelemét követő Lelkes Hazafiúi részvételeiket szemlélné a Naplóban; midőn a Kiküldetség előterjeszti, hogy a Nemzeti erőt kifejtő Vallás éránti viszonyoknak egyerányos elintézésse eránt a Rendek Táblája által tett, és a T. Rendektől 9-szer viszsza igazítattott, Törvény javaslatokat érdeklő Tanátskozássokban a Megye utasítássa értelmében szabadlelkűségel és szilárd álhatatosságal járának el Követ Urak.
Ellenben előre botsájtván, hogy a m: e: költ azon pótló utasítássunk, melly szerént az Királyi előadássokban kitűzött sorozat elfogadására történt szavazását Követ Uraknak helyben nem hagyván, az Kereskedéssi munkálat felvételét határazánk első helyre, ebbéli utasítássunk szerenti nyilatkoztatássuknak az Or: Gyűlési Napló könyvben semmi nyomát nem lelénk.
Bezeredi Követ Úrnak a második Könyv 224-dik lapján kitett szavazássát, melly szerént az Úrbéri telek használatának szabad adássi és vevéssi igazát a tulajdonos Úrtól történt előleges megváltás nélkül a Jobbágynak által engedi, e tárgyat illető Utasítássunkal meg nem egyeztetthetőnek véljük.
Illyennek tekénthető ugyanazon követ Úrnak nyilatkozássa, midőn a 2-dik Könyv 252. és 253. lapjain a Laudemialis Sommárol lévén a szó, Torontál Vmegyei Követ előadássára szavaz.
Utasítássunkon túl mégyen tovább első Követ Úr, midőn a napló 2-ik Könyve 413-dik lapja útmutatássa szerént a Kis Házosnak 150-től egész 800 ölet mérő udvarhelyet kíván ki méretni; Utasítássunkal meg nem férőnek tekinti tovább a Kiküldetség követ Uraknak a 3-dik Könyv 536. pontján kitett azon előadássokat, melylyel Pálinkás és egyéb szeszes Italokat égető Jobbágyok közül a F: Úr jövedelme világos kevesítéssével tsak a Kazán birtokossát kötelezik a szokott járandóság füzetéssére.
Színta utassítássunkal ellenkezik, midőn 2-ik Követ Úr a 3-dik Könyv 156. lapján a Jobbágyoknak fájzás helyett bizonyos erdőmenyiség kiosztására állítja kötelesztendőnek a f. Urat.
A 2-dik Követ Úr továbbá a 3-dik Könyv 441. lapja szerént a Kis Dezmának ingyen való elengedéssére, úgy első Követ Úr a 4-ik Könyv 20-dik lapján jegyzet kijelentéssében a fakivitelben milly távolságról léendő határozássában az utasításst elmellőzve önkényessen szavaz.
Az Ugar Dézmának meg szünéssit tárgyazó vitatássok elsöb alkalmakor, mint a napló Könyve 359. és következő lapjaiban szemlélhető Követ Urak eredeti Utasítássunkat tsak tsekély pártolásra méltatták, és tsak késsöben a Köz Gyűlésből menesztelt pótló utasítás következéssében kezdének hathatóssabban vívni ebbéli megyénkre nézve valóban nagy tekéntetű sérelem ellen.
Eddig terjedt a Kiküldetségnek munkálkodássaiban tett halladássa. Költ Szegszárdon Június 23-kán 1834. Jegyzette Perczel Mór a kiküldetség jegyzője, Perczell Gábor, Elö Üllö, Ujvár˙ József, bonyhádi Perczel István, jobaházi Dőry Fridrich.
162Egyelőre azonban nem lett semmi nagyobb baj. Csapó ismét erősen ült az alispáni székben. Népszerűségét csak fokozta, vagy legalább nem engedte lehanyatlani a vármegyei székház épületének befejezéshez közeledése, mely az ő kíváló alkotó képességének igazán monumentális bizonysága.*
A vármegyei székház még 1794-ben leégett. Azóta toldozgatták-foldozgatták, míg végre 1827-ben az építés ügyét Csapó Dániel vette kezébe. A tervet Pollák pesti építő, a Magyar Nemzeti Múzeum tervezőjével készíttette el. A nemességet már kétszer «önként» megadóztatta e czélra, a harmadik adakozásba pedig azzal vitte bele, hogy éppen a legfontosabb részt, a közgyűlési termet hagyta utoljára. Erre aztán még a nemesség is «szivesen» adózott. Az építkezés az akkori érték szerint 160 ezer forintba került. A székház felavatása 1836 augusztus 6-án volt. (Kovách A.: Tolna vármegye székhelyeinek és székházának története. Tolna vármegye Közművelődési Évkönyve 1914. Szerk. Bodnár István.) Már nem volt alispán, de a vármegye hálából külön szobát bocsátott rendelkezésére. Erre vonatkozólag írja Gorove István volt földművelésügyi minister a Csapóról, 1844-ben írt nekrológjában: «mert nem-e azért tisztelik holtig tartó szállással a megyeházánál, mivel tőle megválni nem tudtak és hogy tanácsa mindég közel legyen?» A «Csapó-szoba» új átalakítás folytán 1886-ban szűnt meg.
Csapó tekintélye még mindig olyan nagy volt, hogy nemsokára igen szép elégtételt tudott szerezni Bezerédj Istvánnak.
163Eleinte Pozsonyban a legnagyobb egyetértés volt Jeszenszky, az új követ és Bezerédj között. A mint őt Csapó, úgy Jeszenszkyt Bezerédj vezeti be a politikai és családi körökbe. Később még dícséri is Jeszenszkyt, hogy egészen jól beletalálja magát az új helyzetbe. Nemsokára azonban ellentét származik köztük az adó megszavazása kérdésében, (melyről másutt szólunk), úgy, hogy egymás ellen szavaztak.
Bizonyára Csapó igazságszerető, békéltető, kiegyenlítő munkájának lehet tekinteni, hogy Tolna vármegye, bár ekkor már nagyon megszaporodtak Bezerédjnek politikai ellenfelei, mégis – neki adott igazat.
* *
A mint látszik, Bezerédj követi pályája nem volt tövis nélkül, de a szúró töviseket eltakarják házi boldogságának szépen nyíló rózsái.
A hidjai kúria csendjét azonban 13 éves boldog házasság után sem verte fel vidám gyermekzaj, ártatlan angyali kaczagás.
Az 1834-ik esztendő meghozta ezt is. Május hó 7-én megszületett a «diétai kisleány», a hogy édesapja nevezi, vagy Deák Ferencz szerint az ő «kis mátkája», Bezerédj Flórika, a halhatatlan «Flóri-könyv» örökéletű, ártatlan, rózsafüzéres alakja.
Bezerédjnek eddig is otthona volt a legfőbb boldogsága. A politikai heves tusákban kifáradt lelke itt mindég vigaszt talált, elcsitult, megenyhült. Szeretett Amáliája okos, szellemes, sziporkázó ötleteivel, örökvidám kedélyével felvidította. Elvette sebző élét az apró tűszúrásoknak, kicsinyes bosszantásoknak, megédesítette a parlamenti és közéleti küzdelmek kesernyés utóízét.
És most megjött a kis Flóri: «A szépség, a jóság, az örök mosoly, a napsugaras derű»! Bezerédj lelke egészen nekividul. Minden levele tele van szíve kiáradó édes érzésével. Legkomolyabb politikai tartalmú értesítései közé is be-becsúszik néhány odavetett sor az ő várva-várt «kis vendégéről», szíve beteljesedett régi álmáról…
164– Sztankovánszky lett a keresztapa. Bezerédj lelkének kiegészítő része. A vele összeforrt, legmeghittebb jóbarát…
– És a kis Flóri éppen jókor érkezett. Bezerédj-nek szüksége volt a meleg családi otthonra – a mindent feledtető síró és kaczagó gyermekzajra. A méltatlan megbántások, szennyes rágalmak elől elvonult messze-messze: a gyermekszobába, hogy ne lássa a reá nyelvet öltögető politikai ellenfelek hadonászó öklét, hogy ne hallja az ártatlanul való gyanusítás fecsegő «vénasszonyait…»
Politikai ellenfelei előbb suttogva, később hangosan is azzal rágalmazták meg, hogy a kormánynyal kezd paktálni, a minek természetesen semmi alapja nem volt, legfeljebb, hogy a nádort sokszor látták Bezerédjvel szóba állani s ő mint igazán független, szabad gondolkodású férfiú csak ott és akkor volt ellenzéki, a mikor kellett, de volt erkölcsi ereje, bátorsága a kormánynyal is szavazni, a mikor látta, hogy az jót akar.
55. KÖLCSEY FERENC NÉVALÁÍRÁSA.
Abból varrták pedig ezt az egész nagy hímet, hogy még 1830-ban kérvényt adott át a kanczellárnak, kir. táblai bíróvá való kineveztetéséért. Ő már talán réges-rég elfeledte az egészet, de ellenfelei kisütötték, hogy kormányhivatalok után futkos.
Bezerédj meglehetősen elkeseredve ír a dologról Sztankovánszkynak: «Tudjátok, hogy még az országgyűlés előtt, – midőn az operátumok átvizsgálása közt némi palingenesia formán mentem által – eltökéllett szándékommá vált nem szolgálni többé és hogy a mit instructionkba tétetni sürgettem, hogy o. g. követ ne vállalhasson hivatalt, magamra is igen akartam alkalmaztatni.» Megírja egyúttal azt is, hogy most 5 év után levelet intézett a kanczellárhoz: ne vegye többé figyelembe 165a kérvényt, hanem juttassa vissza ő hozzá: «Úgy-e van némi affectatio és csaknem nevetséges a dologban? Általlottam is tenni!»
Mélyen elkeserítették lelkét az egymásra tornyosuló zavaros politikai események, a Bécsből jövő rossz hirek is. Különösen fájlalja Kölcsey visszahívását, a kit nagyon nagyra becsült.* Lesújtja a Wesselényi-per, a mellette való felírás elvetése, a mely után minden igyekezetét azért veti latba, hogy legalább a nádor közvetítő eljárása sikerüljön. Bántja az úrbéri ügy lassú vajudása, kedvencz paragrafusának, a 8-nak szomorú sorsa, 166végleges bukása. Különösen szívére veszi magára maradását a magyar nyelv egész lelkét betöltő nagy kérdésében, a mikor attól a felszólalásától, hogy az V. Ferdinándhoz intézendő első felírásnál a deáknyelvet teljesen mellőzzék és csak magyarul írjanak, akarva, nem akarva el kellett állnia. Szomorúan konstatálja, hogy: «ez a tolnai követekre mindenesetre díszes, de magára a dologra káros lett volna».
Bezerédj István nagyon érdekesen írja le Kölcsey búcsúzását: «Megtörténvén Szathmárban 26-án az új választás, a mult hétfőn Kölcsey búcsút vett a karoktól kerületi gyűlésben, Ötvös megvárja az új követeket. Érzékeny ember Kölcsey különben is; itt is eleven érzéssel szólt. Előadta röviden lemondásuknak okát, folyamatját, oly kémélettel szólván megyéjéről, mint méltó önérzettel magokról. Azután o. g. pályájukat és tartásokat érinté röviden, de eleget mondva. S érinté a jövendőre feltett életöknek, eszközlődéseiknek czéljait. Mindezt mérsékelten engesztelve, a felekezetek véleményeikre nézve egyszersmind azonban elszánt határozattal és pontos kifejezettséggel. Meg vala indulva a gyülekezet és ő távozván előadása után eloszlott az ülés is. Többen követénk Kölcseyt szállására. Este pedig búcsú vacsorára gyűltünk vagy ötvenen a Nap-fogadóban, melyre a két elválón kívül csak gr. Széchényi vala híva. Városi követek is voltak vagy nyolczan, a többi többé-kevésbbé egyszínű vármegyéké. Kilencz órátúl éjfél utáni fél óráig tartott megborulás nélkül és folytak a köszöntések. Kölcsey egészben ellankadt a sok érzékeny szóllásban. Szép volt és szívreható, midőn Nagy Pálra köszöntötte a poharat, egy pár jól talált vonással írván le annak országgyűlési eljárását és kiemelvén, mikép ő emelte először szavát a szegény nép jussai és polgári állása mellett és mesterének vallván őt Kölcsey t. i. Nagy Pált, ki az első szikrát gyújtotta benne, mely már egész életében égni fog. Örvendett, hogy mégis látja már némi termését a magnak, a melyet ő kezde hinteni, stb. Széchenyi megköszönvén tiszteltetését, azt mondá, hogy azon táblának, mely felsőbbnek mondatik, de valóságban alsóbb, tagjai nevében is búcsuzik Kölcseytől és Ötvöstül. Széchenyi és Prónay közt (elevenen ellenszegülvén több ízben Prónay) úgy Marczibányi és Kölcsey közt: a tiszta forrásbul eredő vélemények és szándékok szabadsága és szentségére a czélnak, a haza boldogságábani egyesülésére, a tiszta szándéknak személyes tekintet nélküli követésére stb. – váltattak poharak: az állandóságra, a lankadás nélkül, bár hányszor meggyőzve, újra és újra ismétlendő törekvésre – nemzeti egyesülés – szabad birtok és elgondolod, mily ezekhez rokon toasztok a 3 1/2 óra alatt szünetlen körül járó champagnerrel – minden rendetlenség nélkül mérséklettel ment azonban minden végre, nem gátolta azonban, hogy már másnap szép anecdotát ne beszéltek légyen, alaptalant, hamisat, a dolgon bosszankodók. Kedden reggel ismét többen voltunk nála végbúcsut venni. A Dunánál pedig a fiatalság várta, átkísérte kompon és túlparton váró fiakereken Köpcsényig, hol körülvették Kölcseyüket, ki egészlen ellágyulva érzékeny búcsuszókat és jó tanításokat adott nekik. Azt mondják sok köpcsényiek körülfogták és a lakosok levevék kalapjaikat, midőn Kölcsey kezdett beszélni. Beemelték azután kocsijába, betakargatták és úgy indult tovább. Búcsuja ekép mégis díszes és érzéssel is kísért lévén…»
Nem is csodálható hát, ha így sóhajt fel a Sztankovánszkyhoz írott egyik levelében: «Vágyom inkább hozzátok és veletek a fák, virágok, vetések közé s azok közt veletek tenni, mi telik tőlünk a szegény emberekért!»
Ilyen lelki állapot mellett igazán meg lehet érteni, ha mindinkább – ritkábbak parlamenti felszólalásai s leveleiben mind gyakoribb lesz a kis családjával való foglalkozás, ha egész oldalakont át «dicsekszik» kis Flórija angyali jóságával s boldogságtól sugárzó lélekkel ír annak egymásután jelentkező apró «rizskása fogairól», első lépéséről, a gügyögni most kezdő ajkacskák más által meg sem igen érthető, órtikulátlan csacska szavairól…
Sajnos, nemsokára a családi boldog otthon oázisát is veszély fenyegeti… A politikai elvtársak s mindennapos házibarátok: Nagy Pál, Deák, a kis Beöthy, Palóczy és sok mások a «pipafüst» ártalmas volta miatt a klubba való összejövetelre vannak szorítva esténként, mert Bezerédj szíves vendéglátó hajlékából száműzve lett a «vendég-zaj» s lábujjhegyen járó csend költözött oda.
Beteg … folyton beteg – Amáliája…
Hogy várták pedig mindketten Bezerédjnek követül küldetését. A mikor Amália 1828-ban ajándékba magyar ruhát kap, Bezerédj reménykedve írja az öccsének: talán fogja még egy diétán viselni! Most aztán «nem jót tesz a pozsonyi éles levegő», – ismételgeti leveleiben … Bágyadtság, hurut … láz … izzadás … levertség … Ma már tudjuk mi az! Az akkori orvosi tudomány szerint: reumás alteratio … gége affectació … májfájás … 167belső hévség … A baj hol javul, hol rosszabbodik. A beteget végre is Sopronba, onnan Kőszegre, majd a szülei házhoz viszik és onnan nemsokára küldik haza, a «jóttevő kápolnai levegőre».
56. BEZERÉDJ FLÓRA GYERMEKKORI ARCZKÉPE.
– Bezerédj hívő lelke azonban mindég remél. Míg végre apósa előkészíti a nagy csapásra: «Benedek és Lohr doktorok töredék mondataiból és tetteiből meg vagyok arról győződve, hogy Máli élete veszedelemben forog…» S Bezerédj nagy lelke nem roppan össze… Érezte, hogy a szenvedések közt is van fokozat. Az övé még csak néhány hónapos… egy vagy két éves s legfeljebb néhány évig tart, de van százados, sőt sok százados szenvedés is! A földhöz ragadt szegény népé, 168a jobbágyé, a kinek földje, tulajdona nincs, csak – robotja és – összeszorított ökle… – És ő legyőzte szíve háborgó érzését, az ököl után nyúlt, hogy kiegyenesítse, baráti, testvéri kézszorításhoz szoktassa…
– A magyar politikai és egész nemzeti történetnek alig van ragyogóbb lapja, mint az a lelkes és nemes küzdelem, a melyet Bezerédj István egész életén át, de legkivált 1830-tól 1836-ig a magyar nyelv, a jobbágyság szent igazáért, az általános emberi jog méltóságáért folytat…
Erről a nemes, önzetlen, igazi hősies küzdelemről részletesebben is szólunk az alábbi fejezetekben.
