II.
II.
Az első kirepülés alant végződik. A bejáró hivatal ismertetése. Béldi emelkedése. Gyermekei. Táborba szállás Lengyelországba, mely csufos fegyverletétellel végződik. 1649–1657-ig.
A mint Béldinek egy a hatvanas években I. Rákóczy Ferenczhez Sárospatakra intézett leveléből világos s a mint már említve is volt, ő ifjú korában mint bejáró és étekfogó szolgált a fejedelmi udvarban. Ez a bejáróság sajátságos intézmény volt a magyar főúri udvartartásban és különösen az erdélyi fejedelmek udvarában. Magában foglalta a régi s a külföldi királyok, herczegek, főurak udvari apródi intézményét s a régibb és az újabb idők úgynevezett testőrségét. Abból állott, hogy a fejedelemhez közelebb álló főurak, főnemesek, mint a régebbi lovagok, gyermekeiket az udvarba adták, hogy ott a fejedelem személve körül szolgálatot tegyenek, még pedig úgy, hogy atyjok hűségének is bizonyságúl s olykor zálogúl szolgáljanak. Ide jöttek a fejedelmi család távolabbi rokonainak gyermekei, mint például Kemény János; ide jöttek az államszolgálatban álló főurak gyermekei, mint Haller Gábor; a kiket bevitt a pártfogás, mint példáúl Béldi Pált Kékedy Zsigmond; ide jöttek a kitünő tanulók vagy kitünő magaviseletűek, mint Deák György; ide jöttek a fejedelmek kegyenczei, mint Jósika István; tettek inasi szolgálatot is még a főuraknál is, mint pl. Cserei Mihály Teleki Mihály mellett; de aztán tanulták a lovagi mesterséget, a fegyverforgatást, lovaglást, a bajvívást, sőt főként I. Rákóczy György udvarában az ifjabbak az iskolai tudományokat is.
Az apródi állapottal kezdődő s tulajdonképen való szolgálatnak két főirányzata volt, a szegényebb legények és jobb tanulók készültek a kisebb és nagyobb cancellaria irnokaivá, ezekből lettek a fiscalis prókátorok, a tábla fiainak – ma királyi táblabiró – egy része, itélőmesterek, közügy, igazgatók stb. egész a kanczellárságig s gyakran még jó házasságok is hozzá járulván, sokan családjaik fölemelői vagy nagyobb családok alapítóivá lettek. Igy emelkedtek ki például a Kovacsóczy-, Sárdi-Simén, a kénosi Sándor, a Sárpataki, a Kassai, a Kékedy, Gillányi, a Sárossi stb. családok,* kik közt igen sok a székely család, Más oldalról az úrfiakból – a régibb nagy családok fiaiból – lettek a főbejárók, étekfogók, mesterek: úgymint, lovászmester, udvarmester, étekfogók mestere stb., a fejedelmi sergek tisztjei, főkapitányok, főispánok, főarendatorok stb. Ellátásuk is különböző volt, a gazdagok saját költségükön éltek, mint példáúl gróf Csáky István fia II. Rákóczy György udvarában. Mások el voltak látva szállással, élelmezéssel, néha-néha praebendával: egy vagy két lóra való tartással, egy vagy két szolgával s ezek is lótartással, s végre voltak, kik ruhát s fizetést is kaptak. Természetes, hogy az ellátással arányos viszonyban állott a kötelezettségek és teendők állapota is. Szolgáltak sokan hosszú évekig, mások kiléptek időközben. Egy pár évig az udvarnál szolgálni szintúgy a teljesen bevégzett neveléshez tartozott. A szolgálatból való kilépéshez okul szolgált, ha valakinek atyja elhalt, öröksége megnyílt s haza kellett mennie a jószág fentartására, ha valaki teljes korát elérte s atyja jószágot adott néki; ha valaki megházasodott stb. Általában az udvari szolgálat jó hatással volt az illetők tanultságára, ügyességére, tehetségeik kifejtésére, emelte az általános míveltség szinvonalát és szorosabban fűzte össze az embereket, az együvé tartozás érzése pedig mindig jótékony hatással van a társadalomra; szebbé, érdekesebbé tette az ifjuság viruló napjait, emelte, nemesítette a barátság fogalmát, szóval az udvari szolgálat emlékei jótékony hatással voltak az egymás után jövő nemzedékekre. De meg kell vallani, hogy ez intézménynek volt sikamlós oldala is, aztán némelyek túlzó servilismust találtak ez udvari bejárói szolgálatban. Voltak olyan büszke főurak is, kik nem küldték udvarba gyermekeiket.
Valóságos: gentilshommes de Robe.
Úgy látszik, hogy a bejárói szolgálat nagy részben rendszeres volt, fizetéssel járt s volt rangfokozat is; de a mint fentebb is említém, voltak önkéntes ideiglenes bejárók is, kik magok költségükön töltöttek bizonyos, rövidebb-hosszabb terjedelmű időt az udvarnál, hogy az udvari szokásokat, a jó modort, divatos viseletet stb. eltanulják. Öltözetük mindig választékos, kissé feltünő, legtöbbször a fejedelmi család szineit feltüntető, s igen gyakran fényűző czifra volt. Hogy a szolgálattétel miben állott, erre nézve egyenes adatunk, például valami szabályzat, szolgálati könyv vagy valami eféle minél kevesebb van, s leginkább csak közvetett adatok állnak rendelkezésünkre. Némi tájékozást nyujthatnak a Kemény János, Haller Gábor és Cserei Mihály feljegyzései s aztán a magánlevelezésekben elszórt egyes adatok. Ezekből látjuk, hogy lovaglásban, vívásban, lövésben, ugrásban, birkózásban, futásban gyakorolták magokat s egyik fő igyekezetök volt a tisztaság, nemcsak személyök körül, hanem általában. Látjuk, hogy az úrfiak szobát takarítottak, leporozták a bútorokat, képeket, különös gondot fordítottak az asztali arany, ezüst és kristály edényeknek nemcsak tisztán, de fényesen tartására s a mint sorosak vagy naposak voltak, az úr vagy az úrasszony személye körül forogtak, előszobájában álltak, fogadták s bejelentették a tisztelgőket, látogatókat úgy, mint a kérelmezőket. Uraik közelében őrködtek vagy aludtak, felügyeltek a kedvencz állatokra, kutya, papagály, majom, holló, vadászebekre stb. Gondoskodtak, hogy az úr ruhái, fegyverei tisztán álljanak, vadász, halász, madarász készletei rendben legyenek. Ünnepélyeknél, trónba iktatás, lakodalom, keresztelés, udvari fogadtatás, követek fogadása s más ily alkalmaknál díszben öltözve helyezkedtek urok személye közelében; az elöljárók ajtókat nyitottak, a kisérők betették. A bizalmasabbak, ügyesebbek bibliát vagy más könyvet olvastak, ostábláztak, malmoztak, diktálásra magánleveleket irogattak. Elkisérték uraikat a templomba, s gyalog vagy lóháton s távolabbi helyre jól fegyverezve kisérték uraikat látogatásra, vagy sétáikban, kilovaglásaikban; kisebb-nagyobb utazásaiknál szálláscsinálás végett félnappal, egy nappal előre mentek.
Egy szóval egyaránt szolgáltak szükséges dolgok elvégzésére s az udvar díszének – s uraik és úrasszonyaik mulatságának emelésére.
A mint egy-egy fejedelem vagy fejedelmi család (Báthory, Bocskay, iktári Bethlen, Barcsai, Rhédei, Rákóczy, Apafy, Thököli) trónra emelkedett, mindenik új aristokratiát teremtett vagy emelt fel maga körül. Ez új aristokratia fiai aztán persze ott nyüzsögtek a földi boldogság és szerencse tűzhelye körül, a hol az ifjúság, szépség, vitézség és bátorságnak illő helye is volt. De meg volt helyzetöknek is az az árnyoldala, hogy a tudás fájának gyümölcséből bővebben étkezhettek.
Közelről tekintve az udvar nem volt oly varázsos, a fény, gazdagság nem volt oly utolérhetetlen, az egyének nem voltak oly emberfelettiek, a talentumok, a tehetségek nem voltak oly nagyok, a képességek nem oly kitünők, sokszor pongyolában is mutatkoztak előttük, sőt gyakran forgott szemök előtt a dolgoknak viszálya is, miből önként következett az összemérés, összehasonlítás, a nagyravágyásnak első megszülemlése, feltámadása, növekedése és megcsökönösödése, s bátran lehet kérdezni, hogy példáúl a fönnebb említetteknél, Jósika Istvánnál, Kemény Jánosnál, Haller Gábornál, Béldi Pálnál, kik pályályokat mind természetellenesen, úgyszólva mind erőszakos halállal idő előtt végezték, az oly sokszor megokolhatatlan és kiirthatatlan nagyravágyásuk nem ott született-e a fényes jövőt csillogtató, parádékkal teljes s szerénynek csak látszó bejárói hivatalban?
Béldi Pál is már ifju, már bejáró korában magába szívta azt a hitet, hogy ő semmivel sem rosszabb akárki fiánál. Hát ha még hozzá veszszük, hogy II. Rákóczy György kor- és tanuló társa, nem volt az az ember, ki akár távolból, annyival inkább a közelről nézőkre nézve valami szerfelett való tekintélyt tudott volna támasztani és fentartani; föltehetjük, hogy ha nem is barátság, de jó czimboraság volt köztük.
Béldi II. Rákóczy György udvarában 1653-ban főasztalnok lett, 1655-től kezdve pedig Háromszék főkapitánya, mert az 1655 febr. 20-án kelt 25. t. cz. szavai szerint Béldi Pál Háromszék főkapitánya küldetett ki, hogy Maros-Szék és Parajd helység lakosi közt bizonyos havasi ügyekben fennforgó villongásokat lecsendesítsen. Egyszersmind a katonai pályán is magas rangot foglalt el Béldi s általában a fejedelem közvetlen szolgálatában kellett több időt töltenie, mert midőn 1667-ben I. Rákóczy Ferencznél kérelmez, atyjánál tett hosszas hű szolgálataival okadatolja. De nemcsak hű és hasznos udvari ember, hanem másfelől szorgalmatos mezei gazda is volt Béldi s nejével együtt, ki maga is ép oly kitünő mezei gazda, mint gazdasszony volt, mindent elkövetett jószágai szaporítására, jó rendben tartására s jövedelmei nagyobbítására. Meg kell azonban vallanunk, hogy jobbágyaival, cselédjeivel való bánásmódban, Béldi sem volt jobb, mint kortársai. Épen olyan zsarnok volt, mint Bánfy Dénes, vagy Kapi György, Wesselényi Ferencz a nádor, vagy Zrinyi Péter a horvát bán: szóval, mint minden XVII. századi magyar úr Pozsony városától Bodola váráig.
4. BODOLA. A BÉLDIEK UDVARHAZA.
Később még lesz e tárgyról szó, itt csak a Terbuly János jobbágy esetéről teszek említést, melyhez hasonló majd minden nagy udvarban fordúlt elő. E jobbágyot ugyan is valami kisebb csinjáért megverette Béldi Pál, de oly kegyetlen módon, hogy az illető bele halt. Az eset az 1647-ik év folytán történhetett. De vagy az ember valami jelentékeny egyéniség – nagy családú, nagy rokonságú jobbágy volt, vagy az eset felette igazságtalan, mert híre erősen terjedett és sok felé zúgatták, úgy hogy az esetet nem lehetett annyiba hagyni. Végre Béldi összehívta a Terbuly rokonokat s velök kibékült, azaz a rokonok 1647 febr. 7-én Kispál Bálint és Nagy István tanuk előtt kijelentették, hogy Terbuly János nem azért halt meg, mintha Béldi Pál keményen megverette volna. Ugyan e vádról az elhaltnak öcscse Terbuly Miklós is lemond s ezért felvesz 5 frtot. Ugyan csak ezen módon pénzt vesz fel az elhaltnak felesége is, mondván mint az öcs: «Salva conscientia mondhatom férjem nem a veretés miatt halt el, de ha valaki condemnálná, azért leválom az pénzt, hogy én elengedem».*
Az eredeti okiratok a gróf Béldi Ákos méhesi levéltárában. Hasonlítsd össze ily czímü értekezéssel: «Wesselényi Ferencz gyilkossági vád alatt» a Századok 1875. évi folyamában.
Különben II. Rákóczy György uralkodásának kezdete elég alkalmas volt arra, hogy családalapító, vagyonszerző, szorgalmatos, de a mulatságot is szerető ifju pár a maga kedvteléseinek is élhessen. Ez időben, azaz 1657 előtt születtek gyermekei is Kelemen, Dávid, József és Zsuzsánna.*
Világos abból, hogy tatár fogságából kiszabadulása után három hónappal azaz 1661 okt. 30-án kelt s hozzá intézett levél így végződik: «Isten tartsa meg Kdet asszonyommal és szerelmes magzatival együtt».
Mig aztán az idő rájárt s II. Rákóczy sietett amaz útjára, mely őt bukásra s végenyészetre, országát nagy szerencsétlenségbe s leghívebb követőit a legnagyobb nyomorúságba a tatár rabságba vezette.
Ez időben Béldi Pál még fiatal ember volt, de az udvarnál már volt befolyása s ennek hire is volt az országban, a mint azt Kamuthi Lászlónak Drágban 1656 julius 11-én kelt leveléből láthatjuk, melyben Béldi Pált mint sógorát felkéri, hogy a fejedelemnél legyen jó törekedő érette, mert úgy hallja, hogy a fejedelem az udvari jószágot, mely Kamuthi Istvánról és Kamuthi Mihályról jutott reája és öcscsére Kamuthi Farkasra, öcscse sinistra expositiójára egyedül öcscsének adta marháival együtt; mint lehetett ő, nem tudja? stb. Azután «date panem Belisario, quem virtus excusserat» idézettel kevés vetni való buzát kér, mert Udvariban elvették a gabonáját, Drágban pedig elverte a kő (azaz a jég). Sőt nehány juhot is kér. *
E levélnek czíme így hangzik: «Az tekintetes nemzetes Béldi Pál uramnak, az mi kegyelmes urunknak ő ngának főkomornyikának. Háromszéknek fökirálybirájának, nekem bizodalmas jóakaró sógoruramnak adassék». Béldi István úr levelei közt Marosvásárhelyt.
A másik levél is, mely ugyanezen évből fenn maradt s mely Ádámoson julius 27-én kelt, csak minden irányban kiterjedő figyelmét s gondos felügyeletét mutatja, ugyan is valami kisebb udvari hivatalnoknak az özvegye Barcsi Borbála arról értesíti, hogy kérésére idezárva küldi néhai férje conventiójának igaz pariáját. Mindkét levél írója Béldi udvari befolyására számít, a mivel bizonyára birt is, de nem oly mértékben, hogy a fejedelem, vagy általában az udvarnak például külföldi politikájáért felelősségre vonhatnók.
Az 1657-ik év egyike Erdélyre nézve a legszerencsétlenebb éveknek. A lakosság legértékesebb részéből, a fegyverfogható s harczra képes – ifju és középkorú – osztályból közel 15 ezer ember lett a tapintatlanúl kezdett lengyel háború áldozatává. Sok száz főúr és vitéz harczos – kik vigan siettek a dicsőség mezejére – örökre oda maradt, soha sem látta többé hazáját s a kik évek mulva visszatértek is, részint nyomorékok, részint kedélybetegek, részint pedig elszegényedett koldusok voltak. Mikor már mindenki látta s tudta, hogy a hadjárat mily szerencsétlenül ütött ki, mindenki azt a kérdést kezdte feszegetni, hogy ki kezdte, ki vitte bele a fejedelmet, ki tanácsolta, a kormánytanács tudtával történt-e? s több efféléket. Az csak hamar kiderült, hogy a háború esete a tanácsban nyilvánosan előterjesztve sem volt, tehát meg sem vitattatott. Minthogy pedig a kezdeményezés, az ügy tanácslása, sőt az egyszerű helyeslés, beleegyezés nagy felelősséggel járt, senki sem akarta magára vállalni. Az ország népe vádolta először Bánfy Dénest, mert ő a fejedelemmel jókor haza menekült; aztán vádolta a helytartóúl itthon hagyott Barcsai Ákost, aztán Rhédei Ferenczet s végre Kemény Jánost is, – szóval a kiről észre vette, hogy valami hasznot húz az eseményekből, mindeniket azzal vádolta, hogy ő kezdte, ő tanácsolta a háborút, hogy a fejedelmet elpusztítsák vagy kegyvesztésbe kerítsék a fenyes porta előtt, az ország népét terrorizálják s magoknak hasznot halászszanak a zavarosban. De a tanácsurak, Bánfy Dénes, Barcsai Ákos, Rhédei Ferencz, Kemény János egyaránt azt beszélték és írták is mind, hogy ők ugyan nem tanácsolták a fészkelődő háborút s így nem okai a szerencsétlenségnek. De hiszen a kezdeményezésnek ez általános megtagadása legalább is várható és természetes is volt, sőt a logikai törvények szerint még az is ide tartozik, hogy egyik-másik kijelentse, hogy: «ő azt sem tudta, hová indulnak; és hogy a fejedelmet azzal vádolják, hogy ismeretlen titkos tanácsok útján járt».
A fejedelem egyszer belerögződvén a lengyel korona bírásának hivságos nagyravágyásába, tekintve a fényes porta tiltakozását, továbbá az országrendek conservativ gondolkozásmódját s még a szükségesekben is meglehetős fösvénységét, jól látta, hogy rendes nyilvános úton és törvényes módon kedvét nem töltheti, tehát a főbb urak tetszését és beleegyezését négy szem közt szerezte meg, így megkönnyítette amazok külső lelki ismeretét s megszerezte magának a működési szabadságot. Azonban amaz élénk, nagy és hiú reményekkel ábrándozó, jókedvű büszke táborban minden egyes katona tudta, hogy a lengyel korona után kapdosnak s minden jó nemes legény azt hitte, hogy valami nagyobb lengyel nemesi rang- vagy valami lengyel donatióról szóló okirat már-már a tarsolyában ropog.*
Béldi Pálról mindazok, kik e hadjáratról írtak, nagyon keveset beszélnek, alig hogy nevét emltik, mint például Kemény János Önéletírásában; a kik pedig a Béldi életrajzát írták, egyetlen szóval sem említik, hogy Béldi Pál részt vett volna a lengyel hadjáratban s a hadjáratot követő tatárrabságban. Báró Orbán Balázs pedig két Béldi Pált csinál («Székelyföld leírása» III. k. 200. l.), egyiket a ki részt vesz a lengyel hadjáratban s ott el is vész (?), a másikat pedig, a ki Apafy ellen lázong: holott csak egy Béldi Pál volt.
Béldi Pál mint előkelő úr, udvari fő étekfogó, főkomornyik, Háromszék főkapitánya s lovassági parancsnok vesz részt a hadjáratban, melynek ha nem is kezdeményező tanácslója, de mint vitéz fiatal ember, bizonynyal pártolója és kedvelője volt. De az első nevezetes kirándulása felette rosszúl sikerűlt. Mert nem veszett el ugyan a lengyelországi posványok közt, sem a harczok küzdelmeiben, de nem is térhetett vissza övéihez; szép felesége, kedves gyermekei hasztalan epedtek utána Bodola várában, őt messze tájakra vitte balvégzete, nyolcz-kilencz ezredmagával rabságra hurczolta a tatár.
Vége lett egy időre a szép erdélyi úri életnek, vége az udvari kegynek, befolyásnak, kényelemnek és örömöknek; vége annak az ezerszálú személyes érintkezésnek az udvari társas életben, mely ha egyszer elfordul, vissza nem igen tér, minden régi viszonynak vége az ő magánéletében s vége a békének, nyugalomnak az országban. Mikor az a tábor szervezkedett (1656), összegyűlt és elindúlt (1657-ben), Erdély a béke országa, a nyugalom, a boldogság földje volt. Mikor Béldi haza tért (1661 junius), kipusztított birodalom, vérrel áztatott harczi tér, nyomor, szenvedés, visszavonás, zürzavar hazája. A lefolyt rövid idő alatt már a negyedik új fejedelem küzdött a trónon, a Bécs pártolta Kemény János, de ez a töröknek nem kellett s az ötödik fejedelem már a trón lépcsőin ágaskodott.
Annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy tulajdonkép ez időtől fogva kezdjük ismerni Béldi Pál életét részletesebben, minthogy ez időtől fogva bővebben is találhatunk adatokat mind magánéletéről, mind a közügyekben való részvétéről.
