II.
II.
(1501–1504.) Beatrix Nápolyba érkezik; ünnepélyesen fogadják; a Castello Capuanóban lakik; ott levő rokonai. Az újabban ismét betört franczia sereg közeledik Nápolyhoz; a spanyol és franczia király egyetértése nyilvánvalóvá lesz. Capua bevétele és kifosztása eldönti a királyság sorsát; Federigo király trónját vesztve Ischia szigetére, majd Francziaországba költözik; Beatrix, sógornéja Isabella királyné és unokahúga, az özvegy milanói herczegné Ischia várába vonúlnak; a francziák és a spanyolok osztoznak Nápoly birtokán. A királynak ischiai élete, ottani környezetök; Beatrix levelezése Hipolittal; hozománya visszaszerzésére nincs kilátása; Hipolit a capuai érsekség jövedelmének átengedésével segíti. Ulászló nőűl veszi Candalei Annát. A francziák és spanyolok között egyenetlenség tör ki; Isabella királyné elhagyja Ischiát s férje után Francziaországba megy; az ischiaiak a spanyolokkal tartanak; Gonsalvo de Cordova kiűzi a francziákat Nápolyból. VI. Sándor hirtelen halála; átmeneti pápáúl III. Piust, ennek csakhamar bekövetkező kimúlta után II. Juliust választják pápává. Beatrix és Isabella herczegné beköltöznek Nápolyba, odajönnek Beatrix mostohaanyja s mostohanővére is; a «szomorú királynék udvara» a spanyol uralom pártfogása alatt.
Huszonnégy, magyar uralmi területen töltött, örömben és dicsőségben s azután megalázásokban és sanyarúságokban gazdag esztendő után Beatrix visszatérőben volt nápolyi hazájába, családjához, melynek köréből időközben kidőltek azok, kikhez legtöbb szeretettel ragaszkodott s mely utolsó harczát vívta a bukás elutasíthatatlan végzete ellen. Nem jött már hatalomban, dicsőségben osztozni, csak részt venni a nagy temetkezésben.
Nem tudjuk, hogy mely napon és hol érintette először a nápolyi területet; csak valószínűnek kell tartanunk, hogy a mint egykor Manfredoniában szállt hajóra, úgy most is ott kötött ki. 1501 márczius 16-ikán, hétfői napon, az esti órákban érkezett meg, Aversa felől jövet Nápolyban; bátyja a király személyesen ment néhány mérföldnyire elébe s fényes kísérettel hozta be a városba; vele voltak Montoro és Popoli grófjai, Giordano Orsini a Carlo királyi herczeg. A királyné saját kísérete kilencz kocsiból állott; ő maga nem özvegy, de férjes asszony módjára volt öltözve.*
Fuscolillo id. m. (Arch. Stor. Nap. I.) 65. l., u. itt lásd B. Capasso megjegyzését, mely az érkezés napját tisztázza; lásd még Notar Giacomo id. m. 237. l., Passero id. m. 124. l., Diario di Silvestro Guarino d’Aversa (Giannone, Raccolta di varie Croniche I.) 237. l., Cronica anomina dall’ anno MCCCCXCV all’ anno MDXIX (u. ott) és Cosenza id. m. (Nap. Nobil. IX.) 108. l., végűl a Corona-Confuorto-féle kéziratot a nápolyi nemz. könyvtárban.
Valószínű, hogy Beatrix már ebben az időben a Castello Capuanoban kapta lakását,* hol azután élete utolsó éveit töltötte. Ez a vár, – melynek akkori kinézésére a mostaniról majdnem semmi következtetést sem vonhatunk, mert az 1688-iki földrengés és átalakítások egészen kivetkőztették régi formájából,* – a Beatrix távolléte alatt is nagy változásokon ment keresztűl; leánykorában még a város körfalán kívül feküdt s önálló vár jelentőségével bírt, 1484 óta a város terjedése következtében a falakon belül kerülvén, rendes lakóhelye lett a trónörökösnek, sőt koronkint a királyi pártnak is.* Az elhúnyt Alfonso, Beatrix bátyja még trónörökös korában nagyszerű építkezéseket hajtatott itt végre, részben Giuliano da Majano által: a keleti irányban fekvő kertet megnagyobbíttatta, abban egy új palotát építtetett, a Duchesca nevűt, nagy istállóval, lovaglótérrel, ugrókúttal s egyéb épületekkel; ebben falképeken örökítette meg atyja életének nevezetes mozzanatait, mely festményeket Sannazaro megéneklésre méltatta.* Ebben az időben keletkezett a Castello Capuano szomszédságában lévő szép Porta Capuana is.
Így írja a Corona-Confuorto-féle id. kézirat. Ben. Croce szerint (Isab. d. Balzo 60. s köv. l.) a Cast. Capuano 1497–8-ban a királyi család lakóhelyéűl szolgált s a Castel-Nuovoban a két Giovanna, az özvegy királynék laktak; azonban 1501-ben a király már ez utóbbi várban székelt. Estratti di Schede notarili (Filangieri Documenti IV.) 172. l. Notar Giacomo (id. m. 239. l.) szerint is a Federigo akkor született fia a Cast. Nuovoban jött világra.
Arch. Stor. Napol. XXX. 142. l.
F. Nunziante czikke: «Castel Capuano» a Napoli Nobilissima II. évfoly. 113. lapján; Ben. Croce a most. id. helyen.
Summonte id. m. III. köt. 6. könyv. 503. l. Reumont, Die Carafa, II. 33. l. Gius. Ceci: Nuovi Documenti su Giul. da Majano etc. Arch. Stor. Nap. XXIX. 784. s köv. l.
A királyi család tagjai közül Beatrix Nápolyban találta a királyon kívül az azon idő szerinti királynét, Isabella del Balzot, Altamura herczegének leányát, ki, mint tudjuk, előbb jegyese volt a Beatrix öcscsének, a Magyarhonban járt Francesconak s ennek korai halála után az idősb királyfihoz, Federigohoz ment férjhez, hogy vele – váratlanúl – maga is trónra jusson; a nemeslelkű királyné sorsának gyászos forgandósága egy egykorú nápolyi költőt róla szóló epos megírására lelkesített.* Továbbá ott volt a két özvegy királyné, anya és leány, a «szomorú királynék», mint magukat nevezték, az akkori spanyolországi szokásnak megfelelően, mely az életkörülményekre vonatkozó jelző használatát a név előtt gyakorivá tette.* Mindkettő a Giovanna nevet viselte; az egyik Beatrix mostohaanyja volt, bár nála alig idősebb, Aragoniai János leánya s az akkor uralkodó spanyol király nővére, ki rossz szemmel nézte Federigonak trónra emelkedését, mert férje unokájának, Fernandónak korai kimúlta után annak özvegyét, az ő leányát tartotta a Nápoly fölötti uralomra jogosúltnak.* Ez az ifjabb Giovanna akkor még csak 21 éves volt s már öt éve özvegy; mindkettejök regényesen szomorú helyzetét szintén költőileg énekelte meg egy spanyol kortársuk, szép, népies verses regényben, mely azonban kettejök alakját egybeolvasztotta; ebben a költeményben Beatrix királyné is, mint szomorúságuk osztályosa, említve van.*
Lásd Ben. Croce id. művét: Isabella del Balzo, in un inedito poema sincrono.
Ben. Croce: La Corte delle tristi Regine a Napoli. (Arch. Stor. Nap. IX.) 354. l.
Caputo id. m. 58. l.
«yo lioré una sua hermana,
que era le reina de Hungaria.»
que era le reina de Hungaria.»
Ben. Croce legutóbb id. művében 356. l.
170. A CASTELLO CAPUANO NÁPOLYBAN.
(G. L. M. fényképfelvétele után rajzolta Richter Aurél.)*
A Castello Capuano Nápolyban. (613. l.) G. L. M. fényképfelvétele után rajzolta Richter Aurél.
A szomorú özvegyek e körének egyik ékessége volt Aragoniai Isabella, a férjét és uralmát vesztett s a francziák által fiától is megfosztott milanoi herczegné, a Beatrix unokahúga; még fiatal és szép, tele szellemmel és költői hajlamokkal, kinek ifjabb leánya, Bona később lengyel királynévá lett; az ő lelkületét a «Cortegiano» irója a szenvedésnek tüzében kipróbált aranynak mondja, egyes krónikások azonban alakját leányáéval együtt később szívesen tették sikamlós szerelmi történetek központjává.*
Castiglione, Corteg. II. 52. l. Litta id. m. XV. füz., V. tábla. Ben. Croce: Napoli dal 1508 al 1512. (Arch. Stor. Nap. XIX.) 148. l. Isabella költeményeit Bellincioni kiadta Milanóban, 1493-ban; Vecchioni előszava Passerohoz 110–111. lap.
A Beatrix érkezése utáni első időben a nápolyi udvar és ő maga is a háború közeledő veszélye ellenére látszólag gondtalanúl élvezték az együttlét, a családi élet s az őket még környező fény és hatalom örömeit. Beatrix vidám hangulatú leveleket írt néhány magyarországi hívének s ferrarai rokonának, amazokat pártfogásába véve a nápolyi királynál, emezeket az udvari eseményekről értesítve.* Május 25-ikén Isabella királyné fiút szült, ennek keresztelése nagy fénnyel ment végbe június 6-ikán a Castello Nuovoban; ez az utolsó, még a trón bíborában született Aragoniai ivadék a keresztségben Cesare nevet kapott; a keresztanyai tisztre a király nővérét, Beatrixot is fölkérte, e tisztségben azonban osztoztak vele az özvegy milanoi herczegné és Terranuova herczegnője. Keresztapákként a spanyol és a velenczei követ szerepeltek, tehát két oly hatalom képviselői, melyek néhány héttel később már nyilt ellenségekként állottak a nápolyi királylyal szemben.*
Beatrix 1501 május 20-ikáról Nápolyból kelt levele bizonyos Antonio de Savorhoz (a név a papir romlása miatt csak hiányosan olvasható) a Nemzeti Múzeumban és június 7-ikéről a Cast. Nuovoból kelt levele Sigism. d’Estéhez a modenai levéltárban.
Beatrixnak fennebb idézett Sigism. d’Estehez intézett levele még Marchese del Vastohamonét, Notar Giacomo pedig (239. l.) Prospero Colonnát nevezi meg keresztapaként; lásd még: Passero id. m. 124. l. és Fuscolillo id. m. 66. l.
Már májusban egyes lázadók bebörtönözésével kellett Federigonak a kezdődő bomlás ellen küzdenie.* Június végén a franczia sereg már nápolyi területen állott s nemsokára kipattant a titok, hogy a nápolyi Aragoniaiak nemcsak hogy nem számíthatnak a francziák ellenében spanyolországi rokonaik támogatására, hanem ellenkezőleg, a franczia és spanyol király már régen megegyeztek a nápolyi királyság területének kettejök között leendő fölosztása iránt. E fölosztást, mely szerint Nápoly mint székváros a körülfekvő területtel együtt a franczia király birtokába jut, Apulia és Calabria ellenben Siciliához, tehát a spanyol király uralmi területéhez csatoltatnak, a pápa is megerősítette, a minek jeléül Cesare Borgia csatlakozott a betörő franczia csapatokhoz, remélve, hogy ha már maga nem lehet Nápoly urává, kedve szerint fog dühönghetni a nápolyi területen. Katholikus Ferdinánd hadvezére, Gonsalvo, ki Calabriát védelem czímén tartotta megszállva, bár tagadásba vonta a létrejött egyezséget, meg sem mozdúlt, mikor a francziák már Capua felé vonúltak.*
Passero, Fuscolillo id. h. Notar Giacomo 238. l.
Notar Giacomo id. m. 239. l. Muratori, Annali XLVII. 13. s köv. l. Gregorovius, Geschichte etc. VII. 441. s köv. l.
A szerencsétlen Federigo ekképen magára hagyatva, mégis megkísérlette daczolni a végzettel; június 29-ikén maga ment Capuába a város kellő megerősítéséről gondoskodni s Fabrizio Colonna vezetésére bízta a védelmet; Nápolyban és Capuában a bárók, nemesek és városi polgárok összegyűlve a templomban, ünnepélyes eskűt tettek az oltári szentségre, hogy királyuk mellett híven ki fognak tartani.* De ez a fogadkozás csak leplezése volt a valódi elszántság hiányának. Capua már július közepén alkudozásba bocsátkozott a franczia sereg vezetőivel a tisztességes megadás föltételeire nézve s mialatt a tárgyalás folyt, a francziák július 24-ikén árulás következtében váratlanúl betörtek a városba s azt irgalmatlanúl prédájokká tették. Gyilkoltak, erőszakoskodtak és raboltak, nem kímélve öregeket, gyermekeket, nőket; a nekivadúlt idegen harczosok féktelenkedései elől sok nő a halálban keresett menedéket, azok közűl, kik a Cesare Borgia hatalmába kerültek, ez a negyven legszebbet magának választotta ki, – hogy neki se legyen kevesebb, mint a török szultánnak, – a többit pedig katonáinak szolgáltatta ki. Fabrizio Colonna s a város és a helyőrség többi főbbjei fogságba kerültek s csak terhes váltságdíj fejében nyerték vissza szabadságukat. A lemészároltak számát az egykori krónikások több ezerre teszik.*
Notar Giacomo 240. l. Fuscolillo id. h. Passero 125. l.
Notar Giacomo id. m. 241. l. Summonte id. m. III. köt. VI. 535. s köv. l. Muratori: Annali id. köt. 15. s köv. l.
Capua rettentő sorsa eldöntötte az egész királyságét; a rémület hatása alatt Nápolyban többé senki sem gondolt ellenállásra. Már a következő napon megkezdődött a városi lakók menekülése Ischia szigetére, Sorrentoba s máshová. Ischiára menekűlt július 26-ikán Beatrix is, Isabella milanói herczegnő társaságában három gályán s nemsokára követte őket oda az egész udvar, a nemesség egy részével is, csak a két Giovanna királyné, az ellenséggel szövetkezett spanyol király nővére, s ennek leánya, vonúltak Palermoba, tehát spanyol uralmi területre.*
Notar Giacomo id. s köv. l.
Federigo egy, a bárókkal tartott utolsó értekezlet után, beléegyezett, hogy a megadás iránt tárgyalások indíttassanak meg d’Aubignyval, a franczia sereg fővezérével; azután érzékeny búcsút vevén híveitől, kiket maga oldozott fel hűségi esküjök alól, szintén Ischia szigetére hajózott, melynek várára nézve hat havi birtokjogot kötött ki magának, szabad elvonulás s ingóságainak megtarthatása mellett; az összes többi várakról lemondott, csak a hozzá híven ragaszkodó Tarantoban hagyta meg legidősebb fiát, a trónörököst s a Colonnákat megfelelő őrséggel. A vele szemben árulóvá lett spanyol királylyal minden érintkezést megtagadva, a franczia királyhoz fordúlt, megható levelet írván neki, melyben hivatkozott régi barátságukra, sorsuk hasonlóságára, mely mindkettejöket váratlanúl juttatta trónra s utalván arra, hogy Lajos királynak a gondviselés nagy és szép birodalmat adott, kérte, hagyja meg Nápolyt neki, bármily terhes adófizetés kötelezettsége mellett.*
Passero, Fuscolillo és Notar Giacomo az id. helyeken. Sigism. d. Conti id. m. II. 245. s köv. l. Muratori: Ann. id. köt. 17. s köv. l. Reumont: Die Carafa I. 34. l.
171. ISCHIA KIKÖTŐJE.*
Ischia kikötője. (617. l.) Eredeti fénykép után.
De a franczia király, elhatározta, hogy az Aragoniaiak uralmának Nápolyban véget vet; régi személyes barátságukra való tekintettel azonban fölszólította Federigot, jöjjön Francziaországba, hol bizonyos tartományok fejedelmévé hajlandó őt, saját hűbéreseként biztosított évdíj mellett megtenni. A szegény nápolyi királynak sorsa alig hagyott választást: el kellett fogadnia az ajánlatot s fájdalmas búcsút vevén családjától és hazájától, követve néhány hívétől, szeptember 6-ikán elvitorlázott Francziaországba, hogy onnan soha többé vissza ne térjen.*
Sigism. d. Conti és Notar Giacomo id. h.
Mialatt Nápoly az új urának való behódolás sietségével sem menekűlhetett a kétszeres megsarczoltatástól,* az Aragoniak bűnterhes végzete az ártatlan utódon teljesedett be, kinek sorsa az egykorú írók és költők tollából a gyász és panasz megható hangjait csalta ki; azok egyike, Sannazaro, híven elkísérte régi urát a számkivetésbe is.*
Muratori: Ann. id. h.
Lásd Chariteo műveit Percopo id. kiadásában; Trist. Caracciolo: De Variet. fortunae (Murat. Script.) 73. l.
Ischia, mely nemcsak ideiglenes menedékhelyűl, hanem mintegy harmadfél éven át lakóhelyűl is szolgált ezentúl Beatrix királynénak s a nápolyi udvar többi menekültjeinek, a nápolyi öblöt környező szigetek legnagyobbika s a természettől is legjobban megáldott. A mythos ezt a szigetet is bevonta abba a varázskörbe, melylyel a földnek ezt a csodás szépségű vidékét övezte. Ide helyezte a Lotos-evőket, kikkel Odysseusnak volt találkozása, sőt már az ősidőkben szerepet juttatott neki: Typhoeos titán, Jupitertől legyőzve, e sziget sziklás hegyében lelte börtönét, de vonaglása olykor rezgésbe hozza a földet; s csakugyan egész a legújabb időig Ischiát ismételve földrengések pusztították el. Az «Epome» hatalmas hegycsúcsa bizonyára vulkán volt régebben és egy kerek kráter helyét jelzi a sziget nevét viselő városka kikötője is. Vulkáni eredetre vallanak a hegy üregei, a hővíz-források, a tüzes bor s a buja növényzet is; a hajdan Aenariának, majd Zerbinek nevezett Ischia természeti szépségei, üde levegője, virágillattal, madárdallal csábító ligetei már a régieket is vonzották s azokat a Beatrix kora költői is szívesen magasztalták.*
G. B. Carafa: Historie d. R. d. Napoli 205., 256. l. Summonte id. m. III. 456. l. Enea Irpino di Parma a XVI. század elején (lásd Ben. Croce: Un Canzoniere d’ Amore per Costanza d’ Avalos, Napoli 1903, 7–8. l. Ischiát így írja le:
«Spiran’ l’amate e liete aure seconde
Per questi aprichi colli e verdi rive:
Qui del bel suon de le fresche acque vive
S’ accorda il murmurar de le sals’ onde;
Qui con soavi noe alte e gioconde
Cantan’gli augelli alle belle ombre estive;
Qui tra bei lauri, faggi e sacre olive
Odess’ il tremolar de le lor fronde.
Per questi aprichi colli e verdi rive:
Qui del bel suon de le fresche acque vive
S’ accorda il murmurar de le sals’ onde;
Qui con soavi noe alte e gioconde
Cantan’gli augelli alle belle ombre estive;
Qui tra bei lauri, faggi e sacre olive
Odess’ il tremolar de le lor fronde.
Qui fassi l’ aer lucido e sereno,
Acceso d’un immenso e chiaro zelo,
Ch’ č d’una calda e nova virtů pieno,
Benché qui scaldi amor dal terzo cielo,
Qui giŕ nol sente un bianco e vago seno,
Ove č l’ estate, non che’l verno, il gielo.»
Acceso d’un immenso e chiaro zelo,
Ch’ č d’una calda e nova virtů pieno,
Benché qui scaldi amor dal terzo cielo,
Qui giŕ nol sente un bianco e vago seno,
Ove č l’ estate, non che’l verno, il gielo.»
A magyar irodalomban beható ismertetését bírjuk Ischia szigetének b. Lakos Jánostól «Vándor szünórái» czím alatt (II. Nápolyi levelek) 1839-ben Pesten névtelenűl kiadott útleírásaiban.
A sziget egykor valószínűleg összeköttetésben volt a szomszédos kis Procidával, ez pedig a szárazföldnek az Odysseus trombitásáról Capo Misenónak elnevezett hegyfokával; talán vulkáni kitörések süllyesztették el a lánczolat egy részét s alkottak a szárazföld nyúlványából szigeteket, s az Ischia keleti csúcsán szemben Procidával, egy nyíllövésnyire a szigettől a tengerből kiemelkedő szirt talán ennek a lánczolatnak a maradványa. Ezt a szirtet ma kőhíd köti össze magával a szigettel, de régebben nem volt állandó átjárás itt, csak koronkint lenge fahídat építettek, melyet azután, ha ellenség fenyegetett, könnyen lebonthattak; ezen a magányos szirten épűlt ugyanis az Aragoniaiak joggal bevehetetlennek tartott vára,* mely ma is látható: a legmerészebb és a legregényesebb fekvésű tengeri vár, olyan a minőnek Uhland, a költő képzelhette azt, melyet balladájában megénekelt.
A. Di Costanzo Storia Napoletana, Aquilla, 1582, 329. l. G. B. Carrafa id. h. Viaggio Pittorico nel Regno delle due Sicilie (kiad. Cucinella és Bianchi a XIX. század elején) 117. l.
A várat hordozó szirt a hídon kívűl minden oldalról megközelíthetetlen és úttalan; a hídfőre egy sziklakapú nyílik, ezen át egy, a szirtbe vájt, kígyózó alagút-ösvény visz föl a várba; ezen az úton öszvér hátán vihették föl, vagy emelőgépekkel vonhatták a magasba az építőanyagot is, melyből a vár alakúlt. A ki itt lakik, az magát valósággal elszakadtnak érezheti a földtől, a tenger és szél zúgásán kívűl más hang nem hatol hozzá.
Ebben a várban lakott Beatrix, szomorú menekülése osztályosaival. Derűlt napokon láthatta innen a Vesuviót s alatta azt a várost, mely szülte, dajkálta, azt a paradicsomi tartományt, mely addig az ő büszke nemzetségét uralta, s mely most lomhán hódolt azoknak, kik őt és családját elűzték apáik trónjáról, befészkelték magukat az ő fényes palotáikba, hatalmas váraikba.
Ischiában Beatrix együtt találta magát sógornőjével, Isabella királynéval, és a másik Isabellával, a milanói herczeg özvegyével; most már mind egyenlőknek érezhették magukat: trónjuktól száműzve voltak mindhárman, özvegyekűl is voltak tekinthetők mind, mert Isabella királynétól elszakították férjét, hogy egy távoli országban adjanak neki oly menedéket, mely inkább fényes rabsághoz volt hasonlítható. A két Isabellának helyzete annyiban még mindig jobb volt a Beatrixénál, hogy gyermekeik voltak, kiknek egy része mellettök időzött, a távollevők után pedig legalább sóhajaikat küldhették; a királynénak három kis fia volt vele a szigeten, a herczegnőnek két leánya, de ezek egyike, az idősebb, Ippolita kevéssel később ott Ischiában meghalt.*
Notar Giacomo id. m. 239. l. Cosenza id. m. 108. l.
Azok a hű és elszánt lovagok, kik az új hatalomnak való meghódolás helyett a száműzetést választották, jobbára a trónvesztett király kíséretéhez csatlakoztak s vele Francziaországba költöztek; de Ischia várában maradt, mint annak parancsnoka, Innico d’Avalos és ennek hőslelkű nővére, Costanza di’ Avalos, Federigo del Balzo özvegye s Francavilla herczegnője, s mellettök nevelkedtek fiatal unokaöcscseik: Francesco Ferrante, Pescara marcheséje, a későbbi ünnepelt hős, a paviai csata győztese és Alfonso, utóbb Milano kormányzója. Mint gyermek ott volt a Pescarával már akkor eljegyzett Vittoria Colonna is, a késő renaissance legérdekesebb nőalakja s a Michel-Angelo egyetlen női ideálja, ki egykor özvegységének szomorú éveit szintén e szigeten volt töltendő.* Costanza d’ Avalos művelt szelleme s az irodalom iránti hajlama rokonlelkekre talált a fejedelmi hölgyekben s így könnyen érthető, hogy az ischiai száműzöttek csöndes udvarában koronkint a költők lantja is megpendűlt. A parmai Enea Irpino ebben az időben járt a szigeten s ottani benyomásait is megörökítette, valószínűleg Costanza d’ Avaloshoz intézett szerelmi sonetteiben,* melyek még a troubadour-költészet szellemében, inkább hódolat, mint szenvedély kifejezéseűl szolgálnak. Néhányan e dalok egyikét-másikát Beatrixra vonatkoztatják; a kapcsolat egyénisége és életeseményei s e sonettek között ki nem mutatható, de kétségtelen, hogy a parmai költő ischiai időzése mint a többi fejedelmi hölgyeknek, úgy Beatrixnak is szórakoztatására szolgált.
Ben. Croce: Canzoniere d’ amore 3. l. H. Thode: Michelangelo u. d. Ende der Renaissance II. 362., 371. l.
Lásd B. Croce most id. ismertetését.
172. ISCHIA VÁRA.*
Ischia vára. (621. l.) Eredeti fénykép után.
Félreismerhetetlen azonban a vonatkozás egy másik egykorú s még jelesebb költő néhány verse és a Beatrix személye s életének e szaka között. A már említett Benedetto Garethet értjük, a Chariteo néven ismert spanyol eredetű olasz poétát, ki az utolsó aragoniai királyok idejében magas államhivatalokat is viselt, bukásuk után egy időre Rómába vonúlt vissza, de már 1503-ban ismét megfordúlt Nápolyban s talán Ischián is, az Innico d’ Avalos halála idejében.* Ez, «Endimione», «Aragonia» és «Metamorphosi» czímű költői műveiben – valószínűleg az ischiai számkivetés idejében* – keseregve énekelte meg az Aragoniaiak sorsát is, az elűzött, a világban bújdosó királyt, királynékat és fejedelmi sarjakat, s két helyen emlékezett meg Beatrixról, mint Egeriáról, «két ország díszéről, királynak leányáról, király testvéréről és nejéről, a magyarok győzhetetlen és bátor királynéjáról,» az «Aragoniaiak dicsőségének nagy gazdagítójáról.*
E. Percopo, Il Chariteo 19, 37, 39. l.
U. ott 59, 160. l. Az itt olvasható adatok szerint tévesnek látszik G. Cosenza (id. m. a Nap. Nob. IX. 199. lapján 4. sz. jegyzet) föltevése, hogy Chariteo a szóbanforgó canzonékban Beatrix halálát siratja.
A szóbanforgó helyek a következők: Endimione, Canzone IV. 121–125. vers. a Percopo-féle kiadás (Le Rime di Ben. Gareth etc.) 272. lapján:
«Non č Canzon, chi piů cola et honore
Questo natal, che l’ Aragonia Egeria,
De l’ una et l’ altra Hesperia
Honor; soro di Re, figlia e consorte;
De gli Hungari Regina, invitta e forte…»
Questo natal, che l’ Aragonia Egeria,
De l’ una et l’ altra Hesperia
Honor; soro di Re, figlia e consorte;
De gli Hungari Regina, invitta e forte…»
továbbá a «Metamorphosi» II. Cantico-ja 49–51. verse (u. o. 39. l.):
«Ov’ č Beatrice, ov’č grande incremento
Del valor d’ Aragon? di Re sorella,
Figlia e consorte, et de lor gloria augmento…»
Figlia e consorte, et de lor gloria augmento…»
Mialatt az elhagyatott királynék száműzetésére a költészet igyekezett a regényesség fényét deríteni, közelükben Nápolyban Louis d’ Armagnac, Nemours herczeg, mint franczia alkirály új kormányzatot rendezett be és vérítéletekkel rémítette el a régi nápolyi uralom utolsó híveit, Calabriában és Apuliában pedig Gonsalvo de Cordova spanyol fővezér mint másik helytartó elfoglalta az utolsó ellenálló várat is, Tarantot s foglyúl ejtette Fernando calabriai herczeget, a Federigo király és Isabella királyné elsőszülött fiát. Ischia várának lakói láthatták elvonúlni a franczia hajórajt, mely Génuából jött, hogy a Nápoly körűl horgonyozóval egyesűljön.*
Notar Giacomo id. III. 244–245. l. Fuscolillo id. m. 69. l. Sig. d. Conti id. m. II. 298. l.
Beatrix levelezése a ferraraiakkal a nápolyi katasztrófát követőleg egy ideig szünetelni látszott, de arról bizonyosan volt módja értesűlni, hogy VI. Sándornak sikerűlt végre Ercole herczeg s családja hosszú ellenállását megtörni és hogy Alfonso trónörökös és Lucrezia Borgia között a házasság deczember 29-ikén Rómában megköttetvén, a fiatal herczegasszony tüneményes nászünnepélyek s farsangi fölvonuláshoz hasonló nászmenet után, melyet utóbb az urbinói udvarnál színpadon utánoztak, 1502 február 2-ikán bevonúlt Ferrarába, a hol megjelenése és lénye mindenkit elbájolt, s Ariosto és a többi ferrarai dalnokok költői magasztalásainak tárgya lett.*
Gregorovius, Lucr. Borgia 171–248. l. Ariosto, Ort. Furioso XIII. ének, 69–71. versszak. Az urbinói színpadi utánzatra nézve l. Growe u. Cavalcaselle. Raphael, sein Leben u. Werke Leipzig 1883. I. 159. l.
A Ferrarából a menyasszonyért Rómába jött, ötszáz lovast számláló küldöttség vezetője és szónoka Hipolit bíbornok volt, ki a nászajándékok átadását annyi kellemmel teljesítette, hogy a pápa is megdícsérte érte;* a nászmenethez azonban nem csatlakozott Hipolit, hanem Rómában maradt s itt vehette Beatrixnak január 14-ikéről Ischiáról hozzá intézett levelét,* mely az első, melyben már ő is fölveszi a névaláírási jelző spanyolos szokását s innentúl többnyire mint «infelicissima Regina» jegyzi alá leveleit. Több joggal mint ő, valóban, alig használhatta volna valaki e jelzőt.*
Gregorovius id. m. 221. l.
Modenai levéltár.
Lucrezia Borgia nápolyi Alfonso halála után s anyja, Vanoza Catanei is használták koronkint e jelzőt. (Gregorovius, Lucr. Borg. 159, 357. l.)
E levélben Beatrix sajnálatát fejezi ki, hogy az akkori körülmények között Hipolitot meg nem látogathatja, biztosítja őt változhatatlan anyai szeretetéről, melylyel nemcsak vagyonát, hanem életét és vérét áldozná föl érte, nem várva semmi egyéb viszontszolgálatot, mint a vérbeli köteléknek is megfelelő szeretetet. Ajánlja magát neki, kéri, el ne felejtse és kéri arra is, ajánlja őt alázatosan a szent Atyának, a pápának.
173. LUCREZIA BORGIA ÉREMKÉPE.*
Lucrezia Borgia éremképe. (623. l.) Müntz: Histoire de l’art pend. la Rem. II. köt. 273. l. Körirata: LVCRETIA BORGIA ESTEN(sis) FERRARIAE MVT(inae) REGI(i) DD. (domina.)
Hogy az őt erkölcsileg és vagyonilag megsemmisítő pápai ítélet után Beatrix ily alázatosan hajlott meg ismét a Szentszék előtt, annak nem nehéz magyarázatát megtalálni. Büszkeségét és daczát a sors és különösen a legutóbbi események teljesen megtörhették; vallásossága sem engedhette meg az őt bármily méltatlanúl sújtó apostoli szék elleni lázadozást; s azután tudnia kellett, hogy két dologban még esetleg számíthat a pápa elnézésére és jóakaratára: a perköltség kifizetése és hozományának visszaszerzése ügyében.
A perköltségekre nézve valószínű, hogy azokat Beatrix – kivéve az esetleg őt közvetetlenűl terhelőket, – sem addig, sem azután ki nem fizette; adat sincs rá s nehéz is elképzelni, hogy a közbejött körülmények között milyen eljárást indíthattak volna ellene? A hozományra vonatkozó követelése elől a magyar király és a rendek annál könnyebben térhettek ki, mert ő az országban maradni hajlandó nem volt; hogy azonban ő e követelést fönntartotta s annak érvényesítését a római curiától várta, azt különösen későbbi törekvése kétségtelenné teszi. És voltaképen ez a követelése nem is volt olyan képtelen és jogosulatlan, mint a minőnek a magyar rendek azt tekinteni látszottak. Tudvalevő példáúl, hogy bár Zsigmond király nejét, Cilley Borbálát botrányosan erkölcstelen élete miatt fogságba volt kénytelen vettetni, mégis Albert király halála után I. Ulászlót választási oklevélben kötelezték a rendek, hogy Zsigmond özvegyét ugyan az országba be ne bocsássa, de az országon kívűl tisztességes ellátásáról gondoskodjék.* Mikor Mátyás Podjebrád Katalinnal házasságot kötött, az ország rendei megfogadták, hogy ha a király nejénél előbb halna meg, özvegyét királynéhoz illően fogják ellátni.* A Mátyás halála után, mint láttuk, általánosan elterjedt a hír a királynak még életében kifejezett ama kívánságáról, hogy feleségének hozományát fizessék vissza s őt azután Isten hírével menni hagyják; és azóta is legközelebbi körében, Olaszországban hallhatta Beatrix, hogy példáúl Isabella özvegy milanói herczegnőre az iránta épen nem jóindulatú új herczeg, Lodovico Sforza, hozománya megtérítéseképen Bari herczegségét, melyet azelőtt maga bírt, átruháztatta; Isabella a herczegséget átvette, kormányozta is és annak birtokában utóbb a spanyol uralom is megerősítette őt.* A legsajátságosabb azonban, hogy adataink vannak, melyek szerint Ulászló maga elismerni látszott, még Beatrix távozása után is, ennek hozományára való ígényét, a mennyiben 1501-ben a felső bányavidéken mind nagyobb vagyonra és hatalomra szert tevő Thurzó Jánostól, a bányavárosok egyidejű elzálogosítása mellett 200.000 arany forintot vett föl oly czímen, hogy ez a Beatrix követelésének kielégítésére szükséges.* Hogy Ulászló pénzt akarván szerezni, a királynénak is lekötelezett Thurzóval szemben ezt az ürügyet használta, az valószínű, de miután egész sora az egykorú hiteles írásbeli adatoknak igazolja, hogy Beatrix mind haláláig hozományából semmit sem kapott vissza, azt kell hinnünk, hogy Ulászló e pénzt egészen más czélokra fordítota.
Kachelmann id. köt. 40. l.
Kaprinai id. h.
Litta id. m. 15. füz. V. tábl. Gregorovius, Lucr. Borg. 341–342. l. lásd még Lod. Pepe művének (Storia della successione degli Sforzeschi etc.) ismertetését az Arch. Stor. Nap. XXVI. évf. 103. s köv. l.
Lásd erre nézve Wenzel id. művét (II. Ulászló házasélete, Száz. 1877.) a 819–820. lapokon, továbbá Péch Antal id. művét (Alsó Magyarorsz. bányamív. tört.) I. 86. lapon, és Kachelmann id. m. III. 124. lapját.
174. I. ALFONSO FERRARAI HERCZEG ÉREMKÉPE A MODENAI MÚZEUMBAN.*
I. Alfonso ferrarai herczeg éremképe. (625. l.) A modenai múzeumban levő eredetiről Orlandini fényképe után. Körirata: ALFON(sus) ESTEN(sis) FERR(ariae) PRIN(ceps).
Habár Hipolit készségében alig kételkedhetünk s ő ebben az időben – saját embereinek véleménye szerint – a pápa különös kegyét bírta,* s Beatrix kívűle rokonának, Luigi d’ Aragona bíbornoknak pártfogására is számíthatott;* a VI. Sándor életében semmi nyomát sem látjuk annak, hogy a Szentszék az ő ügyét fölkarolta volna; s ép oly eredménytelenek voltak azok a lépések, melyeket egyes magyarországi hívei, kiknek állítólag sikerűlt Bakóczot megnyerniök, Ulászlónál tenni megkísérlettek.*
Bartolommeo de Verona levélfogalmazványa Ferrarából 1502 márczius 21-ikéről, a modenai levéltárban (T. Lardi levele mellett Disp. d. Orat. Ak. tört. biz. más.)
Enriconak, marchese di Geracenak, Ferrante természetes fiának a fia, 1497-ben lett bíbornok, 1519-ben Rómában halt meg. (Lásd Scipione Volpicella: Viaggia del Cardinal d’ Aragona, Arch. Stor. Nap. I. 106. l.)
Frater Dominicus, Beatrix káplánjának levelei Esztergomból Hipolithoz 1502 április 20-ikáról és június 5-ikéről a modenai levéltárban. (Nagy Iván-féle másolatgyűjt. a Nemz. Múzeumban.)
Pedig törekvését, a fölhozható jogi szempontokon kívűl kétségkívűl anyagi körülményei is igazolták. Az Aragoniai ház bukásával az ő helyzete, ki valószínűleg semmi vagy csak nagyon csekély vagyont hozhatott magával Magyarországból, kétségbeejtővé válhatott, annál inkább, mert Federigo magatartása az ő udvarához tartozók részéről körülbelűl kizárt minden közeledést a spanyol udvarhoz s Beatrix személyesen még kevésbé számíthatott Nápoly franczia urainak jóindulatára. Úgy látszik azonban, hogy a spanyol király kéretlenűl is kész volt rokoni hajlamába fogadni az Ischiára menekűlt fejedelmi hölgyeket; csak így magyarázhatjuk a Hipolit római környezetéből Ferrarába 1502 tavaszán küldött jelentést, mely szerint a spanyol helytartó, Gonsalvo, Apuliában biztosított bizonyos javadalmakat úgy Beatrix, mint milanói Isabella, s a foglyúl ejtett calabriai herczeg, Don Ferrante részére.*
Beltramo Costabili jelentése Rómából május 2-ikán, a modenai levéltárban. (Cart. Amb.)
Ha e közlés bírt is alappal, Beatrix új helyzetében bizonyosan nem nélkülözhette a Hipolit hathatós támogatását, melyre a múltban valóban rászolgált, s melyet ez nyújtani is képes volt. Hogy nagynénjét Ischia szigetén – mint némelyek föltételezik,* – vagy akár később Nápolyban is fölkereste volna, annak az egykorú levelezésekben nyoma nincs; gondoskodását azonban anyagi tekintetben is kiterjesztette reá. Hipolit ebben az időben élvezte az egri püspökségnek 16.000 dukátra s a milanói érsekségnek 14.000 aranyra tehető jövedelmeit,* a mi tekintélyes összeg volt akkoriban, ha figyelembe veszszük, hogy ugyanazon időben példáúl Carafa nápolyi bíbornok 10.000, Giuliano della Rovere bíbornok, a későbbi pápa, 20.000, a gazdag Ascanio Sforza pedig 30.000 arany jövedelem után volt a törökök elleni hadviselés költségeire adóval megróva.* A már régebben neki szánt, de a pápa ellenkező intézkedésével tőle elvont ferrarai püspökség csak 1503-ban nyílt meg Hipolit számára,* ellenben már 1502 júliusában neki adományozta a pápa a megüresedett capuai érsekséget, a mely egy római palota birtokával is volt összekötve;* ennek az érsekségnek a jövedelmeit engedte át Hipolit, hálája jeléül, Beatrixnak, a mi valószínűleg elég lehetett tisztességes megélésére, de «fejedelmi fényűzéshez módot», mint a bíbornok dicsőítői mondják, aligha nyújtott neki.*
Cosenza id. m. (Nap. Nobil. IX.) 108–109. l.
b. Nyáry A. id. m. Száz. 1870. 369. és 664. l.
Pastor id. m. III. 439–440. l.
Gams id. m. 691. l. Litta id. m. 39. füz. 12. tábla.
Burchard, Diarium III. 213. l. Muratori, Antich. Est. 274. l.
Muratori, Ant. Est. id. h. Alexandri Guarini funebr. Oratio in Hippolitum Estensem. IV. Idus Septb. 1520. 3. l.
A hírek közül, melyek a királyné ischiai magányába elhatoltak, talán egy sem foglalkoztatta őt oly élénken, mint az Ulászló 1502 nyarán megkötött házasságának híre. Velenczében már az év elején tudták, hogy a király folytonos tárgyalásokban van a franczia udvarral;* e tárgyalások homályából nemsokára kibontakozott a választott ara személye is: Anne de Foix, János candalei gróf leánya és XII. Lajos unokahúga, kit történetíróink mint «művelt szellemű és szilárd jellemű fejedelmi hölgyet» jellemeztek,* s ki érkezésekor, olasz földön is jó benyomást tett komoly értelmességével.* Velenczében már június elején megtörténtek az intézkedések a Francziaország felől a köztársaság területére érkezendő nászmenet illő fogadtatására, miközben mindig az szolgált zsinórmértékűl, hogy az ünneplésnek semmiben sem szabad az egykor Beatrix tiszteletére rendezett mögött elmaradnia.* Az ünneplési kedv úgy látszik nagy volt, mert a velenczei tanácsnak rendeletet kellett kibocsátania a nők fényűzésének korlátozása érdekében;* a miben azonban a tanács túl is ment a Mátyás és Beatrix egybekelése alkalmával tanúsított előzékenységén, az ama készsége volt, a melylyel Ulászlónak lakodalmára való tekintettel 25.000 aranyat bocsátott rendelkezésére.* A kirányéjuk fogadtatására Velenczébe jött magyarok is fényes ellátásban részesültek.*
Joannes Baduarius jelentése 1502 január 16-ikáról Esztergomból. (Velenczei áll. levéltár Capi Cons. X. Lett. Ambasc. B. 30.)
Fraknói, Hunyadiak és Jagellók, 372. l.
Bartol. d. Cartari jelentése Velenczéből Ferrarába augusztus 8-ikáról. (Modenai levéltár, Canc. Duc. Disp. d. Venezia.)
1502 június 2-iki tanácshatározat a velenczei áll. levéltárban. (Delib. secr. d. Sen. Rub. 39. pag. II. t. Ak. tört. biz. más.)
Június 12-iki tanácshatározat u. ott.
Június 7-iki tanácshatározat u. ott.
Ferrarai követjelentés július 22-ikéről (modenai levéltár): két magyar egy reggelire megivott egy kis átalag (un barile, cioč una quarta e mezza) malvasiai bort.
Már Velenczéhez való közelsége miatt, de meg Hipolit magyar püspökségére való tekintettel is, Ferrara el nem kerülhette az új magyar királyné üdvözlését, bármily keserű érzelmeket kelthetett is ez Beatrixban. Alfonso trónörökös és öcscse Sigismondo már franczia földön találkozván a királynéval, ez mindkettőt arczon csókolta s meghívásukat, hogy Ferrarának vegye útját, megköszönte, kijelentvén egyúttal, hogy azt igénybe nem veheti;* a ferrarai herczeg vendégszeretetét azonban Velenczében élvezte, a hol az ő házába szállott,* s Hipolit kénytelen volt utóbb nászajándékkal kedveskedni neki.* Candalei Annának augusztus közepén végbement velenczei fogadtatását maga az őt üdvözlő hivatalos szónok, Angelo Chabriel írta le a kortársak s az utókor számára,* míg Velenczéből hajón Zenggbe és onnan Székesfehérvárra való utazásának, s az itt és Budán szeptember végén és október elején lefolyt koronázási és nászünnepélyeknek leírását a franczia királyné fegyverhírnöke hagyta ránk.*
Ferrara francziaországi követének jelentése június 4-ikéről a modenai levéltárban.
Velenczei követjelentés augusztus 1-ről u. ott.
B. Nyáry A. id. m. Száz. 1870. 357. l.
Libellus hospitalis munificentiae Venetorum in excipienda Anna Regina Hungariae, per Angelum Chabrielem compositus; Velenczében 1502-ben kiadva.
Magy. Tört. Tár XXIII. 97. l. magyar fordítása: Szamota, Régi Utazások, 131. l.
Abban az időben egyébiránt az Ischiához legközelebb lefolyt események is kezdtek a menekűltekre nézve fölötte érdeklőkké és fontosakká válni. A viszonyokba beavatott szemlélőnek egy perczig sem lehetett kételye az iránt, hogy a francziák és a spanyolok megosztott uralma a nápolyi királyság fölött egyenetlenségeket fog fölidézni s ezért nem lesz tartós. A kik kifelé az ámítást egyetértőleg tudták gyakorolni, azok mindenesetre képesek votlak egymás ámítására is, s a csalárdság bűnében fogantatott megegyezés magában hordozta a saját fölbomlásának csiráját. Ehhez járult az a, már egyszer tapasztalattal igazolt körülmény, hogy a könnyűvérű, heves és mozgékony francziák nem voltak alkalmasak a nápolyi nép fékentartására; természetök, hibáik emezekéhez sokkal hasonlóbbak voltak, semhogy tiszteletet és félelmet tudtak volna bennök kelteni; azonkívűl nagyon is messze estek az otthoni támogatástól, míg a spanyoloknak erőt kölcsönzött Sicilia közelsége.*
Reumont, Die Carafa etc. I. 38., 44. l.
175. A VELENCZEI PIAZETTA XVI. SZÁZADI KÉPE.*
A velenczei piazzetta XVI. századi képe. (630. l.) Philippus Bergomensis «Supplementum suppl. chronicarum. Venetiis 1513.» cz. munkájából.
A két hatalom közötti egyezség sok vitás kérdést hagyott fenn, mely tért nyitott a viszálynak: némely tartomány hovátartozása is kétes volt, az apuliai vámok bevételeit is mindkét fél magának követelte; így már 1502 tavaszán egyezkedési tárgyalások váltak szükségesekké Gonsalvo spanyol és Nemours franczia helytartó között, melyek azonban semmi eredményre sem vezettek. Nyáron már kitört a nyilt harcz, melyet a francziák csak új segéderők bevárása érdekében szakítottak meg fegyverszünettel.*
Sigism. d. Conti id. m. II. 300. s köv. l. Muratori, Annali XLVII. 23–24. l. Reumont id. köt. 44–45. l.
Az ischiai vár lakói aligha nézték egyező érzelmekkel a ki-kitörő küzdelmet; Isabella királyné férjével tartott, kinek neheztelése inkább a spanyolok, mint a francziák ellen fordúlt s ki ez utóbbiak fanyar vendégszeretetét vette igénybe. Mikor 1502 nyarán Ischia szigetén a döghalál jelei mutatkoztak, a királyné gyermekeivel együtt bevonúlt Nápolyba, hol a franczia alkirály a Castello dell’ Ovóban adott neki lakást s honnan kevéssel később, hitvese utáni vágyát követve, családjával maga is Francziaországba költözött.*
Notar Giacomo id. m. 247. l. Fuscolillo id. m. 69–70. l. Passero id. m. 129. l.
176. ANNA KIRÁLYNÉ PECSÉTJE.*
Anna királyné pecsétje. (631. l.) A bécsi udv. levéltárban őrzött eredetiről rajzolta Fahmbauer J. G. Körirata *ANNA * DEI * GRACIA * REGINA * HUNGARIAE *BOEMIE * ETC(etera). A paizs jobboldalán W(ladislaus), baloldalán A(nna).
A visszamaradt Beatrix és unokahuga, az özvegy milanói herczegnő semmi tekintetben sem érezték magukat Francziaországnak lekötelezve, sőt rokonszenvök határozottan spanyolországi rokonaik felé hajlott, a kiktől könnyebben várhatták érdekeik védelmét is, sőt kiknek valószínűleg már akkor is jótéteményét élvezték. Biztosan föltételezhető ennélfogva, hogy Ischia vára Isabella királyné távoztának perczétől a spanyol hatalom szövetségesévé lett, a mint hogy később a küzdelem terén is annak bizonyúlt.
Ily körülmények között elképzelhető, mily meleg rokonszenvvel kísérték az ischiaiak azt a lovagias küzdelmet is, mely az egész országra kiterjedő súrlódásokból eredőleg a spanyolokkal tartó olaszok s a francziák között 1503 elején Barletta körül tört ki s a «Disfida di Barletta», a barlettai kihívás neve alatt ismeretes. A kétes birtokterületek miatti csatározásoknak a lovagi bajvívás terére vitele előbb a spanyolok és francziák mérkőzését idézte elő; egy eközben foglyúl ejtett Delamotte nevű francziának Barlettában a spanyol Henrico di Mendoza házánál az olaszok lovagi és katonai tulajdonairól tett becsmérlő megjegyzése szolgált okúl arra, hogy a spanyol táborban levő olaszok nevében a hőslelkű Ettore Fieramosca kihívást intézzen a francziákhoz, s megküldje a tizenhárom olasz bajvívó névsorát. Gonsalvo spanyol fővezér buzdító pártfogása mellett 1503 február 13-ikán ünnepélyesen kivonúltak az olasz bajnokok az Andria és Corato közötti síkra, melyen a tizenhármas bajvívás végbement. Az olaszok joggal maguknak tulajdonították a győzelmet, összes egykorú krónikáik nagy eseményként jegyezték fel a küzdelem lefolyását s századokkal később emléket is állítottak az utódok annak megörökítésére. Mint az idegen betörések által mélyen megalázott olasz nemzeti szellem hősi fölbuzdulása, a barlettai vidadal tagadhatatlanúl nagy erkölcsi hatást gyakorolt, s abban az időben már meglehetősen korszerűtlen lovagi formáiban is élénk kifejezése volt annak az ellenszenvnek, melyet a francziák hivalkodó föllépése az olaszságnál fölkeltett s a mely legerősebb szövetségese lett a spanyol hatalomnak a maga terjeszkedésében.*
Notar Giacomo id. m. 248. s köv. l. Passero id. m. 131. s köv. l. Sig. d. Conti id. m. II. 307. s köv. l. Fuscolillo id. m. 70. s köv. l. Summonte id. m. III. 542. s köv. l. Filippo Abignente id. m. 34–84. l.
Kevéssel később Gonsalvo győzelmes seregével már Nápoly előtt állott s az ország székvárosára is rátenni készűlt a kezét. Nem is talált ellenállásra; a franczia helyőrség a várakba menekűlt s a város kész örömmel megadta magát. Ez május 15-ikén történt; egy nappal előbb megjelent a spanyol fővezér előtt Innico d’ Avalos, Ischia kormányzója s e vár kulcsait is kiszolgáltatta a győztesnek.*
Notar Giacomo id. m. 252. s köv. l. Passero id. m. 138. l. Muratori, Annali id. köt. 40–41. l.
Ez azonban még nem jelentette Ischiára nézve a nyugalmat és békét. Gonsalvo a nyár folyamában kiszorítván Nápoly összes váraiból a francziákat, ezek Gaeta erős tengerparti várában húzták meg magukat s az ostrom alóli fölmentésökre tekintélyes franczia hajóraj jött le Genuából. Az ischiai vár lakóinak úgyszólván szemei előtt folyt a küzdelem s Costanza d’ Avalos a vár ágyúival kitünő szolgálatot tett a spanyoloknak, támogatva az ő hajóikat s elűzve a francziákét.*
Fuscolillo id. m. 73. l. Notar Giacomo id. m. 258–259., 264. l. Ben. Croce, Canzon. d. amore 3. l.
177. CONSALVO DE CORDOVA ÉREMKÉPE.*
Gonsalvo da Cordova éremképe. (633. l.) Ismeretlen olasz művésztől; Müntz id. műve II. k. 255. lapjáról.
E harczok zaja közepett oly esemény történt Rómában, melynek hatását Olaszország viszonyaira az első perczben kiszámítani sem lehetett, de a melynek hírét Beatrix mindenesetre a megkönnyebbülés érzésével fogadhatta. Augusztus 12-ikén VI. Sándor pápa és fia, Cesare egyidejűleg, hirtelen és súlyosan megbetegedtek. A herczeg fiatal, erős természete kiállotta az életveszélyes bajt, a pápa azonban áldozatává lett. A kortársak közűl sokan eltévedt méregitalnak tulajdonították az esetet, mely valószínűleg a római nyár miasmáiból eredett s különösen Nápolyban Isten ítéletét látták a pápa hirtelen halálában.*
Notar Giacomo (261. l.) elmondván a pápa halálát s eltévedt méregitalnak tulajdonítván azt, hozzáteszi latinul: «et hoc judicium dei est». Arra nézve, hogy a pápa halálát maláriás láz okozta, lásd Muratori, Annali id. köt. 30–31. l. és Gregorovius, Geschichte etc. VII. 482. s köv. l.
A fordulat váratlansága oly zavart s tájékozatlanságot szült, hogy a hamar összehívott conclave, – melyen, útközben történt baleset miatt, Hipolitnak sem volt módja részt vehetni,* – csak egy színtelen, átmeneti uralom létesítésében tudott megegyezni, a mennyiben Francesco Piccolomini sienai bíbornokot ültette III. Pius név alatt a pápai székbe. Beatrix kétségkívűl örült e választásnak, mert a Piccolominiaknál II. Pius óta hagyomány volt a nápolyiak iránti barátság s az új pápáról tudva volt, hogy mint bíbornok a consistoriumban ellene szegűlt a házassági ügyben Beatrixot sujtó ítélet meghozatalának. Azonban Pius épen csak annak köszönhette megválasztását, hogy öreg volt és halálosan beteg; a megkoronáztatását követő tizedik napon, október 18-ikán meghalt s így rövid uralma valóban csak a helyzet tisztázására szolgált. Ennek a czélnak azonban tökéletesen megfelelt, mert mikor október végén a rendkívűl népes conclave – Hipolit részvételével is* – összeült, Giuliano della Rovere bíbornok, ki egykor VIII. Incze alatt mindenható volt s kit azután VI. Sándor kiüldözött az országból, annyira ura lett a helyzetnek, hogy megválasztatása pápává november 1-én majdnem ellentmondás nélkül ment végbe.* A név, melyet fölvett a II. Julius neve mindenkép korszakot jelez, de kitörölhetetlen betűkkel van különösen a művészetek történetébe beírva.
Ciacconius szerint (id. m. III. 176. l.) Hipolit útközben lóról leesvén, karját törte s e miatt kénytelen volt Firenzében vesztegelni.
Sig. d. Conti id. m. II. 294. s köv. l. Burchard Diarium (Thuasne) III. 291. s köv. l.
Pastor id. m. III. 522. l.
Azalatt a spanyol fővezérnek a Carigliano folyó melletti győzelme végkép megtörte a francziák hatalmát Délolaszországban. Gaeta megadta magát s Gonsalvo – ki szigorúan megtiltotta katonáinak a város kifosztását – nagy diadalmi pompával vonúlt be Nápolyba. A spanyol király uralma az egész ország fölött ezentúl kétségtelen volt, bár a francziák csak az 1505-iki békekötésben ismerték el. Nápolyi kevés híveik foglyokká vagy földönfutókká lettek; ily sors érte Beatrix gyermekkori jegyesét, Sessa és Rossano egykori herczegének fiát, Giambattista Marzanót is, ki a francziáknak köszönhetvén szabadságát, kötelességének ismerte mellettök híven kitartani.*
Mar. Sanuto V. 784. l. Passero id. m. 43. l. és Sigism. d. Conti id. m. II. 323. l. Muratori, Annali id. köt. 42–46. l.
A spanyol uralom meggyökerezése Nápolyban nagy fordulatot jelentett az Aragoniak bukása következtében Ischiába és Siciliába menekűlt fejedelmi hölgyek sorsában is. Az az itt-ott rebesgetett eszme, hogy Federigót ültessék vissza Nápoly trónjára,* csak egyesek jámbor óhajtása maradt, de Gonsalvo mint spanyol helytartó – kétségkívűl királyának utasítását követve – föladatának tekintette a trónvesztett uralkodóháznak spanyol fennhatóság alatt maradt tagjait tovább is fejedelmi személyeket megillető tiszteletben és ellátásban részesíteni. A Castello Capuanót, melyben Nápoly elfoglalása után ideiglenesen székelt, már 1504 elején elhagyta s azt ajánlotta föl az özvegy királynék és herczegek lakóhelyéűl, ő maga pedig a Castello Nuovóba költözött át. Elsőnek Isabella özvegy milanói herczegné jelent meg a városban, kit azonban Bari herczegségének birtoka és kormányzata gyakran elszólított Nápolyból. Már januárban várták Beatrixot is, ki előbb valószínűleg csak rövidebb tartózkodásra jött a Castello Capuanóba, mert a bőjt idején Ischiából látjuk őt Pozzuoliba fürdőzni menni.*
Mar. Sanuto V. 909. l. Muratori, Annali id. köt. 47. l.
Mar. Sanuto V. 785., 909., 951. l. Notar Giacomo 269. l.
Végre itt székelt a két Giovanna: I. Ferrante és Ferrandino özvegyei, kiket, mint királyának nővérét s unokahugát, kétségkívűl a legnagyobb hódolattal tűntetett ki Gonsalvo s valószinűleg bőkezűen gondoskodott udvartartásukról is.*
La veritŕ svelata a Principi, comp. dal Gio. Ant. de Aleso, 1713. (Náp. Nemz. Könyvtár) 6. s köv. l.
A Castello Capuanóban tehát ebben az időben három férjét és trónját vesztett királyné tartott udvart; regényes jelenség, mely költők képzeletét is foglalkoztatta, a kik szomorú dalokban ünnepelték a «szomorú királynék udvarát»: «la Corte delle tristi Regine».*
Ben Croce id. m. az Arch. Stor. Nap. IX. 354. s köv. l.
