IV.
IV.
A jóbarátok emlékezete: versek és kiadástervek. – Batsányi Ányos-kiadása. – A versek hatása az olvasóközönségre. – E hatás magyarázata. – Hatása az írókra: követői és utánzása. – Mellőzésének okai. – Kazinczy és Toldy. – Kölcsey Ányosról.
Az a vörös téglalap, a mely Ányos nyugvóhelyét elzárja, csak azt rejtette el a világtól, a mi benne romlandó volt. Szellemét nem nyügözte le, az élt tovább és hatott. A ki legkésőbben ismerte meg, az adott először hangot a visszaemlékezésnek, a derék, hű barát, Horváth Ádám. Barátja végtisztességén nem lehetett jelen, tehát ép úgy, mint az élő költőtől, a halottól is egy megható versben vett búcsút,* a melyben Ányosnak kedvelt költői kompoziczióját használva – a halott szelleme fölkeresi a fölvilágban maradt kedveseit – még egyszer megszólaltatja azt a nagy szeretetet, mely kettejüket összefűzte.*
Említett versének (Igaz barát) harmadik része.
Van Horváthnak még egy költeménye, A’ meg-vigasztalhatatlan (Hol-mi II: 303–305.), a mely, mint az alczíme mutatja, véleményem szerint szintén Ányosra vonatkozik: «a’ ki nekem azt mondta, hogy ő előtte a’ mi leg-vígabb-is, szomorú; a’ mi leg-gyönyörködtetőbb-is, unalmas.» Maga Horváth mondja (1789 ápr. 11-én Kazinczynak írt levelében, Kaz. Lev. I: 317. l.), hogy ezt Ányos egyik marsának nótájára írta, a tartalma is nagyon illik Ányos sorsához. Ez az ismeretes vers, melyet kezdő sora szerint szokás idézni, (Árvíz módra szemeimből) később, mikor Kazinczy megváltoztatta a czímét (Bácsmegyei Mantzijának lakodalma után), úgy szerepelt, mintha Horváth a Bácsmegyei leveleire írta volna.
Majd az ifjú Horváth Ev. János, akkor a veszprémi papnevelőben hittan-hallgató, később veszprémi plébános, végül jászói kanonok, következett, a ki épen 1784-ben kerülvén Veszprémbe,* ha nem is volt közvetetlen tanúja Ányos végső küzdelmeinek, mindenesetre tudott róla s egy verset írt Ányos Pál sírhalmára.* A mint Gyulai a Horatius olvasásakor czímű költeményében összegyűjti a Horatius megénekelte motivumokat, hogy egységes képben mutassa be a római lantos költői képzelet-világát, Horváth is Ányos kedvelt kifejezéseinek fölhasználásával keresi össze költészetének eszméit, és a költői tehetség határozott jeleivel fűzi őket össze emlékkoszorúvá. Az őszinte méltánylás s az igaz részvét egyikévé teszi kora sikerültebb alkalmi verseinek.
Sulyok id. értekezése (Kath. Szemle 327–328).
Megjelent először a Pesti Magyar Társaság kiadványainak I. (egyetlen) kötetében 1792-ben 91–92. l., azóta többször lenyomtatták.
Horváth Ev. János költeményével egy kötetben jelent meg Ányos egy másik tisztelőjének, Jankovits Miklósnak búcsúztatója,* de ez, valamint Fejér György kései megemlékezése,* bármennyire kilátszik is belőlük az Ányos iránti nagy szeretet, lelketlen, száraz alkotás.
U.-ott 150. l.
Ányos Pál árnyékához (1809.)
Megszólalt Virág is, és mikor szívében a fájdalom az idő balzsamos keze folytán elvesztette élét, egy ódában állított emléket elhúnyt barátjának, «lelke más felének».* Visszagondol arra a szomorú időre, mikor a kegyetlen halál elszakította tőle társát, eszébe jut, hogy egyik múzsa avval vigasztalta fájdalmát: Ne keseregj, hisz Ányos meg nem halhat! Akkor nem értette, nem hitte el a múzsa szavait: most, tizennégy évvel utána, mikor Ányos versei összegyűjtve előtte vannak, fölfogja a vigasztalás igazi értelmét.*
Czíme: Ányos Pálnak emlékezete.
Van Virágnak egy másik verse is, a mely véleményem szerint Ányos emlékét őrzi, a Daphnis keserve. Chloét, «szívének másfelét, kertjének örökre kihervadt rózsáját» siratja, a ki, mint az említett Ányos-emlékverssel egyező kitétel tanúsítja, nem lehetett más, mint Ányos.
De nem csak emlékversek alakjában nyilvánult a kortársak kegyelete, hanem megérezve, hogy Ányos emlékét legszebben munkái fogják fönntartani, már igen korán, rögtön halála után megindult tisztelői körében a mozgalom, hogy szétszórt versei összegyűjtessenek. Szerzetestársai, Kreskay, Stasich Elek, Zsolnai Péter, Berzsenyi Kristóf kegyelettel őrizték Ányos egyes verseinek kéziratait vagy másolatait; Horváth Ádám, Szirmay Antal, a ki a maga gyönyörűségére minden Ányos-verset lemásolt, a melyet megkaphatott, és Kazinczy pedig iparkodtak minél többet megmenteni a feledékenységtől. Sőt Kazinczy és még korábban Batsányi már avval a gondolattal foglalkoztak, hogy Ányos verseit nyomtatásban a nagyközönség elé bocsátják. Míg azonban Kazinczy terve, ép úgy mint 1824-ben Toldyé, csak terv maradt, Batsányi, a ki már a Kassai Magyar Museumban közzétett egy pár költeményt, 1798-ban megvalósította az eszmét: Ányos költeményei mint a Magyar Minerva I. darabja megjelentek Bécsben Batsányi előszavával és Ányos életének rajzával.* Bár manapság már más fogalmaink vannak a kiadó föladatairól, s Batsányi kiadását nem nevezhetjük, mint a hogyan sokáig nevezték, az «első magyar kritikai kiadás»-nak,* az a fáradhatatlan buzgalom, a melylyel az egyes verseket fölkutatta és megszerezte, az a lelkiismeretes gondosság, a melylyel a gyűjteményt összeállította, a finom papir, a tiszta, csinos nyomás elévülhetetlen érdeme marad Batsányinak.
Ányos Pál’ munkáji. Bétsben, özvegy Alberti Ignátzné’ betűjivel. 1798. XX + 260. l. Batsányi azonban a kiadásnak csak szellemi részét intézte (gyűjtés, rendezés, magyarázás), a nyomtatás költségeit Péteri Takáts József szolgáltatta, részben a maga pénzéből, részben abból az ezer forintból, melyet Festetich György gróf a Magyar Minerva részére adott. L. e körülmények részletezését Ányos-kiadásom 228. lapján.
Batsányi kiadásának ismertetését és bírálatát l. u.-ott a Jegyzetek élén.
Ezekkel a közlésekkel lehetővé vált, hogy Ányos költészete, a mely eddig csak szűk baráti körben volt ismeretes, éreztesse hatását az egész irodalomban. Hamar megszerették, a miben nagy része volt annak, hogy erős költői tehetsége könnyen lerázta az iskolák jármát. Gyöngyösitől vette az ösztönzést s a magyarosak módján indult el; majd a francziások körébe jutva elfogadta tőlük a párrímet és kedvelt műfajukat, a bölcselkedő epistolát; végre a német irodalom divatos íróinak költői fölfogását ültette át irodalmunkba: a magyaros, francziás és németes irányok jellemző vonásait magába olvasztotta, de egyiknek sem vált szolgai követőjévé.* Így mindenki talált valamit költészetében, a mi megragadta a figyelmet: a francziások filozofiai gondolataikat, a németesek szentimentalizmusukat, a magyarosok a hagyományos, de új formákkal fölfrissített formakészletet ismerték föl verseiben. Olvasva Ányos költeményeiben az egyéni érzelmeknek erővel telt kifejezését, ha nem is tudták, mindenesetre érezték, hogy olyan költő szózatát hallják, a ki kiemelkedve a puszta követésből, eredeti és önálló egyéniség. És érezték, legalább a finomabb ízlésűek, hogy Ányos kezében a lant nem ethikai, hanem költői czélok szolgálatában áll; nem fegyver a magyar művelődés előmozdítására, hanem czél: azért énekel a költő, hogy megkönnyebbüljön szíve s elragadja hallgatóit.
Ányost nem is igen lehet a költői iskolák merev korlátai közé szorítani. Praktikus szempontból, ha ez osztályozásban nem látunk egyebet, mint alkalmas eszközt a könnyebb áttekintésre, megtarthatjuk az irodalomtörténeteinkben ma is divatos eljárást, mely őt a francziások közé osztja be. Kortársai szintén a testőrök körébe illesztették. Kis János Emlékezéseiben, (O. K. 311. l.) Kazinczy több ízben is francziásnak nevezi, így vázlatos irodalomtörténeti áttekintésében (A’ magyar literatura történetei, Erdélyi Múzeum I: 9.) s Berzsenyihez intézett költői levelében, hol irodalmunk jeleseit méltatja. Horváth Ádám hasonlóképen nyilatkozik Révaihoz írt költői levelében:
Ír, de tsak egy társsal, ‘s ha talán kettővel
akarja
Bartsai, verseinek közleni néha sorát.
Ír szabadabb kézzel, egy Bartsai kézre tanúlt
Pap,
Ezt is sírva kezem sírba temette szegényt.
(Révai, Elegyes versek 265. l.)
akarja
Bartsai, verseinek közleni néha sorát.
Ír szabadabb kézzel, egy Bartsai kézre tanúlt
Pap,
Ezt is sírva kezem sírba temette szegényt.
(Révai, Elegyes versek 265. l.)
82. A «MAGYAR MINERVA» KÜLSŐ CZÍMLAPJA.*
A Magyar Minerva külső czímlapja (231. l.) a M. Nemz. Múzeumi könyvtár példányáról készült.
S hatott Ányos a nyelvével is. Ma már, mikor a nyelvújítás és két legnagyobb nyelvművészünk, Vörösmarty s Arany, egészen átalakították költői nyelvünket, hajlékonynyá, kifejezővé, színessé tették, Ányos nyelve színtelennek és kissé merevnek tűnik föl. Kevés benne a költői ékesség, a kép, a díszítő vagy árnyaló jelző e nincsenek meg benne a szokott s kedvelt költői fordulatok. De ne felejtsük el, hogy Ányos nyelvünknek legszomorúbb korszakában írt, mikor a Zrínyiek és Pázmányok megrázó ereje már kiveszett ellaposodó, áradozó stílusunkból, s Kazinczyék csínja, választékossága, finomsága még csak szülemlett. E régi nyelv azonban teljesen hatalmában van. Egyformán tudja fölhasználni a legváltozatosabb érzések és hangulatok kifejezésére. A lelkesedés és kétségbeesés, a harag és fájdalom, ódai hév és elégikus ellágyulás egyaránt megtalálják a hozzájuk illő kifejezésmódot. Szókincse nem nagy, de mindig elég bő, világosan, s a mellett röviden, tömören tudja előadni gondolatait. Bár többnyire az áradozásra csábító Zrínyi-sorban írt, sem a kettős, sem a négyes rím nem kényszeríti a rokon gondolatok halmozására, a verstoldásra, s bár nem sokat csiszolta verseit, hanem rendszerint első fogalmazásukban szétküldte barátainak,* mégsem pongyola a stílusa. Gondolatai erőltetés nélkül ömlenek, s van bennük lendület, a mi az egyszerű, szinte prózai nyelvet igaz költőiséggel vonja be. A nyelv korlátain áttör az érzés s megnemesíti azt. S milyen egyszerűek az eszközök is, a melyekkel dolgozik! Jóformán csak a mindennapi élet nyelvét használta. A nyelvújítási törekvések első jelentkezései ismeretlenek voltak előtte, de nem követte kortársainak maradi felét sem, a kik latin szavakkal tömték meg stílusukat: meg nem honosodott idegen szót nem használ.
Horváth Ádám mondja Batsányihoz 1790 febr. 18. intézett levelében. (Kaz. Lev. II: 37.)
Ez a természetes, – mindenkitől könnyen megérthető nyelv, melyet nem tett idegenszerűvé kölcsönszó, föllengővé a merész szóhasználat, és a Zrínyi-sornak szabályos, könnyed, egészen Gyöngyösi szellemében történt alkalmazása nyerte meg másodszor Ányosnak a XVIII. századvégi közönség szeretetét.
Ányos költeményeit nemcsak az olvasó közönség fogadta tetszéssel, az ismeretlen vagy az irodalmi ízlés tekintetében számot nem tevő emberek (p. o. Kozma Gergely, Csehi József), a minek sok bizonyságával találkozunk Kazinczy levelezésében, hanem Földitől* Kisfaludy Sándorig,* majd minden író, de különösen a költők, nagy méltánylással emlékeznek meg róla és terjesztik műveit ismerőseik körében. A dicséretek közül ideiktatok kettőt, a melyek nemcsak pazarságukkal tűnnek ki, hanem világot vetnek arra is, mi tetszett annyira a kortársaknak. Szirmay Antal írja Kazinczynak: «Ányosnak kivánt verseit által küldöm, még pedig magam le írtam. Mert annyira kedvellem ezen vers szerzőt, hogy mindég írhatnám, olvashatnám munkájit. Az eő elmés találmányi, szép hasonlatossági, fontos szavai, gondolatinak öszve foglalási, hazájához nagy szeretete valóban megbecsülhetetlené tészik.»* Batsányi Horváth Ádámnak fejtegeti Ányos költészetét: «Ányos nagy mester volt, …nézd el verseit, visgáld meg jól szavainak egybe rakását, fogadom, száz közül is alig akadhat egy a’ szemedbe, mellynek tüze, elevensége, kedvessége ne vólna és a’ mellyben tsak egy haszontalan szó is találkozna.»*
Levele Kazinczyhoz 1789 febr. 5. (Kaz. Lev. I: 264.)
A Himfy szerelmei 1807-iki kiadásának előszavában.
Levele Kazinczyhoz 1790 jan. 16. (Kaz. Lev. II: 6.)
Levele Horváthhoz, 1789 febr. 4. (Kaz. Lev. I: 289.)
Még fontosabb ennél, hogy a reá következő költői nemzedék igen sok tagján megérzik költeményeinek tanulmányozása. Virágról, mint Ányos költői tanítványáról, már megemlékeztünk. Ő nyerte meg a költészetnek, s az ő hatására pártolt Virág is a magyarosoktól a francziásokhoz. Valószínűleg még mélyebb volt Ányos hatása, mert bár Virág ifjúkori költeményei, épen azok, melyeket barátja életében írt, mindeddig lappanganak, a 80-as évek második felében keletkezett magyaros formájú költeményei,* különösen Nemes György dicsérete, A magyarokhoz, A székesfehérvári nemességhez czíműek, nemcsak párrímes Zrínyi-sorokban zengenek, hanem szellemben, fölfogásban, kompoziczióban s költői dictióban is igen emlékeztetnek Ányos hazafias költeményeire. Joggal mondhatta Toldy:* Ányos nélkül nem lesz Virág. Ányos halálával elpattant a kapocs, a mely Virágot a franczia iskola stílusához és műformáihoz fűzte, úgy hogy nemsokára a deákosok irányához szegődött.
Toldy kiadásában a Vegyes költemények I. könyvének első darabjai.
Virág Benedek Magyar századainak 1862-iki kiadásában a 4. l.
Verseghyre és Horváth Ádámra Ányos inkább formáival és szentimentalizmusával, Horváth Ev. Jánosra költeményeinek tárgyaival és nyelvével hatott. Az első 1791-ben Ányosnak leghíresebb elégiáján fejtegetve, milyennek kell lenni a versnek,* nyíltan megvallja, hogy az Egy boldogtalannak panaszszait sokszor olvasta, de mindig könnyek között;* Horváth Ádám A’ meg-vígasztalhatatlan és Egy … el-keseredett Ember’ Éneke czímű verseiben (Hol-mi II: 303 és 282) átveszi és tudatosan utánozza Ányos egyik költeményének mesterkélt strófa szerkezetét;* az utolsó meg, mikor a Pesti Magyar Társaság örömünnepére lelkesíti az ifjakat, nemcsak költői szólamokat vesz át Ányos költeményeiből, főképen A szép tudományoknak áldozott versekből, hanem még gondolatokat is.*
Erre már Négyesy László fölhívta a figyelmet. (A mértékes magyar verselés története, 248. l.)
Rövid értekezések a muzsikáról, XII–XIII. l.
Ányos illető költeménye: Hiv szivnek... elválása. Heinrich Gusztáv kimutatta (a Bácsmegyei Olcsó Könyvtári kiadásában), hogy Kazinczy Horváth első költeményének nemcsak czímét (Siralom, de ez is már változtatott czím, az eredetit l. fönt a szövegben, a Kazinczy-adta czím a 229 l. 2. jegyzetében) változtatta meg, hanem az ismétlődő sorok elhagyásával külsejét és szerkezetét is.
Pesti Magyar Társaság (1792), 91–92. l.
83. «ÁNYOS PÁL MUNKÁJI»-NAK CZÍMLAPJA.
De legjobban megérezte Ányos hatását az a két költő, a kiknek az első Ányos-kiadást köszönhetjük: Péteri Takáts József és Batsányi. Az előbbi, mélyen megilletődvén a szerencsétlen költő tragikus sorsán és költészetének hol pajzán, hol szentimentális hangján, mintaképének választotta. A mint Kazinczy Bárótzi koszorúja után törekedett, ő Ányost akarta utánozni. Egy kéziratban maradt versében így fordul Festetich György grófhoz:
Nem tehettem még szert Ányosnak tollára,
Hogy vig dalt irhatnék nevednek napjára
Vegyed ezen képet! melyen szent hamvára
A szomoru holdnak szolgál bús sugára.
Hogy vig dalt irhatnék nevednek napjára
Vegyed ezen képet! melyen szent hamvára
A szomoru holdnak szolgál bús sugára.
Gyakran el-eljárok temető helyére
Reá emlékezvén hazafi szivére,
S addig figyelmezek oktató könyvére,
Mig el nem juthatok dicső érdemére.*
Reá emlékezvén hazafi szivére,
S addig figyelmezek oktató könyvére,
Mig el nem juthatok dicső érdemére.*
Eredetije a Kisfaludy-Társaság levéltárában, Onnan közölte Takáts Sándor Péteri Takáts Józsefről szóló monographiájában (36. l.).
Ányos igazi tanítványa mégis Batsányi volt. Még mielőtt hozzákezdett Ányos költeményeinek összeszedéséhez, a mikor tehát csak kéziratban keringő és pár nyomtatott versét ismerte, egyik legrégebbi költeményén, az Orczy István halálára írt Barátság oszlopán, fölismerszik Ányos hatása. A bátyja halálos ágyához siető szűzet ugyanazokkal a színekkel festi, a melyeket Ányos használt síri jeleneteinél. Majd mikor hosszú éveken keresztül foglalkozik Ányos költeményeivel, eleinte gyűjtve, később simítva és igazítva őket, önkéntelenül is elsajátítja kedvelt költőjének alkotó módját, követi leveleinek részletező, a ködös multba és a messze idegenbe elkalandozó képzeletét, alkalmazza fráziskincsét, úgyannyira, hogy egyik-másik költeményét, különösen a Virág Benedeknek küldött Serkentő választ, tartalmánál, hangjánál fogva egyaránt bátran Ányos .alkotásának tarthatnók. Föl-fölhangzanak lantján, természetesen az ő egyéniségétől más színűre festve, Ányos hazafias és politikai eszméi (Abaujvár-megye örömünnepén, Az európai hadakozásokra), sőt mintha a Búsongásban Ányos legsubjectivebb érzelmei, a közeli halál sejtelmétől kicsalt panaszos jajjai, újulnának meg.* Még később is, egy-egy fordulaton, egy-egy gondolaton meglátszik annak a szerető gondnak hatása, a melylyel Batsányi korán elhunyt mesterének műveibe elmélyedt.
Hogy Batsányi egyes költeményein megérzik Ányos hatása, azt már Haraszti észrevette (Az új népies irány költészetünkben 42. l.), de ő czéljához képest sem a hatás mértékét, sem mibenlétét nem vizsgálta.
84. BATSÁNYI JÁNOS.*
Batsányi János arczképe (237. l.) a kassai Múzeumban levő olajfestmény reproductiója.
Rajtuk kívül még Döbrentei Gábor, Dukai Takách Judit és Dukai Takách Teréz költői működése kapcsolódik össze Ányoséval, mert Dayka, a kit Bajza Ányos tanítványának tart,* a mint láttuk, sok hasonló motivumot dolgozott ugyan föl költeményeiben, s az érzés is, melyből költészete fakad, hasonló Ányoséhoz, de ez helyzetük hasonlóságából következik, és nem hatás.
Összes művei (Badics kiadása) III: 303. lap.
Döbrenteire és a két költőnőre Ányos költészetének irányával hatott. Az előbbi, soproni tanuló korában eleinte Baróti Szabó Dávid verseiből merített ösztönt a költői működésre, majd mikor kezébe kerültek Ányos művei, a XIX. század első éveiben, őt választotta mintaképének.* Malvina, ez volt Dukai Takách Judit írói neve, Anyos elégiáinak hatása alatt, az ő formáin írta hol homályos, hol költőietlen verseit.* Velük bezáródik a sor, s innen kezdve nemcsak Ányos költészetének hatása szűnik meg, hanem, bár munkáinak új kiadása szerepel egyszer-kétszer mint terv az irodalom történetével foglalkozók körében, még az érdeklődés is megszűnik iránta. Kölcsey dicsőítő szózata pusztába kiáltó szó marad;* s neve pusztán az irodalomtörténeti kézikönyvekben talál helyet.
Maga Döbrentei ismerte be Toldyval 1828-ban közölt életrajzi adataiban. Lásd Toldy, Magyar költők élete, II: 108–109. lap.
Négyesy ítélete a Képes Irodalomtörténet I. k. 793–794. l.
L. egész terjedelmében alább a fejezet végén.
Ez a mellőzés Kazinczyra és Toldyra vezethető vissza. Hogy Kazinczy az Aurora-kör s az Athenaeum idejéig valóban középpontja volt a magyar irodalomnak, s vezetőszerepe csakugyan olyan volt, a milyennek ma, egy századdal utána, az írott bizonyságok alapján elképzeljük, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy minden törekvés, a melyet pártul fogott, diadalmaskodott, mindegyik, ha ellenezte, elbukott; minden író népszerű volt, ha Kazinczy ajánlatával lépett föl, s hiába küzdött, ha nem tudta megnyerni a javallását. Ányos nem tartozott tulajdonképen az írók egyik csoportjába sem, s ezért merült feledésbe. Kazinczy nem idegenkedett költészetétől, sőt eleinte, 1802-ben,* Faludival, Orczyval, Barcsayval, Kissel együtt még halhatatlanságot is ígért neki, bár «a’ tetrachordon mellett zengeti verseit»,* majd epigrammát akart róla írni* és műveiről bírálatot,* készült kiadni költeményeit – a mi mind csak terv maradt – a mikor azonban a nyelvújítási küzdelem hullámai magasra csaptak, és Kazinczyt már pusztán a nyelv, a stílus, a forma izgatta, közömbössé vált előtte Ányos, a ki a régi nyelven, régi formákban írt, de mert megelőzte korban a nyelvújítást, nem is róhatta föl neki bűnül, hogy nem volt újító: theoriája mellett sem positive, sem negative nem használhatta föl.* Tehetségét elismerte, de mivel szemét egész életében csak formai szépségeken élesítette, nem látott benne mást, mint Orczy és Barcsay követőjét, s verstechnikájuknak hasonlósága miatt egyenrangú költőknek tartotta őket. Durvaságot, köznapi, pórias kifejezéseket, szokatlan tájszókat nem talált költeményeiben, tehát nem üldözte őket, finomságot, formai szépségeket, mesterien csiszolt nyelvet szintén nem, tehát nem volt oka lelkesedni értük, csak «hatosait» dicsérhette.* Mint író nem érdekelte, mert nem volt nyelvművész, mint költő meg azért nem, mert nem volt tudós poéta. A mi pedig Ányost rendkívül magasan emelte kortársai s épen a francziások fölé, erős költői egyénisége, őszintén nyilatkozó subjectiv érzelmei, az iránt az örök emberit hirdető s a tompított, idealizált érzelmeket éneklő Kazinczynak nem volt semmi érzéke. Egyáltalán az ő aesthetikai ítéletei csak addig fogadhatók el, míg a fölszínen maradnak, mihelyt azonban mélyebbre hatnak, vagy teljesen megokolatlanok, vagy egyenesen tévesek. Ányos költészetéről is ejtett odavetve egy-két szót: nem volt bennük köszönet. Költészete «sanft und lieblich, etwas in veralteter Manier»* – a legkevésbbé sem találó jellemzés.
Levele Virághoz 1802 márcz. 31-én. Kaz. Lev. II: 467. l.
Ezen dicséret értékét azonban nagyon csökkenti, hogy a levél Virágnak, Ányos legjobb barátjának szól!
Levele Berzsenyihez 1810 decz. 16. Kaz. Lev. VIII: 205. l.
Levele Döbrenteihez 1815 aug. 15. Kaz. Lev. XII: 75. l.
Egyszer ugyan (Orthologus és neologus; nálunk és más nemzeteknél 1819) megteszi Ányost a legvakmerőbb nyelvújítónak, persze minden alap nélkül – valószínűleg két nyelvi tévedése miatt – de csak említi nevét, állítását példával nem igazolja s így nem is használja őt föl.
Levele Láczai Szabó Józsefhez 1814 ápr. 20. Kaz. Lev. XI: 350. l.
Levele Rumyhoz 1811 máj. 12. Kaz. Lev. VIII: 510. l.
Közömbössége idővel elfogultsággá fajult: az a hamis világítás, a melybe erkölcseit az utókor elé állította,* épen annak a hiányát mutatja, a mivel minden történetírónak bírnia kell, hogy ne csak objectiv, hanem méltányos is legyen: a szeretetet, a megértésre való törekvést.
Kazinczy alaptalan vádjait lásd föntebb a 120–121. lapon.
Mikor az irodalmi diktaturát Toldy vette át, az ő kezében volt Ányos sorsa is. A mérleg mérő-serpenyőjébe ő már igazibb súlyokat tett, mint Kazinczy, s Ányos iránt is nagyobb méltánylattal viseltetett. Fiatalabb éveiben ki akarta adni újra verseit, de Bajza, kinek ítéletére sokat adott, nem szerette Ányos költészetét s nem javallotta a kiadást.* Maga is visszariadt azoktól a nehézségektől, a melyekkel abban az időben Ányos műveinek új kiadása járt volna, mert az eredeti kéziratok közül a legbővebb Batsányi kezében volt. Így lemondott arról, hogy új alakban bocsássa ki Ányos verseit, a melyeknek Batsányi-féle kiadása már a 10-es évek elején nagyon ritka könyvvé vált.*
Levele Toldyhoz 1824 febr. 11-én (Bajza Összegyűjtött munkái, 1900, VI. 52–53. l.).
Maga Kazinczy is alig tudott egy példányt keríteni. V. ö. Kaz. Lev. II: 256, 277. 351. l.
Ányos verseit tehát a maguk teljességében alig ismerte valaki. A chresthomatiákban és anthologiákban mutatványul közölt pár verse, s Toldy irodalmi kézikönyveinek szűkszavú jellemzései voltak jóformán egyetlen forrásai Ányosról szóló ismereteinknek. Az érdeklődés akkor fordult feléje, s akkor lett ha nem is a közönségnek, legalább az irodalomtörténetnek népszerű költője, mikor a letűnt század 70-es éveiben az irodalom multja iránt megnövekedett az érdeklődés, s megkezdődött a régibb korszakok irodalmi emlékeinek módszeres földolgozása. Az irodalomtörténetírók, Ballagi Aladárral az élükön,* nagy örömmel vették észre, hogy a XVIII. század második felének lelkes magyar írói közül, a kik – sokkal nagyobb buzgalommal mint tehetséggel – magukat a magyar nyelv, irodalom és műveltség fölvirágoztatásának szentelték, messze kiválik egy szerencsétlen sorsú, panaszos szavú fiatal szerzetes. Az ő költői munkáit nem kell a nemes czél szempontjából megítélni, a melynek szolgálatában állanak, hanem önmagukban, mint költői alkotások, mint a l’art pour l’art elvének megvalósítói is megérdemlik a méltánylást.
Ballagi Aladár már 1872-ben a legnagyobb magyar elegiaírónak nevezi Ányost (A magyar testőrség története 171. lap.)
Ezóta sorozza az irodalomtörténet Ányos Pált az igazi költők közé: az irodalmi fölújulás korának első felében az egyetlen, a ki nem lett költővé, hanem annak született.
***
Nem tehetjük le a tollat a nélkül, hogy ide ne írnók annak az aesthetikusnak a nevét, a ki először ismerte föl Ányos költői nagyságának alapját – Kölcseyét. Az ő borongó hangulata, szentimentalizmusra hajló világfölfogása megérezte költőtársában a rokon lelket s Ányos fájdalmas költészetében föl vélte ismerni azokat az indítékokat, melyek őt magát is dalra fakasztották. Az élet viharai az ő lelkét is megtépték, kettős szeretettel fordult tehát a sokat szenvedett pálos költő felé. Mikor a Nemzeti hagyományok czímű tanulmányában mint első adta a magyar irodalomnak bölcselmi áttekintését, a rokonszenv meleg szavaival emlékezett meg kedvelt költője munkásságáról. Ide iktatjuk búcsúzóul méltányoló bírálatát, a mely, mint ezen finom ízlésű műbírónak minden kritikai dolgozata, nem áll ugyan meg utolsó pontig, de még tévedéseiben is fényesen bizonyítja, milyen mélyen látott Kölcsey a költészet igazi lényegébe.
«Azon kornak gyermekei közűl bizonyosan Ányos az, ki leginkább saját tüzében látszik olvadni, s kinek érzése a nemzetiséggel s phantasiája a hon képeivel leginkább rokon. Soraiból egy szelíden bús, s a hazához hevűlettel vonzódó léleknek harmoniája hangzik felénk; énekbe ömlő sentimentalismusát a honszerelem érzelmei által vezeti, s a lenyugvó napban a haza lebeg, mint a szeretőnek kedvelt lyánykája, szemei előtt; szívétől veszen táplálatot emlékezete, mely a nemzet múlt korának történetein oly örömmel andalog, s a virúló mezőn a rajta elhullott hős árnyékát pillantja meg; kísérőjévé teszi a bajnoknak a poétát, s az új kort a régivel öszvekötvén, e párosításban egy költői közép világot keres, melynek megszelídült, megnemesített fényében magát minden érző hazafi fellelhesse, s meglelkesítve lelhesse fel. De nem bírhatott Ányos mind azzal, a mi a bámúlatra méltó költő kiformáltatására kivántatik; kedvezőbben fogadó nemzet, s szerencsésb körűlmények kivántattak volna még, hogy e bimbókból a szemet, szívet, és lelket gyönyörködtető virág a maga teljességében felvirúljon.» (Nemzeti hagyományok.)
85. A SZENT KORONA.*
A szent korona (241. l.) I. Ferencz-korabeli dombormű részletképe. Cserna Károly rajza.
