A PROPRIETÁS
A PROPRIETÁS
A dolog lényegéhez tartozik ugyanis annak ismételt hangsúlyozása, hogy a norma a rendi szerkezet természeténél fogva eredetileg is partikuláris jogviszonyoknak szolgál mértékül. Nemcsak kiváltságos városok, területek, rendi csoportok élnek különös jogaik és törvényesen helyben hagyott szokásaik szerint, amelyek mélyen befolyásolták e kis társadalmak későbbi polgári arculatát, hanem az egyén életének köznapi gyakorlati területeit is egyidejűleg érvényesülő más-más elvű szabályok irányítják. Ez érvényes a „bírhatás”, a tulajdon formáira is.
A feudális kor specifikus, jellegadó tulajdonformája a közösségi kötöttségű tulajdon volt, amit az ősiség védett. Általános, mindenki számára nyitott forma azonban, paradox módon a rendi korban is, a magántulajdon, kinek-kinek a proprietása volt. Az ősi mellett létezett a nemesnek is pénzen vett birtoka, illetve ingó tulajdona. Nem esett az ősiség alá kötött birtokának jövedelme sem (Werbőczy, I. rész 9. cím 5. §). Ezek tulajdonlását nem a közjog, hanem a magánjog szabályozta, amelyben a tulajdonos a használatban és az örökösödésben rokonaival és jobbágyaival másféle közösségeket alkotott. A vásároltakból például – szemben a közszolgálattal szerzett adománnyal – a leányági leszármazottak sem leánynegyedet, hanem „megfelelő örökrészt kapnak” (I. rész 6. cím 4. §). Megjelenik és folyamatosan teret hódít az „ingó tőke”. Békeidőben nem is volt nagyon más lehetősége sem a az úri birtok szerzésének, ami a 18. századi törvényeinkben a „licitációk” gyakorlata ellen tiltakozó törvényeket szülte, sem a köznemesedésnek, amit a befolyásos úri pártfogó is ritkán segített elő ingyen, de a szabad földek kimerülésével a jobbágytelek is adásvétel tárgya lett.
A földtulajdon esetében az adományozással hierarchikusan kiosztott központi szerep születik. A hatalomból részesedők közösségének mintájára a tulajdon közössége azoknak a kis csoportja, akik a tulajdonost majdani „teljes személyi és szabad rendelkezési jogában” (1871: LIII. tc. 2. §) korlátozhatják. A központi szerep azok közösségében érvényesül, akik a jogok gyakorlására kijelölt személyt jogaiban korlátozhatják. A tulajdonközösség belső köre a törvényes utódokból, a várományosokból, jövendőbeli örökösökből áll. Ezek körét jelöli ki elsősorban a leszármazás. A birtoklásban azonban a törvényes utódoknál szélesebb, úgyszintén meghatározott rokoni kör is jogosult az ellenőrzésre. A feudális rendi tulajdonjog és a polgári között nem a jogkorlátozás tényében, hanem a korlátozó közösség tagjainak kijelölésében van a lényegi különbség.
A „jogkorlátozás”, a rendi szociológia jogi nyelvét lefordítva, egyszerű viszonyokat fed, például a szülő gyermekével szembeni eltartási kötelezettségét. A korlátozás is jogi formában történik, miközben a legbensőségesebb társadalmi kör viszonyait 99írja le. A tulajdonos birtokát nem herdálhatja el, nem végrendelkezhet fölötte törvényellenesen.
A tulajdonjog önmagában a társadalom egyik szervezeti elve, amely a központi személy kijelölésének módját rögzíti. Valódi, működőképes szervezetté a tulajdonközösség a leszármazás elvének közbejöttével válik, amelyben nyilván nem egy genetikai populáció leszármazásáról van szó, hanem azok körének kijelöléséről, akik a jogkorlátozó tulajdonközösség tagjai lesznek. Hasonlóan a kijelölt tulajdonos személyének elfogadásához, a leszármazás is társadalmi megállapodás, műveltségünknek megfelelő világi és egyházi törvények, szokások kérdése.
