„AZÓTA TUDOM ÉN, HOGY MIT JELENT PARASZTNAK LENNI”
„AZÓTA TUDOM ÉN, HOGY MIT JELENT PARASZTNAK LENNI”
Az iparos is lehetett jobbágy, mégis ez alatt következett az új polgári rangsorban a paraszt földművesre szűkült fogalmánál élesen kirajzolódó valamikori rendi határvonal (Szabó István 1940: 3–5; 1965: 31–44). Erdei Ferenc ezt még egy kerek, a szóbeliség magas színvonalának nyomát viselő kis történettel szemléltette:
„A kis szentlőrinci házban, amelyben születtem, a nyugtalan mezővárosban, ahol nevelkedtem, a makói kertekben és szántóföldeken, amelyek parasztmunkára tanítottak, soha nem mondták ki a szót.
Éltünk, dolgoztunk és olykor megpihentünk a paraszt-törvények szerint, de mint a zsidók a Jehováét, mi sem ejtettük ki a sorsunk nevét soha. Egyszer hangzott el a szó a szülői házban, s idézésére mintha istenek szállták volna meg a szívünket, úgy dermedtünk meg.
Fölső-iskolás voltam már és gyakorta kellett kimaradnom az előadások miatt a sürgős mezei munkából, amikor egyszer nagyapám rettenetes komorsággal támadt apámra miattam. Mintha a legfölső átkot mondta volna ki, úgy dörgött: »Jól van ez így? Paraszt létedre urat nevelsz a fiadból?« Az ütő megállt bennünk, a bűn nehéz 79tudatában apám is, aki pedig föllázadt sorsunk ellen, csak gyönge tagadással mert felelni: »Hiszen nem lesz ez úr! Nem dolgozik épp-úgy, mint mink? Nem paraszt ő most is?« – »Nem!« – zúgta rá a nagyapám és rideg paraszt fejét elfordította rólunk. Tudta, hogy nem, apám is tudta, én is tudtam és szívünkben konok elhatározás és hideg félelem vert tanyát.
Azóta tudom én, hogy mit jelent parasztnak lenni” (Erdei F. 1973: 5).
