A KEGYÚRI JOG
112A KEGYÚRI JOG
A szent koronával megkoronázott magyar király személyében egyesült világi és egyházi hatalom zárja ki közjogilag Trefort a parlament elé terjesztett indítványát egyház és állam szétválasztására, s korlátozza 1848 áprilisától a század végéig a többi törvényesen bevett egyház autonómiájához hasonló katolikus egyházi autonómiatörekvéseket (Karácsony S. 1929/1985: 264; Leopold A. 1927: 130) Werbőczy szándékához lényegében is közelebb áll, s közjogi alapot éppen ő ad hozzá, amikor a polgárosodó akatolikus egyházak, sőt 1867 után a két nem ortodox zsidó hitközösség is autonóm, önálló alkotmánnyal működő nemzeti egyházakká alakulnak át.
A fejedelmi hatalom kettős törvényesülésének a kiváltságait innen származtató nemesség személyi-társadalmi állására is következményekkel járt. A világi rendi hierarchiában az apostoli kézből nyert adománnyal a földesúr egyházi rendi hatalmat, kegyúri jogokat és kötelességeket örökölt.
A régi kánonjogot 1918-ban, korszerűbb, historizált rendszerben összefoglaló egyházi Codex is helybenhagyta a „bemutatási jogot”, amely az urat feljogosította, hogy a kegyurasága alá tartozó javadalom betöltésénél papi személyt javasoljon – s ennek elfogadása általában kötelező volt. Vagy a „tiszteleti jog”, ami alapján a templomon elhelyezheti nemzetiségi címerét. A templomban pedig a kegyúr kitüntetett helyet igényelhetett (jus sedis). Az úri karzat vagy pad a hagyományos műveltség jelképes társadalmi terében, a templomban, kiindulópontja volt a rangsort kifejező templomi ülésrendnek. A templomi ülésrend a földi létből kivezető temetkezési rendben folytatódott.
Mivel a kegyuraság a mindkét rendiséget összefoglaló szent korona alattvalóságának következménye, az úr, saját felekezeti hovatartozásától függetlenül, az úri hatalma alá tartozó minden gyülekezettel szemben tartozott azt érvényesíteni – római katolikus is protestáns jobbágyaival. A fejedelmi hatalom mind erőteljesebb jelenlétében, amely az ellenreformációval is összefonódott, ezt a hagyományos szervezet működése szempontjából egyáltalán nem tisztán formális jogot s a vele járó kötelezettségeket világi törvénnyel (1723: LXXI.) és helytartótanácsi rendeletekkel is szükségesnek látszott megerősíteni.
Plurális volt ugyanis a „nemesi kommunitás” alatt a rendi szervezet plebejus közösségi formája, a jobbágyfalu is. A kegyuraságon keresztül a földesúr a község minden szervezeti szintjén befolyást gyakorolhatott. A bemutatás jogánál fogva katolikus úr is ellenőrizhette a protestáns pap- és tanítóválasztást. Világi hatalomban érvényesülő egyházi jogi állása alapján nemcsak a jobbágyközség tanácsában vehetett részt személyesen vagy képviselőjével, hanem a protestáns községekben, a mintegy második tanácsként működő presbitériumokban is. Ugyanitt viselnie kellett azonban hatalmának terheit is – amire a világi törvény is kötelezte már –, a papi jövedelmek kiegészítését, az egyház fönntartásához és az iskolatartáshoz való hozzájárulást. A 1871-es állami közigazgatási reform korlátozta a kegyúri jogot, ennek ellenére a régi birtokosok, sőt az új polgári birtokosok is gyakorolták. Olyan nagypolgárok, akik nem tértek át, szétszórtan fekvő valamikori nemesi birtokaikon, a kötelezettség megszűnése után is, az 1890-es években is teljesítik keresztény egyházfenntartói terheiket, sőt a régi kegyes szokásokhoz híven végrendeleti hagyományokat is tesznek a 113templom javára. Az új ipari külvárosokban, ipartelepeken vállalatok is gyakorolnak kegyúri jellegű jogokat. Az arisztokraták vagy az „úri középosztály” eminens képviselőinek mintájára a polgár szerepeihez, tekintélyéhez is különös hangsúllyal tartozott hozzá a vállalatok igazgatótanácsai mellett az egyházaik, hitközségeik világi tanácsaiban való részvétel. A kegyúri jog gyakorlása a polgári kor újnemességének jelképes hasonulási gesztusa volt a magyar királyság uralkodó rendjeihez.
A fejedelmi főkegyúri jog leágazása azonban ennél is szorosabban befonta a társadalom életét. A személyek a keresztséggel egyéni jegyet nyertek, életpályájuknak azonban minden állomása a „szülék hatalmának” láncolatában életkoruk és társadalmi állásuk szerint változó közösségi szerepekhez volt kötve. Az úr világi törvények szerint magánjogi kapcsolatban állt jobbágyával. A jobbágyközösséggel azonban a rendi pluralizmus második csatornáján keresztül leágazó kegyurasága is összekötötte. A viszonyok öltése ezt a kettős szálat a famíliák felé is átvezette, a családfőkig, a személyekig. Pázmány Péter, Szent Ágoston nyomán, megköveteli, hogy: „Minden tselédes ember nemtsak úri, hanem püspöki tisztet visellyen házában, oktatván tselédét az igazságra, és tekélletes erköltsre” (Idézi: Sápi V. 1967: 243). A „gazdai hatalom” kötelezett minden egyes háztartásfőt háznépe lelkiismereti életének felügyeletére, a céhes, majd ipartestületi mestereket családjukon túl szolgáik, inasaik, segédeik vallásgyakorlata fölötti őrködésre. Jóhiszemű cselédfogadásnál az „anyagi kötelezettségen túlmenő viszonyos jogok” (az 1876-os törvényben) ezt is tartalmazták.
Megjegyezvén, hogy ez volt, s ez maradt a norma, amely éppen azért nem volt idegen a gyakorlattól, mert szemben állt a közvetlen érdekviszonyokkal: a rabszolgakereskedéssel foglalkozó angol király esetében ugyanúgy, mint a népmesék ördöggel cimboráló, könyörtelen földesuránál.
