A FELEKEZETI ETNIKUMOK RENDI SZERKEZETE
A FELEKEZETI ETNIKUMOK RENDI SZERKEZETE
A polgári korra kiható sajátos felekezeti etnikai rendi osztálystruktúrákat az ellenreformáció közel két évszázada alakította ki. A gyakorlatban s a törvény előtt is rendileg tagolt csoportokról van szó. Az 1848 után is nagymértékben homogám felekezeti 110közösségek társadalmi fejlődési és mobilitási irányait nagymértékben befolyásolta az, hogy teljes, az egész rendi hierarchiát átfogó rendi társadalomszerkezettel lépték-e át a polgári kor küszöbét, vagy a nemzetiségekkel kapcsolatban kimutatott csonka szerkezetekkel (I. Tóth Z. 1956).
Az 1790/92-es késő feudális rendi alkotmányozó – vagy inkább Magyarország független rendi alkotmányát a fejedelemmel elismertető – országgyűlés a jozefinista forradalmat követő rendi status quo megvonásakor az 1848-as törvényekkel tökéletes párhuzamban rendelkezik a felekezetekről. Ezek a törvények viszonylag hosszú életűek voltak:
– „Isten egyházairól és az alapítványokról” (1790: XXIII. tc.) – gyakorlatilag a II. József által felszámolt római katolikus és az egyesült görög szertartású katolikus (görögkatolikus vagy unitus) etnikum eddig is együtt élt az anyanyelvi különbségekkel, és saját közösségeiben asszimilált többé-kevésbé spontán módon a többségi csoportba. Ez történt a németekkel betelepített szabad királyi városokban s a felekezetileg elkülönülő néprajzi tájak paraszti régióiban. Az egyházi jogoknak a „legfőbb kegyúr” általi elismertetéséről szól ez a törvénycikk, amely az egész 48 utáni korszakban érvényben maradt.
– A két protestáns (evangélikus) felekezetet a bécsi és a linzi békékre hivatkozva törvényesítő „A vallás ügyéről” szóló cikkely (1890: XXVI. tc.), amely II. József türelmi rendeletére nyúlik vissza és a több mint száz évvel későbbi 1895: XLIII. szabad vallásgyakorlatról szóló törvényig még több, a polgárok legbelső magánéletébe is beavatkozó megkülönböztetést eltörlő törvénnyel egészült ki, mint a házasságot, vegyes házasságot, áttérést rendező 1844: III. tc., 1868: XLVIII. tc. – a felekezetek egyenlőségével foglalkozók mellett (1848: XX. tc., 1868: LIII. tc., 1894: XXXI. tc.).
– A protestánsokon kívül ugyancsak a törvényesen bevett felekezetek közé került 1790-ben a „görögök tévelygéséhez ragaszkodó” (Werbőczy III. rész 25. cím 1. §), a római katolikus egyház felfogása szerint skizmatikus eretnek „görög nem egyesült” (görögkeleti) vallás, a protestánsokhoz hasonlóan birtokjoggal és hivatalviselési joggal (1790: XXVII. tc.). A görögkeleti metropolitát és püspökeiket a magyar országgyűlésben szavazat- és ülésjog illette meg ezentúl (1792: X. tc.). Velük szemben majd csak a főrendiház szervezetének reformjáról szóló 1885: VII. törvénnyel került a parlamentbe református és az „ágostai evangélikus” egyházak 3–3 rangidős püspöke, „hivatalban idősb egyik elnöke” (a zsidóké 1926-ban). A protestáns papok, a római katolikus klérus, a nemesinél előbbre sorolt „status indelebilis”-ével szemben, Bethlen Gábor hitlevelével, leginkább az ország keleti felében érvényesíthető honorácior kiváltságokat kaptak (Zsinka F. 1926: 106–107; Mályusz E. 1939: 29).
A felekezeti sérelmeknél a jogtörténeti kronológia e száraz – s meglehet, közismert – pontjai mögött társadalomtörténeti szempontból lényegesen több húzódik meg. Már az eddig sorolt törvényekből is következik, hogy az egyetlen teljes rendi osztályszerkezet a római katolikus lehetett. Csak ők birtokolhatták alkotmányosan a koronát; a katolikus főnemes gyakorolhatta csak a főrendek politikai kiváltságait 1790-ig, az erdélyi protestáns főnemesek ezután is, 1885-ig bizonytalan helyzetben. Megszorítások nélkül ők viselhettek állami hivatalokat, s élhettek mindazzal a lehetőséggel, ami a birtokszerzésnél előnyöket biztosított számukra. A bene possesionátus nemesség összetételéről ilyen szempontú kutatás nem készült, mégis bátran elmondható, 111hogy a magyar nemesség felső rétegei, amelyek a késő feudális korban még teljes köznemesi jogkörükkel élni tudtak és életformájukat is fenn tudták tartani, a népességen belüli felekezeti többséget meghaladó arányban a katolikus közösséghez tartoztak. Joggal tehető fel, hogy az ellenkezője érvényes a protestáns köznemes, az úgynevezett népi nemesség körében, míg a többi (keresztény) felekezet rendi szerkezetében a nemesség elenyésző szerepet játszott.
A nyelvi nacionalizmussal megosztott, etnikai-felekezeti csoportokra bomló felekezetekből alakul ki a polgári nemzetiségek csonka, parasztos társadalomszerkezete, amely a nyelvi asszimilációban gyenge köznemességének javát is elveszíti. Ez, a rendi középosztály hiánya, a polgári középosztályuk gyengeségével jelentkezik az először 1900-ban vizsgálható felekezeti-foglalkozási kereszttáblákon. Míg a protestáns közösségek polgárosodó középosztálya a köznemesség, az ortodox felekezeteknél ezt a szerepet is a rendileg elismert és számarányánál fogva is jelentős papság tölti be.
A (keresztény) rendi struktúrán belül a „nyilvános eretnekség” bűnében élő akatolikus közösségek esetében a jogvesztés egyik formájáról van szó, amely az élethez való jog megvonásával, sőt potenciálisan kiközösítéssel járhat. A vallási türelem a katolikus egyházból való kiközösítés mellett másodrendű státusokat hozott létre.
A zsidóságnál mindkét, világi és egyházi hierarchián kívül állás rendezendő problémája tűnik föl. Természetesen itt is a kollektív jogvesztés, a kánonjog által is ellentmondásosan megítélt, Krisztus urunk megfeszíttetésének bűne áll a renden kívüli állás mögött. Míg a jogrend az egyén jogait nem személyes önrendelkezésből, hanem testületi hovatartozásából vezeti le, a testületeken kívüliséggel szemmel láthatóan keveset tud kezdeni. A zsidóság helyzetének általános rendezését az egyik országgyűlés labdaként üti tovább a következőre, az egész feudális korszakon keresztül. Eközben nem keresztényeket illető jogokat nyernek, hanem már elavult tilalmakat oldanak fel velük szemben, mint – a bányavárosokat kivéve – a szabad királyi városokban való letelepedés joga – ha már 1790. január elsejéig benn voltak (1790: XXXVIII. tc.), vagy ugyanott polgári telkek szabad szerzése, ha ott már ennek „gyakorlatában lennének”, gyárállítás és „vallásukbeli legények” alkalmazása, „minek gyakorlatában eddig is voltak, ezután is gyakorolhatják” (1840: XXIX. tc.). A szentesítetlen maradt, már Szegeden kihirdetett 1849: IX., zsidókról szóló törvény, miközben a polgári jogegyenlőséget rájuk is kiterjeszti – bár letelepedési feltételeik rendezését szintén tovább hárítja – ezzel is a „mózesvallásnak” vallásfelekezetként való asszimilációja következő korszakokban követett felfogását képviseli. Az 1849-es törvény szervezetüket megformált egyházi keretek közt képzeli el (4. § a) pont). Az asszimilációt sajátos, renden kívüli státusukkal összefüggő munkamegosztási helyzetük felszámolására is kiterjeszti azzal az utasítással, „…hogy alkalmas szabályok által a mózesvallásnak a kézimesterségek és a földművelés gyakorlására vezéreltessenek” (1849: IX. tc. 4. § b) pont). A törvény antiliberális szellemével is alkalmatlan volt a dualizmus időszakában, mégis megegyezik a későbbiekkel abban, hogy eltekint attól, hogy a zsidóságnak a nacionalizmus századában felekezetiséget meghaladó nemzeti aspirációi is lehetnek. Miután az őket asszimiláló magyar nacionalizmus felekezeti etnikai változataiban élt, az emancipáció számukra is ezt az utat nyitotta meg (Magyar zsidók 1897).
