GESZTUSNYELV, JELBESZÉD
GESZTUSNYELV, JELBESZÉD
Azokban a zajos üzemekben, amelyekben a dolgozók nem értik egymás szavát a gépek és a szállított, megmunkált anyagok zajától, de a munkafolyamatok szoros együttműködést kívánnak meg tőlük, sajátos jelbeszéd alakult ki. Ott, ahol egymás nyelvét kevéssé értő, több nyelvű munkáscsapatok dolgoznak együtt, a „kézzel-lábbal” mutogató, gesztikuláló kommunikálás egyébként is elkerülhetetlen. Az ózdi finomhengerműben például a hengerészeknek a kemencéknél dolgozókkal és a hengerkormányosokkal, darukezelőkkel folyamatosan van közölni valójuk. Előfordul, hogy 25–40 m távolságban dolgoznak egymástól a hengerészcsapat tagjai, akik munka közben nem hagyhatják el a helyüket. Ilyen távolságra a szó nem hallatszik el termelés, acélhengerlés közben. Gyakran élnek a hengerészek füttyjelekkel is, de megszokottabb a kézzel, karral mutatott, az ujjakkal formált jel. Ebben a jelbeszédben csaknem minden testrészük szerephez jutott, de a fő szerepet a két kéz és az ujjak játszották benne. Kezdetben – a 20. század elején – a munkával kapcsolatos információk, utasítások továbbítására szolgált a gesztusok nyelve (például jöhet a buga, darabolni kell a bugát, a hengerfej begyűrte a vasat, eltört a henger stb.). Évtizedek alatt ez a jelbeszéd egyre bővült és magánbeszélgetésre is alkalmassá vált (például mérges vagyok, nincs pénzem, rágyújthatnék, jóllaktam stb.). Vass Tibor 270 gesztusát, látható jelét írta le az ózdi hengerészek jelbeszédének és a jelek többségét fényképen is megörökítette (Vass T. 1977).
Egy-egy dolgozó beszédjelkészlete a vizsgált üzemben a több százat is elérte. Más vasgyárakból hasonló leírással nem rendelkezünk, de tudni lehet, hogy a borsodnádasdi, diósgyőri, csepeli, lőrinci hengerészek is használtak fütty- és kézjeleket munkavégzés közben.
