TELEPIEK – KÉTLAKIAK
281TELEPIEK – KÉTLAKIAK
A bányák, gyárak közelében épült kolóniák népe se nem városi, se nem falusi, hanem sajátos telepi életformát alakított ki. Minden kolónia egy-egy önálló, zárt világ, amelyet a második világháború végéig kerítés és sorompó választott el a falusi környezettől. A telepiek a falvak népével nem keveredtek, egymás életét kevéssé ismerték. Sokszor került sor verekedésre, véres összeütközésre közöttük (például sorozás, búcsú, futballmeccs alkalmával). Gyakran összetűztek egymással a telepi és a falusi gyermekcsapatok is. A telepeken minden család a férfiak fizetéséből élt, s a vállalati élelemtárhoz kapcsolódott. Hétközben a hosszú munkanapok kitöltötték a férfiak idejét, a bányászok még a napot is ritkán látták. Esténként a munkások többsége eljárt otthonról, a szűk és túlságosan népes lakásból. Legtöbbjük hétköznapi szórakozása a kocsmázás, pálinkázás, kártyázás volt. Vasárnaponként kugliztak, söröztek. Nyáron gyakran szórakoztatta a telepek népét térzene, a kuglizóban játszó bányászzenekar. Olykor egy-egy hordó sört gurítottak ki a közeli erdőszélbe, amit ott népes társaságban ittak meg. A sörözéshez rendszerint szalonna- vagy pecsenyesütés kapcsolódott. A telepi élet zártsága, szűk mozgástere is hozzájárult az alkoholizmus terjedéséhez (Dömötör T. 1954: 157, 165).
A kolonizált munkások életformájának alakítására, erkölcsi nevelésére és műveltségének emelésére legtöbb helyen egyaránt törekedtek a vállalatok, az egyházak és a szakszervezetek. Az 1880 és 1910 között épült munkástelepeken vállalati segítséggel létesültek templomok és iskolák, legtöbb telepen sportpályák és kultúrotthonok épültek, olvasókörök és különféle egyletek szerveződtek. A vállalati vezetés lojális alattvalót, a munkásmozgalom öntudatos osztályharcost, az egyház istenfélő keresztényt kívánt nevelni a munkásból. A századfordulón már erős verseny folyt a munkásság befolyásolása érdekében a különböző szellemiségű intézmények között.
Az 1890-es évek után épült kolóniákon, illetve a telep közvetlen közelében már konyhakerteket is kialakítottak. Ezeket a kerteket a telepi lakosok ellenszolgáltatás nélkül használhatták. Helyenként sertésólak, -hizlaló telepek segítették a telepi munkásokat családjuk élelmezésében. Ennek ellenére a telepi ember alapjában véve „a piacról élt”, lakásából könnyen kitehető, kiszolgáltatott lény volt. A faluról bejáró, kétlaki munkás függetlenebbnek érezhette magát a telepinél.
Élesen különbözött a két csoport gazdasági magatartása, szemléletmódja is. „A telepi munkás azon volt, hogy a keresetét felélvezze. A falusi munkás, hogy házat építsen… Spórolt, hogy földet, tehenet vegyen, lovat, kocsit, a másik hold földet, hogy paraszt legyen” (Dömötör T. 1954: 154). Két magatartásmód állt egymással szemben: fogyasztói az egyik oldalon; spóroló, felhalmozó családi gazdálkodás a másikon. Kifejezi a telepi munkásság mentalitását az országosan elterjedt népdal is:
A bányásznak azért nincsen háza,
mert a pénzét a kocsmára hányja…
A kocsmára, meg a patikára,
meg arra a göndörhajú lányra!”
mert a pénzét a kocsmára hányja…
A kocsmára, meg a patikára,
meg arra a göndörhajú lányra!”
(Borsodnádasd, Nemcsik P. 1967: 28). A telepi bányász keresete lehetővé tette volna, 283hogy szövetkezeti lakást építsen, de ő maga nem kívánt lemondások, spórolások árán tulajdonossá válni. Természetesnek vette – hiszen elődeitől is ezt látta –, hogy a vállalat szolgálati lakást adjon neki.
28212. ábra. A MÁVAG lakótelep részlete. Budapest
Kétlaki életforma. A kétlaki munkásság életrendjét részben a munkahely szabta meg, mert napi bejáróként ingázott falusi lakóhelye és ipari munkahelye között. Műszak végeztével azonnal visszavedlett falusivá: művelte apró parcelláit, kaszálni, aratni, kapálni járt. Családja révén is szorosan kapcsolódott a falu életéhez, különösen az ünnepekhez. Kezdetben csak télen vállalt munkát a bányában, nyáron át pedig a földeken dolgozott. Fizetett szabadságát is aratással, summássággal hasznosította. A telepi szakmunkások és a „tisztek” szemében a falusi munkás afféle lenézett és silányabb emberfajta, bizonyos mértékig ügyetlen, „buta paraszt” (Szabó Z. é. n.: 135). Ugyanakkor a falusi munkás a telepit nézi le, s magát tartja többre, hiszen többnyire a saját házában lakik, s nincs ráutalva a vállalati élelemtárra. Élelme java részét megtermeli magának. Értékrendjében az önálló földmíves gazda messze megelőzi a telepi szakmunkást. A kétlaki munkás a bérmunkát és a telepi életformát egyaránt lenézi, s elutasítja a „mának élő”, a fizetést felélő fogyasztói magatartást. Salgótarján vidékén a falusi munkás nem fogadta el a vizes, sáros, rossz munkahelyet a bányában sem. Kikövetelhette magának a jobb helyet, mert kevésbé függött a vállalattól, mint a telepi munkások (Dömötör T. 1954: 154).
A kétlaki munkásnak nem volt cseppnyi szabad ideje. Nem lépett be egyletekbe, olvasókörbe, szakszervezetbe. Az olvasás, a művelődés, a sport haszontalan időpazarlás volt a szemében, ami a saját ház felépítésében, az anyagi gyarapodásban gátolta volna. Állandóan a munka szorító nyomáskényszere alatt élt. Kikapcsolódása és pihenése az ünnepnapokra korlátozódott. Kedvét, örömét a falusi társadalom hagyományos szokásaiban, szórakozásaiban lelte (farsangi ivó, húsvéti locsolkodás, lakodalom, szüreti felvonulás, torkos búcsú stb.). Elszakadása a tradicionális falusi társadalomtól hosszan tartó folyamat volt, amit jelez asszonyainak „kivetkőzése” a helyi népviseletből (Nemcsik P. 1976a: 50; Fülemile Á.–Stefány J. 1989: 84). A telepi életformához hasonulni nem tudott s nem is akart, a valódi városoktól pedig távol élt, ezért polgárosodása általában véve lassan haladt.
Míg a telepített munkásréteg követte a szénbányászat „vándorlását” az új telepekre, a parasztházakban élő, kétlaki munkás ragaszkodott falujához és vagy visszatért a földműveléshez, vagy másik ipari munkahelyet keresett magának, ha a közeli bánya kimerült (Szvircsek F. 1985: 78). Álma nem a jobb állás volt az üzemben, hanem a több föld szülőhelye határában.
