FOLYTONOSSÁG: GYŰJTÉSI ÚTMUTATÓ A NÉPI TÁRSADALOM MEGISMERÉSÉHEZ
FOLYTONOSSÁG: GYŰJTÉSI ÚTMUTATÓ A NÉPI TÁRSADALOM MEGISMERÉSÉHEZ
A népi jogszokások mellett a rokonsági intézményekre terjedt ki Szendrey figyelme először. Egy megalapozatlan evolúciós elképzelést (nem elődök nélkül) elfogadva kísérelte meg a magyarságnál valószínűleg sohasem létezett matriarchátus nyomait felfedezni nevekben (Szendrey Á. 1936c; Bodrogi T. 1985), a nemzetségi szervezetét pedig a nagycsalád (családközösség) emlékanyagában (egyéb lehetőségek felvetése mellett). Ennek során figyelmen kívül hagyta Tagányi megkülönböztetését az egy telken, egy fedél alatt élő, és a külön telken, egymás közelében élő rokoni csoport között, jóllehet még idézi is annak megállapítását a házasság tilalmának a vérrokonság körét megszabó szerepéről (Szendrey Á. 1936d: 272–273; Tagányi K. 1919: 42–45), így tanulmánya nem jelentett előrelépést sem a fogalmak tisztázása, még kevésbé a valódi kérdések felvetése terén, miközben a korabeli történettudomány jelentősen előrehaladt a honfoglalás kori magyar társadalom szervezeti felépítésének, ezen belül a rokoni intézményeknek a megértésében (Hóman B. 1921: 537; Hóman B.–Szekfű Gy. 1935: 94–103).
Tanulságosabb Szendreynek az a tanulmánysorozata, amelyet az Ethnographiában közölt 1937–1938-ban.
Elsőként a falu társadalmát megosztó, csoportokra tagoló jelenségeket tekintette át. Már korábban felfigyelt arra, hogy a viselet jelzi az életkort, s annak révén hét korcsoportot különített el a gyerekektől az öregekig (Szendrey Á. 1931). Ebben a terjedelmesebb tanulmányban pedig (Szendrey Á. 1937a) sorra vette a tagoltságot előidéző egyéb tényezőket is: a vagyon, a foglalkozás, a rang, a vallás elválasztó szerepét. Nem feledkezett meg arról sem, hogy az idők folyamán változott e tényezők jelentősége, és az egyéni képességek is megmutatkoztak a tekintélyben, amelyet egy-egy személy kivívhatott magának.
Ez az írása figyelmet érdemel abból a szempontból is, hogy hogyan vonja meg a társadalomnéprajzi vizsgálódás korlátait, milyen társadalomképet sugall. Ez a kép a régi faluról kétségkívül idilli: „Az egyének nem különültek el, benne éltek a közösségben s a közösség szabályai teljes mértékben irányadók voltak életükben… Ez a közösség… nemcsak az egymás segítésére az együttszomorkodásban, de a másik örömében való részvételre is összefonta tagjait” – írja, miközben lelkiismeretesen számba veszi, hogy „A vagyonos gazda ma sem engedi gyerekét szegényebbel, pláne zsellérrel összeházasodni… A földmíves gazdák jó munkája után megbecsülték ugyan a pásztort, de társadalmilag lenézték, naplopónak, tolvajnak tartották”, és az általa felhozott példák még szaporíthatók. Tisztában volt azzal, hogy a falu átalakulóban 42van, de a folyamatot nem kívánja nyomon követni, „hiszen ez nem tartozik a néprajz körébe”. Célja: „A falusi társadalom életét, keresztmetszetét a régi élet alapján állítjuk össze, s a változást csak annyiban érintjük, amennyiben az az átalakulás folyamatát megindítja” (Szendrey Á. 1937a: 187–189). Nem meglepő ezek után, hogy a tanulmány nagyobb részét a társadalmi csoportok egyikéből a másikába való átlépést kísérő szokások leírása teszi már ki, ezen a terepen mozog otthonosan a szerző, találja meg az irányító tudományos elképzelést Van Gennepnél (1909) és a sajátos feladatot: a teljesnek feltételezett ősi és a töredékes jelen közötti kapcsolatteremtést.
Szendreynek ez a tanulmánya szimptomatikus, mert együtt található benne annak a következetlenségnek minden eleme, amely a magyar néprajznak egy újra fölfölbukkanó, az összerendező tudományos elméleteket elkerülő búvópatakát jellemzi: a hit az egykor (de vajon mikor?) volt egységes népi közösségben, párosítva a falusi társadalom sokféle tagoltságának elismerésével, sőt olykor dicséretével, de nem elemzésével és értelmezésével az átfogóbb társadalmi viszonylatok rendszerében, amelynek része, hanem feloldásával a kulturális homogenitás szokásszerű elemeinek felmutatásában. Ez a történetietlen megközelítés szükségképpen megvonja a vizsgálódás határait is, hiszen a (tagadhatatlan) változás tanulmányozása elterelné a figyelmet a központi tennivalóról, a népi kultúra és a népi társadalom megkonstruálásáról.
Ezt a műveletet nem csekély anyagismerettel végzi Szendrey, és ebből következően fontos vizsgálandó jelenségekre irányítja a figyelmet. Ilyen tekintetben különösen sikeresnek mondható a társadalmi érintkezés formáiról nyújtott áttekintése, amelyhez fogható a magyar néprajzban azóta sem íródott. Ezúttal világosan szétválasztja e társadalmi szokásokat forrásaik szerint is: az ősi hiedelmek világából, valamint a kereszténységből származókra és az úri osztálytól leszállott javakra (1937b: 384–385). Higgadt vizsgálódása tanulságos ellenpárja a kortárs szociológus Makkai János faji előítéletektől és gőgtől nem mentes, de észleleteiben figyelmet érdemlő könyvének, amely a magyar középosztály illemszabályait és viselkedésmintáit mutatja be és veszi górcső alá a kívánatosság fölöttébb szubjektív szempontjából, ugyanakkor szisztematikusabban gondolkodva (Makkai J. é. n.).
A népi társadalomról írott tanulmánysorozatát Szendrey Ákos a kikapcsolódást, szórakozást nyújtó (1938a), illetve a munkavégzést elősegítő, megkönnyítő társas összejövetelek (1938b) áttekintésével fejezte be. Az előbbit eléggé meglepő, és a közölt adatokból aligha következő módon azzal zárta, hogy „főjelentőségűnek az ősök szellemi életének fenntartását kell tekintenünk” (1938a: 137). Nem meglepő viszont, hogy a további kutatás számára termékenyebbnek bizonyult a társasmunkákról adott áttekintése, amelyeket a résztvevők összetétele és az elvégzendő tennivalók szerint osztályozott. Felvetett azonban egyéb lényeges szempontokat is, mint a munkák célja (egymás kiismerése, pénzmegtakarítás, munkaidő rövidítés, munka megkönnyítése, szórakozássá változtatása), előírásai, osztályozásuk abból a szempontból, hogy egy személy számára dolgoznak többen vagy mindenki a magáét végzi egymás mellett stb.
Szendrey Ákos az utolsó tanulmányfüggelékben a tanulmánysorozatról elmondja: „célja egyrészt az volt, hogy összefoglaljam azt a kevés anyagot, amit a magyar nép 43társaséletéről ismerünk, másrészt pedig, hogy ennek a fontos kérdésnek mintegy tájékoztató gyűjtőívét adjam” (1938b 284–285), s végül tömören fel is sorolja a vizsgálandó témákat.
A cél dicséretes volt, az úttörés ténye tagadhatatlan, de a felkészültség hiánya (Kósa L. 1989: 223), a módszertani igénytelenség meggátolta Szendreyt abban, hogy tanulmánysorozata tudományos irányváltás kiindulópontjaként szolgáljon. Jelentősége sokkal inkább a vizsgálandó témák kijelölésében, az adatok felsorakoztatásában van, mintsem valamilyen lényeges meglátásban, amelyre koncepció építhető. Aki pedig ilyen értéket tulajdonít Szendreynek, nevezetesen annak elsőként felismerését, „hogy a népi társadalom nem homogén, hanem számos csoportra tagolódhat”, hogy ennek következtében „nem beszélhetünk tehát egységes, minden rétegre kiterjedő hagyományról” (Szabó László 1970: 22, 1993: 28–29), annak nagyvonalúan el kell tekintenie a megelőző társadalomtörténeti és szociológiai kutatástól, illetve többet kell kiolvasnia Szendrey műveiből, mint amire szerzőjük vállalkozott.
