IGAZSÁGTARTALOM, HITELESSÉG
770IGAZSÁGTARTALOM, HITELESSÉG
A visszaemlékezések, élettörténetek valóságtartalma, igazságértéke az a kérdés, amivel kapcsolatban a vélemények leginkább megoszlanak. Távol vagyunk már attól, hogy minden, az „adatközlők” által kimondott-leírt szót minden vonatkozásban kétségbe vonhatatlanul hitelesnek tekintsünk. A kételynek fokozatai vannak, nem kis részben természetesen attól függően, hogy ki hogy tekint az emlékezésekre, minek tartja őket és mire tartja felhasználhatónak vagy felhasználandónak őket.
Azon történészek szempontjából, akik az ún. oral history, azaz a szóban elmondott történelem módszerét előszeretettel használják, a visszaemlékezésekben elsősorban az adatszerűség szorul ellenőrzésre. A visszaemlékezésekkel kapcsolatos néprajzi forráskritika fontosságát hangsúlyozta egyik módszertani tanulmányában Szilágyi Miklós (1986), aki egy kivételesen idős és jó emlékezetű ember visszaemlékezései alapján például száz év építkezési gyakorlatának változásait tudta rekonstruálni egy mezővárosi közösségben (1992c). Azok körében, akik az élettörténeti visszaemlékezésekhez a folklorisztika szempontjából közelednek, a megformálás jellegzetességeinek kimutatása, a sztereotípiák, a stiláris kérdések kerülnek előtérbe, s a hitelesség kérdését a visszaemlékezésekhez műfajilag és eredetében legközelebb álló igaz történetek felől vetik fel. Innen tekintve igaz az, amit Voigt Vilmos ír: az elhangzó történetek „rendszerint nem a teljes igazságot tartalmazzák, hanem csak az elbeszélő által igazolhatónak tartott epizódokat, és ily módon megszépítik a valóságot. Rendszerint a közösség előtt is az a történet a legnépszerűbb, amely viszonylag messze van a valóság mindennapi kipárolgásától, és némi aranyos fényport hint a többiek által is keserűnek megismert események témáira” (Voigt V. 1979: 307.) Még erősebb megfogalmazásban úgy merül fel a kérdés, hogy „miért hazudnak az emberek”, amikor élettörténeti elbeszéléseket mondanak; ebből a szempontból látszik furcsának az, miért vonakodnak a folkloristák elismerni, hogy az „igaz történet”-elv valójában nem (csak) igaz történetek (Voigt V. 1988).
A kérdés alighanem összetettebb az igazmondás–hazugság kettősségénél, ahogy arra a modern folklorisztikai és antropológiai elemzési szempontokat együttesen felhasználó Niedermüller Péter rámutat: „Az élettörténet rekonstruktív jellege a gyakorlatban azt jelenti, hogy a beszélő válogat életének történetei között, és nincs szó az élet összes történésének, totalitásának elbeszéléséről.” A beszélő egyes eseményeket elhallgat, beléjük szövi saját interpretációit is; egyes eseményeket nagy tematikus egységekbe, blokkokba von össze; például gyermekkor, háború stb. (Niedermüller P. 1988: 383). Ez a felfogás a jelentéstulajdonítás oldaláról közelít az életutak elbeszéléseihez, s eközben gyaníthatóan körülbelül akkora mértékben veszíti szem elől a még elemezhető tényszerűség szempontjait, mint amennyit nyer a történetmondás helyzetekhez kötöttségeinek hangsúlyozásával. Társadalomnéprajzi oldalról rendszerint arra törekszenek, hogy az elemzett életutakat tényszerűen, minél teljesebben megismerjék, miközben újabban igyekeznek tudomást venni azokról a korlátokról is, amelyek természetesen adódnak a fenti szempontokból. Erre példa a besenyőtelki életútkutatás, melynek során „a kutatócsoport tagjait az a közös hit vezérelte, hogy minden ember szavahihető a maga életének történetében, és nemcsak 771a dokumentálható igazság érvényes, hiszen még a valóságtól elrugaszkodó legenda sem értékmentes, fantázia szülte tükörkép… az alapélmények gyakorta sorslegendává emelik a jelentéktelennek látszó hétköznapokból összeálló élettörténetet, amelyben a mából visszatekintve minden történés és cselekedet sajátos visszfényben jelenik meg” (Őrszigethy E. 1990: 178).
Mindez szoros összefüggésben van azzal a törekvéssel, hogy az életút képe ne csak egy valóságos vagy elképzelt közönség, hanem az azt megformáló „alkotó” számára is értelmes legyen, azaz megerősítse vagy újraépítse helyzettudatát. Ez nemcsak magára a tevékenységre vonatkozik, hanem arra az újfajta énképre, identitástudatra is, amihez az emlékező éppen emlékei élettörténetbe rendezésével juthat el (Huseby É. 1988). Hasonlóképp szorosan összetartoznak e kérdések az emlékezet egyéni és társadalmi szintű működésének problémájával, amit pszichológusok és szociálpszichológusok gyakorta elemeztek (Pléh Cs. 1986, Kónya A. 1992), és amire e helyen csak utalunk.
