BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
A hagyományos társadalom korcsoportjai, a nemek, a család, háztartás és rokonság egyszerre és együttesen alkotnak egy egységet annak ellenére, hogy egyes rájuk vonatkozó kérdéseket inkább a történettudomány, másokat a néprajz, az antropológia, a demográfia vagy a családszociológia vizsgál a maga sajátos látásmódjával. Mindebből következően több szakterület irodalmát, eredményeit, kérdésfelvetéseit és fogalomkészletét kell ismernünk és használnunk akkor, ha témánkat igazán meg akarjuk közelíteni.
Módszer tekintetében fontos követelmény, hogy a tárgyalt jelenségek és folyamatok legalább bizonyos szinten mérhetőek legyenek. Az összehasonlítások, jellemzések pusztán szavakban történő elvégzése során ugyanis az egyes szerzők akarva-akaratlan belecsúsztak a helytelen általánosítások, aránytévesztések csapdáiba. A mérés és összehasonlítás sok–kevés, nagy–kicsi, gyakori–ritka és ehhez hasonló jelzőkkel történő helyettesítése gyakran vélt igazságként segített megfogalmazni olyan állításokat is, melyek egyetlen szerző egy-két adatán alapuló spekulációk voltak, avagy egy adott embercsoport térben és időben meglehetősen korlátolt körben érvényesülő véleményét, tapasztalatát tükrözték. Többek között ez a verbális, mérésre nem törekvő megközelítés alakította ki sok egyéb mellett a hagyományos világ paraszti társadalmára nézve általánosnak tekintett „nagycsaládi” rendszer, a levirátus, a gyászév, a helyi közösség minden esetben formális korcsoportokba szerveződése vagy az Alföld mint a hagyományos magyar kultúra és társadalom egyik legfejlettebb területe mítoszát. Ezzel szemben a mérésre törekvés esetében az állítások érvénye ellenőrizhetővé, határai láthatóvá válnak. A tárgyalás során, reméljük, világos lesz tehát, hogy egy jelenségre nézve országos adataink vannak-e vagy csak néhány település feldolgozására támaszkodunk. Utóbbi azonnal és egyértelműen mutatja a szóban forgó megállapítás tér- és időbeli korlátait. Kiderül majd, hogy mikor van szó becslésről vagy feltevésről. Ez a megközelítés, bár bizonyos mértékig leegyszerűsít, mert nem minden tűnik mérhetőnek, a látókörébe került jelenségek esetében nemcsak tisztességes módon megjelöli a téma és az összefoglaló vitatható, adatokkal kevésbé alátámasztott pontjait, hanem egyúttal megmutatja azt is, hogy hol, mely területeken, korszakokban és témákban szükséges további kutatások végzése.
394Ezzel már utalunk is az igen fontos korlátok egy csoportjára: a térbeli és időbeli határokra. Ami az időbeliségből adódó korlátokat illeti, talán a legfontosabb szerepet az egyes szakterületeken folyó kutatások keletkezése és vonatkozási időpontjai játsszák. A társadalommal foglalkozó néprajzi feldolgozások kevés kivétellel a századforduló és a két világháború közötti időszakra vonatkoznak (vagyis nagyjából arra, amire a harmincas–negyvenes évek, illetve az azóta végrehajtott terepmunkák adatközlői vissza tudtak emlékezni), a hivatalos statisztika használható adatai pedig az 1860-as évek közepétől-végétől indulnak. A korábbi időszak a néprajzkutató számára csak levéltári kutatások alapján közelíthető meg, és ez a megközelítés a források és a kutatás természetéből adódóan szinte mindig helyi érvényű. Vagyis többé-kevésbé mérhető módon a magyar társadalom, s benne az egészen a huszadik század közepéig annak többségét kitevő parasztság kor-, nem- valamint család- és háztartásszerkezete alakulásának fő vonalait az 1860-as évektől lehet ábrázolni. Bár egyes kérdésekre nézve vannak országos adataink a 18. század hetvenes-nyolcvanas éveire nézve is, alapjában azonban a múlt század utolsó harmadát megelőző, az 1867. évi kiegyezés előtti korszak viszonyainak megrajzolását a legtöbb esetben vagy a későbbi korok szilárdabb adataiból történő visszafelé következtetés, vagy pedig a 18–19. századra vonatkozó lokális kutatások eredményeinek óvatos – és természetesen feltételes – formában történő regionális, esetleg országos általánosítása segítségével kísérelhettük meg. Írásunkban kevés kivételtől eltekintve nem is merészkedünk a 18. század közepe előtti időszakba, mert témáink tekintetében erre nézve többnyire még a hipotetikus általánosítás feltételei sem adottak. Sem a történeti néprajz, sem a társadalomtörténeti kutatások jelenlegi eredményei nem elégségesek ehhez. Bizonyos értelemben azonban ez nem végzetes hiányosság. Kutatásaink is megerősítik Tálasi István (1983) azon megállapítását, hogy még a középkor óta látszólag töretlenül egy helyben élő helyi társadalmak esetében sem beszélhetünk zavartalan kulturális folyamatosságról. Részben a lakosság évszázadok során állandóan tartó vándorlása és cserélődése, részben a kulturális javak, szokások és hagyományok cseréje és terjedése (mely a török háborúk alatt és után, a 16–18. században először keleti és déli, majd később nyugati irányban különösen felerősödött) bizonyos értelemben határt von a 18. század előtti és utáni település- és társadalomszerkezet között. Természetesen botorság lenne tagadni a magyar társadalom évezredek homályába visszavezethető azonosságát és e hosszú távú fejlődés kapcsolódását jelenünkhöz és közelmúltunkhoz. Azonban ez az azonosság nem jelent mozdulatlanságot, nem jelent változatlanságot, és főként nem jelenti minden korszak hagyatékának azonos súlyát a ránk maradt, velünk élő kulturális örökségben. Véleményünk szerint a mai magyarországi (és tágabb értelemben az egész kárpát-medencei) település- és városhálózat, felekezeti és etnokulturális szerkezet, s ezekkel összefüggésben a gazdasági és politikai struktúra közvetlen gyökerei nem annyira a honfoglalás korában, mint inkább a 17–18. század nagy változásaiban keresendők. Középkori hagyományaink csak e korszakváltás szűrőjén átjutva tudtak komolyabb, néhol máig tartó hatást kifejteni. Az a gyanúnk azonban, hogy a 19. századot megért, de a középkorig, netán a honfoglalásig közvetlenül visszavezethető jelenségek nem túl számosak. Alighanem sokkal több az olyan, ma már feledésbe ment kulturális hagyományunk, emlékünk, amelynek nem sikerült közvetlenül tovább élnie és vagy beépült a 18. században 395létrejött, illetve megújult szerkezetekbe és folyamatokba, vagy még mindig a régész ásójára vár.
Térbeli korlátai e kutatásnak sok tekintetben még erősebbek, mint az időbeliek. Addig, amíg a 20. század első évtizedéig a terepmunkák a történeti Magyarországon, vagyis a kivándorolt szórványmagyarság kivételével a teljes magyar etnikum területén lehetségesek voltak, a néprajz kevésbé foglalkozott a társadalommal, a társadalomtörténeti kutatás, valamint a történeti demográfia pedig mint önálló kutatási terület jószerivel ki sem alakult. A szóban forgó témák iránti érdeklődés csak az 1930-as évektől növekedett meg, akkor azonban a kutatások lehetőségei területileg már fokozatosan beszűkültek. A szomszéd országok levéltárai évtizedekre bezárultak a magyar kutatók előtt, a terepmunka, a szóbeli gyűjtés elé pedig a társadalmi átalakulás folyamatának s ezzel párhuzamosan a hagyományos népi kultúra eróziójának az első világháborút követő felgyorsulása állított egyre erősebb korlátokat. A hivatalos statisztika felhasználása sem bizonyult könnyűnek. Mint ismeretes, ez mindig a közigazgatási határokat követte, hisz „állami megrendelésre” dolgozott, e határvonalak viszont általában a középkor és a 18. század vége közötti időszakban alakultak ki (eltekintve az 1870–1880-as évek kisebb-nagyobb megyehatár-módosításaitól). Vagyis a nagybirtokok és az egyházszervezet határait, az adminisztráció területi szerveződését, igényeit és lehetőségeit követték, nem az etnokulturális csoportok, illetőleg a népi kultúra regionális elhelyezkedését, határvonalait. Mivel az 1940-es évek előtti korszakok statisztikai felvételeinek eredeti név szerinti, illetve községsoros anyaga szinte teljes egészében elkallódott, e közigazgatási határokon való túllépésre és az adatok más, számunkra megfelelőbb csoportosítására ma már vajmi kevés lehetőség van.
Forrásaink a fentiekből következően tehát nem kizárólag a néprajzi feldolgozások, mellettük jelentős mértékben használjuk a hivatalos és nem hivatalos statisztika publikált és kéziratos adatait, a társadalomtörténet és történeti demográfia, valamint kiemelt mértékben a helytörténeti kutatások eredményeit. Bár szintézis jellegű, döntően a korábbi kutatásokat összegző munka írására vállalkoztunk, ennek ellenére több esetben kénytelenek vagyunk a közvetlen elsődleges forrásokhoz is visszanyúlni. Számos esetben ugyanis, nem találván megfelelő előmunkálatokra, saját, eddig közzé még nem tett, levéltári forrásokon alapuló vizsgálatunkat is beépítettük írásunkba.
Néhány szót a vizsgált jelenségek „társadalmi környezetéről”. Mint az már az eddigiekből is kiderülhetett az olvasó számára, a régebbi néprajzi és szociológiai kutatással szemben – mely, ha szemléletüket nem is mindenben osztjuk, az általunk használt művek jelentős részét megalkotta és nélkülük e sorok sem íródhattak volna meg – nagyon fontos szerepet tulajdonítunk a társadalom időbeliségének, vagyis az egyes társadalmi folyamatok, szerkezetek fejlődésének, változásának. Természetesen e változások nem az egész társadalomra nézve egységes módon zajlanak le – bár néha erre is van példa, mint ahogy azt a kötelező katonai szolgálat 1850-es évekbeli bevezetése és ezt követően a férfiak (és hozzájuk kapcsolódóan a nők) átlagos házasodási korának emelkedése mutatja –, hanem regionális mintákat követnek. Ráadásul e regionális mintáknak sem az iránya, sem a kronológiája nem azonos. Vannak fejlődő, stagnáló és hanyatló, illetve gyorsan és lassan változó, központi és peremhelyzetben 396levő, síkvidéki és hegyvidéki, saját stílussal és saját ízekkel rendelkező helyi társadalmak és helyi kultúrák, s akkor még nem említettük a felekezeteknek és etnikumoknak az összképet még színesebb kaleidoszkóppá változtató hatását. Mindez annak ellenére létezett és létezik, hogy számos tényező, mint például a 18. századtól az első világháborúig többé-kevésbé azonos határok között maradó magyar államterület, az állami intézmények minden téren többé-kevésbé egyforma (és az idők során fokozatosan erősödő) hatása, a földrajzi elhelyezkedés (a sok tekintetben egységet képező Kárpát-medence), a gazdasági adottságok, a városiasodás adott színvonala vagy éppenséggel a magyar etnikum nyelvi homogenitása (európai távlatból nézve pedig a kereszténység) bizonyos mértékig egységesítő tényezőként hatottak és részben hatnak ma is.
A kronológiai eligazodás érdekében a közismert politikai korszakhatárokra utalunk (1526, 1686, 1711, 1790, 1848, 1867, 1914 stb.), melyek azonban egyáltalán nem esnek egybe a népességtörténet tényleges korszakhatáraival, vagy a népművészet – népi kultúra kronológiájával (Hofer T. 1977). Természetesen a politikai változások az állami beavatkozáson keresztül kihathatnak a kultúra és a szokásrendszer változásaira – ismét visszautalnánk a már idézett „házasodási kor” példájára –, vagyis nem szabad mereven tagadni a politikatörténeti korszakolás lehetőségét, illetve hasznát sem. Mindazonáltal nem kell „átpolitizálnunk” a magyar társadalom utolsó évszázadainak alakulását. Önmagában a politikai folyamatok csakúgy, amint a kulturálisak csak egy részét képezik a magyar társadalom egészére vonatkozó változások csokrának.
Amikor tehát a továbbiakban rátérünk tulajdonképpeni témánkra, éreztetni szeretnénk az olvasóval, hogy egyrészt az esetek túnyomó többségében nem egyenes vonalú fejlődéssel van dolgunk, másrészt a megfigyelni vélt és ábrázolt folyamatok szélesebb összefüggésekbe ágyazandók, mögöttük mindig bonyolultabb háttér él és működik, még ha ez sokszor csak áttételesen érvényesül is, illetőleg nincs mód rá unos-untalan hivatkozni.
