IDŐSKORÚAK
405IDŐSKORÚAK
A társadalomtörténészek a szociológusokkal együtt hosszú ideig úgy tekintettek az előző évszázadokra, mint az „öregek aranykorára”. Ők voltak azok, akik a javakat birtokolták, a hatalmat gyakorolták, a család, a helyi társadalom túléléséhez szükséges stratégiai tudással, technikai ismeretekkel rendelkeztek. Fentiekből következően a társadalmon belül az idős emberek – különösen az idős férfiak – bírtak a legmagasabb presztízzsel. Ezt a helyzetet azonban a 18–19. század gazdasági-társadalmi változásai alaposan átalakították. Az ipari forradalom során kialakult új technikák megkérdőjelezték a régi készségek további hasznosíthatóságának fontosságát, a modern oktatási rendszer kiépülése pedig az idős generációk amúgy is avuló ismeretanyagon alapuló tanító és tanácsadó szerepét csökkentette, illetve másodrendűvé változtatta. Az öregek kivételezett helyzete fokozatosan megszűnt, lassan a társadalom perifériájára szorultak (Laslett, P. 1976).
Bár az újabb nyugat-európai kutatások ezt a képet több ponton megkérdőjelezik, saját Duna menti falvainkon végzett elemzéseink inkább alátámasztják a fentieket. Adataink szerint az idős emberek meghatározó többsége a magyar falvakban a 18–19. század fordulóján családban él. Nemcsak magányos személyt találtunk elvétve, hanem a kizárólag házastársával vagy egyetlen gyermekével-rokonával élő idős emberek száma is elenyésző. Különösen az idős férfiak élnek viszonylag jó helyzetben, mivel közel 90 százalékuk önálló háztartás feje, melyben rendszerint több házas és nem házas gyermekével él együtt. Alacsony közöttük az özvegyek aránya is, ami arra utal, hogy amennyiben feleségük korábban elhalálozik, akkor túlnyomó többségük újraházasodik. Ebben a korszakban még az idős nők többsége sem magányosodik el, bár férje halála után a háztartás vezetésének pozícióját általában sokkal kevésbé tudja megtartani és újbóli házasságkötése is lényegesen ritkább.
Az természetes, hogy az életkor előrehaladtával az emberek munkavégző képessége és energiája csökken. A kulcskérdés az, hogy a háztartás és a gazdaság vezetése kinek a kezében marad – az idősödő gazda és felesége megtartja-e azt haláláig, vagy korábban átadja a fiatal generációnak. A hagyományos magyar (kelet-európai) modellben a gazdaság átadására – a „levetkezésre” –, bár vannak rá példák (Tárkány Szücs E. 1961; Paládi-Kovács A. 1996), általában a gazda életében igen ritkán került sor, ellentétben a német nyelvterületen, Csehországban és Skandináviában rendszeresen szokásos 55–65. év közötti „visszavonulással”. Ez utóbbi társadalmakban általános gyakorlat az iparosítás előtti korszakban az, hogy szabályszerű egyezség kíséretében az öregek átadják a gazdaságot a kiszemelt örökösnek, s ezzel párhuzamosan gyakorta az öröklés folyamata (a többi testvér kielégítése, illetve az erről szóló egyezség megkötése formájában) is lezárul.
Persze nem kizárt, hogy ez az idősek számára viszonylag kedvezőnek látszó kép a századfordulón már másképp nézne ki, ha lennének erre vonatkozó megfelelő kutatási eredményeink. Mindenesetre Kiss Lajos (1981) leírásai és Szabó László (1989b) elemzései arra engednek következtetni, hogy a 19. század utolsó harmadától folyó gazdasági-társadalmi átalakulás vélhetőleg kissé megrendítette az öregek családon-háztartáson belüli helyzetét, különösen a birtokos paraszti háztartásokban. Ez az átalakulás ugyanis, mint azt már említettük, egyrészt a paraszti gazdaságok élőmunkaigényének 406növekedésével járt együtt, másrészt magával hozta a nemek és generációk viszonyát némileg átalakító polgári jogegyenlőségnek a falusi társadalomban való fokozatos elterjedését is. Mindezek következtében egyre többször fordulhatott elő olyan helyzet, hogy a munkából kiöregedett háztartásfő még életében átadta (avagy éppenséggel átadni kényszerült?) a gazdaság vezetését fiatal, munkabíró leszármazottai kezébe.
A fenti érdekkonfliktusok azonban egészen a legutóbbi időkig nem eredményezték az idős korúak tömeges elmagányosodását, a családot mint életkeretet még hosszú ideig sikerült fenntartaniuk az idős generációba tartozók számára is. Az 1960-as évek végéig még a falusi idős korú lakosság kereken 88 százaléka (a férfiak 96 és a nők 83 százaléka) legalább egy fővel, 40 százaléka két vagy annál több családtaggal együtt élt (Öregek 1972: 247–252). A hagyományos paraszti lét erőltetett ütemű felszámolása, a foglalkozás- és életformaváltás, s ennek következtében a fiatal és idős generációk életútjának szétválása, valamint a falvak gyorsuló elnéptelenedése csak az utolsó két évtizedben öltött számottevő méreteket. Ez a változássorozat azonban nemcsak sokkal gyorsabb, hanem átfogóbb, az élet szinte minden területére kiterjedő és lényegesen nagyobb méretű annál, mint ami az előző három évszázad alatt összességében bekövetkezett.
Ráadásul az idős korúak pozíciójának romlása egyre nagyobb tömegű embert érint. A születések gyakoriságának csökkenése, illetőleg a fiatal felnőttek faluról történő fokozódó mértékű elvándorlása megnövelte az időskorúak arányát, a halandósági viszonyok javulása pedig abszolút számukat is. Míg a 19. század közepén a népesség 20 éves korban még várható élettartama csak kb. 34 év volt, addig a századfordulóra ez 40, az 1950-es évekre pedig 51 évre nőtt, vagyis kereken 50 százalékkal meghosszabbodott (Acsádi Gy. 1968: 407). Ez magyarázza azt a tényt, hogy az idős korúak más korosztályokhoz viszonyított aránya az utolsó évtizedekben döbbenetes mértékben megnövekedett, miközben (de fentiektől nem függetlenül) társadalmi presztízsük lényeges mértékben csökkent, elmagányosodásuk fokozódott. A magas életkor iránti tisztelet, az idős személyek tekintélye, társadalmon belüli vezető szerepe az utolsó évtizedekben általában is csökkent, míg a fiatalabb generációké felértékelődött, mégpedig nemcsak a konkrét hatalmi pozíciók elnyerésében, illetve a munkaerőpiacon, hanem az öltözködés, a szabadidő-eltöltési formák, gesztusok, viselkedési kultúra területén is.
Ezek a negatív folyamatok különösképpen érintik a férfiaknál lényegesen tovább élő női népességet. Míg 1970. évi adatok szerint a 60. év feletti férfiaknak csak kb. 15 százaléka volt özvegy és elvált, és nem egészen 7 százalékuk élt egyedül, addig a megfelelő arányok a nőkre vonatkoztatva közel 50 százalék özvegy és elvált, illetve valamivel több, mint 18 százalék egyedül élő volt.
