TÁRSAS MUNKA, KALÁKA
TÁRSAS MUNKA, KALÁKA
A paraszti társas munkákat leíró s rendszerző néprajzi dolgozatok szerzői – Fél Edit további lokális kutatásokra ösztönző martosi vizsgálata óta (Fél E. 1940) – annyira sokféle munkaformát szoktak felsorolni, hogy ez alkalommal, nem lévén lehetőségünk a paraszti életvitel minden megnyilvánulásának számbavételére, eltekintünk a faluközösség egésze vagy az egyes gazdaságok érdekében végzett termelő-, feldolgozó-, építő-, eszközelőállító-, karbantartó munkák felsorolásától-jellemzésétől (a felsorolásszerű számbavételre lásd Szendrey Á. 1938b). A faluközösségi érdekű úgynevezett közmunkák is, a kölcsönös segítségnyújtás különböző formái is afféle fokmérői voltak a néprajzi faluvizsgálatokban a „hagyományos faluközösség” többé-kevésbé még zavartalan, öntörvényű működésének, ezzel együtt a paraszti polgárosuláshoz való viszonyuknak. A faluközösség szinte minden életmegnyilvánulását keretbe foglaló kalákák jellemző példáit az archaikusabb, hagyományőrzőbb vidékekről ismertették. Elsősorban a Székelyföld falvaiból, ahol a kapitalizálódás által kevéssé érintett paraszti közösségeknek olyan szolidaritás-megnyilvánulásai voltak a közelmúltban is, melyeknek – a leíró ismertetések ezt sugallják – bízvást általánosítható a történeti érvényessége (lásd például Kós K. 1972: 81–96; 1980: 269–377; Duka J. 1978: 186–194). A mai Magyarország területéről pedig a leginkább peremhelyzetű vidékekről – például Szatmár megyéből (Janó Á. 1966, 1979, 1987; Varga Gy. 1991) vagy Zemplén megye középső részéről (Szabó László 1965) – ismerhettük meg a társas munkáknak a bérmunkánál sokkalta nagyobb közelmúltbeli jelentőségét. Szabó László egyébként a paraszti munkaszervezet nagytáji különbségeit elemezve éppen azt tekintette a népi társadalom öntörvényűségének bizonyításakor releváns érvnek, hogy a családi munkaszervezetben megoldhatatlan feladatok elvégzésekor a kölcsönös segítségnyújtást részesítik előnyben, bérmunkát nem vesznek igénybe. Ilyen szempontból vizsgálódva az Alföldön – különösen a mezővárosokban – sokkal kevésbé találta jellemzőnek a társas munkákat az emlékezettel elérhető 20. században, mint az Északi-középhegység széles sávjában (összefoglalóan: Szabó László 1968; lásd még: Szabó László 1982b, 1988, 1989a; Szabó I.–Szabó L. 1977a).
Ha – a bevezetőben mondottak szerint – együttlétet igénylő szokáscselekményként, rituális akcióként és a közösség szolidaritás-megnyilvánulásaként is, nem csupán munkaszervezeti formaként értelmezzük a társas munkákat, abból indulunk ki, hogy az együtt végzett munkák mindegyike korántsem igényelte a munkacsapattá szerveződést. Vagyis nem alakítottak ki szükségszerűen a résztvevők meghatározott létszámú és munkamegosztású akcióközösséget, melybe ki-ki az egyes munkafajták fontosságát kifejező hierarchia szerint tagolódott volna be. Nemcsak az egy ember, 571illetve a családtagok testi erejét meghaladó alkalmi munkafeladat által kikényszerített alkalmi segítségnyújtást (például nagy súly közös cipelését) hagyhatjuk figyelmen kívül a munkaszervezet elemzésekor. Közömbösek ebből a szempontból azok a közösségi munkaakciók is, melyeknél minden résztvevő azonos eszközöket és munkafogásokat alkalmazva társul valamilyen, akár közös, akár egyéni cél érdekében. A fonó, a tollfosztó vagy a kukoricafosztó résztvevői együtt, mégis csupán egymás mellett, egymástól függetlenül dolgoztak. Akkor is, ha a saját tulajdonú kenderkócot, tollat dolgozták fel, s akkor is, ha a közösség valamelyik tagjának segítettek a kukoricacsövek megtisztításában. A közös szénakaszálás vagy szénagyűjtés sem változtatta meg a munka egyéni jellegét; akkor sem, ha a falu vagy a közbirtokosság vezetői rendeltek el úgynevezett közmunkát az apaállatok takarmányának biztosítása érdekében, s akkor sem, ha egymás kölcsönös megsegítése miatt kalákát szerveztek.
Az esetben kellett megszerveződnie az akcióközösségnek, ha az elvégzendő feladatot egymást feltételező és kiegészítő részmunkákra lehetett és kellett felosztani. Így a társult személyek más-más szerszámmal, más-más munkafogásra felkészülve, azaz valamilyen speciális ismeret vagy készség birtokában tagolódtak bele az összehangolt munkafolyamatba. Betagolódásuk egyrészt a részmunkák fontosságának, az elvégzésükhöz szükséges szakismeret és erőkifejtés kisebb avagy nagyobb voltának megkülönböztetésével, hovatovább e különbségtétel normává szilárdulásával járt együtt: kiformálódott a munkacsapat belső hierarchiája. Azaz a „fő” tevékenységre és a „segédkezésre” társult személyek szerepe, különösen ha ez a férfimunka–női munka megkülönböztetésével is egybeesett, nem volt felcserélhető. Másrészt – másféle munkafeladatok esetén – a részmunkák egyenrangúsága, azonos értékűsége szilárdult az akcióközösség normájává. Eszerint a társult személyek egymást kiegészítő szerepének megcserélhetőségét fogadták el szervezési alapelvnek: azt is szabályozta a csapat belső munkarendje, hogyan váltják egymás között a részmunkákat.
