BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
A parasztcsalád a napi munkavégzésnek és a gazdálkodás megszervezésének természetes kerete, egyszersmind a külvilággal kialakított kapcsolatokban is elfogadott egysége. Ez alkalommal mégsem ebből a vitathatatlan alapigazságból indulunk ki, hanem azt hangsúlyozzuk, hogy a család – ezzel együtt a hagyományos közösségbe beleszületett egyén – termelőmunkája eredendően nem lehetett önálló és másokétól független: szervezetten és rendszeresen együtt kellett működnie más családokkal, bele kellett szerveződnie a faluközösségbe. Vagyis: nem szabad elhatározás volt egy-egy családi gazdaság elemi érdekeit szolgáló társulások létrejötte, hanem a kikerülhetetlen, a körülmények kikényszerítette szükségszerűség. Ennek a kényszer-együttműködésnek a legfőbb társadalomtörténeti okai a következőkben összegezhetőek:
a) A paraszti létforma legfontosabb feltétele a mezőgazdálkodásra alkalmas földterület önálló használata. A feudalizmus, illetve a kapitalizmus idején lényegesen különbözött ugyan a paraszti földhasználat, -birtoklás és -tulajdonlás közjogi szabályozó rendszere, a változások ellenére jellemző maradt viszont a földművelésre alkalmas földdarabnak és kiegészítő tartozékainak (a halászó víznek, a nádasnak, az erdőnek, a legelőnek, a szőlőnek) többé-kevésbé elkülönített kezelése. Ezekkel a parasztgazdaságokhoz szorosabban vagy lazábban hozzátartozó haszonvételekkel kapcsolatban nem a családnak, hanem a faluközösségnek, utóbb (a kapitalizmus idején) egyes tulajdonosi társulásoknak volt elismert rendelkezési joga. Az ilyen jogi megoldások pedig a családok együttműködését feltételezték.
b) A termelést és az életkeretek kialakítását szolgáló munkavégzés sokféle részfeladata eleve megoldhatatlan családi keretben, mert nagyobb a munkaerőigényük és speciális szakismereteket is feltételeznek. Ha elvileg megoldhatóak lennének is, legalább két szempont miatt a társult munkavégzést szokták előnyben részesíteni a parasztok. Egyrészt: ha az együttműködők valamennyire is szakosodottan végeznek el részmunkákat, a hatékonyság jelentősen növelhető. Másrészt: a közösen végzett munka a nem munka jellegű életmegnyilvánulásoknak is feltétele volt: kiválóan szolgálta a közösségi életmegnyilvánulásokat.
c) A munkaeszközök egy részének kiszolgálása, meghatározott munkafolyamatok végzése több egyén összehangolt akcióján alapszik. Az összehangolás elvei kialakulnak ugyan a családon belüli munkaszervezés, illetve a rokon családok közötti 559együttműködés keretei között, amint azonban a munka az idegen gazdaságokkal kialakított, s a létfenntartást szolgáló vállalkozás formáját ölti – vagyis létrejön a munkaerőpiac –, az alkalmi társulásoknak állandósult akcióközösségekké kell szerveződniük. A munkavállalásnak ugyanis az összehangoltságnak a munkaadó által is elvárt minél tökéletesebb megvalósítása az előfeltétele.
Ez a tágasabb összefüggéseket felvillantó bevezető azt előlegezi, hogy a szerveződés célja, módszere, társadalmi érvényessége tekintetében egymástól igen-igen különböző társulási formációkat kell rendszereznünk ebben a fejezetben. Elsősorban a társadalomnéprajzi, jórészt azonban az agráretnográfiai irodalomban fellelhető részadatok összefoglalására, értelmező leírására vállalkozunk. Oly módon azonban, hogy mind az eredendő „kényszer” és a polgári társadalomszerveződés elveiből következő „szabad társulás” különbségeit, mind pedig a történelmileg változóban mégiscsak jelenlévő „állandóság” jelentőségét bemutatni igyekszünk.
