BOCSKOR
BOCSKOR
A pántos saru nem keverhető össze a látszatra azonos bocskorral. Kálmán király 1100 körül kiadott öltözködési rendelete is megkülönböztette a két lábbelit: a bocskor és a „festett vagy selyemmel díszített saru” használatát egyaránt tiltotta az egyházi személyek körében (Léderer E. 1964: 56). A bocskort egyetlen darabból kiszabott bőrből a lábfejre hajtogatták, és a bőr szélébe vágott lyukakba, telekbe fűzött bocskorszíjjal húzták össze, és rögzítették a lábra. Mivel elkészítése szinte semmiféle mesterségbeli tudást nem igényelt, valószínűleg az emberiség legegyszerűbb, egyben legegyetemesebb, mindenesetre a középkori Európa egyik „alap” lábbelije volt. A nálunk is általánosan használt bocskor széles, „borjúszájú” azaz „bocsika óra(u)” 12–13. századi változatának jelzője maradt fenn e lábbelitípus neveként (Szilágyi F. 1982: 212–213).
Bár „némely úrfiak varrott (hímzett!) bagariából való telekes bocskort is viseltek, hajdú módra” (Apor P. 1972: 34), általában a „legalsóbb fokú” lábbeliféle volt (Radvánszky B. 1986: I. 52), még ha a gyalogos hajdúk mellett a szegény „gyalogos nemesek”, a bocskoros nemesek is ebben jártak. „Az Juhásznak, Diszno Pasztornak bocskort kel adni” – cselédbérként – mondja egy 17. századi öltözködési rendelet (BAZML 1666. Zemplén vm.). Szegény embernek ez egyetlen, téli lábbelije is lehetett, ilyen célra „szőrös bocskort” is készítettek a vargák (BAZML 1626. Ung vm.).
A 18. században a bocskorfűzők, bocskormetélők, magyar, tót és horvát vargák, ritkábban tímárok műhelyéből került piacra ez a lábbeli. Olykor „átkötőszíj nélkül” is árusították, a szíjgyártóknak engedve át a díszesebb szíj készítését, hogy aztán a cifra bocskorszíjjal divatozhassanak. Talán a német vargákat, ill. cipészeket utánozva, a múlt század elején a cserzővargák a marhabőrt veresre, a lóbőrt még sárgára is kikészítették, hogy 687színes bocskort varrjanak belőle. Úgy tűnik, a bocskor ekkor reneszánszát élte, készítésébe átmenetileg még a csizmadiák is bekapcsolódtak.
Bár a 19. század közepén sokfelé a „paraszt férfiak köz napon csak bocskort hordoznak, csizmát a’ tehetősebbek” (i. sz. 1837: 137), a bocskor egyre inkább a legszegényebbek, a pásztorok körébe szorult vissza. A századfordulóra már csak néhol használták a Duna–Tisza és a Tisza–Szamos közén, valamint az Erdélyt övező területeken, s leginkább munkaruhaként került elő aratáskor a tarlón járók öltözetében. Készítőik, a bocskorosok feleslegessé váltak. Pásztor, parasztember maga is kimetélte használt csizmaszárból a csak alkalomadtán szükséges bocskort.
A bocskor egy-egy kisebb tájon belül is több alakváltozatban készülhetett, mégis csak néhány meghatározó, fő formája volt. Az erdélyi magyarság – a környező románokhoz és a felvidéki szlovákokhoz hasonlóan – hegyes orrú bocskorban járt. A Felföldön és az Alföldön a „kerek fejű, ráncos orrú” formát, a telekes bocskort kedvelték. Az Alföld és Dunántúl déli részén, valamint a szlavóniai magyarok körében inkább a pántos saruhoz hasonlító fedeles bocskor volt szokásos. Ezek közül kiemeljük azt a kerek orrú bocskort, amit az „alföldi magyarság általában mint borjúszájú bocskort ismer, s Herman Ottó ezt tartotta a magyar bocskorformának” (Ébner S. 1932: 129).
Nyáridőben a bocskorban elegendő volt a vékony vászonkapca, de nagy hidegekben ebből több réteg vagy pedig szűr-, posztókapca kellett, amelyet a lábszárra felcsavargattak, és bocskorszíjjal rögzítettek. Legfelül egy zsíros kapca szigetelte az alsókat a hidegtől, nedvességtől. Gyakran azonban a bocskorral is lábszárvédőt használtak, az ilyen bőrharisnyát a görög kereskedők együtt árulták a bocskorral és a bele való bőrkapcával (Bur M. 1985: 261–262).
