BŐRMELLÉNY

Teljes szövegű keresés

BŐRMELLÉNY
Mihelyst a 18. századi szabók készítményei között megjelent az ujjatlan dolmánynak is titulált mellény, lajbi, a szűcsök is kezdtek az ujjas ködmön mellett, egyébként azonos szabású ujjatlan ködmönöket gyártani. A 19. század elején is ujjatlan derékra való ködmönt emlegetnek (SN 1812. Abaúj vm.), és a bőrmellényt következetesen a ködmönnel vetik össze. Nemesnépi Zakáll György az őrségiekről vetette papírra, hogy „A’ derekonn viseltek ujjatlan bőr dolmányt, a’melly elöl hegyesre voltt metzve-bőrgombokkal és bör csatokra-… Ködment, a’ mely birka börbül Dolmány formára készíttetett” (Mészöly G. 1917: 102). Szeder Fábián is (1835: 29) az ujjas és ujjatlan ködmönt párosítja a palócoknál, az utóbbit bungyikának is becézve.
Századunk fordulóján is a nógrádi szűcsök szóhasználatában a nagyködmönnel szemben a ködmönke, ugyanekkor Békésben a ködmönpuszli állt. Ekkor már sokfelé a bőrmellényt az oldalgombos mellrevalóhoz hasonlóan mejrevalónak (Györgyfalva), mejjedző-nek (Hódmezővásárhely), kozsoknak, kozsinak (Fekete-Körös-völgy) is nevezték, ha pl. Torockón a mellrevalótól meg is különböztették a bundalajbit. A ködmön szótól nagyon eltávolodó szóhasználat, a bekecs, köce, cucaj (Észak- és Kelet-Magyarország) már feledteti a bőrmellény és ujjas párjának egykori kapcsolatát.
Korábban a köznapra célszerű bőrmellény dísztelen volt, majd szerényebb, idővel zsúfolt hímzéssel bevonult a férfiak ünnepi öltözetébe is, és így sok helyen túlélte a ködmönt, vagy annak nyári párjaként szerepelt. Ez a folyamat a női öltözetben a múlt század végén zajlott le. Györgyfalván csak „1890 körül kezdett a mejrevaló így kivirulni” (Papp Jánossy M. 1971: 520–521), hogy utóbb a leányok konfirmációs és esküvői ruhája legyen. A legelegánsabb bőrmellény a torockói lajbisbunda volt, mely karcsúsított hátszabásával, az eleje és hátfoltja közé illesztett oszojjal másolta az itteni férfiködmön és női bunda szabását. Míg ezeket régiesen fehér rátétcifrával díszítette, a mellényeket tarka selyemmel, fejtővel varrt virágokkal zsúfolásig meghányta a szűcs, de elejének hasítékánál ezt is vörös rókaszőrrel prémezte. E bundalajbit a férfiak felöltve, a nők – bár a mellényen a gombházak és a gombsor rajta volt – csak vállra vetve viselték, s hogy le ne essen, az első szárnyak sarkaira varrt akasztóba dugott kézzel szorították magukhoz (Nagy J. 1957a: 25–26).
674Nógrádban a cifra kisködmön csak asszonyokhoz illett. A barna falú, vörös irhával szegett mellény hátfoltjára cserepes virágot hímezett a szűcs, különben telis-tele varrta zöld levelekkel, piros virágokkal. A nyári ünnepi öltözethez Rimócon ez a cucaj oly nélkülözhetetlenül hozzátartozott, hogy mikor utolsó, pásztói készítője meghalt, az asszonyok maguk láttak hozzá, hogy a régiek mintájára újakat varrjanak. Errefelé a cucaj lépett a ködmön helyébe, mint egyetlen életre szóló ruhadarab. Cserépfalun viszont egy asszony élete folyamán több bőrmellényt is elhordott, és a pruszlik színe viselője korával változott.
A századfordulón a szűcsmesterség hanyatlásnak indult. A szűcsök tevékenységét pl. a Fekete-Körös völgyén is parasztszűcsök folytatták, a Kolozs megyei merrevalót pedig specialista parasztasszonyok is kivarrhatták, fekete bőrre, immár tarka műselyemmel.
A bőrmellényeket korábban is a ködmönhöz hasonlóan ékesítették, pl. a hímzés közé illesztett apró tükrökkel a Felvidéken vagy Hódmezővásárhelyen. Az Alföld keleti sávjában magyarok és románok egyaránt szerették az irhával, szironnyal ékes, hímzett kozsin az apró gömbölyű bojtokat és a sárgaréz gombokat. A belényesi, gyantai szűcsök sallangos kuzsija is közkedvelt volt, s a mezőségi falvakban is előfordult, hogy a cifra irhát sallangként erősítették a mejjrevaló elejére.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT