AZ ÖLTÖZET FOLYAMATOS PÓTLÁSÁN ALAPULÓ ÖLTÖZETFORMÁK
AZ ÖLTÖZET FOLYAMATOS PÓTLÁSÁN ALAPULÓ ÖLTÖZETFORMÁK
A ruhatár megszerzésének volt egy másik modellje, amely az egyes öltözetdaraboknak nem szánt hosszú életet, viszont folyamatos pótlásukra rendezkedett be. A kiházasítás hazai rendszerével szemben egyes nyugati országokban ez a modell érvényesült, s ahol másféle szokások éltek a folyton megújítandó ruhatár kiállításával kapcsolatosan, ott az öltözködés rendszerében, a struktúraváltásban is a mienktől eltérő eredményekhez jutottak.
Bár a nyugati országokban is rendeletek, törvények oltalmazták a legfelsőbb társadalmi réteg, elsősorban a királyi családok öltözködési privilégiumait, mégis a 15. századtól pl. Itáliában, Franciaországban, Angliában, ha nem is a legdivatosabb, de a divatos ruhák könnyen utat találtak az alsóbb társadalmi rétegekhez is. Ahogy II. Richárd komornyikjai között, York hercege (1415) szolgái között elosztotta a drágakövektől, prémektől természetesen megkopasztott köpenyeit, ruháit, a felsőbb osztályok öltözetdarabjai hasonló gesztusokkal eljutottak a középosztályhoz, hogy 2–3 év alatt ott is elavuljanak, és használt ruhaként még lejjebb kerüljenek (Ewing, E. 1984: 24). Az esküvői ruhán kívül nem volt szokásos ruhákat megőrizni, s mivel a divat 2–3 évenként újabb öltözeteket igényelt, még a főnemesek gardrobjában sem volt több 3–8 öltözetnél (Scott, M. 1986: 14–15).
A valódi rangot az alakra csináltatott ruha jelentette. A csináltatás viszont roppant drága lévén, a szabók nagy becsben álltak, különösen, ha jó körökben forogtak. Shakespeare egyik drámájában hangzik el a rangot tudakoló kérdés: „Mondja uram, ki a szabója?” 751(Newton, S. M. 1988: 130). A jó minőségű ruhákat érdemes volt eladni, de megvenni is. Bolognában a 15. században, ahol az igények kielégítésére 101 híres szabó mellett egész manufaktúrák dolgoztak, nem csodálható, hogy széles körű ruhakereskedelem alakult ki, és pl. Sienában adót is vetettek ki rá (Herald, J. 1981 61–64, 151). A 16. század közepi Angliában, bár társadalmi rangjukhoz nem illett volna, udvari emberek is vásároltak használt ruhát a Birchin Lane-n (Ashelford, J. 1988: 87). Itt a köznép körében is általános lett, hogy elöljáróihoz hasonlóan egy ünnepi öltözeten kívül csak egy másikat tartottak. Ha ezt már otthon viselték, máshová nem vették fel, elhordták munkaruhaként vagy eladták, és újat vettek helyette, ami „viszi a divatot” (Herald, J. 1981: 151). Az európai középosztály, amelyre természetesen a főúri öltözködés sem maradt hatástalan, a 15. századtól alakítgatta a maga sajátos öltözködési stílusát, amelyhez a parasztság is igyekezett felzárkózni (Oakes, A.–Hill, M. H, 1970: 19), s ebben a törekvésében segítette is az öltözetek társadalmi rétegeket átlépő forgalma. Ha számára a használt ruha volt is az új, néhány lépéssel lemaradva mégiscsak követhette a divatot, élve például azzal a lehetőséggel, hogy a késő középkori piacokon cserekereskedelem révén is hozzájuthatott a használt ruhákhoz (Marly, D. 1986: 14–15). A különböző rendű alattvalók, közemberek öltözetének összemosódása miatt az öltözetdarabok megszerzésében és a használtruha-piac feltöltésében nem eléggé hangsúlyozható szerepet jutott a lopott holmiknak is (Lemire, B. 1990: 255–276).
Így alakult ki 1592-re Angliában az a helyzet, amelyhez hasonlóról pl. Apor Péter (1972: 29) Erdély vonatkozásában csak 1736-ban írt: „sok asszony, leány, akiknek férjek, vagy atyjok házánál nincsen egy falat kenyerek, mégis cifra az mente, gyolcs az rokolya, drága a párta”, ott pedig: „az angol asszonyok nem átallanak az utcán bársonyban járni, míg otthon száraz kenyér sincsen” (Ashelford, J. 1983:12). Ez az öltözetváltási mechanizmus folyamatosan működött a nyugati országok történelmében, és ezt elősegítendő Angliában a 17. században, Franciaországban a 18. században virágzott leginkább a használtruha-kereskedelem (Lemire, B. 1990: 256).
Tudjuk, hogy a középkorban a hazai piacokon is folyt használtruha-árusítás, pl. 1333-ban a csütörtökhelyi piacon megszokott helye volt a használtruha-árusoknak (Léderer E. 1964: 308), de a kevés ismert adatból nem rekonstruálható, hogy a rendi határvonalak kikristályosodása előtti időkben milyen átjárás volt a különféle rangú társadalmi rétegek öltözetei között. Mindenesetre pl. Johannes Aquila a mártonhegyi (Vas m.) templom freskóján (1437) önmagát, az 1470-es évekből fennmaradt, Szent Adalbert kiűzetését megörökítő táblakép festője pedig a képen látható kőműveseket a kurrens európai divatnak megfelelő öltözetekben örökítette meg (Zsámbéky M. 1983–1984).
A használt ruháknak a társadalmi rétegek közötti kereskedelmi forgalmáról hosszú évszázadokig nincsen tudomásunk. Arról viszont igen, hogy hazánkban is szokásos volt, hogy egy-egy főúr, jómódú úr ruháiból személyes szolgáira is hagyott. Geszty Ferencz 1593-ban pl. komornyikjára, „aki gyermekkorától vigyázta, betegségében ápolta: minden ruháját egy kapcáig, mind fő és közruháit” rátestálta. Bethlen István fejedelem 1616-ban ruháit az udvarában „felnőtt fiakra” és 4 kedvenc szolgájára, Baracskai István (1635) pedig ispánjára, szolgájára, inasára hagyta. A főúri asszonyok végrendeletében is gyakori a hasonló kitétel, mint Károlyi Zsuzsánna, Bethlen Gáborné fejedelemasszonyéban (1622): „Házam népének kik én körülöttem tökéletesen forgolódtak, hagyom a magok öltözetit”. Petrőczy Zsuzsanna egy „parasztleánynak az Aricskának” (1626), Forgách 752Zsuzsanna, Révay Ferencné (1631) „Dorka és Borka nevű szegény szolgálókra” hagyott szoknyáiból és fehér ruháiból (Radvánszky B. 1986: III. 145–148, 266, 293–294, 245, 252, 262). Az ilyen hagyatékolás a köznép körében és a későbbiekben is szokásos volt. Még századunk elején is, ha egy mezőkövesdi asszony meghalt, viselő ruháit, olykor még ünneplő szoknyáit is a koldusokra hagyta (Fél E.–Hofer T. 1970: 134).
Úgy tűnik, az egyszer továbbadott, jussolt ruhafélét új tulajdonosa elhordta, vagyis elévülése és kopása a kelengyében szokásos időtartam alatt, csupán megváltozott társadalmi közegben zajlott le, de nem lett árucikk belőle. A 18. század végétől megszaporodó ruhalopással kapcsolatos perek aránylag csekély száma is arra utal, hogy nálunk a ruhalopást nem lehet a használt ruhával folyó kereskedelem beszerzési forrásaként kezelni, amint ezt pl. az angol szakirodalom teszi (Lemire, B. 1990). A használtruha-keres-kedelemnek azonban a 18. század második felében már szerepe kellett hogy legyen a köznép öltözködésében. Ezt sejteti pl. a keszthelyi uradalom összeírásai között Volff Mihály zsidó kereskedő vagyonáról fellelhető inventárium, benne a sok „rosz”, „ron-gyos” minősítésű ruhafélével, és sejtetik az uradalom egyéb árverésein gyakran jelen lévő ruhaneműt vásárló „zsidók” (Benda Gy. 1988: 2–12, 106–117, 141–142). A használtruha-kereskedők tevékenységét 1851-ben a Helytartótanácsi Ideiglenes Rendelet 58. §-a szabályozta is, amely szerint a kalmárságon belül számon tartott zsibárusokat arra kell szorítani, hogy csak az „ócska öltözetdarabok és avult holmik” eladásával foglalkozzanak. A század vége felé a rövidárut és női ruhákat is árusító handlék bonyolították – az immár virágzó – használtruha-kereskedelmet.
Erre a témára a vásározással, vándorkereskedelemmel foglalkozó néprajzi szakirodalom nem fordít elegendő figyelmet: talán a nyugati országokhoz viszonyított jelentéktelensége, talán késői felfutása miatt, aminek következtében a használtruha-forgalom vevőköre jobbára az agrárproletáriátusból verbuválódott.
A nyugati modell tehát, amely a ruhát több társadalmi rétegen lefelé továbbadva aránylag rövid idő alatt koptatta el, ilyen formában rendszerként nálunk nem működött. Volt azonban ennek a modellnek egy olyan változata, amely mind nyugaton, mind hazánkban érvényesült. Akár a nagy európai királyi, főúri udvarokban, hazai főnemeseinknél is szokásban volt, hogy egész házanépét, mintegy fizetségképpen, felsőruhákkal is ellátta. A háznép köréhez tartozó ifjakat, udvarló leányokat, de a belső személyzetet és a külső cselédséget (kocsist, fullajtárt, lovas legényeket egész az udvar söprőjéig) az úr a maga ízlése szerint, mintegy saját egyenruhájába öltöztette. A 16. század közepén Nádas-dy Tamás nádorispánnak feleségéhez, Kanizsai Orsolyához írt levelei gyakran említik az ilyen jellegű feladatokat (Károlyi Á.–Szalay J. 1882). Apor Péter (1972: 33) is utal arra, hogy az „erdélyi fejedelem s kivált a fejedelemasszony udvari nipit, inasit csak arról is megismerték, nem privatus urak cselédi, hogy az országbélieknél leghosszabb köntöst viseltenek”. 1602-ben Dobó Ferenc pl. arról rendelkezett, hogy egy temetésre szolgáinak „gyászban való ruházatjok” elkészüljön (Radvánszky B. 1986: III. 202). Bizonyára nem téved Diana de Marly, angol viseletkutató (1986: 19) az európai párhuzamok értékelésekor, hogy a szolgák – főleg a férfi szolgák – mindig a legjobban öltöztetett munkások voltak.
Ez a megállapítás nem kizárólag a főúri cselédségre vonatkozott. Sarah Fall angol gazdaasszony 1670-es években vezetett számadáskönyvéből kiderül, hogy volt olyan év, amelyben 59-szer kereste meg szabójukat, hogy családjának és gyakran szolgáinak is pl. 753karasia- vagy fustiánruhákat varrasson, pedig saját juhaik gyapját is feldolgoztatták, és otthon készítették el az egész háznép fehérneműjét is (Ewing, E. 1984: 16–17).
A hazai uradalmi, majorsági vagy kisebb gazdaságokban szerződtetett cselédeket, béreseket, pásztorokat (csordás, kanász, csikós), szolgákat is – mintegy ellátmányként – a gazdának kellett ruháznia (Bél M. 1984: 167). Ruhatáruk az évenkénti szerződéskötések alkalmával kialkudott ruhafélékből állt.
Ha a 18. századi cseléd-béres szerződtetéseket, az árszabásokat és a 17. század végétől egyre sűrűbben megjelenő ruharendeleteket összevetjük, úgy tűnik, a rendi kötöttségek lazulásával párhuzamosan a tilalmak egyre kevésbé „általában” a közrendre, hanem egyre konkrétabban a szolgákra, béresekre vonatkoztak. E rendeletek legtöbbje éppen a cselédtartó gazdák érdekében született. Az ilyen tilalmak sorát idézi pl. Papp László (1930) a kecskeméti városi magisztrátus irataiból. Itt a 17. század végén elrendelték, hogy a szolgák ruháit csak „régi Mód szerént”, dísztelenül csináltathassák, elejét véve annak, hogy pl. a felkapott szűcsdíszítményeket a szolgák a gazdáktól kikövetelhessék. 1698-ban példát is statuáltak, amikor Komáromi Szücs István egy „juhásznak mód nélkül való czifra Ködment csinált mind a város és magok Czéhek tilalma ellen azért… – mondja ki a magisztrátus – … Komáromi Szűcs büntettessik meg 12 f és az fogházban a ködmennek a czifráját feicse le”.
Az 1666-os ruharendelet még valamennyi közrendű asszonynak tiltotta a drága prémet, azaz szegést és az aranycsipkét. 1702-ben Kecskeméten: „valamelly szolgáló bársony brémet vagy aranycsipkét kiván… bérben… avagy arany szél vagy arany brémet mind ki csapattasék a városból és aki megigéri is vegye el méltó büntetését” (Szabó K. 1931: 96). A szolganép egyre növekvő igényei miatt füstölög 1736-ban Apor Péter (1972: 29) is, hogy „ha egy rühös alávaló asszonyt vagy leányt akarsz fogadni szolgálónak, ne is említs neki brassai vagy szebeni egyszer ványolt posztószoknyát vagy mentét, hanem jóféle rásából valót, annak is aljára három renddel massa csipkét, galandot, rókával prémezett, selyemgombokkal rakott rásamentét három forintos pártát, arra szélyes ezüstös pántlikát”. Hasonló ruhabért alkudott ki magának Györffi Klára, akit a mezőségi Széken ugyancsak 1736-ban fogadtak fel „kis szolgálónak gyermek mellé” (Szabó T. A. 1980: 397).
A szolgák, szolgálók természetesen részesei akartak lenni a 18. században felgyorsuló divatváltozásoknak, s tehették is, hiszen évente megalkudtak gazdájukkal a nekik járó ruhabérben. E század végén már 12 ft büntetéssel tartották vissza a gazdát és 12 korbácsütéssel fenyegették meg azt a kecskeméti szolgálót, aki „arany tsipkéjű vagy virágú mejjedzőt… vagy más akárminémű illyen aranyos ruhát, úgy nem különben lion vagy faianabb gyoltsbul való öltözetet” viselt. De ekkor még alku tárgya maradt a selyemkendő. Ennek eltiltása után a szolgálóleányok háromszeles kötényekben kezdtek divatozni, de a magisztrátus lecsapott, és ettől is eltiltotta őket (Szabó K. 1934: 96–97).
Amikor a „legnagyobb karimájú fölkötött mondvacsinált szőr kalap” volt az újdonság, amely csak a legutolsó divat szerint öltöztetett „libériás cselédnek” járt, azonnal eltiltották az ilyen „zsivány kalap” készítését, árára hivatkozva, amely „mind magoknak a köz rendű Embereknek, mind a Cselédet tartó Gazdáknak is terhére vagyon, és haszontalan költségeket okoz” (BAZML 1813. Borsod vm.). A 18. század közepén a posztóruhákra folyt az alkudozás. 1758-ban a Szécsényi-uradalomban a szűr és ködmön alternatívája a „fekete posztobul dolmány ugyan fekete posztobul két nadrág” volt (Flórián M. 1966: 75471). Ugyanekkor Kiskunhalason „Szür helyett ruhát (posztóruhát), abba nadrágot, regementen szokott dolmány helyett ködment nem szabad lészen adni és igérni a szolgának” (Molnár J. 1943: 123), ámbár a szűrdolmány helyett kialkudható „eött juh bőrből álló Béresnek való nagy Ködmönt” is csak cifrázás nélkül, kecskebőrrel prémezve varrhatta a csongrádi szűcs (CsML 18. sz. Csongrád vm.). A tilalomra szükség is volt, hiszen az ország más tájain, így pl. Heves megyében már a 18. század elején „cziffrán Raokával ki készített ködmönt” viselt paraszt és szolgája egyaránt (HML 1711–1716. Heves és Külső-Szolnok vm.). Amikor pedig 1782-ben a jászapáti cigányok, „újmagyarok” azzal a kérdéssel fordultak a jászkun főkapitányhoz, hogy „mi módon és micsoda köntösben járjanak az utcán”, a kapitány ezt válaszolta: „járjanak pedig setét kék nadrágban kék zsinórral, bocskorban, szűrbe, kankóba, bundába, egyszóval úgy mint az szegény paraszt ember” (Benda K. 1939: 167–168).
A köztudatban élő – egy ingben-gatyában kitelelő – szegény magyar paraszt tehát nem e szolgák soraiban keresendő, talán a közrend legaljára sorolt pásztorok között. A pásztorokat Európa-szerte a legkorábbi időktől megkülönböztette öltözetük a paraszttársadalom más rétegeitől (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 14). A kontraktusokból, de a későbbi leírásokból is úgy tűnik, hazai pásztoraink általában csak egy évszázaddal viselték tovább pl. a hátközépig lelógó birkabőrőket, mint Angliában (Marly, D. 1986: 28–29), a derékaljként is hasznos bundát, mint a spanyol pásztorok (Williams-Mitchell, Ch. 1982: 46) és a csuklyát, esetleg posztóköpönyeghez vagy juhbőr bundához társítva, mint európai társaik (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 17). A nyugat-európai pásztorokról is feljegyezték, a 19. században is, hogy lenolajjal tették vízhatlanná vászonruhájukat, és tartották puhán bőrruháikat (Williams-Mitchell, Ch. 1982: 86). A hazai zsíros ingben-gatyában, „hosszú zsíros szűrben”, a „csikós módra zsíros viseltes bundában” körözöttekről (Schram, F. 1964: 25, 31, 36; Györffy I. 1929: 57) is többnyire kiderül, hogy pásztorféle, vagy „nem kondás, de Kondássosan jár”. Az időjárás viszontagságainak kitett pásztornép nedvesség ellen zsírral vagy éppen szűrköpönyeggel, glugával védett törött bőr bundáját azonban pl. mezőségi gazdalegények is használták, amikor ellés idején a havon háltak benne, nem hagyva a szolgalegényekre az újszülött kisbárány védelmét (Tőkés B. 1938: 196). És pl. a Somogy megyei pásztor is 12 szeles gyolcsgatyájához négysorgombos, vitézkötéses dolmányt vett a kivarrt elejű ing fölé, ha ünnepre készült fel. Ilyen inget egyébként nem viselhetett, gyanús lett volna, hogy nem „hivatásos” juhász, aki tudja, hogy a bárányt ölbe véve inge elpiszkolódott volna (Gönczi F. 1947: 109–110). A kanászok, juhászok a 19. század elejétől – a szűcshímzés hatására egyre cifrább – szűrökre is alkudtak volna, ha a törvény nem siet a gazdák segítségére, és 1827-ben ki nem mondja, hogy cifraszűrök cselédbérben ne szerepelhessenek (Papp L. 1930: 25).
A szolgák, pásztorok – úgy tűnik – ha nem is a legdíszesebben, de mégis a divatot külsőségeiben is követhették ruhajárandóságukkal. A jobbágyfelszabadítás után azonban a cselédszerződésekben bérkiegészítésként ruha már nem szerepelt. A cselédek éves lekötése sem volt érdeke az egyre inkább gabonatermelésre átálló uradalmaknak, s a gazdálkodók a század második felére már jóval olcsóbb napszámos, summás munkaerőhöz is hozzájutottak.
