NÁDFAL
NÁDFAL
A nádfal készítésénél az épületek a vázas sövényfallal megegyező vázszerkezetet kaptak. A cölöpváz elkészítése után a fal helyén lábnyi széles, kb. 50 cm mély árkot ástak, s ebbe állították az arasznyi vastag nádcsomókat. A nádkévéket a talajjal párhuzamosan futó két korcpár közé szorították vesszőgúzzsal. Ezután a kiásott földet visszahányták a nád tövére, s erősen ledöngölték. A nádat a koszorúgerenda magasságában elvágták, majd pelyvás sárral kívül-belül bevakolták. Ismert volt olyan eljárás is, amikor a nádfal vázát először vékony léckeretből elkészítették, az ágasokhoz, oszlopokhoz erősítették, s erre a keretre kötözték aztán a nádcsomókat, gyékényszálak segítségével. Ezt a vékony falat több rétegben betapasztották. Az ajtók helyét rendszerint kihagyták, de az ablakok helyét utólag vágták ki egy sarlószerű eszközzel, amit a Sárréten pl. falvágónak neveztek.
A nádfal (Szeged vidékén tutajfal) (Juhász A. 1989b) nem volt hosszú élettartamú, de anyaga olcsó volt és könnyen el lehetett készíteni. A 18–19. században különösen előnyös volt azokon a vidékeken, ahol a vizeket még nem szabályozták. Árvízkor a víz kimosta a tapasztást, néha a nádfalat is, de az épület faváza a legtöbb esetben megmaradt. Így az árvíz levonulta után csak a nádfalat és a tapasztást kellett pótolni, helyben található, könnyen megmunkálható anyagokkal (Györffy I. 1908: 158–159; Szűcs S. 1943: 138–139; Dám L. 1975: 52–53; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 68). A 19. század második felében a magyar nyelvterületen lezajlott folyószabályozások, árvízmentesítő munkálatok következtében a vizenyős területek a minimálisra csökkentek, s ennek következtében a nádházak építése is jelentősen visszaszorult. A századfordulón már csak a Tisza menti területeken, az Ecsedi-lápon, Sárréten, Hortobágy vidékén, Nagykunságban, a Berettyó mentén, a Sárközben, a Drávaszögben és a Fertő mentén ismerték és használták (MNA 224. térkép).
