VÁLYOGFAL
VÁLYOGFAL
A 19. század végi magyar nyelvterületen a földépítkezés legelterjedtebb formája a vályogfal volt. Az egyetemes építészettörténetben évezredek óta ismert, de hazai történetét vizsgálva 16. századinál korábbi adataink nincsenek (Fegyó J. 1973: 103). A vályog szó is 1693-ban fordult elő először magyar nyelvemlékben, de feltételezhető, hogy ennél nagyobb múltra tekint vissza. A vályog az iparilag gyártott építőanyagok előfutára, az égetett tégla közvetlen előzménye. Nem igényelte azonban a költséges téglaégető felépítését, alapanyagához mindenki könnyen és olcsón hozzáférhetett, készítési eljárása könynyen 109elsajátítható volt. A magyar nyelvterület túlnyomó részén szinte akadály nélkül hódította meg a falusi építészetet.
A vályogkészítés munkamenetét sorozatunk III. Kézművesség c. kötete ismerteti.
A vályogtégla sajátos helyi változatának tarthatjuk a mór, mórtégla elnevezésekkel jelölt nyerstéglát, melyet agyagból, finom szemcsézetű földből gyúrtak a vályog készítéséhez hasonló eljárással. Az alapvető különbség az volt, hogy ebbe növényi adalékanyagot nem kevertek. Méretei, arányai az égetett tégláéval voltak azonosak. A falazatok mellett elsősorban boltozatok, pillérek, kémények készítéséhez használták szívesen. Elterjedési területe leginkább a Kisalföld és a Mosoni-síkság körzete volt. Érdekessége, hogy csak ott használták, ahol a vályog egyáltalán nem volt használatos és ismeretes. Lényegében átmenetet jelent a vályog és az égetett tégla között. A mórtéglából, mórból készült falazat neve a mórfal volt (Filep A. 1973: 312).
A vályogfal száraz, meleg, jól szigetelt falat adott, s a belekevert növényi anyagok nem engedték a téglák elporladását. A vizet nem szereti, s szilárdsága sem olyan erős, mint a vertfalé. Elterjedése főleg azzal magyarázható, hogy olcsón előállítható, s igen gyorsan felrakható. Elnevezése szinte országosan vályog, vályogfal, egyes vidékeken, mint pl. a Kisalföldön vagy Hevesben mór, mórfal elnevezése dívik (Bakó F. 1972: 266; 1978: 38; Dankó I. 1977: 270–274; Tóth F. 1976–1977: 185–187; Kücsán J. 1979: 309; Erdész S. 1983: 96; Dám L. 1992: 30–32).
A vályogfal az alföldi mezővárosokban már a 18. század folyamán elterjedt volt. Templomokat, plébániákat is gyakran építettek ez idő tájt vályoggal (Bakó F. 1972). Felhasználását legtöbbször földesúri-hatósági előírások is elősegítették (Balogh István 1966b). A múlt századra a vályogfal az Alföld egészén általánossá vált, noha a peremvidékeken – mint pl. Nyírség, Szatmár, Érmellék, Fekete-Körös völgye – csak később, a múlt század végén, e század első évtizedeiben szorította ki a favázas házakat. Észak-Magyarországon hasonló folyamat ment végbe, míg a Dunántúlon csak a 19. század végére vált általánossá. Erdélyben elsősorban a Mezőségben találunk vályogházakat, míg a Székelyföldön szinte ismeretlen, s a moldvai csángóknál is csak e század 40-es éveiben terjedt el kirpicsfal néven (Kós K. 1976: 20; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1974: 18; 1981: 66). Jelentőségét mutatja, hogy a legutóbbi évtizedekben épült lakóházak még mindig kb. 1/3-a épült vályogból. Környezetvédelmi és gazdasági megfontolásokból újra szorgalmazzák a magánerős építkezők körében, falun és városban egyaránt.
