A FELFÖLD NYUGATI FELE

Teljes szövegű keresés

278A FELFÖLD NYUGATI FELE
Bél Mátyás az 1730-as évek viszonyainak ismeretében azt írta a Mátrai járás parasztházairól, hogy bennük „Kémény egyáltalán nincs s miközben a kemencében ég a tűz, a belőle kitóduló füst elárasztja az egész lakóhelyiséget, s míg a füst az ajtón és az ablakon át ment ki, addig a lakók a szobába csak meghajolva léphettek be. Mégis többre becsülik ezt a kéménytelen tüzelésmódot, mint a kéményt” (Bél M. 1968: 107–108). Hasonlóan archaikus állapotokat rögzített a 19. század elején Szeder Fábián, szerinte a közvetlenül a kemence szájából a padlásra vezető füstelvezetők mellett még léteznek olyan házak, melyekben a lakóhelyiségbe nyíló szájú kemence füstje egy padlásdeszkába vágott lyukon távozott (Szeder F. 1819. I: 42).
A Felföld nyugati felének jellegzetes településformája – ugyanúgy, mint a keleti részeken – az útifalu, gyakran patak menti útifalu. A 18. századból nincs adatunk arra, hogy a később annyira jellegzetes közös udvar, hosszú udvar ekkor már meglett volna. A Heves megyei Nagyvisnyón például ez az udvarelrendezés csak a 19. század második felében alakult ki (Nagy B. 1960: 68–80). Nem ritka, hogy a telken nagyszámú épület volt, mint 1735-ben Nőtincsen, Nógrádban Tóth György egésztelkes jobbágynak „Uj rovot Háza, Pitvara, Komorája, Istállója 3, disznó óla, Kácsa óla 1, lud óla 1, Hidas óla 1, Pajtája 1, karókkal keritett udvara” (Zólyomi J. 1974: 57) égett meg. De Poltáron 1763-ban a negyedtelkes jobbágynak is egy olyan újonnan épített boronaháza lett a tűz martaléka, mely öthelyiséges volt és 16 öl hosszú, négy öl szélességű, valamint az ugyancsak frissen elkészült csűrös pajtája, ez hét öl hosszú és öt öl széles (Zólyomi J. 1974: 58). Ez utóbbi adatból egyértelmű, a terület népi építkezését az jellemzi, hogy a lakóhelyiségeket magába foglaló, szobából, konyhából, kamrából álló egység további, hozzájuk épült kamrákkal, istállóval vagy istállókkal bővül, ugyanakkor a csűr és a kisebb ólak külön épülnek.
Az építőanyag még a fa, gyakori a teljesen fából ácsolt boronafal, de a talpas-vázas szerkezet akár zsilipeléssel, akár fonással kitöltve is jellemző a terület népi építészetére. A 18. század végén azután errefelé is megjelennek a faépítkezést tiltó rendeletek, hatásuk azonban inkább a következő században érezhető (Bakó F. 1967: 166–167; Balassa M. I. 1994: 102–105).
A tetőfedés anyaga a Felföld egészén a zsúp. A terminusokban elég jól kivehető a megoszlás: nyugaton a baba, bábus, babka használatos a tetőlécre felkötött zsúpkéve neveként, egy, a Sajó és a Hernád közötti foltban a matring, majd innen keletre a kicska és alakváltozatai (MNA 234. térkép). A tetőfedés változatai, a lépcsős, a kévés és a felvert zsúptető azonban inkább nyugat–keleti vonalakkal határolható el egymástól, délen a felvert, középen a kévés és északon a lépcsős megoldás ismert (MNA 233. térkép). Mindez a közel recens adatokból állapítható meg. Az, hogy a 18. században volt-e valamiféle tagolódás a tetőfedésben, egyelőre nem bizonyítható. Az valószínűsíthető, hogy az egész Felföldön ismerték a teregetett szalmafedést – erre az utóbbi időben adatok kerültek elő Nógrádtól Abaújig. Visszaszorulása nyugaton indul meg, keleten, a Felső-Tisza-vidéken még a 20. századot is megérték (Barabás J. 1989b: 89). A tetők formája észak–dél irányban határolódik el. Itt is csak 19. századi adatok és épületek alapján tudunk visszakövetkeztetni a száz évvel korábbi állapotokra, és nagyon valószínű, hogy a Felföld itt tárgyalt nyugati része már akkor sem volt egységes. Nyugaton, a Cserehátig feltehetően 279kontyolt, innen a Sajóig a lakóépületeken nyeregtetők lehettek (Balassa M. I. 1994: 159–166).
A lakóegység központi bejáratú, az udvarról először a pitvarba lehet jutni, mely közlekedő- és tárolótér, tüzelőberendezés nincs benne. Ennek megfelelően mérete is szerény, még századokkal később is feltűnik rendkívüli keskenysége. A lakóhelyiség jelentős részét elfoglalja a bejárat melletti, a hátsó hosszú homlokzati és a pitvar felé eső fal által közrefogott lapos, szögletes kemence, melynek szája a helyiségbe nyílik. Ennek a füstelvezetése a 18. században még nem mindenütt megoldott. Ahol van füstelvezető, az a kemencéből kitóduló, és a szája előtt gyújtott tűz égéstermékét egy függőleges, viszonylag szerény méretű, tapasztott sövényfonásból, deszkából készített alkotmánnyal a padlásra vezeti. Ennek a tüzelőberendezésnek nemcsak jellegzetes formája, hanem legalább ennyire karakterisztikus névegyüttese van: a tűzpad, a kemence szája előtti padka, a szap, szapha, a kemence oldala melletti sáremelvény neve, és a cseresznyeg, napjainkra már elhomályosult, eredetileg a kemenceszájjal kapcsolatban lévő megnevezés is ide sorolható. Árulkodó, hogy magának a füstelvezetőnek nincs egységes, az egész előfordulási területen használatos megnevezése, a kürtő, síp, szíttató egyaránt előfordul, jelentésük nem is mindig egyértelmű. Mindez egyes vélemények szerint (Balassa M. I. 1991b: 45–54) a függőleges füstelvezető formai önállóságára és viszonylag kései voltára vall, bár ezt a vélekedést nem mindenki osztja (Bakó F. 1973–1974: 246–255; 1989a: 723–728).
Lényeges kérdés a pitvar lakóhelyiséggel átellenes oldaláról nyíló kamra funkciója. Minden jel szerint ezt a helyiséget a 18. században kezdték el lakni, a folyamat természetesen már az előző időkben megindulhatott. A hideg, női hálókamra megjelenése egyben azt is jelentette, hogy ennek a helyiségnek a tárolási lehetőségei csökkentek, és ezért az udvaron megjelentek a meglehetősen változatos nevű, de kezdetben csak tárolásra szolgáló különálló kamrák. Ezek a kamrák a Nógrád megyéből feltárt levéltári adatok alapján már a 18. században az udvar jellegzetes építményei voltak terhes kamara, éllés ház, búzás kamara, élletes kamara néven (Zólyomi J. 1974: 48).
Önálló épület volt a csűr, vagy ahogyan a Zagyvától nyugatra nevezik, a pajta. Ez a megoszlás arra mutat, hogy a népi építkezés egyes jelenségei más határvonalak mentén vagy más időben határolódhatnak el egymástól, mint a többiek, illetve, hogy már ebben az időben is felbukkannak olyan jelenségek, melyek az építészeti mezotájaknál kisebb vidékeket jellemeznek. Ez esetben valószínű, hogy a pajták egy olyan átmeneti sávban bukkannak föl, amelyben keveredik a hegyvidéki gazdálkodás szemnyerése, a cséplés az alföldivel, a nyomtatással (Hofer T. 1957: 413–414). Történetileg azonban nem kizárt, hogy mindez ennél bonyolultabb, hiszen az adatok arra vallanak, hogy a 18. században a pajták elsődleges funkciója nem a szemnyerés, hanem a tárolás volt (Zólyomi J. 1974: 50). Az elsősorban tároló funkciójú, de a csépléssel történő szemnyerésnek is helyet biztosító csűrök innen keletre folyóvölgyről folyóvölgyre egyre inkább közelítenek a keleti hegyvidéki gazdálkodás épületeihez és használatához (Selmeczi Kovács A. 1976: 126–129, 145–146), és a 20. században lényegében elérik a fejezet bevezetőjében említett Sajó-vonalat. A nyugati vidékeken előfordulnak a pajtáskertek, tehát a megosztott település egy fajtája és az istállóscsűrök, tehát, amikor a csűr egyik fiókja istálló. Ezek szintén a sokat emlegetett határvonalig mutathatók ki (Selmeczi Kovács A. 1976: 105–106).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT