NYUGAT-DUNÁNTÚL

Teljes szövegű keresés

NYUGAT-DUNÁNTÚL
A Nyugat-Dunántúl népi építészete a 18. században a Kárpát-medence központi vidékeihez képest archaikus. A nyugati peremvidéken ennek egyik oka a szórványtelepülések egy fajtája, a szeres település. Ez amellett, hogy bizonyos építményfajták létét biztosította, például a kerített házét, a gazdálkodásnak egy olyan állapotát konzerválta, amely az építményekre is befolyással volt. A folyóvölgyek zárt falutelepülései azonban már más lehetőségeket biztosítottak, és ez megmutatkozott mind az épületek alaprajzi elrendezésében, mind a felhasznált anyagokban.
A 18. század elején a Nyugat-Dunántúlon a fa még kizárólagos építőanyag volt (Bíró F. 1975: 31–33), a rendszerint tölgy talpgerendákra fenyőfából készült a keresztfejes boronafal. Nemcsak a lakóház, hanem a többi építmény is így épült, mint Zalabaksán 1698-ban, ahol a paplak mellett, mely „földszintes, gerendákból épült ... Van még egy gerendából épült, de tető nélküli istálló és pajta” (Bíró F. 1988: 69). Molnaszecsődön a 17. században Petres György házának nagyszobája, konyhája és egy kisebb szobája keresztfejes boronafallal, a másik kisebb szoba és egy kamra fonott, tapasztott fallal készült. A jómódú, nemesi származású jószágkormányzó épületeinek mennyisége, funkcionális tagolódása nyilvánvalóan nem egyezik a környék falusi építészetének színvonalával, de a felhasznált anyagok, megmunkálásuk minden bizonnyal azt a legmagasabb szintet jelzik, ameddig ebben az időben a népi építészet e vidéken eljuthatott (Tóth I. Gy. 1990: 199–200).
Nyugat-Dunántúl falusi építészetében a 18. század elején a lakóházak egy jelentős része még füstös szobájú. Az osztatlan funkciójú térnek azonban volt egy olyan sajátossága, 268amely határozottan elválasztotta a nyugatabbra lévő „Rauchstube” övezettől. Ez utóbbi területen a lakó és feldolgozó funkciókat egyesítő tér egy előtérből közelíthető meg, a kemence pedig a bejárati ajtó mellett áll. Nálunk ez a helyiség mindig a szabadból nyílik és tüzelőberendezése, a nagyméretű kemence az ajtóval szemközti valamelyik sarkot foglalja el (Bárdosi J. 1977–1978: 227–229, 267). Feltehetően ezzel lehet kapcsolatban, hogy a Szlavóniától az Ormánságon, a Kis-Balaton vidékén át a Tapolcai-medence nyugati feléig húzható vonaltól nyugatra az ereszalját, majd a tornácot nevezték pitvarnak (Balassa M. I. 1989b: 73–74).
A 18. század elején a kályháskemencés, tehát már füsttelenített szobás lakóházak is kimutathatók. Körmenden a 17. század derekán a házak több mint nyolcvan százalékában a lakóhelyiségben kályha volt, méghozzá a társadalom minden rétegénél, hiszen a számba vett épületállomány 56%-ában föld nélküli zsellérek laktak (Szentmihályi I. 1980. I: 109–110). Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Körmend fontos birtokközpont, hiszen ez a tüzelőberendezés a Dunántúlon még viszonylag új vívmány. Ezt példázza Sümegtől nem messze az egykori Sarvaly, ahol a település 16. század első harmadának végén bekövetkezett pusztulásakor még mindössze egyetlen épületben állt kályháskemence. Annak is sajátos volt az elrendezése: szája az eresz alá nyílt, ami arra vall, hogy ez a tüzelőberendezés nem nagy múltú ebben a faluban (Holl I. 1979: 40–41, 49).
A lakóépületnek még a füsttelenített lakóhelyiség megjelenése előtt részei lehettek a különféle tárolóhelyiségek (kamrák, pajták), istállók. A mindezeket egyesítő kerített házak ott álltak a szeres településeken, természetesen elsősorban a módosabbak használatában, mint ahogyan ezt a 18. század végén készített I. Katonai Felmérés térképlapjai tanúsítják. Ezek azt is mutatják, hogy az utcás falvakban az egysoros mellett legfeljebb az L alaprajzú, „hajlított ház” fordul elő.
A telek jellegzetes építménye a pajta, mely nemcsak boronából, hanem talpas-vázas sövényfallal is készült. Nyugat-Dunántúl a téglalap alaprajzú pajták elterjedésterületébe esik, ahol a 19–20. század fordulóján a harántfalakkal több részre tagolt, hosszúoldali bejáratú változatuk fordult elő. A meghosszabbított középrészű, úgynevezett „torkos pajták” is gyakoriak (MNA 264. térkép). Az állattenyésztés jelentősége miatt az istállók is fontos épületei a telkeknek. A lakóhelyiséghez csatlakozó kamrák mellett nem ritkák az önálló kamraépületek sem, ezek többnyire egyszintesek, számszerűen mindig is kisebbségben lehettek az olyanok, mint amelyről 1785-ben egy őriszentpéteri osztályos egyezség alkalmával emlékeznek meg egy Curialis funduson: „különösen pedig egy két contignatiobul álló Kástu, mellynek allya Kamrára, az fölyö pedig két rekesztékre...” (Bíró F. 1975: 39).
A Nyugat-Dunántúl 18. századi népi építészetének képéhez hozzátartoztak a települések szőlőhegyein lévő föld feletti pincekamrák présházzal, melyek bejárata egyik hosszabbik oldalukról nyílt. Ezek, mint az említett gazdasági épületek általában, ekkor még többnyire boronafalúak, bár a pajtáknál, istállóknál a talpas-vázas sövényfalak is előfordultak. Ahol ez funkcionálisan szükséges volt, például az istállóknál, kívül-belül be is tapasztották őket. A kifejezetten építészeti jelenségek egybeesnek a népi építészet terminusainak jól körülhatárolható együttes elterjedésével, melyet legjobban talán a szarufa értelmű rag, és a hé-, hi- stb. padlás értelmű használata jelez.

26958. ábra. Kályháskemencés lakóház a 17. századból. Sarvaly (Veszprém vm.)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT