A SZÉLMALOM TÍPUSAI ÉS SZERKEZETE
A SZÉLMALOM TÍPUSAI ÉS SZERKEZETE
Hollandiában számos szélmalom pár méter magas bástyára épült, és a malomépület hengeres testét alul gerendákból s deszkából ácsolt galéria veszi körül. Lambrecht Kálmán ilyen bástyás-galériás szélmalmot csak a Somogy megyei Felsősegesden és Túrkevén talált (1911: 89. l., 15. kép). Az emlékanyagból arra következtetünk, hogy nálunk nem lehetett elterjedt malomtípus.
A legegyszerűbb a papucsos vagy egyköves szélmalom, amelynek egyetlen, talán utolsó példányát 1910-ben rögzítette a kutatás a Zala megyei Monoszlón (10. ábra). Ebben a szeleskerék forgatta orsó vagy dob tengelye egyben a malomkő hajtására szolgált, ezért ez a malom csak egy kőpárral őrölt. Elnevezése onnan származik, hogy 191a malom tetejét a falba épített, papucsnak nevezett kis fagerendákon forgatták körbe. Lambrecht Kunszentmiklóson jegyezte le, ami arra enged következtetni, hogy ezt a típust a 19. században az Alföldön is használták.
10. ábra. Papucsos vagy egyköves szélmalom szerkezete T = tető; szk = szeleskerék; szt = szelestengely; mg = mitligerenda; mr = mozgó ráma; ár = álló ráma; pp = papucs; d = dob; vv = vellás vas; g = garat; k = kéreg; o = oszlop; s = sipóka; 11 = lisztesláda; 1 = lajtorja; ksz = középszár; mg-ksz = a mitligerendától a középszár alsó végéig nyúló karfa; jk = fordítókerék; fal = a malom fala
Az alulhajtós szélmalom kétszintes (11. ábra). A nagykerék vagy szeleskerék hozza forgásba a dobot, amelynek tengelye, a vastag bálvány a malom földszintjén és a felső padláson vascsapban végződik. A bálvány egyben a földszinten vízszintes síkban forgó kiskerék tengelye. A kiskerék forgatja a korongot, más néven orsót, aminek a tengelye, a szálvas a felső malomkő meghajtására szolgál. Ebben a malomtípusban tehát két fogaskerék-áttétel továbbítja a szél energiáját, ennyiben fejlettebb az előző malomtípusnál. A malomkövek a földszinten vannak elhelyezve, a gabonát viszont a padlásról kell a garatra felönteni. Ilyen típusú szélmalmok a Kiskunságon maradtak fenn, századunk elejéig (15. kép). Malomházuk tömzsi, alacsonyabb a fejlettebb típusokénál. E malomszerkezet előnye, hogy működése könnyen ellenőrizhető, hátránya viszont, hogy földszintjén a gabona és az őrlemény tárolására nem volt hely. Ezt a típust képviseli a Kiskun Múzeum udvarára átelepített Pajkos Szabó-féle félegyházi szélmalom.
11. ábra. Alulhajtós szélmalom szerkezete K = kamra; A = alsó padlás; F = felső padlás; T = tető; k = első kóbli; t = tengely (szeles-); tv = a
tengely vésett lyuka; fg = fargerenda; jg = járomgerenda; mr = mozgó ráma; ár = álló ráma; nk = nagykerék; d = dob; b = kisbálvány; kk = kiskerék; kor = korong; sz = szálvas; kg = kéreg; g = gerenda; cs = csüllögő; gr = garat; gt = garattartó; o = oszlop; v = vashíd; kgy = kengyel; kpo = kőpadoszlop; zso = zsebenyoszlop; zs = zsebeny; m = medve; r = ráma; kp = kőpad; 11 = lisz tesláda; s = sipóka F1= a felsti padlás keresztmetszete mr = mozgó ráma; ár = álló ráma; t = tengely; tv = a tengely vésett lyuka; sz = szögletgerenda; gg = görbegerenda; fg = fargerenda; jg = járomgerenda; d = dob; nk = nagykerék A1= az alsó padlás keresztmetszete b = kisbálvány; k = kéreg; g = garat; gt = garattartó; gar = garádics; H = hombár K1= a kamra keresztmetszete b = kisbálvány; kk = kiskerék; o = oszlop; kpo = kőpadoszlop; kor = korong; v = vashíd; kgy = kengyel; 11 = lisztesláda
A középenhajtós szélmalmot Kiss Lajos leírásából ismerjük, aki egy 1874-ben készült tervrajz és az 1930-s években is működő hódmezővásárhelyi szélmalom alapján mutatja be e malomtípust (Kiss L. 1938b). Kőpadja a földszinten, a gyorsítókerék 192az alsó padláson helyezkedik el (12. ábra), így a malom földszintjét gazdaságosabban lehet használni, mint az alulhajtós malomét. Elnevezését Kiss Lajos adta, aki kitűnő érzékkel figyelt föl az alulhajtós és a felülhajtós típustól való szerkezeti eltérésére. Pongrácz Pál szerint főleg a Duna-Tisza közén terjedt el (1967: 190), de tájunkról a szakirodalom többnyire alulhajtós és felülhajtós szélmalmokat ismertet, ezért a középenhajtós típus elterjedtségéről nem mondhatunk biztosat. Úgy véljük, hogy az egyszerűbb alulhajtós és a célszerűségből tökéletesített felülhajtós típushoz képest itt egy ritkább szerkezeti változattal van dolgunk.
12. ábra. Középenhajtós szélmalom alaprajza, metszete és távlati képe. Hódmezővásárhely (Csongrád m.), 1874
A felülhajtós szélmalom négyszintes, vagyis négy padja van: lisztespad, kőpad, sebeskerékpad és nagydobpad (13. ábra). A sebeskerék ebben a malomtípusban a harmadik szintre, az őrlőkövek a második szintre kerültek, ezáltal a malom földszintjén 193hely szabadult fel, ami lehetővé tette, hogy ott különféle szitákat alkalmazzanak. Elnevezése onnan ered, hogy a fogaskerék-áttétel felülről hajtja meg a malomköveket. A szélmalomépítés virágkorában leginkább felülhajtós szélmalmok épültek. Még a Kiskunságban is, ahol korábban zömmel alulhajtós szélmalomban őröltek, áttértek erre a termelékenyebb és előnyösebb malomtípusra (Pongrácz 1967: 190–191). Szegeden előfordult, hogy az alulhajtós tanyai szélmalmot a 19. század közepén felülhajtós szerkezetűre építették át.
Herman Ottó 1889-ben Biharudvarin olyan szélmalmot rajzolt le, amelynek öt szintje volt: a sebeskerékpad és a nagydob padja között egy üres padot (emeletet) talált, amelyen csak a kisbálvány haladt át. Ez a felülhajtós szélmalom egyik változata lehetett.
A szélmalom energiafelvevő szerkezetei a vitorlák, ezek forgása hozza működésbe a malom berendezését. Hazánkban négy- és hatvitorlás – mint említettük, kizárólag függőleges forgássíkú vitorlás – szélmalmok készültek. A régebbi, alulhajtós szerkezetű kiskunsági szélmalmok zömmel hatvitorlások voltak. Vitorláit nem egy síkban, hanem mindegyiket a szél irányához képest kissé ferdén állították be, így deszkával és vászonnal fedett felületük jobban „fogta” a szelet. A vitorlák belső mezőin állandóan 2-2 deszkatáblát tartottak. Ezeken kívül egy-egy vitorlára 2-2 csikódeszkát és a lécvázra vásznakat erősítettek.
A hatvitorlás szélmalom vitorláit a tetőről lenyúló hosszú fordítórúddal állították a szélirányba, aminek a végéhez kocsikerék, fordítókerék volt erősítve. Ha a vitorlákat a szél irányába forgatták, akkor a fordítórudat kétfelől jól kitámasztották, vagy a malom körül a földbe vert karók egyikéhez rögzítették (15. kép). A szélmalom teteje 194a malomfalba épített papucsokon csúszott körbe. Hogy jól csússzon, a papucsokat és a csúszórámát a molnár régebben disznóhájjal, újabban kocsikenőccsel kenegette.
13. ábra. Felülhajtós szélmalom szerkezete L = lisztespad; K = kőpad; S = sebeskerékpad; N = a nagykerék padja; Sz = a szelesbálvány pallata; T = tető; szt = szelestengely; tv = a tengely vésett lyuka; fg = fargerenda; mg = mitligerenda; esr = csúszóráma; sk = sárkerék; pp = papucs; szk = szeleskerék; nd = nagydob; b = bálvány; sk = sebeskerék; kd = kisdob; r = rengő; ro = a rengő oszlopa; n = nadrág; vv = vellás vas; g = ga rat; gt = garattartó; kg = kéreg; es = csüllögő; h = hékő; p = padkő; k = korongvas; v = vashíd; s = sipóka; o = oszlop; 11 = lisztesláda; ksz = középszár; kf = karfa; Jk = fordítókocsi
A fordítórúd a malom falától 12-14 méternyire ért, ahol a végén lévő kerék körben mély nyomot vágott a földbe. A múlt században ez jelölte a fundust: a 280-300 négyszögölnyi malomtelek határát. Ezen a szélmolnár földbe ásott, putriszerű házat építhetett, hogy a fordítórúd elfordulhasson fölötte. A molnárháznak különben is alacsonynak kellett lennie, hogy ne fogja el a szelet a vitorla elől (Madarassy 1933: 24; Szalay Gy. é. n. 140–142).
195A négyvitorlás szélmalom vitorlái kölönböznek a hatvitorlás malométól. A vitorlák hosszabbak, mivel utóbbiak többszintes, tehát magasabb épületek, és a vitorlaszárnyak alakja és beosztása is eltérő: ezeken a vitorlaszár egyik, keskenyebb oldalára csak deszkákat, a szélesebbik felére pedig vásznat erősítenek (17–18. kép). A vitorlák fordítása is másként történt: ezeken a malmokon a tetőről a mitligerendával összefüggő fordítószárny nyúlt le a földig. Ennek részei: a farkarúd (farkafa) és a két szárnyarúd (szárnyafa). A malom körül, a faltól körülbelül 7 sukkra (1 suk = 30-31 cm) 8-10 cölöpöt, ún. bitókarót ástak a földbe. A két keréken guruló fordítókocsit (más neve gugorakocsi vagy talyiga) az egyik karóhoz rögzítették, majd a fordítószárnyat láncon, a fordítókocsi, gugorájának segítségével, a kívánt irányba forgatták el (14. ábra; Lambrecht 1911: 100; Szalay Gy. é. n. 84–86). E rövidre fogott leírásból is érzékelhető, hogy a fejlettebb négyvitorlás szélmalom vitorláinak szélirányba forgatása kisebb helyet igényelt, és a fordítószerkezete biztonságosabb rögzítést tett lehetővé, mint a hatvitorlás malmoknál.
14. ábra. Szélmalom fordítókocsija
A tési szélmalmok hat, aránylag kis felületű deszkalapátos vitorlával őröltek, ami – a szakirodalom ismeretében – az országban egyedinek látszik. A tető elfordítása sem az alföldi szélmalmokhoz hasonló módon, hanem régebben külső forgatórudakkal, újabban görgős szerkezettel történt.
A szélmalom fala vályogból és téglából épült. A Duna-Tisza közi tanyai szélmalmok alapjába darázskövet, réti mészkövet, a fal aljába téglát raktak, a felfelé keskenyedő malomfal pedig vályogból épült. Néhány molnár be is meszelte a malmot, de a legtöbb csak tapasztott maradt. Azért nem meszelték a sárral tapasztott szélmalmokat, mert a tetőről lecsurgó víz a meszelt malomfalat úgy is hamar bepiszkította volna. Ahol a közelben téglaégetők voltak – például Hódmezővásárhelyen –, ott a malomépület, vagy csak a palást külső sora, gyakrabban készült téglából. A malom szerkezete – néhány vasalást kivéve – kizárólag fa. Készítői molnárok és faragók voltak, akiknek a mesterségbeli tudását külön fejezetben mutatjuk be.
1894-ben 1 kőjárattal 100, 2 kőjárattal 418, 3 kőjárattal 187, 4 kőjárattal pedig mindössze 7 szélmalom őrölt. Szélmalmaink nagyobb része – 58%-a – tehát 2 kőpárral működött.
