SZABÓK
SZABÓK
A szab szó eredete ismeretlen (TESz III. 641). A szabó szó első előfordulása 1271-ből való, személynévként: „Paulus filius Zobov” (OklSz 872).
A magyarlakta területeken dolgozó szabókat a századunk elején író Frecskay a következőképpen osztotta fel: Voltak vásármíves szabók (Marktschneider), ezek kész ruhákat árultak a vásárokon, vásári szabók voltak. A váltómíves szabók (Frimmschneider) rendelésre ún. mondvacsinált ruhákat készítettek. Voltak magyar szabók, ezek magyar ruhát, de európai szabású ruhát is varrtak (Frecskay 1912: 358). Voltak vékonyszabók, akik a magyar szabók egyik fajtája lehettek. A német szabók európai ruhát készítettek. Róluk Sopronból, 1569-ből való az első adat (Domonkos O. 1980a: 25-27).
A régi céhiratokat – limitációkat –, amelyekben szabókról van szó, a 16–17. századtól kezdve ismerjük. Ezekben sem a szabók fajtái, sem az egyes darabok méretei nincsenek megadva, csak a különböző finomságú anyagokból készült ruhadarabok árai.
Kérdés, hogy e szabók dolgoztak-e parasztoknak, s ha igen: kik és milyen ruhadarabokat készítettek és mennyiért. Az árszabásokban, limitációkban az urak, a parasztok különböző anyagi tehetősségű rétegeinek, a szegényeknek, valamint a férfiak és nők számára dolgozó szabók nincsenek külön feltüntetve.
Idézhető egy Kassán, 1626-ban kelt limitációtöredék, amelyet Kassa környékén még egy évszázadon keresztül meglehetős hűséggel másoltak. A szabók készítette dolmányok, menték, nadrágok és szoknyák árai méretmegjelölés nélkül, csak anyagaik finomsági fokai – árai – szerint vannak feltüntetve. Érdekes módon az ekkor ugyancsak a szabók termékei között felsorolt szűröknél már megkülönböztettek öreg (nagy) embernek valót és ennél kisebbet, inasnak valót (Limitationes 8–10). Közöltek méreteket a lábbeliket készítő vargák és csizmadiák is (Limitationes 223–224).
E limitációk az anyagokat finomságuk-drágaságuk szerint három csoportba osztva sorolták fel, szorosan egymás után és egymástól el nem választva. Az első csoportban a legdrágább anyagok vannak feltüntetve. Ezek: a skarlát, a skarlatin, a csimazin és a gránát. Csak nagyurak, gazdagok ruhái készülhettek belőlük. Ezek után jönnek a középdrága anyagok: a rása, a sája, a fajlongis (Limitationes 4–5). Ezekből uraknak köznapi, parasztoknak ünnepi ruhák készültek. A paraszti ünnepi ruhák anyagai nemegyszer mint úri ruhák bélései szerepelnek. A harmadik csoport a kifejezetten olcsó posztóké. Ezek: az istamet, a majcer, a karasia, a fodorillér, a kentula, a morvai és a baraszlai (Limitationes 5). Az olcsó posztókhoz tartoztak még – egy 1706-ból való sárosi árszabás szerint – a remek, a septuk, a perpeta és az aba. E harmadik csoportba 393tartozó közönségesebb posztókból mesterembereknek, parasztoknak, cselédeknek készültek köznapi és megengedett ruhák.
Az abára visszatérve, ennél még közönségesebb volt a ritkábban feltüntetett szűr nevű posztó. Az 1630-ban írott, ún. Kassai szabásmintakönyvben (2. lap) a „Pór avagy Barát köntös” készülhetett „Szűrbül avagy Baraszlaiból”. Az egyházi hierarchiában legalul lévő, szegénységet fogadó szerzetesrendek az alázatosság jeléül gyakran olyan ruhákba öltöztek, amelyek egyeztek a parasztokéval.
Női szoknya is készülhetett szűrposztóból. A fentebb idézett Kassai szabásmintakönyvben, a 4. oldalon ez áll: „… Száz Ránczú Szoknya telik ki hét sing szűrbül.” Ez a szűrposztó nyilván puha, ványolatlan vagy alig ványolt lehetett. (A szűrposztóból szűröket készítő szűrszabókról a későbbiekben lesz bővebben szó.)
A fentebb felsorolt posztók fajtáit ma már nem ismerjük. Különbséget jelenthetett a juh fajtája, a ványolás megléte, foka vagy éppen hiánya, esetleg a nyüstök száma. Singre adták őket, például a legdrágább kelme, a skarlát singje 9-7 forintba került, míg a felsorolás végén lévő perpeta ára csak 1 forint 20 dénár volt. Az abát és a szűrt végbe adták. Hogy hány sing van egy végben, arról Györffy István tudósít, aki szerint a múlt század végén-századunk elején egy végben 28-30 sing volt, egy-egy sing hossza pedig 63 cm (Györffy I. 1930: 59–60). A sing hosszúságában vidékenként lehettek kisebb eltérések, mert századunk első felében Kolozsvárt egy sing hossza 68 cm volt.
Külön a parasztok számára dolgozó szabókat tehát a limitációk nem jeleznek. De néhány olcsóbb anyag mellett ott áll a paraszt jelző. Így egy 1655-ben írott limitációban a szabóknál többek között fel van sorolva egy paraszt septuk posztóból csinált dolmány, valamint karasia, septuk és egyéb alyas posztóból csinált nadrág is (Limitationes 85). – A dolmány csípőig vagy azon alul érő, hódoltság kori, keleties divatú, elöl nyitott posztóujjas volt, amelyet a parasztság is viselt.
1721-ben Abaújváron a szabók rása paraszt-, prémes vállért 1 forint és 30 dénárt kérhettek (Limitationes 299). Ez az adat arra mutat, hogy a 18. század elején a parasztasszonyok válla készülhetett a középdrága rásából is. A váll mellény-pruszlik féle volt. Készülhetett különböző posztókból és selymekből. Egyenes szabásvonalak jellemezték, és elöl fűzve záródott.
A rása nevű anyagról Apor Péter a 17. század végi erdélyi női öltözetek felsorolásánál így írt: „Abban az időben az nagy főnemes asszonyoknak rása szoknyája volt… Ám lakodalmakban s nagy szolennitásokban öltöztek magok rendek szerint cifrán, mindennap megérték az rása szoknyával. Nézd meg most, igyekezzél fogadni egy lotyó szolgálót, vagy nézd meg az paraszt jobbágyleányokat is, már ezek között is közönséges az rásaruha, ha penig egy rühös alávaló asszonyt vagy leányt akarsz fogadni szolgálónak, ne is említs neki brassai vagy szebeni egyszer ványolt posztószoknyát vagy mentét, hanem jóféle rásából valót” (Apor 1978: 58). Ez az idézet azt mutatja, hogy a 18. század elején az erdélyi parasztnők rása anyagú posztószoknyát és mentét kívántak. A mente a dolmányhoz hasonló, felső- és ujjas ruhadarab volt, de a dolmánynál valamivel nagyobb, és gyakran a dolmány fölé is viselték. A mente szó ismeretlen eredetű, első előfordulását 1543-ból ismerjük (TESz II. 891).
Parasztok vásárolták az olyan anyagú ruhákat is, amelyeknél az van feltüntetve, hogy béres, szolga vagy juhász számára készültek. Paraszti, cselédi, szolgai használat tételezhető fel azoknál az olcsóbb posztóból készült ruháknál is, amelyeknél a limitációk feltüntetik, hogy azok vásári ruhák.
Az idézett, 1626-ból való kassai limitációtöredék karasia vásári nadrágot, morvai vásári nadrágot, kentula vásári dolmányt és abanadrágot sorol fel (Limitationes 10). Hogy az aba mennyire gyenge, olcsó minőség volt, arra példa egy 1653-ból, szintén 394Kassa környékéről való limitáció, amely nagy embernek való vásári abadolmány árát 3 forintban állapítja meg, míg ugyanott a kentula nevű, ugyancsak vásári dolmány ára 6 forint és 75 dénár volt (Limitationes 78).
Vásári szabók: a legkorábbi adatunk vásár számára – ad forum – dolgozó szabókról Kolozsvárról, 1521-ből való. Ekkor tiltják meg nekik, hogy dupla posztóból dolgozzanak.
Vásári szabókról és készítményeikről a későbbi időkben is folyamatosan szó van. A múlt században a vásári és falusi magyar szabóknál az 1870-1880-as években elterjedt varrógép használata forradalmasította, gyorsította a készítést. Ezek a szabók nem férceltek, a kiszabott darabokat fércelés nélkül, egyenesen a gépen varrták. A gépelés igen gyorsan elterjedt és általánossá vált a vásári szabók készítette olcsóbb ruháknál.
A vásári szabók olcsó anyagaival ellentétben, magasabb készítési árat mutatnak olyan, drágább anyagokból készült ruhák, amelyek anyaga mellett a duplex vagy kétszeres jelző áll. Olcsóbbak lennének pedig azok a posztók, amelyeknek jelzője a simplex vagy félszeres. A kétszeres ruhákról Szádeczky (1913: I. 103) és az ő nyomán többen úgy vélték, hogy azok bélelt ruhák voltak, a félszeresek pedig béleletlenek. Ám a századunk elején író Frecskay (1912: 364) szerint a kétszeres ruha (Doppelgewebe) esetében két láncrendszer van, s a vetüléket váltakozva verik egyikbe vagy másikba. E két láncrendszeres szövőszék takácsszövőszék, paraszti szövőszéken ez kivihetetlen.
Kétszeres ruhákat eredetileg csak a rendelésre dolgozó, váltómíves szabóknak volt szabad készíteni, vásári szabóknak nem. 1521-ből valók a kolozsvári szabócéh szabályai, a városi tanács átírásában és megerősítésével. Többek között tiltják a dupla posztóból vásár számára való ruhák készítését, „ex duplici panni ad forum laborare” (Szádeczky 1913: II. 35).
A vásármíves szabók azonban szerettek volna kétszeres, illetve dupla posztóból vásárra is készíteni ruhákat. 1574-ben a segesvári szabócéh bejelenti a nagyszebeni szabócéhnek, hogy ezután ők is fognak árulni kétszeres ruhákat (czwiefache Kleidung) a vásáron. Ezt a bejelentést a szebeni szabók néhány nap múlva tovább küldik a kolozsvári szabócéhnek. Ezek csak néhány hónap múlva válaszolnak és úgy rendelkeznek, hogy a vásármíves szabók hagyják meg a kétszeres ruhák készítését a váltómíves, illetve rendelésre dolgozó szabóknak (Szádeczky 1913: I. 77, 83, 84).
A kétszeres ruhák természetesen drágábbak is voltak. Mégis, nem mindig a legdrágább, legfinomabb anyagokat készítették kétszeresen. Például egy 1653-ból, Kassa környékéről való limitációtöredék szerint a szabók többek között morvai posztóból kétszeres dolmányt készítettek (Limitationes 78), pedig a morvai posztó a legolcsóbbak, a legközönségesebbek közé tartozott.
Az előzőekben szó volt arról, hogy Szádeczky a dupla posztóból készült ruhákat béleltnek, a pannus simplex-félszerű posztóból készült ruhákat pedig béleletlennek gondolta. A dupla posztóról Frecskay megállapította, hogy az két láncrendszerrel szövött, igen sűrű posztófajta volt, nem pedig béleletlen. Ezt megerősítik olyan adatok, amelyek félszerű béleltről szólnak. Így 1721-ben a gálszécsi szabók árszabásában „félszerű béllett” és zsinórozott abadolmányról van szó (Limitationes 213). Ebből a szövegből bizonyosan látszik, hogy a félszerű kifejezés nem a béleletlent jelentette, hiszen az olcsó anyagú, félszerű abadolmányok is lehettek béleltek. Olcsó anyagból készült, mégis bélelt ruhákról az eperjesi, 1666-os limitáció is tudósít, amikor fajlandis, remek, longis, karasia posztóból „egészlen bellett dolmannak” csinálásáról szól (Limitationes 110).
395A pannus simplex kifejezéssel 1550-ben Sárváron valószínűleg a Sleit posztot, beleni valot jelölték. Ilyen slejt posztóval dolmányt, nadrágot és supicának nevezett rövid, testhez álló, ujjas kabátkát említenek a Nádasdy-uradalom számadásai (Belényesy 1959–1960:11. 135-138, 145–146). Ezek a ruhák a Nádasdyak különböző alkalmazottai, szolgálói számára készültek. A slejt szó (TESz III. 512) német eredetű, a schlecht szóból származik, első előfordulása: 1462. A Nádasdy-számadások szerint e slejt posztó lehetett avatott és avatatlan (Belényesy 1959–1960: II. 139-140).
A bélelni való slejt posztók színeiről is vannak adataink. Így 1550. június 25-én több alkalmazottnak, szekérvezetőnek, sáfárnak fehér, bélelni való slejt posztót osztottak, július 14-én pedig Bornemissza Márkus subicája alá meggy színű slejt posztót adtak, április 25-én pedig subica alá sárga posztót osztottak bélésnek (Belényesy 1959-1960: II. 144).
A Nádasdy-uradalomban e ruhákat feltehetően az udvartartáshoz tartozó szabók készítették. Róluk a későbbiekben, a szabók ruházatánál lesz szó.
Abaposztó bélés Kapuváron még a múlt század végén is szokásos volt (Domonkos O. 1957: 126).
Bélelhették az urak ruháit selyemmel is. Így Kassán 1626-ban gránátból és skarlátból készült kamukával vagy tafotával bélelt mentét említenek (Limitationes 35). Ezek selymek voltak, A kamuka nevű selyem első előfordulása: 1380. Vándorszó, jelentése ’damaszt’ vagy ’selyem’. Az európai nyelvekbe a perzsából és különböző török nyelvekből került. Végső fokon talán kínai eredetű (TESz II. 338; N. Kakuk 1955a). A tafota, melynek első előfordulását 1391-bőt ismerjük, jelentése ’egyfajta könnyű selyemszövet’. Vándorszó. Végső forrása a perzsa. A magyarba a tafota típusú, három szótagos formák az olaszból kerültek (TESz III. 820).
W. Dillich 1600-ban, Casselben megjelent Vngarische Chronicájában a 16. század végi magyar viszonyokról, öltözetekről tudósít. A valószínűleg nyugat-magyarországi parasztférfiakról azt írja, hogy azok kék, piros vagy zöld karasiából készült, mantének nevezett felsőruhába öltöztek. E fölé durva posztóból való geberneket viseltek. Ez készülhetett ványolt olcsó posztóból, szűrből, ekkor vízhatlan volt, védett az eső ellen. Formája félkörös lehetett, így mutatja Szendrei János (1905: 80) 17. századi ábrája. Dillich leírásában a paraszt lábravalója lilásbarna karasia vagy istamet volt.
Az 1666-ban, újhelyen kiadott ruhaszabályozó rendelet címe: Az Paraszt emberek öltözetéről. Ebben megállapítják a mesteremberek és parasztok számára engedélyezett legfinomabb anyagokat – és azt is, amelyek számukra tiltottak. Érdekes módon ez a rendelet egybeveszi a mesterembereket a parasztokkal, holott az előzők mindenáron elhatárolni igyekeztek magukat az alattuk lévő parasztoktól, még öltözködésükben is. E szabályzat nem veszi számításba a parasztok anyagi rétegződését sem, amely bizonyára az öltözködésben is megnyilvánult.
A rendelet úgy szól, hogy a paraszt- és mesterember férfiak széles remeknél vagy „legfelyebb faylandisnál felyebb való” posztóból köntöst ne „merészelyenek” csináltatni, akkor is kapcsost, gomb nélkül. A csináltatni megjelölés nyilván a szabókra utal. A továbbiakban arról is szól a rendelkezés, hogy selyemövet sem parasztember, sem parasztasszony, annál inkább szolgáló „ne merészelylyen” viselni. A tiltás annak a jele, hogy ebben az időben mesteremberek és parasztok az olcsó posztó remeknél és középdrága fajlandisnál finomabb anyagokból kezdték ruháikat csináltatni, és a 17. század derekán selyemövet is kezdtek viselni.
A parasztokon kívül béresek, szolgák megengedett ruházatáról is szól a rendelkezés: „Paraszt, béres szolgájoknak, az ki urával nem jár és à latere nincsen, hanem csak az ökörhöz szegődött, felyebb való köntöst karasiánál, septuknál és morvainát ne 396adgyanak, de azon is sinór ne legyen, hanem kapocs.” Végül tiltják a parasztoknak a rókabőrrel bélelt köntösöket (Limitationes 132–133). Ez utóbbi adatból arra lehet következtetni, hogy ekkortájt kezdődött a parasztságnál a rókával bélelt köntösök divatja.
A parasztasszonyokra is kitér a rendelet, akiket figyelmeztet, hogy „felyebb való posztóból szoknyát ne merészellyenek csináltatni”, hanem csak fajlondisból vagy rásából. A szoknyák csináltatása nyilván itt is a szabókra utal. Selyemszoknyát csináltatni tilos. A két olcsó selyemből, a kamukából és tafotából – mint arról az előzőekben már szó volt – az urak drága posztókból készült ruháit bélelték. Parasztnőknek ezekből csak vállat (mellényt) készíthettek a szabók, de arany- és ezüstcsipke nélkül (Limitationes 133).
E tiltások magyarázata, hogy amikor a mesteremberek és a parasztok az urak ruháit kezdték anyagban és díszítésben utánozni, a felsőbb társadalmi rendek igen gyorsan és igen határozottan reagáltak. Az indoklás kétféle. Egyrészt azt mondják, hogy e drága anyagok és díszítések a parasztságot anyagilag kimerítik – másrészt az úri divat szerint öltözködő parasztoknál és mesterembereknél nem lehet látni, hogy ki az úr és ki a paraszt. A ruhatiltó rendeletek így támpontot adnak bizonyos anyagok és díszítések divatba jövetelére a parasztoknál és a mesterembereknél.
A vásári szabókkal ellentétben a váltómíves szabók mérték után, rendelésre mondvacsinált ruhákat készítettek. A nadrágot és a mellényt nemigen vetették alá próbának, annál inkább a kabátféléket.
A vékonyszabók előkelőbbeknek, finomabb kelmékből készítettek ruhákat. Róluk 1786-ból való a legkorábbi ismert adat. Ekkor erősítették meg a Gömör és Kishont megyei rendek a rimaszombatiak privilégiumlevelét. A vékonyszabó a magyar szabó egyik fajtája lehetett. Így 1809-ben a Moson megyei Magyaróvárról Eperjessy magyar, vagyis ún. vékonyszabók kérelmét idézi (Eperjessy 1967: 188, 299 és 237).
A német szabók csak európai szabású ruhát készítettek, nyelvre és vallásra is többnyire különböztek a magyar szabóktól. A legtöbben katolikusok, nemzetiségüket tekintve pedig többnyire németek voltak.
A német szabók első írásos említését 1589-ből ismerjük. Az őket idéző szöveg a Székely Oklevéltárban található: „Az Zabó István dolga felől ezt tudom mondani, hogy a Gyepű csereiben a német szabónak adtak vala egy nyíl földet, kit az német szabó adott volt Szabó Istvánnak, mivel hogy veji volt” (Demény–Pataki 1983: 33–34).
Ezek a német szabók a városok német kézművessége és polgársága számára nyugati divatú, míg a magyar szabók a nemesség, esetenként a parasztság számára keleties jellegű ruhákat készítettek.
A főuraknak saját, céhbe nem tartozó szabóik voltak, akik a főurak és udvaruk alkalmazottai, cselédsége számára varrtak ruhákat.
Sopronban az 1569-es német nyelvű árszabásban Handwerks Ordnung der Teütschen Schneider, Vngerischer Schneider, Geppenek Schneider címszavak alatt sorakoznak termékeik (Domonkos O. 1980a: 25–27).
Magyar szabó nemcsak a városokban, de faluhelyen is volt, aki varrt mondvacsinált, rendelt ruhát is, de a vásári szabóhoz hasonlóan ő sem varrt kézzel, csak géppel, de jobban elkészítette a ruhát. A falusi magyar szabók mégis különböztek a városi magyar szabóktól, mert az utóbbiaknál kétvarrásosak voltak az ujjak, míg a parasztszabók csak egyvarrásos ujjakat készítettek.
A magyar szabók a közelmúltban sujtásos ruhát csináltak. Például az álló galléros atillán annyi sujtás volt, hogy készen mintegy 5 kilót nyomott. A parasztkabát ujja 397csak egyvarrásos volt, belső varrás nem kellett neki. A nadrág ellenzős volt, lába csak kívül varrott. A magyar lajbinak karcsúsított volt a hátrésze, az oldalrésze egybeszabott volt az előrésszel. A kabátok háta három részből szabott, passzos volt. A mentének a kabáthoz hasonlóan három részből volt szabva a háta, csak bővebb volt. Vállra vetve viselték, díszei fekete zsinór és fekete, kötött, makkféle gombok voltak.
A kapuvári magyar szabókról Domonkos Ottó leírása tudósít. Szerinte a kapuvári férfiruhát, amely később mint magyar ruha ismeretes, magyar szabók készítették a hagyományos szabásminták után. Ónálló céhet 1712-ben alakítottak a kapuvári magyar szabók, céhlevelük magyar nyelvű. A soproni szabók mesterremekeinek 1679-ben készült rajzai között szerepel egy nadrágszabásminta is, amelyet Die Ungerischen Hosen címen találunk (Domonkos O. 1957: 125).
A magyar szabókat parasztszabónak is mondták Kapuváron, mert parasztruhákat készítettek, és a mesterség mellett rendszerint földműveléssel is foglalkoztak. A szabók készítményei közül a világoskék posztóruha volt a régebbi és általános. Az utolsó világoskék, szerszámos (gombkötő munkával díszített) ruhát 1912-ben készítették. Ezután már a fekete lesz az általános, kéket csak parasztok viseltek. Sötétkékes posztóból készült a hajdúruha, amely hasonlított a régi huszárokéhoz. Sárga zsinórral volt díszítve a dolmány, a nadrág és a puruc. Szabása mégis más volt, mint a kapuvári ruháé, de a kapuvári idős szabók sem emlékeztek már a szabására. Az uradalmi hajdúk viselték, akik a parasztoknál „többre vótak”. Kapuvárott csinálták ezeket is, de a finomabb munkát készítő német szabó varrta (Domonkos O. 1957: 125).
