ESZTERGÁLYOS- ÉS CSUTORÁSMESTERSÉG
ESZTERGÁLYOS- ÉS CSUTORÁSMESTERSÉG
Árpád-kori okleveleink tanúsága szerint a 12–13. században az egyházi és a királyi birtokokon dolgoztak esztergályosok. A dömösi egyház esztergályosai évenként kéthárom alkalommal 500-500 tállal adóztak földesuruknak. A forrásokban esztergár szóalakban fölbukkanó mesterségnév szláv eredetű.
Első szabadalomlevelüket a nyugat-magyarországi Szalónak mezővárosból tartjuk számon (1437: Céhkataszter II. 121). A 16. századból kizárólag erdélyi városok esztergályosainak céhprivilégiumai maradtak fenn (Brassó és Kolozsvár: 1532, szász városok: 1536, Medgyes: 1590). A 17–19. században több településen közös céhet alkottak a rokon iparágat művelő asztalosokkal, néhol az üvegesekkel is. Erdélyben kupásnak, a Dunántúlon és néhány más városban (pl. Miskolcon) csutorásnak nevezték őket. Mind a két elnevezés jellegzetes készítményükről: a fakupáról, illetőleg a lapos, korong alakú, rövid nyakú fakulacsról vette eredetét. Csutora szavunk délkelet-európai vándorszó: fából készült kulacsot jelent a szerbhorvát, 463bolgár, román, albán, oszmán-török nyelvben is. Földrajzi elterjedése alapján a kutatás azt tartja, hogy hozzánk a szerbhorvátból származott. A balkáni eredet mellett szól az is, hogy a mesterség kutatója, Bartócz József számos hasonlóságot talált a bolgár falvak csutorásműhelyei és a veszprémi tárgyi emlékek között (Bartócz 1971: 242).
A legnevezetesebb hazai csutoráscéh a 18. század elejétől Veszprémben működött. Jelentőségét két körülmény határozhatta meg: a nyersanyagot nyújtó bakonyi erdők és a balatoni bortermelő vidék mint felvevőpiac közelsége. A városban 1744-ben 22,1836-ban, 37, 1890-ben 20 csutorásmester dolgozott. Lehetőségeiket igen megnövelte, hogy a napóleoni háborúk, majd a porosz–osztrák–olasz háborúk alatt a hadicsutora keresett árucikk lett. 1798-tól 1867-ig az Óbudai Hadi Comissio megrendelésére a veszprémi céh közel 400 ezer darab hadicsutorát szállított. Az 1800-as években a céh évente 25-30 ezer darabos megrendelésnek tett eleget. Amikor győzték munkával, a hadi szállításokon kívül vásárokra is dolgoztak. A céhszabályzat szerint minden mester csak egy kocsi portékát vihetett a vásárra és egy asztalon árulhatott. A vásáron pénzbüntetés terhe alatt tiltották a „cifra” vagy „kockás” csutorák árulását, a mesterek – mint a büntetésekből tudjuk – mégis árulták a díszes csutorákat, mert bizonyára kelendők lehettek.
1787-ben a veszprémi csutorások azzal panaszolták be a bakonybéli himpelléreket, hogy miattuk nem tudnak csutorának alkalmas fát kapni. Ajánlották, lépjenek be a céhbe és készítsenek remeket. A bakonybéli specialisták visszautasították a vádat, azt állítva, hogy nem dolgoznak rendszeresen, csak akkor, „ha a paraszti munka ősszel megszűnik”, és különben is nemcsak tányért, mozsarat, hanem teknőt, talicskát is készítenek. A csutoráscéh följelentése nem érte el célját: a bakonybéli háziiparosokat nem tudták a céhbe kényszeríteni (Bartócz 1971: 247–256).
A veszprémiek a csutora készítéséhez juharfát és diófát használtak, de a legjobb darabok tiszafából készültek. A kiválasztott fát gyakran maguk a mesterek vágták ki legényeikkel az erdőn. A rönköt a csutora méretének megfelelő darabokra szabták, fejszével lenagyolták, majd a csutoraesztergába helyezték. Lábbal hajtós esztergát használtak. Miután a csutora külső formáját megadták, belsejét az oldalán lévő nyíláson keresztül a kotróvassal vájták ki. Ezután kivésték a szájnyílást, oldalát egy korong alakú lappal – amit a csutora fenekének neveztek – lezárták. A kész csutorát olvasztott gyantával vagy viasszal öntötték ki, hogy a folyadék ne ivódjék a falába. Végül a csutorát a szíjgyártók szíjazattal, olykor bőrbevonattal látták el (Gönyey 1932). A veszprémin kívül nagykanizsai, miskolci és debreceni csutoráscéhről van tudomásunk.
A nagybányai kupáscéh 1716. évi árszabása a következő készítményeket sorolja fel: féloldalú csőszájú lapos palack, közönséges palack, meszelyes kupa, egy itcés bokályforma fedeles kupa, egy meszelyes bokányforma kupa, egy itatú apró kupa, kerekded tornyos kalamáris, borstörő, talpas pereces pohár, talpatlan pohár, vízipuska, hájas kupa, bormérő itce, metszőkésnyél, karózókésnyél, reszelőnyél, tábori srófos kalamáris diófából, illetve jávorfából. Föltűnő, hogy a tálasok munkáit – fatálakat, tányérokat, tejszűrőt – külön limitálták, ami azt tanúsítja, hogy az iparágban helyenként bizonyos szakosodás alakult ki (Kovách–Binder 1981: 247–249).
A Szilágyságban, ahol famegmunkáló háziiparosok (orsó- és guzsalyfaragók) elégítették ki a 20. század elejéig a fonással foglalkozó nők igényeit, az esztergályosmesterség csak századunkban terjedt el. Az ötvenes években az alig 1400 lakosú tövisháti Sámsonon 4 esztergályos dolgozott, akik átvették a háziiparosok korábbi szerepét (Kós 1974b: 114). Az esztergályosság, illetve egy készítményre szakosodott ágazata, a rokkásmesterség azokon a vidékeken és addig maradt fenn, ahol és amíg a falusi lányok, asszonyok otthon fonással foglalkoztak – és nagyobb városokban, ahol néhány mester a polgári rétegek igényei szerint dolgozott.
