FASZÉNÉGETÉS
FASZÉNÉGETÉS
A szénégetők az ércolvasztáshoz nélkülözhetetlen olcsó faszenet állítottak elő, ezért munkájuk és termékük iránt régebben a kovács- és lakatosmesterek, majd a hazai kohászati központok támasztottak jelentős igényt. A Felföldön és Erdélyben elsősorban olyan hegyvidéki települések lakói foglalkoztak szénégetéssel, amelyek közelében vasbányászat és erre épülő vasolvasztás folyt, így a Diósgyőrhöz, Salgótarjánhoz közeli hegyi falvak, Torockó és környéke, a Marosvásárhely vasműveseit ellátó Nyárádselye és a Brassónak termelő Bodza lakói. A Lápos vidékén 1822-ben indult meg a vasbányászat, 1847-ben állami vasolvasztó és öntöde kezdte meg működését, ami után a tájon felföldi telepesekből kis szénégető telep létesült. A telep keletkezése 436szép példája annak, hogyan alakította a 19. században kibontakozó tőkés nagyipar a táj népéletét, lakóinak foglalkozását.
A faszén felhasználása megnőtt a 19. század utolsó évtizedeiben, amikor is tért hódítottak a korábbiaknál finomabb gyári vásznak: a gyolcs, a kanavász, a sifon, melyeket már nem mángorlóval, hanem faszenes vasalóval (amit a gyáripar nagy mennyiségben állított elő) simítottak. Ettől fogva a faszén fokról fokra valamennyi városi és falusi háztartás szükségletévé vált.
A fokozódó igények kielégítése az erdőségek rablógazdálkodás-szerű kiélését eredményezte, amihez hozzájárult a hamuzsír, a salétrom főzése és a mészégetés is. Az erdők részint uradalmak, részint községi, városi közbirtokosságok birtokában voltak. A faszénégetés a Bakonyban beilleszkedett az uradalmi nagybirtok gazdálkodási szervezetébe. Ahol a közbirtokossági erdőt hasznosították szénégetésre, ott eredetileg minden helybeli lakosnak joga volt bizonyos mennyiségű fához, s az ezen felül kitermelt fáért fizetnie kellett. Szokás volt, hogy a fakereskedők lábon, vagyis kivágás előtt megvásárolták az erdőt, és a kitermelt fa egy részét épület- és szerszámfának, más részét tűzifának és faszénégetésre hasznosították. Ilyen esetben a szénégetőket a kész faszénért hektószámra fizették. Előfordult, hogy a vállalkozó a szénégetés helyszínére szállíttatta a fát, és onnan elfuvaroztatta a kiégetett szenet. Ez esetben a szénégető már akkordban dolgozó munkás volt.
Jó faszenet bükkfából lehet égetni, de alkalmanként gyertyánt, kőrist, cserfát is hasznosítottak e célra. A szénégető helynek Erdélyben baksa- vagy vátrahely, a Bakonyban boksahely a megnevezése, a Lápos vidékén még tűszhelynek, Szentgálon szürünek is nevezik. Magas fekvésű, száraz helyet választanak, amit a szükség szerint elegyengetnek, mert a baksahelynek a varságiak szerint olyan tisztának és egyenletesnek kell lenni, mint a szérűnek. A kisebb, 80 űrméter fa kiégetéséhez való boksának 8 m átmérőjű helyet készítenek. Ahol nem akad vízszintes földterület, ott a lejtős hegyoldalon teraszt képeztek ki.
A baksahely közepén előbb négy darab, élére állított, 100-130 cm hosszú fahasábból üreget alakítanak ki, amit fahulladékkal, forgáccsal töltenek ki úgy, hogy az üreg egyik oldala a begyújtás céljára szabadon maradjon. Ez az ún. baksabél, amely köré állítják egymásnak támasztva a fahasábokat. Amikor 2-3 m átmérőjű kört kialakítottak, megkezdik a másik sor fahasáb rakását az előző tetejére. A baksát a közepén három rend, egymásra állított fahasábból rakják, így végül 3-3,5 m magas, kupola forma farakás készül. A baksabéltől a baksa széléig körülbelül 15 cm széles rést, gyújtólikat hagynak, ezen keresztül történik a baksa meggyújtása.
Az összerakott baksát lehullott falevéllel, száraz avarral betakarják, majd legalább 10 cm, néhol 20-25 cm vastagon beföldelik, de a tetején szellőzőnyílást hagynak, hogy könnyebben meggyulladjon. Az erdélyi szénégetők a gyújtólikon bedugott karó végére kötött csóvával alul gyújtják be a baksát, míg a bakonyiak a farakás kezdetén, a boksa közepén hosszú faágat szúrnak a földbe, ezt most kihúzzák és a helyébe, a boksa tetejéről, parazsat öntenek. A szakirodalom szerint a székelyvarságiak gyakorlata őrzi a régebbi munkamódot.
Begyújtáskor a baksa csúcsától méternyi távolságra, oldalt 4-8 szelelőnyílást nyitnak. Miután a tűz a baksa tetejéig terjedt, az ott lévő rést fadoronggal betömik, majd földdel lefojtják, hogy a farakás lassabban égjen. Ilyenkor a szénégető a baksa oldalához támasztott lajtorján (létrán) megy fel, nehogy a már parázsló baksa beroppanjon alatta, s szerencsétlenség érje. A baksa csak felülről juthatott némi oxigénhez, mert az alulról behatoló levegőtől a fa hamuvá égett volna. Az oldalán nyitott szellőzőnyílások biztonsági szelepként is szolgáltak, kivezették a képződő gőzöket. 437Ha a szénégetők nem ügyeltek rá, előfordult, hogy a baksa „felrobbant”, és emiatt – ha pénzért égették a szenet – ők is károsodtak.
Egetés közben a baksa oldalán mind lejjebb és lejjebb szúrkálnak szellőzőréseket, miközben az előző lyukakat betömik. A fa elszenesedését az mutatja, hogy a baksa oldala összeesik, megroggyan. Egy nagyobb, 150 m3 fából rakott baksa nyáron 14-16, télen 10-12 nap alatt ég ki.
Égetés után a szénrakásról fa- vagy vasgereblyével lehúzzák a földet, a gazt, majd port lapátolnak rá, hogy a faszén lefojtva hűljön ki. A lehűlés legalább egy napig tart. Ezután következik a szén tisztázása, más kifejezéssel vetkőztetése: a faszenet nagy kampóval vagy vasvillával kihúzzák a por alól, portalanítják és halomba gyűjtik. „A jól égett szén úgy cseng, mint a cserépedény” – emlegetik a székelyvarsági szénégetők, a bakonyiak pedig azt mondják: „Úgy szólt, mint a harang.” A még izzó vagy lángra lobbanó fadarabokra port lapátoltak vagy vizet locsoltak. 1 m3 száraz bükkfából rendszerint 5 hektó (kb. 110-120 kg) faszenet égettek.
Egy baksánál általában két szénégető dolgozott. Égetés közben nem volt szabad elhagyniuk a baksát, a begyújtás utáni két nap csak felváltva alhattak. Gyakran egymás közelében 2-3 baksát is égettek, 1-2 napos munkafázis-eltolódással. Az erdélyi és a bakonyi szénégetők hasonló eszközöket használtak, az előbbieké valamivel kifinomultabbnak látszik (Tagán 1943; Hegyi 1978a: 101-107; Kós 1978b).
90. ábra. A baksahely elkészítése (a), a baksa keresztmetszete (b) és alaprajza (c), a szelelőlyukakkal
43891. ábra. Szénégető szerszámok: 1. csákány vagy csákánykapa, a baksahely egyengetéséhez; 2. lapát, a baksahely egyengetéséhez és a baksa fedéséhez; 3. gereblye, lapi gyűjtéséhez; 4. bot, az égő baksa döngölésére; 5. korsorba, a kiégett baksából a por lehúzására; 6. szénhúzó gereblye, a kiégett baksa szenének válogatására; 7. gajmó, a kiégett szén megbontására, az üszök különválasztására; 8. vasvilla, a szén átválogatására
92. ábra. Szénégető kaliba: a–c) szerkezeti rajzok; d–e) alaprajzok
Mivel télen-nyáron az erdőn tartózkodtak, a hegyoldalban ideiglenes szállást, kalibát, vagy állandó építményt, gunyhót építettek maguknak. A székelyvarsági szénégetők kalibája 2,5 × 3 m hosszú fákból összetákolt, kúp alakú kunyhó. A lakóhelyüktől távol dolgozó munkások állandóbb jellegű, szelementetős gunyhót készítettek, melynek az oldalához és a faágakkal borított tetejére földet hánytak. A kunyhóban két priccs, kecskelábú asztal, pad, vaskályha állott. Nyáron a kunyhó előtt raktak tüzet.
A szénégetés művelete az ércolvasztás és a kovácsolás fölfedezése (a rézkor) óta lényegében nem sokat változott, és a nagyipari kohászat mellett is megtartotta létjogosultságát.
