A MAGYAR VADÁSZAT TÖRTÉNETI EMLÉKEI
A MAGYAR VADÁSZAT TÖRTÉNETI EMLÉKEI
A magyarság elődei az Ural mellékén a vogulokkal és osztjákokkal való együttélés idején már fejlett vadászatot űztek. A vad után annak nyomán kutattak. Nagy jelentősége volt náluk a prémes állatok (nyuszt, nyúl, hód) elejtésének. Ismerték a nyilat és az íjat, különböző csapdákat, hurkokat használtak. (A nyíl, íj, ideg, lő, távész ’vadászik’ finnugor eredetű szavak a magyar nyelvben.) Hurkot – éppen úgy, mint napjainkban – állati bélből és ínból is sodortak. Ebben a periódusban a vadászatnál már alkalmazták a kutyát. A Kaukázus vidékén, a pontusi sztyeppéken a lovas hajtóvadászat, a solymászat volt egyik jellemzője a magyarság életmódjának. (A magyar vadászat őstörténeti vonatkozásairól lásd: László Gy. 1977: 304–320; Mészöly G. 1951; Németh Gy. 1943; Hegedűs L. 1950; K. Sal É. 1958, 1959; Balassa I. 1974a; Standeisky A. 1976; az uráli s a finnugor népek vadászatáról: Sirelius, U. T. 1934; Itkonen, T. I. 1948; Kodolányi J. 1975, 1994)
49A honfoglalás idején az egyes törzsek szállásterületén a törzs tagjai szabadon vadászhattak. De már a 16. századból ismerünk különböző tiltó rendelkezéseket is. II. Ulászló királynak 1504-ben kiadott rendelkezésében arról olvashatunk, hogy a jobbágyok a szőlők és szántóföldek művelését a vadászat és madarászat miatt abbahagyják. Még karácsony napján is vadásznak, s ezzel a földesurakat megkárosítják. Ezért a rendelkezés a jobbágyoknak megtiltja, hogy szarvasra, őzre, nyúlra, vadkanra, valamint fácánra és császármadárra vadásszanak (idézi: É. Kiss S. 1974: 93–94). Ugyanakkor, amikor különböző tiltó rendelkezésekkel korlátozzák a parasztság vadásztevékenységét, gyakran elrendelik, hogy vegyen részt a kártékony vadak irtásában. Az 1688. évi erdélyi országgyűlés kimondja, hogy minden falusi jobbágy évenként 50 verebet fogjon, s azokkal a földesurának számoljon be. Aki nem tett eleget a rendeletnek, pálcaütéssel büntették. Háromszék megyében a 18. század elején varjú-, veréb- és egérfejeket kellett beszolgáltatni. (A verébfejek beszolgáltatásáról: Bíró V. 1940: 39–42; Gönczi F. 1941: 279–280; Rajniss L. 1959: 301–302; Albert E. 1994: 291–299.) A hatóságilag elrendelt farkaskergetés a 18. században eléggé általános volt az Alföldön, a székelyeknél pedig még a 19. század végén is kirendelték a falvak lakosságát társas farkasvadászatra (vö. Rodiczky J. 1902: 35–42; Márkus M. 1937: 345–346. – Nyíregyháza [Szabolcs m.]; Györffy I. 1984: 46; Szűcs S. 1992: 109–110. – Nagykunság; Povázsay L. 1989: 343. – Doboz [Békés m.]).
A 16. század közepéig külön társadalmi csoportba tartoztak a király, a főurak, az egyház szolgálatában álló vadászok. A királyi vadászok között voltak bölényvadászok, hermelin-, nyest- és hódfogók, solymárok stb., akik külön falvakban laktak. Így például Dédes (Borsod m.), Ipp (Szilágy m.) a bölény-, Hőgyész (Tolna m.) a hermelinvadászok lakhelye volt (vö. Heckenast G. 1970; Györffy Gy. 1977: 426–448). A 13–14. századi királyi vadászok leszármazottai a Bakony hegységben Szentgál (Veszprém m.) falu lakói, akik a „királyi vadász” címet 1848-ig használták. A szentgáli vadászok még 1839-ben is a következő vadakat szállították Bécsbe, a királyi konyhára: 3 szarvas, 14 dámvad, 26 nyúl, 240 rigó (Dékán I. 1972: 81; a szentgáli vadászokról: Tálasi I. 1942: 167–172).
A magyar főuraknak a 16–17. században német, lengyel és cseh madarászai is voltak, akiknek a tudományából bizonyára sokat elsajátítottak a jobbágyok is.
A különböző tiltó rendelkezések ellenére a parasztság megtalálta a módját, hogy vadászhasson. A vadban bőséges területeken napjainkig vannak olyan falvak, amelyek lakói kiváló vadászok, s nemcsak fegyverrel, hanem – minden hatósági rendelkezés ellenére – különböző csapdákkal, hurkokkal fogják az őzet, szarvast, vaddisznót, fácánt. A vadászat jelentőségét a múltban fokozta, hogy a Kárpátok medencéjében mindenütt bőven volt nagyvad (a vadászható állatokról összefoglalóan: Oroszi S. 1996). A jávorszarvas a 16. század közepéig kóborolt a Kárpátok rengetegeiben. A bölény csak a 18. század végén pusztult ki Erdélyben (vö. Lázár K. 1873: 174–181; Rodiczky J. 1902: 10–12; Ujfalvy S. 1940; Domokos P. P. 1979). A 19. század közepén még vadásztak a hódra, amelynek a farkát megsütötték és ették.
A fegyveres vadászat első magyar emléke – egy címerkép – 1509-ből maradt reánk, de a lőfegyver századok múlva sem tudta kiszorítani a hurkokat és csapdákat.
