A KASOS MÉHÉSZET A PARASZTI GAZDASÁGBAN
A KASOS MÉHÉSZET A PARASZTI GAZDASÁGBAN
Önálló méhészeti üzemet paraszti közösségekben még a kaptárral méhészkedők sem hoznak létre. Ez éppúgy, mint a hagyományos tartási mód, üzemszervezeti egységet alkot a földművelő-állattartó paraszti kisüzemmel.
A méhészetet az üzemtan a mezőgazdasági állattartási ágak közé sorolja, bár a többi szorosabb értelemben vett gazdasági állattartási ággal szemben lényegbevágó eltéréseket mutat. Közös vonás ugyan, hogy tulajdonképpen a méhészet is a növényi termékek további értékesítését segíti elő, és így az értékesítési üzemágak egyik változata, azonban az átalakítandó nyersanyag gyűjtési módja és a méhek biológiája olyan különbségeket idéznek elő, amelyek a méhészetnek egészen különleges üzemi jelleget biztosítanak. A legfőbb eltérés abban mutatkozik meg, hogy a méhészeti üzem elsősorban nem egy bizonyos földterületre korlátozott vállalkozás (Farkas Á. 1944).
A vizsgált periódusban mind a recens anyag, mind az összeírások arra utalnak, hogy a kasos méhészet Magyarország egész területén (jóllehet eltérő intenzitással) a paraszti gazdálkodás részévé vált, ha nem is olyan mértékben, mint azt a néprajzi kutatás korábban feltételezte. Milyen tényezők tették lehetővé, hogy a kasos méhészet beépüljön a paraszti gazdaság termelési rendszerébe, másfelől mivel függ össze, hogy a vizsgált periódusban a paraszti gazdaságok jelentős része tartózkodik a méhészet hagyományos formáitól?
A parasztgazdaságok viszonylagosan állandó termelési szerkezetébe a méhészet látszólag nehezen illeszthető be, miután a vele kapcsolatos munkafolyamatok a mezőgazdasági munkacsúcsok idejére esnek. A kasos tartás esetében valójában csak a rajzási időszak illeszthető – nehezen – a hagyományos gazdálkodás rendszerébe, miután a többi munkafolyamat a mezőgazdaság kevésbé intenzív kihasználtságú időszakára esik.
A parasztgazdaságok, miután különböző jelekből a rajzás várható időpontját viszonylag pontosan meg tudták határozni, az ebből adódó nehézséget a családi munkamegosztás keretében könnyen feloldották. A család azon tagjainak feladatává tették a méhek rajzásának figyelemmel kísérését, akik nem vettek részt az akkor esedékes mezőgazdasági munkafolyamatokban (elsősorban a csökkent munkaképességű öregek, valamint a gyerekek).
Látszólag akadályát jelenthette a méhészet paraszti gazdálkodásba való beépülésének, hogy a kasos méhészettel kapcsolatos tudás mindig konkrét személyek egyedi tudása, így ez nem épül be a közösségi tudás általános rendszerébe. Ebben az esetben olyan speciális tudásról van szó, amely nem minden elemében, különösen nem a maga teljességében része a paraszti tudásnak. A kasos méhészet azonban több ponton 92kapcsolódik a paraszti ismeretekhez, s a meglévő paraszti tapasztalati anyag folyamatos aktivizálásával már lehetett a kasos méhészettel foglalkozni. A kasos méhészet alapításához szükséges ismeretmennyiség elenyésző. A tartás során szerzett tapasztalati tudás az, ami nem része a közösségi tudásnak. Ennek hiánya azonban nem akadálya az üzemalapításnak. Miután a hagyományos méhészet minimális új ismeretmennyiség elsajátításával már gyakorolható, ezen ismeretek hiánya nem jelentheti akadályát a méhészet nagyobb mérvű elterjedésének.
Ahhoz, hogy a kasos tartás integrálódni tudott a paraszti gazdálkodás rendszerébe, nagymértékben hozzájárult az is, hogy az ezen gazdálkodási ág űzéséhez szükséges eszközök minden paraszti háztartásban megtalálhatók. Speciális eszközigénye a kasos tartásnak nincsen. Az eszközök beszerzése nem igényelt számottevő befektetést. A méhes, a kas és a többi eszköz beszerzésében a legteljesebb önellátás mutatkozik. Igen elterjedtek az alkalmi megoldások, illetve ezeknek az eszközöknek nagy részét más tevékenységek során alkalmazták elsődlegesen, itteni felhasználásuk másodlagos. A parasztgazdaságok majd mindegyike rendelkezett a méhlakások elő-állításához szükséges alapanyaggal, eszközökkel. Az erre vonatkozó gyakorlati ismeret is általánosnak mondható. Amennyiben ezek elkészítéséhez mégsem értettek, a paraszti közösségek specialistái gondoskodtak előállításukról, ellátva ezekkel a termékekkel a paraszti gazdaságokat.
Másfelől a méhészethez szükséges eszközök készítése és javítása is megoldható a paraszti tudás aktivizálásával. Emellett ezeknek az eszközöknek a készítését és javítását a szezonális munkacsúcsok elmúltával, a kevésbé intenzív kihasználtságú téli időszakban is el tudták végezni.
A méhészet hagyományos formája a fentiek alapján összeegyeztethető volt a paraszti termeléssel. Ennek ellenére a parasztgazdaságok számottevő része a vizsgált periódusban nem hozott létre gazdaságán belül méhészeti melléküzemágat.
E jelenség okait vizsgálva elsőként a méhek domesztikációjának más háziállatoktól eltérő mértékére és módjára kell utalni. Ami közelebbről azt jelenti, hogy a méhek domesztikációja nem következett be olyan mértékben, mint más háziállataink esetében. Az ember nem tud fajtanemesítésükről gondoskodni, belső életüket sem tudja befolyásolni, azt öntörvényű módon a méhek maguk szervezik. A méhek életének a hagyományos kasos tartás keretei között az ember inkább passzív szemlélője, semmint aktív irányítója (Szabadfalvi J. 1992). A gondoskodás során a méhészek fokozottabban csak a rajzás és a lépelvétel idején avatkoznak a méhek életébe.
Ez egyrészről azt jelenti, hogy viszonylag kevés beruházással és kis munkaráfordítással lehet a méhészet hasznát élvezni, másrészről azonban a paraszti szemlélettől idegen viszonyulást is feltételez. Sajátságos megnyilvánulása ennek a paraszti szemléletnek az a vélekedés, amely szerint olyan háziállatot nem szívesen tartanak, amelyik nem ismeri meg saját gazdáját. Ez a vélekedés, a méhszúrástól való félelem azonban önmagában nem adja meg a feltett kérdésre a választ. Emellett utalni kell arra, hogy bizonyos gazdaságföldrajzi adottságok (leginkább a bőséges és folyamatos méhlegelő hiánya) eleve megfosztják a méhészkedés lehetőségétől a parasztgazdaságok egy részét.
A 17–19. századi nagy volumenű, kiterjedt méhészet egyik lényeges fenntartója volt az is, hogy a kereskedelem ebben az időszakban szervezett volt: ekkor állandósultak 93a termelő, fogyasztó és feldolgozó körzetek közötti kapcsolatok. A vizsgált időszakban ez a kereskedelmi hálózat jelentős mértékben visszaszorul, ami összefügg a termelés csökkenésével. Így a paraszti kasos méhészet elterjedtebbé válásának korunkban ez is egyik hátráltatója, akadálya.
A legfőbb ok azonban, ami a méhészet paraszti közösségekben való nagyobb méretű elterjedtségének útjában állt az, hogy a termelés adott körülményei között nem volt komoly jövedelmet hozó foglalkozási ág. Ebben az időszakban már a hagyományos méhészet termelékenysége nem volt olyan fokú, ami indokolta volna a gazdaság belső arányainak felbomlását. Ennek következménye az, hogy a méhészetet a paraszti közösségek a néprajzi kutatás által vizsgált időszakban már egyértelműen a kisállattartás perifériáján tartották számon.
Az, hogy a parasztgazdaságokban foglalkoztak-e méhészettel, s ha igen, milyen mértékben, leginkább attól függött, hogy kezelésükre a családtagok közül vállalkozott-e valaki. Ezt nem befolyásolta jelentős mértékben a hozzáértés, hiszen a kezelés nem kívánt olyan szaktudást, amit ne lehetett volna bárkinek könnyen elsajátítani. A paraszti közösségekben leggyakrabban a család legidősebb férfi tagja vagy a felnőtt fiúk között a legkevésbé munkabíró, vagy a sok mindenhez értő, barkácsoló hajlamú, megfelelő érdeklődést mutató családtagok foglalkoztak a méhészettel. Ez egyértelműen a férfiakhoz köthető foglalkozás, nők csak igen kivételes esetekben méhészkednek.
Miután a méhészet nem alapvető élelemszerzési foglalkozás, az üzemág alapításában az alternatív személyi döntéseknek jóval nagyobb a szerepe, mint a gazdálkodás fontosabb ágazatainál. Ezzel magyarázható (a gazdálkodásban mutatkozó eltérések figyelembevétele mellett), hogy azonos adottságú vidékek esetében jelentős eltéréseket regisztrálhatunk a méhészettel foglalkozók számában. A paraszti gazdaságokban a gazdasági tevékenységek súlya a mezőgazdaság meghatározó feladataira esik, a méhészet legtöbbször csak kedvtelés, s csak az foglalkozik vele, aki szereti a méheket.
A méz és viasz paraszti háztartásban való felhasználása a vizsgált időszakban már nem mondható igazán jelentősnek. A cukor egyre jelentősebb szerepet kap a századfordulótól a paraszti háztartásokban, a viasz felhasználása teljesen elhanyagolható (Kisbán E. 1987; Gunst P. 1987). A méz szerepe nem a táplálkozásban igazán a meghatározó (jóllehet a méhészkedők családja körében fogyasztása nagyobb mérvű), inkább népi gyógyászati felhasználása tűnik fontosabbnak. A többi ok mellett ez is oda vezet, hogy a paraszti gazdaságok jelentékeny része nem törekszik méhészeti melléküzemág alapítására.
