A KAPTÁRAS MÉHÉSZET ÜZEMSZERVEZETE
A KAPTÁRAS MÉHÉSZET ÜZEMSZERVEZETE
A kaptáras méhészeti üzem, éppen úgy, mint a hagyományos tartási mód, üzemszervezeti egységet alkot a földművelő-állattartó paraszti kisüzemmel. Paraszti közösségekben önálló okszerű üzem nem jön létre, az minden esetben beleszerveződik a komplex parasztgazdaságba.
Az okszerű méhészeti üzem már vállalkozással létrehozott üzemforma, célja elsődlegesen az árutermelés. Míg a hagyományos méhészeti üzem két típusa – az önellátó és árutermelő – között lényegi különbséget nem találunk, addig a kaptáras méhészet mind technikailag, mind üzemszervezeti szempontból elkülönül a kasos méhészettől. Mind az üzem alapításában, mind működtetésében alapvető eltérést találunk a két forma között.
A kaptáras méhészeti üzem alapítását mindig racionális megfontolások eredményezik. Tudatos mérlegelés tárgyát képezi az üzem alapításához szükséges tőkeerő felmérése, a méhészethez szükséges szakszerű ismeretek elsajátításának módja, az értékesítési lehetőségek számbavétele. Vándor méhészeti üzem alapítása esetén ez még kiegészül az ezzel együtt járó többletköltségek és munkaidő-ráfordítás kalkulálásával.
A kaptáras méhészet alapítása esetén önmagában a méhészkedési szándék nem 99volt elegendő, ellentétben a kasos tartással. E szándékon túl több alapvető feltétel meglétét kellett még az üzem megalapítása előtt mérlegelni.
Az első igen fontos feladat felmérni, tájékozódni, hogy a környéken van-e olyan méhlegelő, amelynek eltartóképességére hosszabb távon lehet méhészeti üzemet alapítani. Ez a legalapvetőbb feltétel, ennek hiányában a többi hiába adott – ha csak a termelő nem számol előre az állandó vándorlással, ami igen ritka –, akkor a méhészet rentábilisan nem gyakorolható (Vincze E. 1983). A másik feltétel annak mérlegelése, milyen lehetőségek adódnak a méhészkedéshez szükséges szakszerű ismeretek elsajátítására. Ennek több lehetősége volt adott. Paraszti közösségekben leggyakrabban más okszerű méhészetek tevékenységével való hosszabb ismerkedés szolgáltatta ezt az alapot. Erre leginkább a falun belül a lelkészek, tanítók vagy más okszerű méhészek üzemei voltak a legalkalmasabbak. Igen sok feljegyzés tanúskodik arról, hogy a falusi lelkészek, tanítók nagy gondot fordítottak arra, hogy a parasztgazdákat ellássák szakszerű méhészeti ismeretekkel. Emellett arra is találunk példát, hogy az okszerűen méhészkedő parasztgazda társának szolgáltatás fejében adja át ismereteit. Ennél jóval gyakoribb volt azonban, hogy a jó ismerős vagy rokon adta át a legszükségesebb ismereteket. A szakkönyvekből autodidakta módon megszerzett méhészeti tudás nem jellemző, bár erre is hozhatók példák. A vizsgált időszakban, különösen a két világháború között már egyre gyakrabban vettek részt parasztgazdák is rövidebb, néhány hetes méhészeti tanfolyamokon. Azonban a tanfolyamokon való ismeretszerzés csak akkor eredményes, ha már a méhész gyakorlati ismeretekkel is rendelkezik. Ezeken tehát már a méhészeti üzem beindítása után, ismereteik bővítésének céljából vesznek részt.
A rendelkezésre álló anyagi fedezetet nemcsak a méhészeti üzem helyes nagysága szempontjából kell alaposan mérlegelni. A méhészeti üzemek tőkeviszonyainak legfőbb jellemzője, hogy az egész tőkeértékhez viszonyítva igen magas a méhlakásra (kaptár) eső rész, a méhészeti üzemnél ez meghatározó szerepet játszik. Ez olyan tőkerész, ami csak hosszú időn keresztül térül vissza, ezért a helytelenül végzett ilyen irányú befektetések évek hosszú során terhelik a hozadékot (Farkas Á. 1944). Egyfelől ezzel, másrészről a parasztgazdaságok általános tőkehiányával függ össze, hogy a kaptár beszerzését saját vagy a piacról beszerezhetőnél olcsóbb erőforrásokkal próbálták pótolni. Nyilvánvalóan ennek következménye az, hogy az okszerűen méhészkedő parasztgazdaságokban a kaptárak az esetek többségében saját készítésűek. A tőketakarékos megoldások keresésére kényszerített paraszti üzemekben ezért általánosak a drága deszkakaptár helyett a szalmából préselt kaptárak, de előfordulnak vályogból készítettek is.
Ezzel áll összefüggésben az is, hogy a kaptáras méhészek jelentős része olyanok köréből került ki, akik legalább barkácsszinten értettek a famunkához, s ehhez a legszükségesebb eszközökkel felszerelt műhellyel is rendelkeztek. Bár olyan példa is hozható, amikor a kaptárkészítést tanfolyamon elsajátító méhész társainak jutányos áron készít kaptárakat.
A méhészet esetében ugyancsak magas az élőtőke (a méhcsaládok értékének) aránya. Jóllehet ebből adódik a méhészet kedvező jövedelmezési lehetősége, az üzemalapításkor ennek beszerzésében is a tőketakarékos megoldásokat keresik. Ebből a megfontolásból a méhészeti üzemet csak néhány családdal indítják, s az 100állomány többi részét kasokból rajoztatják. Az üzem költségviszonyainak felmérése során figyelembe kellett venni a forgóalapot, az üzemeltetéshez szükséges költségek készpénzfedezetét. Ennek ugyanis a későbbiekben súlyos következményei lehettek, összefüggésben azzal, hogy a méhészet a mezőgazdaság egyik legkockázatosabb termelési ágazata.
A nagy termést adó évet eredmény nélküli időszakok követhetik. Több év átlagában ugyan a méhészet mindenképpen jövedelmező foglalkozás, de éves vonatkozásban, esetleg egymást követő években is nemcsak kevéssé kifizetődő, hanem kimondottan veszteséges is lehet. Ha a méhész nem rendelkezik ilyenkor elegendő anyagi fedezettel, épp akkor nem tudja méheit átsegíteni a rossz esztendőn, amikor arra a legnagyobb szükség van. A méhészet nagyságának egyik behatároló tényezője tehát az anyagi fedezet, illetve ennek a forgóeszköz része, ennek is a tartalékalapja. Ha ez nem áll rendelkezésre, a méhészeti vállalkozás könnyen leromlik, kudarcba fulladhat. A parasztgazdaságokban a tartalékalap, a jelentősebb készpénz hiánya kedvezőtlen esztendőkben nagy gondokat okozott. Több adat utal arra, hogy ennek előteremtésére a gazdaság más ágaiból kellett árut értékesíteni, s a bevételt a méhészeti üzembe átcsoportosítani.
Jóllehet mind az okszerű méhészeti üzem alapításánál, mind működtetése során jelentős szerepe van a tőkefedezet meglétének, arra mindenképpen utalni kell, hogy kezdetben nem szükséges a tervezett üzemnagysággal való beindulás. A fokozatos fejlesztésnek a méhészeti üzemnél igen nagy szerepe van, legalábbis ott, ahol azt a tőkeszegénység indokolja. Másfelől az üzem működtetése során is jelentős befektetéseket lehet takarékosan megoldani. Ezzel függ össze, hogy a parasztméhészek körében igen jellemző a költséges eszközök közös használata, saját előállítása.
Mindezek mellett, miután itt már kifejezetten árutermelő méhészetről van szó, az üzem alapítása előtt mérlegelni kell az értékesítési lehetőségeket. Amennyiben a méhészetet vándorlással kívánják egybekapcsolni, a vándorlási lehetőségek felmérését is előzetesen kell elvégezni, és be kell kalkulálni az ezzel együtt járó többletköltségeket és munkaidő-ráfordítást.
Alapvető különbségeket regisztrálhatunk munkaszervezeti szempontból is a hagyományos és okszerű méhészet formái között. A kasos méhészetnél a vizsgált időszakban kívülről igénybe vett tevékenységek nem jellemzőek, azonban ez a kaptáras méhészetnél, különösen, ha vándorlással is egybekapcsolódik, már igen gyakori. Bár a fő törekvés ennek kiküszöbölésére irányul, a kaptáras méhészet esetében mégis gyakoribbnak tekinthető. A leggyakrabban csak vészhelyzetekben fordul elő, például hadifogság ideje alatt, hogy felesben vagy harmadában kezelik a méheket, de vannak példák arra is, hogy a gazda nem tudja kezelni méheit, ezért valakit szerződtet arra. Ha az okszerű méhészet nagyarányú és többszöri vándoroltatással is egybekapcsolódik, akkor ott a szállításnál már szükséges a családi munkaerőn kívül idegen munkaerőt is igénybe venni. Bár ez igen gyakran úgy oldódik meg, hogy több méhész társul a vándorlásra, s egymásnak visszasegítik az elvégzett munkákat. Miután a vándorlási időszak a mezőgazdaság legintenzívebb kihasználtságú időszakára esik, a vándortanyára szállított méhcsaládok kezelésére és figyelemmel kísérésére mindig külső munkaerőt kell igénybe venni.
A méhészet eredményessége szempontjából igen fontos, hogy az üzemszervezést 101is korszerűen kell kialakítani. Egy méhcsalád egész évi kezelése 10 családosnál nagyobb méhészetben vándorlás nélkül körülbelül 6–7 órát igényel, vándorlással is egybekapcsolódva azonban ez az idő jelentősen megnövekszik (Örösi Pál Z. 1968). A legnagyobb elfoglaltság ideje május és június, de ha a méhész vándorol vagy nyár végi gyűjtés is van helyben, augusztus is. Ez az időszak teljesen egybeesik a legfontosabb mezőgazdasági munkacsúcsokkal.
Eltérő döntési mechanizmusok működését figyelhetjük meg a két alaptípus üzemszervezésében. A kasos üzemnél a hagyomány a fő irányító tényező. Az egyes munkafolyamatokat a hagyomány által meghatározott módon reflektálatlanul végezték, a döntések rutinszerűek. Az okszerű méhészeti üzemnél a racionális gazdasági számítások voltak az irányadók. A kaptáras üzemnél, miután itt minden egyes méhcsaláddal külön-külön és egészen más természetű problémák adódhattak, a döntéseknek igen megfontoltaknak és szakszerűnek kellett lenniük.
A szakszerű ismeretek megléte azért elengedhetetlen, mert csak a méhcsaládok életének alapos ismeretében tudja a méhész a méhcsaládok viselkedésének okait felderíteni, tud az ok-okozati összefüggésekre fényt deríteni, s képes gyors és rugalmas döntéssel a szükséges intézkedéseket meghozni. Ezek hiányában a jövedelmezőség jelentős mértékben csökkenhet.
A szakszerű ismeretek elsajátítása és a tapasztalati tudás megszerzése mellett ezzel hozhatók összefüggésbe a méhészettel kapcsolatos írásbeli feljegyzések is. Igen szoros összefüggés van egy paraszti gazdaság piacra orientált tőkés jellege és az általa vezetett feljegyzések pontossága és részletessége között (Mohay T. 1994).
Azok a parasztgazdaságok, ahol a komplex gazdaságnak része az okszerű méhészet, a méhészet esetében bizonyos feljegyzéseket rendszeresen vezetnek. Miután minden egyes méhcsalád egyedi kezelést igényel, a legfontosabbak az egyes méhcsaládokra vonatkozó feljegyzések. Azonban olyan rendszeres jellegű adatok, amelyekből az évi tiszta bevételek kiszámíthatók lennének, ezekben az üzemekben sem jellemzők. A feljegyzések nagy része a hordásra, a családok új anyával való ellátására, a betegségekre vonatkozik, s nem a számvitelt szolgálja. Ezek a feljegyzések egyértelműen a méhek kezelése során jelentkező problémáknál a döntési folyamat megkönnyítését szolgálták.
A kaptárral méhészkedő parasztok körében a vándorlás igen ritka. Ennek több oka van. A legfőbb az, hogy a múlt század utolsó éveiben elterjedt, apró keretekkel felszerelt, kisméretű állókaptárak nem voltak alkalmasak a vándorlásra. Az első világháború alatti években ugyan megszületett az igazi vándorkaptár Boczonádi Szabó Imre jóvoltából, akinek kaptára már megfelelt a biztonság és a gazdaságosság követelményének, azonban ezek a parasztméhészek körében igen lassan terjedtek el.
Több adat utal azonban arra, hogy a többlettermelésre törekvő méhészek a vándorlásra alkalmatlan kaptáraikkal is sikeresen oldották meg a felmerülő nehézségeket. A kísérletezés, újításra való törekvés mégsem jellemző paraszt-méhészek körében. Bár méhlakásaikat maguk a méhészek készítik el, azok tökéletesítésének nem érzik szükségét, azok mindig külső hatásra jelennek meg közöttük.
