VÍZI KÖZLEKEDŐ ESZKÖZÖK
VÍZI KÖZLEKEDŐ ESZKÖZÖK
A halászatnak szinte nélkülözhetetlen eszköze a vízijármű. A vízen való közlekedés eszközeinek időben és térben különböző formái terjedtek el, méretben és formában igazodtak a munka jellegéhez.
A kisebb, csendes állóvizeken a pákászok, alkalmi halászok használták a nádkötegekből készült tutajt (Herman O. 1887–88: I. 201–202), de az igazi halászjármű a csónak vagy hajó volt. Ezeket egyetlen fatörzsből vájták ki. A Tiszán, a Körösökön a folyón és mellékvizein leúsztatott erdélyi tölgyfa csónakok terjedtek el. Körte keresztmetszetű bödönhajót használt a balatoni halász is. A Dunán nyárfából vájták a lapos fenekű csónakot, és nem kátrányozták, hanem forró marhafaggyúval itatták át. Az egy fából vájt csónakok maradványait az ásatások már a neolitikumból felszínre hozták. Válfajai az egész világon megtalálhatóak voltak, vagy még ma is megtalálhatóak (Herman O. 1887–88: I. 202–205; Gráfik I. 1993c).
A deszkából készült halászladikok a múlt század derekán terjedtek el. (A ladikokról lásd Ecsedi I. 1934: 258–262; Solymos E. 1965: 67–73) Alakjuk és méretük a célnak 150megfelelő. Ahol sok a nádas, ott hegyes orrúra készítik, a nyílt vízen a csapott orrú is megteszi. A Dunán Dunaújvárostól felfelé a Linzben gyártott hegyes orrú, csapott farú fenyődeszka ladikokat használták a nagyhálókhoz, délebbre pedig az elöl-hátul hegyes, 9 méter hosszú apatini tölgyfa ladikokat. A 2–3 személy befogadására alkalmas méretű ladikok elöl-hátul csapottak, de a tiszaiak szélesebb orrúak, mint a dunaiak. A Balatonra az erős hullámzás miatt szélesebb ladik kell. A sekély vizű tavakon, például a Velencei-tavon, a ladikot hosszú rúddal, csáklyával taszítják előre, mert a nád között így alkalmasabb a közlekedésre, mintha eveznének. Csak a hálós ladikoknál használnak evezőket a tisztásokon.
Maga az evező kétféle: a mankós kormányevező és a hosszú nyelű vágóevező, melyet a ladik oldalán lévő kolomphoz gúzzsal, újabban vas villával erősítenek. A kormányevezővel vagy két vágóevezővel egyedül lehet evezni. A tiszai kormányevező annyiban tér el a többi vízen használttól, hogy a tolla dohánylevél alakú.
Az evezésnek van még egy harmadik, csak a halászok által alkalmazott módszere, a védlizés, zaklanyozás vagy ciklendezés, amit az egyedül dolgozók munka közben használnak. A ladik közepén felerősített gúzsba teszik az evezőt, s nyolcas alakban mozgatva oldalirányba tudnak haladni. Ezt az evezési módot alkalmazzák kecézés-nél, butykálásnál, pirityezésnél és varsázásnál. Ilyenkor csak az egyik kezüket köti le a ladik irányítása.
Ár ellen, különösen a nagyhálóval terhelt ladikot a partról vontatják. Az első ülésbe beszúrják az őrfát (vagy egy vágóevezőt), egy vékony, hosszú kötelet, az alat-ságot pedig a belső oldalon levő kolomphoz kötik, majd az őrfa csúcsán átvezetik, és a partról hámmal húzzák. A kormánynál egy ember tartja az irányt, nehogy a partnak ütődjenek.
Télre partra vontatják a ladikot, és fenékkel felfelé fordítva tárolják. Előfordulhat azonban, hogy mégis szükség van rá. Ha vékony a jég, ide-oda billegetve utat törnek maguknak. A vastagabb jégbe pedig csatornát fűrészelnek, amihez széles, hosszú, rókafarkú fűrészt használnak. Háládatlan munka, ritkán élnek vele.
Jeges halászathoz a szerszámokat szánkón húzzák a helyszínre. Ezek hasonlóak az egyébként is használt kézi szánkókhoz. A jégen való járást, különösen pedig a hálóhúzáshoz való nekifeszülést segíti a jégpatkó. A kovács által készített különböző formájú karmos patkót a csizma sarka alá kötik (Morvay P. 1939). Az utóbbi évtizedekben általánossá vált a halászok körében a gumicsizma, melyre, formája miatt nem lehet felkötni a jégpatkót, így használata meg is szűnt.
