NÉPI NÖVÉNYISMERET
NÉPI NÖVÉNYISMERET
A 20. század elején a magyar ember és a természetes növénytakaró kapcsolata még igen sokoldalú volt. Éppen ezért a parasztság nagyszámú vadon termő növényt használt fel háztartásában. A vadnövények felhasználásának célját és módját nemzedékek tapasztalata, a közösség hagyománya befolyásolta. A földrajzi környezet, a hagyományok és tapasztalatok, a különböző forrásból származó ismeretek sajátságos etnobotanikai tudáshoz juttatták a paraszti közösséget. Ez a tudás egyik jellemzője lehet az etnikai csoportoknak; például a székelyek esetében a festőnövények kiterjedt ismerete. A falusi közösség különböző csoportjainak és rétegeinek azonban egymástól eltérő az etnobotanikai tudása. Az erdő közelében élő pásztor botanikai ismerete olykor szegényes, míg egy falusi asszony 20–30 növényt is meg tud nevezni (az asszonyok gyűjtögetésben játszott szerepéről: Viga Gy. 1986: 64–72). Ismeri, hogy melyik használható táplálkozásra, gyógyításra, varázslatokra. A nők több vadnövényt ismernek, mint a férfiak. A vadnövények ismerete gyakran különböző összefüggések felismeréséhez vezet. A Hortobágy pásztorai a csalán (Urtica dioica) és a bogáncs (Carduus) fajok előfordulása nyomán tudják, hogy hol áshatnak jó ivóvizű kutat. A bükkalji, Fekete-Körös-völgyi, székelyföldi mezőgazdasági eszközöket készítő falvak lakói kitűnően ismerik a szerszámfát. Tudják, hogy milyen fából milyen eszközt faraghatnak, mikor kell a fát kivágni, meddig szükséges szárítani. Árpád (Bihar m.) villakészítői igen fejlett technológiai ismerettel faragták, hasították, hajlították, füstölték favilláikat. A Székelyföldön, Moldvában, Kolozsvár vidékén, az Alföldön ismerik a mesterséges beporzás kezdetleges formáját. Ha nem terem az uborka, akkor uborkabaglatót, uborkabikát, uborkabugatót, bagzófüvet (Trifolium arvense) visznek haza, s hozzáverik az uborka virágjához, az uborka közé dobják, a tövek mellé ültetik, abban a hitben, hogy attól teremni fog (például: Péntek J.–Szabó A. 1985 – Kalotaszeg). De meg is akadályozhatják a növény szaporodását. A bakonyi menyecske a 19. század végén októberben útnak indulva kenderért cserélte Somogyban a rozmaringot, azonban gyökerét előbb leforrázta, hogy a vevők tovább ne szaporíthassák.
Feltűnő, hogy a termesztett növények elnevezése nagy területen egyező. A táplálkozásra, gyógyításra, mágikus célokra összegyűjtött vadnövények népi terminológiája viszont gyakran már falvanként is eltérő lehet. Sőt ugyanannak a vadnövénynek ugyanabban a faluban több neve is előfordulhat. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy 12termesztett növényeink egy része még honfoglalás előtti (búza, árpa, köles), mások (például a kukorica) egy vagy néhány központból terjedtek el és a vásárok, piacok fontos árui. A kereskedelmi élet nehézkessé válna, ha a gabonapiacon a búzát, árpát, kukoricát különböző néven keresnék, adnák-vennék. A vadon termő növények elterjedése gyakran szembetűnően korlátozott – a geográfiai viszonyoktól függően –, egyesek ritkán fordulnak elő és felhasználásuk egyénibb jellegű. A füves asszonyok tudományukat gyakran titokban tartják. Tevékenységüket, mágikus célból szedett növényeiket a közösség szűkebb köre ismerheti csak és így az elnevezések is változatosak. Mindezeket néhány példával világítjuk meg. A Zea mays neve a Dunántúlon kukorica, ugyanott a csipkebogyónak hat-nyolc elnevezését ismerik (bicske, büdzsge, csipkebogyó, csikte, hecsedli, höcsli stb.). A kukorica a Tiszától keletre tengeri, málé, törökbúza, a moldvai csángóknál puj is. A termesztett növény öt elnevezésével szemben a Verbascum fajoknak kb. tizenkét elnevezését tartjuk számon (ökörfarkú kóró, üszőfark, pamutfű, gyapjúfű, molyfű, királygyertya, misegyertya, sárgakökörcsin, halálfa, lumanerika stb.). A Cannabis sativa a magyar nyelvterületen mindenütt kender, s ez a növénynév, maga a növény és rostjainak feldolgozása honfoglalás előtti török eredetű a magyarságnál. Hasznát ismerhették ugor kori őseink is. Ezzel szemben a mezei zsurlónak (Equisetum arvense) csak az erdélyi magyarság körében huszonnégy elnevezését jegyezték fel (bábaguzsaly, békaláb, békarokka, csikófarok, fentőfű, guzsaly, kannamosó, kicsifenyő, orsósarok, ördögguzsaly, pókláb, üvegmosó stb.). A kannamosó és a hasonló elnevezések arra utalnak, hogy edényeket súrolnak, tisztítanak ezzel a növénnyel. (A népies növénynevekről lásd: MNyA, valamint Beke Ö. 1935; Tikos B. 1950, 1951; Csapody V.–Priszter Sz. 1966; Kóczián G.– Pintér I.–Gál M.–Szabó I.–Szabó L. 1976; Aumüller, S. 1979; Markus, M. 1979; Rab J.–Tankó P.–Tankó M. 1981; Péntek J.–Szabó A. 1985; Surányi D. 1985; Halászné Zelnik K. 1987; Zsupos Z. 1985).
Feltűnő, hogy nyelvcsere esetén a település lakosságának eredeti nyelvéből fennmarad a vadnövények elnevezése. A Nyitra vidéki Lajosfalván több szlovák eredetű növénynevet jegyeztek fel (dudák ’egy gombafajta’, lalia ’nőszirom’, lipafa ’hársfa’, praszlucska ’mezei zsurló’, pupáncfű ’mezei folyóka’, sipka ’vadrózsa’ stb.); ezek nyilvánvalóan az ottani korábbi szlovákok nyelvi emlékei.
Napjainkban a vadnövények és erdei gyümölcsök gyűjtése csak reliktumokban fordul elő. Ezt a gazdasági és társadalmi viszonyok megváltozása, a táplálkozás, az egészségügy fejlődése és a természetes növénytakaró visszaszorulása okozza. Az erdőket irtják, a mocsarakat lecsapolják, a réteket felszántják, gyomirtó szereket alkalmaznak, és így ritkulnak, a lakott területektől távol kerülnek azok a növények, amelyeket a múltban táplálékul, gyógyítás, festés, tejoltás céljára gyűjtöttek. Egyes ősi használati eszközöket, például a fakéreg edényeket, a hársháncsból font bocskort, kötelet, a taplót iparcikkek helyettesítik. A mai 50–60 év alatti nemzedék csak keveset őrzött meg az elődök etnobotanikai tudásából (a különböző időben és tájon végzett néprajzi gyűjtésekhez vö. Molnár I. 1947; Ujváry Z. 1957; Hegyi I. 1970, 1975b; Szanyi M. 1971, 1976; Péntek J.–Szabó A. 1985; Szabó G. 1985).
A 17. században még jelentékeny mennyiségű erdei gyümölcsöt (mogyoró, som, kökény, vadalma, vadkörte, bükkmakk) kellett a jobbágynak beszolgáltatnia. A beszolgáltatás előtt az erdei gyümölcsöket aszalással tették élvezhetőbbé. Az 1820. évi 13urbárium szerint a szárhegyi Lázár család jobbágyai köménymagot, szurkot, háncskötelet, surlófüvet, gombát szolgáltattak be (Tarisznyás M. 1978: 26). A 17–18. században megjelent magyar szakácskönyvek, botanikai munkák, naptárak nagy számmal sorolják fel a táplálkozásra alkalmas vadnövényeket. Ezekből a könyvekből – falusi tanítók, lelkészek és más írástudó emberek révén – egyes növények ismerete és felhasználása eljutott a parasztsághoz is. Már Veszelszky Antal 1798-ban megjelent botanikai munkájából tudjuk, hogy Pest-Budán is árulták a füves asszonyok a különböző ehető és gyógynövényeket (Veszelszky A. 1798: passim). Ilyen füves asszonyokat a vásárokon, piacokon ma is láthatunk. 1836-ban az országgyűlés arról rendelkezik, hogy a jobbágyok az erdei vad gyümölcsöket szabadon szedhetik. A székelyek még a 19. század második felében is jelentős kereskedelmet folytattak gombával, a havasokban gyűjtött gyümölcsökkel és bükkfataplóval. Ez utóbbit a Kárpátoktól délre fekvő román területekre is elszállították. A bükkfataplót a tűzcsiholáshoz használták. Gyergyóban nagy mennyiségben készítették a hárskötelet, a nyírfagúzst, mert azzal a tutajok szálfáit kötözték egymáshoz. A tutajba kötözött szálfákkal az Uz, a Tatros, a Békás, a Kis-Beszterce folyókon jelentős kereskedelem folyt a 19. században Moldva irányába.
A kiskunságiak növénygyűjtő tevékenységét így írja le Nagy Czirok László: „Tavaszféllel – elhagyott szőlőkben vagy régi fordításokban – darulábsalátát, a siványokon pirosítót, sikár gyökeret ásnak. Nyáron meg a pipás emberek számára tüsöktaplót szedegetnek a gyerekek, s ha pokrócon jól megszárítják, összetörik s tőkekorommal végigsimogatják, hogy rágyújtáskor a szikrát jobban felfogja. Így egy kis pénz is áll többször a házhoz” (Nagy Czirok L. 1963: 240). Az Alsóőrség vadnövényeinek felhasználásáról 1818-ban Zakál György a következőképpen emlékezik meg: „Eörséghben minden nemü vad gyümölcsök a’ Lakosoknak hasznai, u. m. mindenféle makkok: töllmakk, bükkmakk, Csupormakk, csermakk, gyertyánmakk, gubats, vad alma, vad körtvély, Mogyoro. Ide járulnak még a vad Gesztenye a’ melly elég van az erdőkön és harasztokon, az eper a’ mely néha igen diszlik, a’ kökény, a’ melyből palyinkát főznek, tüskeszeder, avagy vad rosa satb.” ... „Sokszor tapasztaltam már – írja tovább –, hogy ezek a’ Természet Tanitványai [az őrségiek] a’ kik magok szednek füveket és gyökereket, többet tudnak és tettek mint a’ leg hiresebb Orv-mesterek, a’ kik a füveket és gyökereket csak a’ könyvekből szedegetik ki...” (Zakál Gy. 1985: 21, 35).
