A SZALMA, TÖREK, POLYVA ELTARTÁSA
A SZALMA, TÖREK, POLYVA ELTARTÁSA
A gabonaneműek alapvető értékét a szem jelentette, akár emberi táplálkozásra, akár takarmányként szolgált; de a gabona szára és kalásza is rendkívül fontos eleme volt a parasztgazdaságnak, annak minden kis részét gondosan megőrizték és felhasználták.
A szalma elsőrendű értékesítési módja az almozás és a takarmányozás, de a házfedésnek éppúgy nélkülözhetetlen alapanyaga, mint ahogy az ágyba, helyenként a párnába is ez került, ebből készült a szalmakalap, a szalmakötél és még sok minden más (MNL IV. 540–544). A pelyva a szalmával együtt szláv jövevényszó, míg a törek a tör- kicsinyítőképzős származéka, tehát belső fejlődés eredménye. A törek és a pelyva 432között a mai nyelvhasználat nemigen tesz különbséget, de régebben a törekben a kalász keményebb részei maradnak meg, míg a pelyva elsősorban a maghüvely levélkéit tartalmazza. Ezt a nyomtatásban, a kézi- és gépi cséplésben egyaránt megkülönböztették, manapság csak egységesen a szalmát takarítják be.
Bél Mátyás 1730 körül így vélekedett a szalmáról és törekpelyváról: „A hosszabb szárú szalmát, amilyen a csomóba kötött rozsszalma, nagyobb gondossággal teszik el nálunk, mint a többi gabonaszemektől különválasztottat. A rozsszalmát ugyanis, alkalmas lévén különféle használatra: kötélnek, kötözőnek, házfödélnek s más efféle kisegítő anyagnak, kazalban, csűrben, istállóban stb. helyezik el. Más gabonafélék összevegyített szalmáját, kevés haszna lévén, eldobják. Igaz, a paraszt ebből is kiválogat valamit, hogy takarmánnyal és szénával keverve télen a jószág elé vesse, kivált a hegyvidéken, ahol a széna drágább, a zabot meg kenyér alakjában a szegény nép fogyasztja. Sokan a jászolba teszik a tehén elé legalább az árpa szalmáját, minthogy a szára lágyabb s kellemesebb ízű. A zabszalmát apróra vágják és zabbal keverve lovaknak adják ... A síkságon legalábbis majdnem semmi becse nincs a szalmának, ára nincsen, fa helyett tűzrevalónak használják legtöbben: szalma lángjával fűtik a szobát, azzal főzik az ételt és sütik elsősorban a kenyeret, ahol fa nélkül szűkölködnek. Sokan kihordják a szántóföldre, hogy ott megrothadván trágya gyanánt hasznosítsa a talajt. Vannak, akiket a szalma terhes sokasága arra késztet, hogy a szegényeket kérjék: vigyenek belőle maguknak, amennyit akarnak. Amint hallottuk, így tett egykor a Csákyak ősi nemzetsége is; innen ered a mondás, mely a Csákyak szalmájához hasonlítja, ami olcsó áron kapható: ’Annyira tartja valamint a Csáky szalmáját’” (Bél M. 1984a: 141–142). A 19–20. században a szalma paraszti felhasználása az előbbiekhez képest szinte alig változott.
Szalma és szalma között jelentős különbséget tettek, és ez az elraktározásban is kifejezésre jutott. A búzaszalma mint a legkevésbé értékes, de ugyanakkor a legnagyobb mennyiségű, fedél alá ritkán került. A szállás-, ólaskertben vagy az udvar hátsó részében, esetleg a kertben kazalban raktározták el. A kazlat úgy kellett összerakni, hogy az újig ne ázzék be, ehhez rendszerint jól értő mestert hívtak. Télen horoggal húztak belőle, mások újabban időről időre szénavágóval levágták, mert így nemcsak csinosabb, hanem jobban meg lehetett védeni az időjárás viszontagságaitól is (Börzsöny, Hont m. – Ikvai N. 1977: 196–197). A szilaj jószágtartás idején a kazlakat U alakúra rakták, éjszakára ebbe terelték be a szarvasmarhát vagy a juhot. A nem sok élelemre számító jószág lassanként megette a szalmafalat.
Az árpa- és a zabszalma sokkal jobb takarmánynak számított, éppen ezért külön kazalba rakták, sőt néha a csűrben vagy a szénatartó építmények valamelyikében szorítottak számára helyet. Ebből sokszor készítettek szecskát, mely szláv eredetű szavunkat már a 16. század végétől ki tudjuk mutatni. A 19. század elejétől a kezdetleges szecskavágók is feltűntek, melyek segítségével a szalmát szénával, majd később répával és sok más módon dúsították (Bátky Zs. 1906; MNL. IV. 569).
A pelyva és a törek nemcsak jobb minőségű takarmány a szalmánál, hanem a sárépítkezés nélkülözhetetlen alapanyaga; az agyagból készült sárba keverték és ebből rakták a falat, vetették a vályogot. Éppen ezért általában a szalmánál sokkal jobban megbecsülték és attól elkülönítve kezelték. Ha kazalba rakták, akkor a tetejét szalmával jól befedték, hogy átnedvesedését megakadályozzák.
433„A takarmányozáshoz felhasznált polyvát az Alföldön általában a szalmakazlak alatt elhelyezett pelyvásban, esetleg különálló, szalmával fedett törekkazalban, pelyvakazalban tárolják. Az Alföld szélein és a Kelet-Dunántúlon rendszerint a szalmakazalba építenek nádfallal ellátott, ajtóval felszerelt polyvást, pejvalikat. Az Alföldön a különálló polyvatároló újabb építmény, rendszerint kezdetleges, gyakran csak kóróból tákolják össze (pévasszin, pévásból)” (Paládi-Kovács A. 1979a: 467).
