BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
Az erdő a magyar falvak, városok életében jelentős szerepet játszott, sok település határában természetes közegnek számított, és sokféle módon lehetett hasznára az ott lakó embereknek. Magyarország területének még a 19. század végén is 25,5%-át borította erdő, de ez az arány – a természeti-ökológiai adottságoktól függően – régiónként változó. Bács-Bodrog vármegyében 3,7%, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében 10,7%, Somogy megyében 18%, Zemplénben 28,7%, Gömör-Kishont vármegyében 48,4%, Háromszék megyében pedig 61,6% az erdő aránya a megye össz-területén belül. (Kolossváry Sz.-né 1975: 56; Borovszky S. é. n. (1909): 419; é. n. (1916): 109; é.n.: 200; é. n. (1903): 221; Csánki D. é. n.: 322; Kádár Zs. 1993: 23). A közép- és magashegységi területeken sokkal nagyobb jelentősége volt az erdőnek, mint a mezőgazdálkodó Alföldön.
Az erdő a bölcsőtől a koporsóig végigkísérte a parasztember mindennapi életét. Az erdős határú falvakban a természetes növénytakaró termésének összegyűjtése, illetve a vadfogás és vadászat révén élelmezési nyersanyagokat biztosít, de az erdőből jutnak a tüzelőhöz is. Az állatokat az erdei legelőkön, tisztásokon legeltetik, a sertéseket, juhokat a makkos erdők termésén hizlalják, de ínséges években a lombtakarmánynak is komoly szerepe volt az állatok táplálásában. A szántóföldek területét az erdők irtása révén növelhették. Fából készült a mezőgazdasági és háztartási eszközök jó része; egyes falvak a faeszközök előállítására, a fafaragásra specializálódtak. Az erdőkben gazdag tájakon fából épültek a lakóházak és a gazdasági épületek, de még az Alföldre is leúsztatták az épületfát az Északi- és Keleti-Kárpátok vidékéről.
E tájak mindig rászorultak a környező mezőgazdálkodó régiók termékfeleslegére, melyért cserében a lakosság a természet által nyújtott vagy maga készítette árucikkeket adott. Az erdei gyűjtögetés, a fa különféle feldolgozott formái és az erdei iparok termékei a közvetlen árucsere révén biztosították az eltérő természeti-gazdasági adottságú területek közötti termelési különbségek kiegyenlítődését. Az erdővidékeken az életlehetőségek bővítését jelentették az erdei munkaalkalmak, az erdőn folytatott ipari tevékenység. A fakitermelés, az erdei fafeldolgozás, fuvarozás, de a szénégetés és mészégetés is olyan rétegeket kapcsolt be az erdei munkába, amelyek társadalmi helyzetük folytán nem rendelkeztek földtulajdonnal; megélhetésüket jórészt az erdei munkák biztosították.
A hagyományos erdőhasználat és erdőgazdálkodás néprajzi kutatása csak az 209utóbbi évtizedekben hozott jelentős eredményeket. Tagányi Károly közel egy évszázada honosította meg az „erdészeti etnographia” fogalmát, és oklevéltárában az erdő történeti és néprajzi tanulmányozásánál ma is nélkülözhetetlen forrásanyagot tett közzé (Tagányi K. 1896–1908). Gazdaságtörténeti, jogszokásfeltáró kutatásai közben minduntalan olyan tényekre bukkant, amelyek hátterét, a paraszti életben való megjelenésének tágabb összefüggéseit a néprajzi kutatások eredményeivel kívánta megvilágítani. Tagányi halálával nemcsak a dokumentumok szisztematikus feltárása akadt el, hanem megváltozott az erdőhasználatot szélesebb kitekintéssel – a gazdasági tevékenységgel szoros összefüggésben – vizsgáló szemlélet is. Az utána következő feldolgozások az erdőgazdálkodásnak csupán egyik fejlődési vonalát, a nagyüzemit követték nyomon.
Az erdő néprajzi kutatása a gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás keretén belül kezdődött. A magyarság néprajza az erdőlést a gyűjtögetésnél említi. Gunda Béla 1948-as összegzésében egyrészt a gyűjtögető gazdálkodáshoz sorolja, másrészt a termelő gazdálkodás függvényének tekinti.
A paraszti erdőhasználat alapvető kérdése az erdő birtoklásának, jogviszonyainak a feltárása. E témában főként Hegyi Imre (1975a), Csiba Lajos (1958), Imreh István (1947, 1983), Jablonkay Géza (1968), Takács Lajos (1980, 1991), Tárkány Szücs Ernő (1981) és Petercsák Tivadar munkái (1982–83, 1985, 1987a, 1987b, 1988a, 1989b, 1992, 1994, 1997b) hoztak új eredményeket. A hajdani földközösségi szokások továbbélésén túl a jobbágyfelszabadítás után kialakult – országos törvények által is szabályozott – erdőhasználat gyakorlatát rögzítik. Kevés az egy-egy település vagy tájegység erdőhasználatát komplex módon, a paraszti üzemszervezet keretében bemutató feldolgozás. Vajkai Aurél szentgáli (1959a), Hegyi Imre bakonycsernyei monográfiája (1978), Petercsák Tivadar (1992), Szabó István és Szabó László (1977) Északi-középhegységben végzett kutatásai tárják fel, hogyan élte ki, hasznosította a lakosság a történelem során változó gazdasági-társadalmi viszonyok között a nyers táj nyújtotta természeti javakat.
A paraszti birtoklású és nagyüzemi erdők fő hasznát a fakitermelés, az erdei munkaalkalmak biztosították. Erre vonatkozó, illetve az erdőmunkások életmódját bemutató feldolgozásokat főként az Északi-középhegység vidékéről – Bakó Ferenc (1951, 1968a, 1968b, 1983), Balázs Géza (1982), Erdélyi Zoltán (1956, 1958, 1959), Gunda Béla (1977a), Herkely Károly (1941a), É. Kovács László (1976), Mádai Gyula (1971, 1980, 1984), Paládi-Kovács Attila (1982a, 1988a, 1988b, 1989a), Petercsák Tivadar (1984, 1989a, 1989b, 1992, 1995–96, 1997a) és a Dunántúlról – Hegyi Imre (1957, 1958, 1978), Herkely Károly (1941b), Kiss Géza (1937), Bíró Friderika (1988) – ismerünk. Adatközlések és feldolgozások jelentek meg Erdélyből: Haáz Ferenc (1942), Tagán Galimdsán (1943), Molnár Kálmán (1974, 1978), Garda Dezső (1978), Kovács Ferenc (1934), Szász Lőrinc (1971), Tarisznyás Márton (1994), Kádár Zsombor (1993). Alig ismerjük az ártéri, alföldi erdőgazdálkodást, erdei munkákat: Andrásfalvy Bertalan (1965), Solymos Ede (1958c), Kaán Károly (1927), Filep Antal (1989), N. Bartha Károly (1946). A magyar erdőgazdálkodás és erdősültség történeti változásaihoz fontosak Csőre Pál (1975), Kolossváry Szabolcsné (1975), Oroszi Sándor (1995b), Wallner Ernő (1941, 1942, 1943) dolgozatai. Az erdőfelújításról, -gon-dozásról a debreceni vákáncsosokon (Balogh I. 1936, Miklós Zs. 1972) túl csak elszórt 210adatközlések szólnak. Az ősi erdőkultusz emlékeit Ferenczi Imre (1960) mutatja be.
Nem feladatunk az erdőhöz kapcsolódó minden tevékenység ismertetése. A továbbiakban arra a folyamatra koncentrálunk, amely során az erdő kiemelkedett régi passzív állapotából – amikor csak élték, vágták, hiszen a gazdálkodásnak csak mintegy hátteréül szolgált –, önálló művelési ággá, művelt területté alakult. Ugyanakkor a hajdani egyetemesebb erdőhasználat – amikor a földesúr és a jobbágy egyaránt élhette az erdőt – megváltozott, elkülönültek az allodiális és jobbágyparaszti erdők.
