EXTENZÍV TARTÁSMÓD, LEGELTETÉS, ŐRZÉS
EXTENZÍV TARTÁSMÓD, LEGELTETÉS, ŐRZÉS
Parasztgazdaságokban a baromfit egészen a legújabb időkig extenzív módon tartották: még a kerített, zárt baromfiudvar is viszonylag kései fejlemény. A tyúkok szabadon járhattak a kerítetlen udvarok, kertek között; tojásaikat rendre a kazlak tövében, istállók zugaiban hullatták el. Átjártak a szomszédba, kimentek az utcára, s a veteményeskert mögött húzódó szérűre, gyümölcsöskertbe, sőt a faluszéli vetésre, tarlóra is elmerészkedtek. A baromfi szabad tartását semmi nem korlátozta a tanyavilágban, s a 19. század végén még a tiszántúli külső legelőkön, pásztorszállásokon is megjelent. Ahol a juhászné nyaranta kiköltözött a pusztára, hogy a tejet helyben dolgozza fel, baromfit is tartott az esztrenga környékén (Fazekas M. 1979: 186). Faluhelyen a csirkék, ludak kártételei sok perpatvart idéztek elő, elvesztük pedig gyakran a szomszéd gyanúsítgatásához, szidalmazásához vezetett.
Ezért a kiscsirkét, kislibát, kiskacsát a legtöbb faluban tulajdonjegyekkel látták el. A csirkének valamelyik körmét vágták le ollóval. A jobb és a bal láb, továbbá az ujjak szerint sokféle megkülönböztetésre volt mód. Szomszédos családok egymással egyeztetve választottak jelet, amit aztán hosszú éveken át megtartottak (Katona I. 1971: 45; Varga Gy. 1973b: 497). Ludat, rucát hagyományosan az úszóhártya bevágásával jelöltek meg. Országszerte a vágott jegy számít hagyományosnak. Legtöbb leírás a liba talpának, levelének (úszóhártya) behasításáról emlékezik meg (Fél E. 1941: 64; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 121; Magyari M. 1985b: 131). Újabb jelzésmód a festés, a liba, kacsa fejének, szárnyának megjelölése tartós, vízálló festékkel. Főként a ludakat jelölték meg nyakba kötött színes cérnával, szalaggal. Helyenként a fartoll, szárnytoll ollóval történő megjegyzése is szokásban volt. A köröm- és talpjegyek igen régiek, de írott forrás elvétve szól róluk. Orosházán egy 1822-ben készült jegyzőkönyv említi, hogy egy embernek „a nyomásról (ugarról) 14 libája elveszett”, illetve, hogy „a ludakat megjelölték” (Gulyás M. 1983: 167).
A baromfifélék fő ellenségei a ragadozók. Sas, kaba ellen fényes üveget tűztek ki magas rúdra, ami a nap sugarait visszaveri és a ragadozót elriasztja. Zörgő dobozokat, szélhajtós kereplőket is szoktak rúdra, fára felrakni, hogy a kabát elkergessék. Szentgálon lőttek egy kányát, egy póznára kötözték az udvaron, hogy a többi ragadozó madarat elriassza. Meglőtt ragadozó madár (kánya, ölyv) kitűzése fák tetejére Tolna-Baranyában is szokásos (Vajkai A. 1959a: 82). Patkány, görény, menyét és róka ellen különböző csapdákkal védekeztek, illetve búvóhelyüket próbálták felderíteni. 783A ragadozók elriasztása, elpusztítása mindenkor közös ügye volt a szomszédságnak, néha az egész utca- vagy faluközösségnek.
A libák csapatostól legeltek a számukra kijelölt réten, többnyire vízállások, tavak, folyók közelében. Libalegelő, Libapáskom néven a legtöbb falu határában hagytak a számukra egy darab gyepet. Ilyen dűlőnevet a 18. századi források gyakran említenek. A libafalkákat őriztetni kellett, hogy ne menjenek a vetésbe. Kárt okozó ludakat a mezőőrök éppúgy befogtak és behajtottak a községházára, mint a lábasjószágot. Onnan pedig csak kártérítés ellenében adták vissza gazdájának a lúdjait. Kismarján (Bihar m.) a 19. század elején a ludak annyira elszaporodtak, hogy a kerülők 1830-ban panaszt tettek, mondván, hogy a vetéseket és a nyomásszéli kaszálókat tőlük megoltalmazni nem lehet. Rendesen a nyomáson (ugaron) engedték meg a legeltetésüket. Ezért a tanácsülés kimondta, hogy a jövőben „szekeres gazdák 10, a gyalogosok 5 lúdnál többet nem tarthatnak” (Varga Gy. 1978: 89).
172. ábra. Liba tulajdonjegyek (1930–1960), Korond (Udvarhely vm.)
A Szigetköz falvainak az 1960–1970-es években is voltak „libás szigetei”, ahová a vízibaromfit nyaranta telepítették. Százszámra éltek a szigeten a libák, kacsák csapatai őrizetlenül. Az egy banyához (anyalúdhoz) tartozó libák összetartottak, együtt maradtak, s a közös szigetet nem hagyták el. Vasárnaponként a gazdasszonyok egy kis eleséggel meglátogatták őket. Ladikon jártak ki a falusi ludak, kacsák szigetére (Timaffy L. 1980: 44). Ősszel hajtották haza őket. A „rideg lúdtartás” hasonló adalékait a Duna alsóbb szakaszain, s a többi folyó mellékén is feljegyezték.
A ludak és a libafalkák őrzése a 19. században sok vidéken legények és eladó lányok feladata volt. Gerjenben (Tolna m.) 20–22 éves legények voltak a libapásztorok, Kocson (Komárom m.) szintén férfi lúdpásztor szolgált a 19–20. század fordulóján 784(Andrásfalvy B. 1975: 421; Fél E. 1941: 61). Lúdas Matyi foglalkozása a 18. században még kevésbé lehetett férfihoz nem illő. Az 1900-as években már országszerte inkább saját gyermekeikre, 8–10 éves fiúkra, leányokra bízták a családok a libaőrzést. Minden család külön hajtotta legelőre, majd a „felszabadított” tarlóra egy-két lúdalja falkáját (20–30 libáját). Nagyobb lúdállományhoz az uradalmak továbbra is felnőtt pásztort fogadtak, s keleten (Szatmár, Bereg) tovább élt a községi lúdpásztorság intézménye is (Katona I. 1971: 50; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 120). Kis-arban (Szatmár m.) a falu libapásztora egész nyári őrzésért minden fiatal liba után egy liter búzát kapott az 1940-es évek elején. A magludak, anyaludak őrzése fejében pedig sorkoszt járt neki. A libapásztor fogadását a községházán összegyűlt asszonyok intézték – a kisbíró dobszóval hívta őket össze –, s akkoriban mindig nőt fogadtak fel pásztornak. Nyírmeggyesen kendőt, kötőt kapott a gyermeklány libapásztor. Ott nem a falu, hanem módos nagygazdák fogadtak falkájukhoz pásztort (Luby M. 1943a: 179–180). Szentesen a 19. század végén használatos eszköz volt a libafogó. Ezt a köpűs nyélfelerősítő vashorgot hosszú póznára húzták és a libákat a nyakuknál fogva kapták el vele.
A pulykának szintén tágas mező vagy tarló kell, ahol szabadon legelészhet, bogarászhat. Kabóca, sáska, cserebogár, bundásbogár összeszedésével sok hasznot hajt, de a kukoricásban kárt is tud tenni. Ezért pásztor őrizetére bízták. Nagybirtokon a pulykafalkát a majorosok, tanyások családtagjai őrizték – az asszony vagy a leánya – és ezért külön konvenciót mértek nekik (Katona I. 1971: 49). Árterek, folyók mentén a libalegeltetés, illetve tanyásgazdaságokban a pulykatartás pásztort nem kívánt, kevesebb gonddal-bajjal járt.
