BAROMFI A PARASZTGAZDASÁGBAN
BAROMFI A PARASZTGAZDASÁGBAN
A baromfitartás szerepe és jelentősége a családi gazdaságokban koronként is, tájanként is, gazdaságméretek és típusok szerint is eltért. Hagyományos parasztgazdaságokban csupán kiegészítő tevékenység volt, amely főként az önellátást szolgálta. Kiss Lajos és Györffy István szerint az 1920–1930-as években az Alföldön azért tartott minden gazdasszony tyúkot, mert annak összes jövedelme őt illette. A gazda a baromfitenyésztésben nem vett részt, s a belőle származó pénzbevételre sem tartott számot (Kiss L. 1925; Györffy I. é. n. /1934/b: 178; Kiss L. 1958: 63). Mégis hozzájárult a családi gazdaság egyensúlyához: hajdan a tojás, a hízott kappan és a Márton-napi lúd feudális szolgáltatás volt, utóbb az adót fizették ki a lúdtoll vagy a hízott liba árából. Tojásért kapott pénzből vett az asszony sót, cukrot, paprikát, petróleumot családja számára.
A baromfitartást országszerte a nők gazdasági tevékenységének tekintették. Női munka volt a tojások összegyűjtése és elraktározása, a kotlósültetés, a keltetés felügyelete, az aprójószág ellátása vízzel és élelemmel, a baromfi betegségeinek orvoslása, a hizlalásra szánt kakasok ivartalanítása, a lúdtömés, a lúdtépés és a tollfosztás, de női munka volt a baromfitartás termékeinek értékesítése is. A tojásért, tollért, libamájért, élőbaromfiért kapott pénzt az asszonyok főként saját ruházkodásukra, eladó lányaik kelengyéjének előteremtésére fordították.
A férfiak a baromfiólak és vermek kialakításával, rendben tartásával, meg a szárnyasok szekeres szállításával járultak hozzá a „női üzemág” sikeréhez. Természetesen 779a különböző ketrecek, kasok, borítók, itatók és keltetők is az ő kezük alól kerültek ki. Régebben a ludakat serdülő fiúk, fiatal férfiak őrizték. Ez a hagyományos munkamegosztás a nyelvterület túlnyomó részén érvényben maradt az 1960–1970-es évekig. A Dél-Alföld baromfitartó körzeteiben a piacosodással és a baromfiból származó bevételek növekedésével már előbb megváltozott a szerepfelfogás. Orosházán, Békéscsabán és általában a békési, csongrádi tájakon az 1870–1880-as évek óta már a férfiak is nagy figyelmet fordítottak a baromfi-üzemágra és bevételeire, noha a munka zöme továbbra is a nőkre hárult (Nagy Gy. 1968: 104).
77830. térkép. Tyúkászattal foglalkozók lakóhelyei Nyugat-Magyarországon
A galambot hagyományosan a férfiak gondozták, rendszerint fiatal legények, illetve nőtlen és idősebb férfiak. A galambászat azonban inkább passzió, mint munka. Egyes városok (például Szeged) férfilakosságának a galambászat valósággal szenvedélyévé vált (Bálint S. 1956; Katona I. 1971: 43).
A baromfitartás gazdasági hasznát a régi parasztgazdaságok nem tartották számon, noha a szárnyasok részesedése a család húsellátásában már a 19. században is jelentékeny volt, s a tojás szerepe a táplálkozásban nőttön nőtt. Alföldi tanyagazdaságokban különösen nagy számban, ha nem is „számolatlan tömegben” tenyésztek a tyúkok, rucák, libák, s újabban a pulykák, gyöngytyúkok is sok helyen elszaporodtak (Varga Gy. 1973b: 487).
Nehéz reális képet alkotni a különböző gazdaságtípusok baromfiállományának alakulásáról. Medvesalján a 40–50 egyedből álló tyúkállomány és a 12–15 egyedes lúdállomány volt tipikus az 1980-as évek elején. Egyes gazdaságokban a tyúkállomány 80–100, a lúdállomány pedig 20–30 egyedet foglalt magában (Magyari M. 1985b: 124). Filkeházán (Abaúj m.) libát és kacsát főként lányos házaknál tartottak, a tolla miatt. Sok család csupán tyúkokat tartott. A tyúklétszámot több körülmény befolyásolta. Faluvégen lakók többet tarthattak, mint a szűk udvarral rendelkező belterületiek, mert a tyúkjaik megéltek a mezőn (Petercsák T. 1976: 231). A baromfi-létszám évi alakulása függött a gazdasszony hozzáállásától, szorgalmától, s gyakran közbeszóltak a véletlenek is (a kotlós tulajdonságai, a keltetés sikeressége, betegségek, ragadozók). Éppen ezért a baromfiállományra vonatkozó összeírások, statisztikai adatsorok elég sok bizonytalanságot tartalmaznak. Az egyes gazdaságokon belül a tyúkállomány a terméstől, az időjárástól függően is ingadozott. Főképp azonban a vagyoni helyzet szabta meg az aprójószág számát.
Tiszaigaron az 1950-es évek elején szegényparasztok általában 1, középparasztok 2–3, nagygazdák 4–5 tyúkalja csirkét keltettek. Ebből gazdaságtípusonként 10–20, 30–50, illetve 40–50 magjószág maradt meg télen át. Hasonló eltérés mutatkozott a lúdállományban is. Kisgazdák 5–6, középparasztok 10–15, nagygazdák 25–30 ludat neveltek fel évente a család ellátására. Tenyészcéllal 2–3 tojót és 1 gúnárt szoktak kiteleltetni. Tiszaigaron – s a főként önellátásra törekvő észak-alföldi parasztgazdaságokban másutt is – a pulyka és a gyöngytyúk tipikusan a nagygazdák, esetleg a módos középparasztok baromfija volt. A galambtartás viszont kevésbé kötődött a vagyoni helyzethez (Katona I. 1971: 44, 50). Békésen a kisparaszti gazdaságok átlagosan 10–12 maglibát tartottak, s hozzájuk négy gúnárt. Ezek szaporulata átlagosan 100–120 kisliba lehetett. A Vásárhelyi-pusztán az 1950-es években legalább 25–30 libát tartott minden tanyagazdaság, a szikes, gyepes határrészeken pedig 70–80 libát nevelt egy-egy gazdaság, víz melletti nagygazdatanyák pedig 100–200 libát is tartottak 780(Nagy Gy. 1968: 114). Ugyanott átlagosan 30–40 pulykát és 40–50 gyöngytyúkot is tartottak a közepes gazdaságok. A baromfiállomány azonban gyakran változott, évről évre ingadozott.
