III. FEJEZET. Az udvar és a magyarság. Zrinyi és Montecuccoli. | A magyar nemzet története

III. FEJEZET.
Az udvar és a magyarság. Zrinyi és Montecuccoli.

Ellentétek az udvar és a nemzet között. A két tábor vezérei. Zrinyi Miklós és Montecuccoli. Ellenséges viszonyuk okai. Montecuccoli egyénisége. Katonai tehetsége. Nézetei a magyarokról. Első kudarcza Magyarországban. Védelme. Zrinyi Miklós válasza. Zrinyi egyéni tulajdonságai. Katonai pályája. Hazaszeretete. Reformtörekvései. A török uralom megdöntésére irányuló tervei. Az erre szolgáló eszközök. A nemzeti erők egyesülésének kihirdetése. Elkeseredése az idegen uralkodóház iránt. A két Zrinyi-testvér és az udvar. Zrinyi Péter. Zrinyi Miklós népszerűségének terjedése.

A közlélek az 1662-iki országgyűlés után végleg ketté vált s az ellentétek, melyek a következő félszázad megpróbáltatásait felidézték, már ekkor szertelenűl kiélesedtek. Egyfelől az udvar s a hozzá szitó magyar egyházi és világi főurak, másfelől a protestáns tömegek s a katholikusok az a töredéke, mely a nemzeti eszmét föléje helyezte a vallás-kérdésnek, álltak szemben egymással. Ez ellentét élő kifejezésre jutott a korszak két kiváló szereplőjében: a magyar gróf Zrinyi Miklósban s az idegen, de a magyar ügyekre erős befolyást gyakorló gróf Montecuccoli Rajmondban. Egy-egy elv képviselője mindegyike, olyan elvé, mely már majdnem másfél század óta küzdött egymással hazánk történetében s mely ekkor senkiben sem elevenedett meg annyira, mint Zrinyiben, a magyarság és Montecuccoliban, az udvar legelső katonájában, legjobb hadvezérében. Jó és rossz tulajdonaiban, erényeiben és hibáiban mindakettő a nemzet és udvar közötti ellentétet képviselte s a személyes versengések, torzsalkodások és viták mögött, a könyvekben, melyeket irtak és a harczokban, melyeket vivtak, a mindinkább kibékíthetlenné váló két politikai elv személyesedett meg. Mindkettő egyaránt messze kimagaslott kortársai sorából. Zrinyi, nemzetének kedvencze, kinek hire világra szólott. Montecuccoli, a császári udvar bizalmasa, évek hosszú során át legfőbb katonai tanácsadója és hadvezére. Tehetség és jellem, tudás és érdem tekintetében az egyik épen úgy egyedűl állt korának magyar főúri társadalmában, mint a másik a császár udvarában.

Gróf Zrinyi Miklós.
Hoffmann János egykorú metszete után. A bal szegletben: Johann(es) Hoffmann in Nürnberg Excudit. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról

Mindketten előkelő származásuak, kik azonban hirüket, nevüket, tekintélyüket önmaguknak köszönték. Mindkettőben volt közérzés, nemes önzetlenség, lelkesedés, mindketten koruk műveltségének osztályosai. Sőt egyéniségükben sok a rokon vonás, mely közelebb hozhatta volna, a barátság kapcsaival fűzhette volna össze őket. De különböző talajból fakadtak, más légkörben, más szellemi világban nőttek fel. Az egyikben az udvar, a másikban a magyarság lelke, világnézlete testesült meg, a mi ösztönszerűleg ellenségekké tette őket, midőn még nem is ismerték egymást. Zrinyi, a ki tisztelni tudott minden érdemet, eleinte közeledni igyekezett Montecuccolihoz s levélben ajánlotta föl barátságát. De az olasz az udvar körében magába szívta mindazt a bizalmatlanságot, melyet ott a magyarok iránt tápláltak, nem merte a kinyújtott kezet elfogadni, hanem hivatlanoknak mutogatta a levelet, kik gúnyt űztek irójából s kinevették, hogy egy közlegényből lett tábornok kegyét hajhászsza. A tapintatlanság mélyen sértette Zrinyi büszke önérzetét s igy a két kiváló egyéniségben rejlő elvi ellentétekhez magánsérelmek járultak, melyek viszonyukat örökre megrontották. Személyes ellenségképen folytatták további pályájukat s habár egyaránt vitéz katonák, jeles irók, eszes államférfiak voltak, egymással rideg ellentétben álló eszményeket szolgáltak. Mindkettejük műveltsége közös forrásból, az olaszból táplálkozott. Montecuccoli olasz földön szűletett (1609) s tizenhét éves korában lépett császári szolgálatba. Vitézsége, katonai tehetségei gyorsan a magasba emelték. De nemcsak a harczmezőn, hanem a bécsi udvarban is megállta helyét. Ép oly finom udvaroncz, mint derék katona volt. Hamar behatolt a császári politika szellemébe s fogékony lelkével mindinkább ő lett az udvar eszejárásának, gondolkodásának leghivebb képviselőjévé. A béke és háború műveiben, a csatatéren és diplomátiában ő valósitotta meg a leghivebben, legöntudatosabban a császári politikát. Valóságos tudós volt,* még pedig igazi mindentudó. Foglalkozott a versirástól kezdve az alchimiáig és cabbalistikáig mindennel, bölcseleti, orvosi, jogi, mennyiségtani, műszaki tanulmányokkal. De mint hivatásos katonát, különösen a hadtudományok érdekelték. A hadviselést magát tudományos alapokra fektette, tudományképen folytatta. Termékeny volt új eszmékben s sok olyat pendített meg, melyet csak a jelenkor valósított. Bámulatosan sokat irt. Műveiből sok megjelent ugyan, de nagyobb, állitólag legértékesebb részük még kéziratban hever.*

Pauler Gyula, Zrinyi Miklós és Montecuccoli Rajmond. Budapesti Szemle, 1867. IX.

Kiadatlan irodalmi hagyatékáról: Mitth. des Kriegsarchivs, 1897.

Mikor Magyarországgal közelebbi érintkezésbe jutott, a harczmezőn és az irodalmi foglalkozásban már megállapodott nézeteket szerzett, melyek tudományos meggyőződéssé csontosodtak benne. A császári sereg többi parancsnokai is inkább az elmélet emberének vagy államférfiúnak, mint tulajdonképeni katonának tartották s Souches tábornok azt mondotta róla, hogy hadi tudományát könyvből, nem pedig a harczmezőn tanulta.* Elméleteihez Magyarországban is makacsúl ragaszkodott, noha itt olyan viszonyokkal állt szemben, melyeket egyáltalán nem ismert. Itt a közigazgatási intézmények, a katonai anyag, a seregszervezet, a nép teherviselő képessége teljesen elütöttek a külföldiektől. De más volt maga az ellenség is, mint az, melylyel Montecuccoli a nyugat harczaiban megismerkedett. Mindazáltal nem e viszonyokhoz alkalmazta a maga tudományát, hanem vaskézzel akarta a viszonyokat a maga elméletéhez idomitani. Minthogy ez nem sikerült, mindinkább elkeseredett a magyarok iránt. Végűl az elkeseredést személyes összeütközések engesztelhetetlen gyűlöletté fokozták.* Érzéseit nem is titkolta s azzal indokolta, hogy a magyarok is engesztelhetetlenűl gyülölnek minden idegent. „A magyarok – irta 1662 márczius 8-ikán – a németek iránt olyan gyűlöletet táplálnak, hogy még azokat a magyarokat is gyűlölik, kik a németekhez hajlanak.” Ő benne magában nem volt semmi nemzeti érzés. Az olasz polgárosodás gyermeke volt ugyan s leginkább olaszul irt, de latinúl és francziáúl, sőt kivételesen spanyolúl és németűl is. Egyéniségének nincs nemzeti bélyege s a nemzeti eszmével szemben a császári eszmét képviselte. A császárság rideg egyházpolitikai és kényuralmi törekvései hatották át lelkét s Magyarország sajátos viszonyai iránt minden érzéket nélkülözött. Midőn Károlyi Lászlónak, a leghűbb királypártiak egyikének, a kormány felajánlotta (1670) a szatmári kapitányságot, Károlyi csak az esetre akarta elfogadni, ha gondoskodnak az őrség pontos fizetéséről s más egyébről, a mi kötelessége teljesítésének alapfeltétele volt. Károlyi irásba foglalta kivánságait s Bécsbe sietve, tisztelgett Montecuccolinál, hogy támogatását kérje. A mint Károlyi befejezte mondókáját, az olasz azt kérdezte tőle:

Pufendorf svéd követ jelentése. Kiadta Helbig, id. m. 69.

A magyarok iránt egyre fokozódó ellenszenvét Veltzé százados is elismeri, ki kézirati hagyatékát ismertette. L. Kriegsarchiv, 1897. 225.

– Olvassa-e uraságod Julius Caesar történelmi művét?

Károlyit meglepte a különös kérdés. Őszintén megmondotta, hogy nem olvassa.

– Csak olvassa, – felelt az olasz, – abból megtanulhatja, hogy nem illik királyunknak feltételeket szabni.

Hasztalan tiltakozott a magyar* az ellen, mintha feltételeket szabna; hasztalan mondotta, hogy kivánságai épen ő felsége s a vár érdekét tartják szem előtt, Montecuccoli nem tudta megérteni. Két idegen világnézlet állt itt szemben egymással s Montecuccoli soha sem birt Magyarország sajátos viszonyaiba behatolni. Katona volt, a ki vak engedelmességet kivánt, hasztalan ütközött kivánsága törvénybe, jogba, tényleges viszonyokba. Elfogultsága annyira elvakította, hogy a jeles hadvezér épen a magyar harcztéren birt legkevésbbé babért aratni. Tétovázó, óvatos természetéhez járultak megrögzött előitéletei, melyek képtelenné tették rá, hogy belássa, hogy itt más az ellenség, mint az éjszaki és nyugoti országokban, hogy itt a vezér elszántsága, merészsége nélkülözhetetlen kelléke a sikernek. Az a hadtudományi elmélet, mely természetéből folyólag mindinkább megcsontosodott benne, csaknem kizárta a lehetőséget, hogy Magyarországon diadalokat arasson. Ellenben annál hivebben juttatta kifejezésre az udvari politikát, mely azon elvben csúcsosodott, hogy Magyarországért nem szükséges az ellenséggel megvivni s minden. hadat az örökös tartományok védelmére kell megtartani. E politikának megfelelően Montecuccoli hadvezéri hivatását abban látta, hogy lehetőleg meg ne harczoljon, hanem inkább agyon manoevrirozza az ellenséget. Megfelelő körülmények közt ez az elv is jogosult lehet, de a magyar harcztéren, a török mozgékony, örökösen támadó hadviselése mellett, egyszerűen kizárta a sikert. 1661-ben a Kemény János megsegítésére indított műveletekben nyilt Montecuccolinak először alkalma elveit Magyarországban gyakorlatilag kipróbálni. Nagy várakozással néztek megjelenése elé, mely azonban keserű csalódást hozott. A hadsereg ellenséget nem látott, nagy része mégis tönkre ment, Erdély török uralom alá került, azon vármegyék, melyekben a német had átvonult s a hol téli szállást vett, pusztasággá lettek, s végűl maga Kemény is elesett. A megbotránkozás érzése zajosan tört ki a magyarokból, kik a hadjárat sikertelenségéért nem a minisztereket, kiknek parancsai szerint és szellemében járt el, hanem a császári vezért tették felelőssé. Gúnyosan, keserűen hangoztatták, hogy a magyar király végtére kihuzta kardját, de hadvezére nem az ellenséget ütötte le vele, hanem a segélyében bizó Kemény Jánost; hogy hadai elpusztították az ország nagy részét s úgy futott előlök a lakosság, mintha a tatár jönne s hogy meg sem ütközött az ellenséggel, de mégis szörnyű veszteségeket szenvedett. Mindezért a közvélemény, mely nem ismerte az udvari politika titkait, a vezért, Montecuccolit okolta, ki csakhamar tollat fogott, hogy tisztázza magát e vádak ellen. Az 1662-iki országgyűlés folyamán röpiratban* védte eljárását s kis munkáját nemcsak a magyarok közt terjesztette, hanem az idegen udvaroknak is megküldte. Noha a röpirat csak kéziratban keringett, sokan ismerték s nagyon megütköztek rajta, mert Montecuccoli, hogy magát tisztázza a magyar hadviselést tette birálat tárgyává. Lényegileg csak azt mondta róla, a mire a maga hadtani műveiben Zrinyi is útalt. De a mit ez nemzete felbuzdítására, okulására mondott, azt az olasz a magyarok befeketítésére s saját fölmagasztalására használta. Még ott is, a hol kénytelenségből elismerte, hogy baj történt, a magyarokat tette érte felelőssé, mi ép oly oktalan volt, mint az a törekvése, hogy lemossa erdélyi hadjáratáról a teljes kudarcz bélyegét. Montecuccoli e kis műve valóságos politikai programm. Gyűlöletet lehel Magyarország iránt s minthogy ez időtől fogva irójának befolyása a bécsi udvarban egyre fokozódott, volt alkalma érzéseit tettekben is nyilvánitania. Az udvar és a magyarság viszonyának teljes megrontásában s a következő évtizedek romboló küzdelmeiben nyer kifejezést Montecuccoli programmjának diadala. A magyar közvélemény ösztönszerűleg érezte e röpirat jelentőségét s Zrinyi Miklós, ki személyére való czélzásokat is olvasott ki belőle, nyomban megadta reá a megfelelő választ. Czáfoló röpiratot irt s azt kérdezte Montecuccolitól: „Mondd meg, mi a haszna Magyarországnak hadjáratodból?” Szemére vetette, hogy egy viruló sereget adtak kezére s ő azt tönkre tette; hogy hadjáratában elpusztult mindenki, Kemény, az ország, a hadsereg, de magának a fővezérnek semmi baja sem esett. „Add vissza – folytatta keserűen – a boldogságot, jóllétet, melyet seregeddel kizavartál. Nem azt tetted, a mit Regulus tanácsolt: „Ha rövid a kardod, told meg egy lépéssel.” Utalt reá, hogy a jó hadvezérnek fel kellett volna Kemény fegyelmezetlen magyarjait villanyoznia, módot kellett volna nekik nyujtania, hogy akár bátorságukról, akár gyávaságukról bizonyságot tehessenek. De a vezér harczra sem adott nekik alkalmat. Nincs tehát joga őket kárhoztatni s a saját hibáiért reájuk hárítani a felelősséget. Nem a sereg, hanem egyedűl a vezér bizonyította be, hogy, legalább magyar földön, babért képtelen aratni s igy nem is való a magyar harcztérre.

Károlyi följegyzése. Gr. Károlyi cs. okltára, IV. 485.

Kiadta latinúl, Zrinyi válaszával, Kanyaró Ferencz: Tört. Tár, 1887. Mindkét irat latinúl és magyarúl: Hadt. Közl. 1890.

Montecuccoli Rajmund.
Egykorú metszet után. Az országos képtár gyűjteményének 3197. számu példányáról

E kárhoztató itélet kimondására a jogot Zrinyi Miklós évek hosszú során át a trónnak és a hazának a harczmezőn, a közéletben, az irodalomban fegyverrel és tollal tett hosszú és dicsőséges szolgálatával szerzé meg. Sem tudásban, sem érdemben nem volt méltatlan ellenfeléhez. Egész Európában ismerték nevét, itthon pedig ő volt az egyetlen, kire bizalommal, reménynyel tekintettek a pártokra, rendekre, felekezetekre tépett magyarság tömegei.

Mint Jupiter villog több csillagok között,
Avagy hyacinthus szép virágok között.
Igy Zrinyi tündöklék nagy főurak között.*

Egykorú ének. Thaly, Vitézi Énekek, I. 190.

„Igen tudós, vitéz, nagy tanácsu, nemzetéhez buzgó, vallásában nem babonás, képmutató és üldöző, mindent igen megbecsülő, nemes, adakozó, józan életű, az olyanokat s az igazmondókat szerető, részeget, hazugot, falánkot gyűlölő, nagy és szép termetű, lelkű és ábrázatú”* férfi volt. Igaz ember volt, tiszta fejjel, meleg szivvel, nem ment az ember nagy és apró, nemes és alacsony szenvedélyeitől; heves, lobbanékony természet, mely a parancsoláshoz, nem pedig az engedelmességhez szokott. De senki sem szerette hazáját forróbban nála, senkiben sem keltettek nemzete szenvedései olyan sajgó fájdalmat, mint az ő finom idegzetű lelkében s senki nem gondolkodott, töprenkedett, fáradozott annyit e szenvedések orvoslásán, mint ő. „Magyar vitézeknek földben temetett csontjai s azok nagy lelkének umbrái (árnyai) – nem hadnak nékem aludnom, mikor kivánnám, sem henyélnem, mikor kivánnám is.” Élete nagy részét hadakozásban töltötte. Mióta kardot forgathatott, öccsével Péterrel a határszélen fekvő birtokaik védelmében folyton kisebb-nagyobb harczokat vivott a törökkel. A két testvér hol védekezett, hol támadt, de sohasem pihent. Mindazáltal Miklós nagy lelkét ez a foglalkozás nem töltötte be. Katonai kalandjai zajában, csöndes magányában, családja körében magasabb eszmények foglalkoztatták. Pusztuló nemzete talpra állításán, országa régi hatalmának fölújításán töprengett szakadatlanul, mint másfél század multán nagy lelki rokona, gróf Széchenyi István. Szive égett a tettvágytól, a nagy eszméktől, melyeket a magyar történelem s a müvelt világ irodalma tanulmányozásával igyekezett tisztázni s a valósításra alkalmasakká tenni. Noha életének java része a harczok szakadatlan lánczolata, szakadatlanúl tanult és olvasott is, hogy kora müveltségének teljes birtokába jusson. Kardja és tolla egyaránt nem pihent soha s mindkettő ugyanazt a czélt, hazáját szolgálta.

Bethlen Miklós önéletleirása, I. 326.

Zrinyi Miklós aláirása.
Olvasása: G(róf) Zrini Mikloss. Az év nélküli irat eredetije az országos levéltárban

Korának összes bajait és nyomoruságát, nemzete minden szenvedését átérezte, s erőteljes, néha megrendítő szavakban fejezte ki. „Vizek, hogy nem zugtok! Magyar földünkben s annak sok templomaiban feküvő régi szent jámborok s maradéktokat szerető, istenfélő eleink, hogy fel nem támadtok s hogy nem dorgáljátok meg mostani lakosait országunknak” – kiáltja a tespedésbe merült társadalomnak. Nagy nemzeti reformot sürget és pedig a társadalom minden részére kiterjedőt. A munkát a legfelső körökben akarja kezdeni. „Reformáljuk magunkat elsőben, a kik elei vagyunk az országnak, azután az alattunk valókat.” Nemzetét fölébreszteni, tettre buzdítni, talpra állítani volt minden cselekvésének rugója. Magánlevelei, költői és hadtudományi müvei mind erre irányultak. „Óh én édes grófom, édes öcsém uram – irta egyik barátjának,* – mely igen vész hazánk, nemzetünk! Láthatod-e ezt száraz szemmel és megnyughatik-e lelked rajta, hogy semmit ne cselekedjél.” Néha maga is borongó pillantással, rettegve néz a jövő elé. „Ugy látom, – kesereg ilyenkor – minden veszély összeesküdött megnyomorodott hazánkra és nemzetünkre, és nem hiszem, hogy sokáig lett volna egy nemzetnek is úgy minden reménységén kivül való ügye, mint minekünk vagyon.” Várta tehát, „ennek a nagy sententiának executióját, melyet a fátum reánk kimondott”. De „nagy szivvel” várta. „Bizony dolog, minden szerencsétlenségeknél feljebb való az, hogy lássa ember nemzetének, hazájának utolsó veszedelmét.” De ha már veszni kell, azt akarta, hogy minden jó magyar azon legyen, hogy „a mi veszedelmünk is ne essék az ellenség romlása nélkül”.

Századok, 1872. 558.

Részlet a Zrinyiász kéziratából.
(A XIV. ének kezdő versszakai.) A kézirat eredetije a zágrábi egyetemi könyvtárban.

PARS DECIMA Quarta.
Ihon iün Zrinek ragyigo chillagia
Ihon mozdithatatlan Tramontanáia
Ban chelekedetét az én kezem iria
Melyet Isten lölke elmémben be fuva.
2.
Nem táuozik annak ueszelyre haioia
Mellynek ez chillaghoz tart okos kormánia
Hüuség uitésség ennek calamitáia NB.
Az melly ez chillagot el veszni nem hadgia.
3.
Már en Magnes küuem portushoz hoz engem
Szerenchéssen iüttem által az tengeren
Immár barátimat az parton esmerem
Mellyek nagy örömmel iüttek én előmben.
6.
Ahun országunknak egy erős oszlopia
Uitéz Bottiam Ádám louát iártattia
Nagy gond uan feiében mert terh is nagy raita
Mert chak nem esőben orfzágunkat lattia.
NB. Calamitanak | hijak az tenge | ren iaro Emberek | az Magnest, | mellyel az Com- | pastum mutatoi- | át megh kenuen, mindenkor tra | montana cil- | lagra mutat.

De Zrinyi nem a tespedés embere volt s a hazafias fájdalom, az elkedvetlenedés csak pillanatokig birt túlsulyra vergődni nagyra törő lelkében. Fokozatosan fejlődött ő is. Eleinte inkább csak kesergett, panaszkodott az ország sorsán s javaslatai, melyekét a bajok orvoslására tett, még nagyon általános keretben mozogtak. De látköre mindinkább bővült, nézetei tisztultak s végűl egész világosan megismerte a nemzet menekülésének útját. Mindinkább belátott az udvari politika titkaiba s a tapasztalás meggyőzte, hogy Bécs a magyar nemzetet a török uralom alól, melyet minden baj főkútfejének tartott, fölszabadítani nem akarja. Ő maga megrajzolta Mátyás királyban annak az uralkodónak a képét, a kire az országnak szüksége lenne, hogy a török jármot lerázhassa. Családja hagyományai, a saját örökös harczai a török engesztelhetetlen gyülölőjévé tették. Ez uralom alól kellett szabadulnia a nemzetnek, hogy a végromlástól meneküljön. De a tapasztalás meggyőzte, hogy e téren semmit sem remélhetni az udvartól, mely a magyarsággal csak az örökös tartományokat védelmezteti. Pedig „ha nem igyekezik oltalmunkra – kiált föl – mire való nekünk a király?” Mint az egész közvélemény, akképen Zrinyi is mindinkább elfordult az udvartól s másutt kereste az orvoslás eszközeit. De nem idegenben. Sokkal jobban ismerte a világtörténelmet s a nemzetközi viszonyokat, nemhogy másoktól várta volna Magyarország megmentését. Mint realpolitikus általában nem hitt ily segély lehetőségében, sőt az esetre sem várt tőle jót, ha csoda módra bekövetkeznék, mert legfölebb azt eredményezné, hogy az ország a törököt más idegen uralommal cserélné föl. A győztes idegenek ujra „csak eltapodnák nemzetünket és eltörlenék, rabságra vetnék”. Igy érlelődött, meg benne a meggyőződés, hogy önállóságát, szabadságát a magyarság csak önerejéből szerezheti vissza. Zrinyi rendületlen bizalommal volt nemzete iránt s a szörnyü csapások után is elegendőnek tartotta erejét a felszabadulás nagy munkájához. Csak szervezni kell ez erőt, csak egyesíteni kell a szétfoszlott magyarságot, hogy ismét nagy és virágzó lehessen. Az önsegélyt s annak lehetővé tételére a nemzet lelki egyesítését hirdette Zrinyi apostoli buzgalommal, írói és társadalmi tevékenységében. Müvei közül csak hőskölteménye, az Adriai tengernek sirénája, a Zrinyiás jelent ugyan meg ez időben nyomtatásban, de kéziratban mind elterjedtek, s irójuk eszméi nem maradtak asztala fiókjába zárva. Barátai, előkelőbb kortársai ismerték azokat a hatalmas harczi szózatokat, melyek lánglelke egész hevével tettre, munkára, önsegélyre buzdították a magyart, melyek világosan megjelölték a nemzeti politika végczéljait s a valósításukra alkalmas eszközöket. Szervezni a nemzetben felhalmozott anyagi erőt és szellemi tőkét, reformálni a honvédelmi szervezetet, magyar nemzeti hadsereget alakítani s abba a nép minden rétegét bevonni, helyet adni benne a társadalom összes elemeinek – ez politikai programja, melytől a szabadulást várja. Azokat az eszményeket, melyeket a közvélemény akkor Magyarország állami önállóságáról táplált, valóban csak úgy lehetett valósitani, ha maga töri meg a török hatalmat s e czélra magyar vezérek, magyar tisztek alatt kellően fölszerelt állandó nemzeti hadsereget alkot. Zrinyi részletesen kifejté reformtervét s megjelölé mindazokat az erkölcsi és anyagi, pénzügyi és katonai forrásokat; melyekből a nagy alkotásnak állandóan táplálkoznia kell. Nem akarta ugyan érinteni a rendiség uralkodó rendszerét: mindazáltal demokratikus, a rendi korlátokat áttörő eszméket hirdetett, melyek valósítása az egységes magyar nemzet megalakulásának útját egyengette volna. Fölveti a közteherviselés eszméjét s azt akarja, hogy a nemesség a nemzeti hadseregre fordítsa jövedelmei egy részét. Van érzéke az érdem; a tehetség, a tudomány iránt s a nemzeti reformban megfelelő szerephez igyekszik azokat segíteni. A születést magát nem tekinti jogczímnek a tiszti állásokra. Nézete szerint jobb értelmes szegény legényekből alakítani meg a tiszti kart, „hogysem a nemeseket és gazdagokat arra választani, kikben azonban sem vitézségek, sem okosságok annyira való nincsen”. Még kevésbbé bántja vallásos elfogultság, s nemes lelke a türelmességet hirdeti azokkal szemben, kik a vallás lobogója alatt a legalacsonyabb szenvedélyeket uszították a más felekezetűekre. Zrinyi nem azt kereste honfitársaiban, ami elválasztja, hanem azt, ami egyesítheti erejüket a közügy javára. Maga istenes életű, buzgó és tiszta hítű katholikus volt. De épen a saját hitéhez való rendületlen hűség késztette rá, hogy másoknak hasonló jogát elismerje, érte szót emeljen, a lelkiisméreten való erőszaktételt minden alkalommal kárhoztassa. Egy zászló alá akarta a haza minden lakosát gyűjteni, hogy saját erejével mentse meg magát a kettős veszedelem ellen, mert élete gyökerein rágódik. A török mellett ott volt az idegen, a bécsi uralom, melyet nem kevésbbé tartott kártékonynak, mint amazt. Meg volt győződve, hogy nem a mohácsi vész, hanem csupán az, hogy akkor idegen uralkodóházhoz füzték sorsát, rontotta meg Magyarországot. Azért vesztek el végházai, területének legnagyobb része, s azért nem birt boldogulni ma sem. Az idegenek egyenesen kivánják további romlását, hogy végkép elnyomhassák. E nézeteit egyszersmind rendületlen hitét egy jobb jövő iránt hirdette lelkesen, néha szivig ható keserű szenvedélyességgel. Azok az eszmék testesültek meg benne, melyek az akkori emberöltőt többé-kevésbbé öntudatosan áthatották. A török elleni fékezhetetlen harczvágy, vele párhuzamosan a végletekig fokozott bizalmatlanság az udvar iránt, uralkodnak a közvéleményen. Bécsben ismerték ez érzéseket s azzal a bizalmatlansággal, azzal az ellenszenvvel mely Montecuccoliban, az udvar legkiválóbb képességű egyéniségében testesedett meg, kisérték Zrinyi s a magyarok törekvéseit. A mily buzgón hirdette itt Zrinyi egyrészt a türelmesség igéit, másrészt a török elleni örök háború eszméit, olyan buzgón támogatták ott a vallás-viszály elmérgesedésére irányuló törekvéseket s igyekeztek a szultántól a béke fentartását megvásárolni.

Bécsben a két Zrinyi-testvérben soha sem biztak teljesen s még a harcztéren tett szolgálataik sem találtak elismerésre. Az örökös küzdelmek, melyeket a széleken a törökkel folytattak, európai hirnévre juttatták őket, ellenben az udvarnál visszatetszést keltettek, mert veszélyeztették békepolitikáját. Másrészt az irigy és kapzsi német kapitányok, kiket a hadi tanács a végvidéki várakba küldött, örökösen áskálódtak, vádaskodtak a Zrinyiek ellen, kik garázdálkodásaikat, a köznépen elkövetett zsarolásaikat nem akarták türni. Miklóst a báni állásban nem mellőzhették ugyan, de Pétert ismételve megfosztották katonai méltóságaitól. Elkeseredésében Péter már az ötvenes években érintkezésbe lépett Velenczével, sőt, mint hiresztelték, a törökkel is. A jól szervezett császári diplomatia hamar értesült e dolgokról s a Zrinyiek, első sorban Miklós, kit Péter tetteiért is felelőssé tettek s kitől tekintélye és lángesze mellett természetesen leginkább féltek, hamar gyanuba kerültek. Tehetségeihez, katonai képességeihez, érdemeihez méltó hatáskörre hasztalan várakozott tehát. Már akkor önmagára gondolhatott, midőn dicső őséről, a szigetvári vértanuról, e sorokat irta:

Bizol-e németben te okos horvát bán,
Német, mely tégedet a föld alatt kiván
Lenni.

A mellőzés, a személyes sérelem kétségkivül reá épp úgy befolyással voltak, mint Montecuccolira. A mint személyes elkeseredése fokozódott, akképen az a reménye, hogy az udvar megmentheti Magyarországot, egyre fogyott. Annál inkább nemzetéhez fordult tehát s egymás után irta tettre, önsegélyre, a honvédelem újjászervezésére irányuló szózatait a közvéleményhez. Már nagy eposza sok tekintetben politikai iránymű s ugyanazon czélnak szolgál, mint egész írói tevékenysége. A dicső mult visszavarázslásával buzdítja harczra a kortársakat. De sem ez, noha nyomtatásban megjelent, sem a csupán kézirati másolatokban keringő prózai munkák nem birták a nemzetet a reform útjára terelni. A főúri társadalomban Zrinyinek általában kevés jó embere akadt s a besugók nem egyszer megrontották viszonyát még a nádorral is, ki tehetségeinek és érdemeinek igaz tisztelője volt, kinek nejéhez a közeli vérrokonság, kapcsa fűzte. A többi urak irigykedve nézték fokozódó népszerűségét s közönyösen, némelyek ellenszenvesen álltak ama férfiuval szemben, a ki annyira kimagaslott közülük s a ki elvekért küzdött, mig ők maguk csak előmenetelökkel, vagyonuk gyarapításával törődtek. Zrinyi népszerűsége nem a társadalom felső rétegeiben, hanem a tömegekben, a közép- és kisbirtokos nemességben, az értelmiségben terjedt el. Ezek önösség, irigység nélkül csodálták hősi tetteit a harczmezőn, törekvéseit a politika terén. Zrinyi az ő érzéseiknek, örömüknek és bánatuknak, szenvedéseiknek és reményeiknek adott kifejezést. De még e körökben sem olyan módon nyilvánult befolyása, mint a közügy érdeke kivánta volna. Áldották, csodálták, istenítették, de tettre nem buzdultak. Elismerték vezérüknek, apostoluknak, de a vezérnek nem volt hadserege, az apostolnak nem voltak áldozatkész hivei. Zrinyi előtt ez sem maradt titok s ki-kitört belőle az elkeseredés. Csakhogy az ő nagy lelke mindig új meg új cselekvésre buzdult. Elejétől kezdve tudta, hogy nem pennával, hanem karddal fogja nevét a halhatatlanság könyvébe beirni s ha müveivel hatni nem birt, tudatosan olyan tettre szánta el magát, mely messze menő katonai és politikai következményekre vezetett.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem