3. A magyarok ősi műveltsége.
3. A magyarok ősi műveltsége.
Politikai szervezet. Törzsek. A Megyeri-törzs és a „magyar” név. Vajdák. A hét magyar. A törzsek közötti viszony. A gylasz és a karchas. A törzsfők hatalma. A nemzetgyűlés. Őseink életmódja. Harczolás-módjuk. VI. Leo császár tudósítása a magyarok harczmódjáról. Regino tudósítása. Mesterségek, házi ipar, kereskedés. Ruházkodás, fegyverzet. Pogány magyar sírleletek. A pogány magyarok tipusa. Lelki tulajdonságaik. Ősi családi élet. Gurdézi a házasság-kötésnek a magyaroknál dívó módjáról. Ősi vallás. Áldozatok, papok, jósnők. A lélek halhatatlanságába vetett hit. Ősi temetkezés. Ősi költészet; irás.
Mielőtt mai hazájukba kisérnők őseinket, vessünk egy pillantást műveltségi állapotukra; lássuk: milyen volt politikai szervezetük; miképen éltek békében és háborúban; milyen volt a külsejük, viseletök; minő fogalmuk volt az istenségről s milyenek voltak vallási szertartásaik.
Politikai szervezet tekintetében a nemzet törzsekre volt oszolva. Eredetileg hét ilyen törzs volt, melyekhez Lebediában nyolczadiknak a kozároktól elszakadt kabarok csatlakoztak.
Konstantinus császár szerint ezek valának a magyarok törzsei: első a kabarok törzse; második: Neké (Nyéki); harmadik: Megeré (Megyeri); negyedik: Kurtügermat (Kürt-Gyermat); ötödik: Tarián (Tarján); hatodik: Genach (Jenő?); hetedik: Karé (Kari); nyolczadik: Kazé (Kazi).
A harmadik, illetőleg a második törzs neve Megyeri; e törzsnek lehetett feje Árpád, s így magyarázható, hogy a fejedelmi törzs neve utóbb az egész nemzetre ruháztatott. Nemzeti nevünket, melyet régente mager v. moger-nek ejtettek, a rokon nyelvekbők akkép magyarázzák, hogy az „földi embert” jelent. Az egykorú görög irók leginkább turkok-nak azaz törököknek, az arabok modsgar-oknak, a nyugati irók ungrok-nak, ungarok-nak, elvétve hunok-nak, avarok-nak nevezik őket.
Mindegyik törzs élén egy-egy főnök állott. Ezeket a császári iró szláv szóval vajdák-nak nevezi; a hazai krónikák vezérek, kapitányok, fejedelmi személyek néven említik őket; hihetőleg hadnagy volt eredeti magyar nevök. Régi krónikáink a törzsek neveit nem tartották fönn, de igen a vezérekét, kiket közös néven hét magyar-nak neveznek. Csakhogy e pontban eltérők tudósításaik: Anonymusnál, Béla király névtelen jegyzőjénél, – névtelen azért, mert nevét nem tudjuk – a törzsek fejei: Álmos, Előd, Kund, Und, Tas, Huba és Töhötöm,; Kézainál pedig: Árpád, Szabolcs, Gyula, Örs, Kund, Lél és Vérbulcs.
A törzsfőnökök egymástól függetlenül intézték törzseik ügyeit. A törzsek csak lazán voltak egymáshoz füzve; összetartás csak annyiban volt közöttük, hogy ellenséges megtámadás esetén a szomszédos törzsek egymást segíteni tartoztak.
A törzsek szorosabb egyesülése csak akkor következett be, mikor közös fejedelmet választottak. A fejedelem mellett két főméltóságról tesz említést Konstantin császár: egyik a gylasz, másik a karchas, a kik szerinte birói tisztet viseltek. A gylasz kétségkívül azonos Ibn Roszteh dsilá-jával s a sereg fővezére lehetett; magyarul úgy látszik gyulá-nak nevezték. A karchas (sarchas) biróról még Szent-László törvényeiben is van említés. Mind a három főméltóság úgy látszik örökös volt; a fejedelmiről és a karchaséról ezt egész bizonyossággal mondhatjuk.
A fejedelem mellett megmaradt egyelőre a törzsfők hatalma is, de azt csak béke idején gyakorolhatták; háborúban a fejedelem, illetőleg a gyula parancsának voltak alárendelve. S béke idején is kötve voltak a nemzetségfők a szokás szentesítette törvényekhez s a község határozataihoz, melyeket gyülésein hozott. Krónikáink szerint pogány őseinket a hirnökök ekkép szólíták gyülésbe: „Isten s a magyar nép szava, hogy ekkor s ekkor, itt és itt ki-ki pontosan megjelenjen, hogy a község tanácsát és parancsait meghallgassa.” Aki pedig igaz ok nélkül elmulasztotta a nemzetgyülésen való megjelenést, azt ketté hasították vagy veszett állapotnak tették ki, vagy szolgaságra kárhoztatták. A nemzetgyülés hatalmának az országos bírák s a törzsek fejei is alá voltak vetve; ha a biró igazságtalanul itélt, itéletét a község megsemmisítheté s a vétkes törzsfőnököt vagy birót letehette. E szokás, mint Kézai mondja, Géza vezér idejéig sértetlenül fönállott a magyaroknál.
Ősmagyar fegyverek.
Kard a székesfehérvár-demkóhegyi leletből. – Nyílhegy a szeged-bojárhalmi leletből. – Csákány a székesfehérvár-demkóhegyi leletből. – Nyilhegy a selypi (Nógrád m.) leletből.
Az Arch. Éresítő (uj folyam) XI. és XII. kötetéből.
Béke idején törzsek és nemzetségek szerint volt elszéledve a nemzet. Nemezsátraikat kisebb-nagyobb csoportokban ott ütötték fel őseink, a hol barmaik számára bő legelő kinálkozék. Téli időben rendesen valamely folyó közelébe húzódtak és halászgattak. Halászat, vadászat és baromtenyésztés volt a főfoglalkozásuk, még mikor Ázsiában laktak. Az íjj, nyíl, tegez, háló s több efféle szavak a rokon nyelvekben szintén előfordulnak, a mi mutatja ősi voltukat. A házi állatok közül elsőben a lovat s a kutyát ismerték. Később, mikor török nyelvű népekkel jöttek érintkezésbe, marhákat és egyéb állatot is kezdtek tartani; az ökör, borjú, tinó, üsző, tulok, kos, ürü, tokló, disznó s a tyúk nevei török eredetüek; kétségtelen, hogy ezekkel az állatokkal a magyarok a törökök révén ismerkedtek meg. Tőlük tanulták őseink a földmüvelés elemeit is, amint azt az árpa, búza, borsó, tarló, alma, gyümölcs, sarló, továbbá az őrleni, szórni, aratni stb. szavak is mutatják. Hogy őseink már a beköltözés előtt értettek a földmiveléshez, kitünik Ibn Roszteh tudósításából is; valószínű azonban, hogy földjeiket rabszolgáikkal műveltették.
Ők maguk a harczot tekintették legillőbb foglalkozásnak. A harcz volt igazi elemök. A fegyverforgatást úgyszólván gyermek koruktól fogva gyakorolták; nem csoda, ha ebben rendkívüli ügyességre tettek szert, úgy hogy valamennyi ellenségükön túltettek.
Harczolás-módjukról hű képet nyújt VI. Leo császár, kinek, mint tudjuk, szövetségesei valának a bolgárok ellen vívott háborujában, s ki szemtől szemben látta őket.
Ősmagyar lószerszám.
Zabla és kengyel a szeged-bojárhalmi leletből.
Az Arch. Ért. (uj folyam) XI. kötetéből.
„Népes és szabad ez a nemzet – irja róluk – s mindenek fölött arra törekvő, hogy ellenségeivel szemben magát vitézül viselje. Vétkeiket főnökeik kegyetlenül büntetik; inkább is a félelem, mint a szeretet tartja féken őket. A bajt és fáradságot, a hideget, meleget egyaránt eltűrik s a szükségesekben való fogyatkozást föl sem veszik. Nagyon óvatosak, titoktartók; esküvel, szerződéssel nem gondolnak; pénz dolgában telhetetlenek. A kedvező alkalmat gondosan kilesik s ellenségeiket nem annyira kézzel és erővel, mint inkább csellel, meglepésekkel s a szükségletek elvonásával igyekeznek legyőzni. Fegyverük kard, vért, ijj és kopja. Van ki csatában kettős fegyvert visel: vállán kopját, kezében ijjat tartva; üzetve azonban a nyilat jobban szeretik. A lóhátról való nyilazásra nagy gondot, gyakorlatot fordítanak. De nemcsak ők maguk vannak fegyverben, hanem vezéreik lovai is elől vassal vagy nemezzel vannak borítva. Nagy csapat jószág: kis fajta ló, kancza és tehén kíséri őket, részint, hogy élelmök és inni tejök legyen, részint, hogy sokaságukat fitogtassák. Nem szállanak sánczokba, mint a rómaiak (vagyis a görögök), hanem a csata napjáig nemzetségek és törzsek szerint el vannak széledve, lovaikat télen-nyáron folytonosan legeltetve. Háború idején a szükséges lovakat magukhoz véve és béklyóba téve, sátraik közelében őrzik a had rendezkedéseig, mit éjjel szoktak megkezdeni. Örseiket távolban, de egymáshoz közel állitják ki, hogy könnyen meg ne lephessék őket. Csatában különböző csapatokban, ezredenként állanak össze s a csapatok egymáshoz oly kis távolban vannak, hogy az egész hadrend egynek látszik. Van a hadrenden kívül fölösleg erejök is, melyet titokban az ellenök gondatlanul táborozók ellen küldenek, vagy nyomott hadosztályuk segélyére tartanak. Podgyászukat a hadrend mögött mintegy kétezer lépésnyire tartják, s a mellett is némi őrséget hagynak. Gyakran a fölösleg lovakat is összekötve a hadrend mögé állítják, annak védelmére. A hadsorok száma határozatlan náluk; általában jobban néznek a hadsor tömöttségére, mint mélységére. Leginkább szeretik a távolról való csatázást, az ellenség cselbe ejtését és bekerítését, a színlelt hátrálásokat és visszafordulásokat s a szétszórt csatározást. Ha elleneiket megszalasztják, mire sem ügyelve kíméletlenül nyomulnak utánok, nem gondolva másra, mint az üldözésre. S nem érik be, mint a rómaiak és más nemzetek, a kellő üldözéssel s a zsákmányolással, hanem mindaddig nyomulnak az ellenség után, míg teljesen szét nem verik. Ha ellenségeik erősségbe menekültek, igyekeznek őket a lovak és emberek szükségleteiben szorultságba hozni; s folytonos megszállásban vannak, hogy ezek szűke miatt ellenségeiket kézre keríthessék, vagy kényök szerint való egyességre bírják. És először könnyebb föltételeket kívánnak s ha ellenségeik elfogadták, más nagyobbakat toldanak hozzá. Ellenökre van a legelő szűke, barmaik nagy száma miatt. Tömegbe rendezett gyalogság legjobban megronthatja őket, mert lovasok lévén s lovaikról le nem szállhatván, gyalog nem képesek megállani. Ellenökre van a sík puszta vidék s a tömötten rendezett és őket szakadatlanul üldöző lovasság is. Ellenökre van a kézviadal nehéz gyalogsággal s a biztosan történt éjjeli támadás, úgy hogy a megtámadók egy része csatarendben, más része rejtekben legyen.”
A császár e rajzát megerősíti s némileg kiegészíti az egykoru Regino prümi apát. „Karddal igen kevés embert, nyilaikkal sok ezeret ölnek le – úgymond – melyeket szaru-ijjaikról oly ügyesen irányzanak, hogy lövéseiktől alig lehet óvakodni. Mert csatarendben közelről harczolni, vagy a megszállott városokat megvívni nem tudják. Egyaránt harczolnak előre nyargalva vagy hátat fordítva s gyakran színlelik a futást. Nem is birnak sokáig harczolni; különben kiállhatatlanok volnának, ha a mennyi tűz, annyi erő és kitartás is volna bennök. Gyakran a viadal hevében abba hagyják az ütközetet s csakhamar futtokból újra kezdik a harczot; úgy hogy a mikor azt hiszed, hogy tökéletesen győztél, akkor kell a veszélylyel szembe szállanod. Harczmódjuk a mennyivel szokatlanabb, mint a többi népeké, annyival veszedelmesebb is.”
Mint említők: a harcz volt őseink legkedveltebb foglalkozása; mondhatni ez volt az ős magyar nemzeti élet alapja, mely körül forgott minden egyéb. Igy az ipar, sőt részben a kereskedés is ezzel függött össze. A különböző mesterségek közül őseink főleg azokat űzték, melyek a harcz sikerét biztosíták; első sorban tehát a nyíl s egyéb fegyverek készítése, a kengyel és zabla kovácsolása, a csizmadia- és szűcs-mesterség s evvel kapcsolatosan a nemez- és a bőrgyártás, végül a szíjgyártó-mesterség talált ápolásra náluk. Azon kívül volt házi iparuk is: szövés, ruhakészítés stb., melylyel leginkább az asszonyok foglalkoztak. Az ékszerek kedvelése az ötvös-ipar virágzását eredményezé. A kereskedés idegenek: görögök, bolgárok, perzsák kezében volt, a kik a magyaroknak hadi foglyokért selymet, szőnyegeket s egyéb árukat adtak cserébe.
Őseink ruházatáról, fegyverzetéről az egykorú leírások után csak homályos fogalmunk lenne, ha nem ástak volna föl pogány magyar sírokat s ezekben a fegyverzet, ruha, ruhadísz, ékszerek s a lószerszám némi maradványaira nem akadtak volna. Ezek után ítélve őseink keskeny, hosszú, kevéssé görbült vaskardot használtak, melynek hüvelyét vörösre festett, sima elefánt-csont darabkákkal díszítették. A nyíl és kopja vasa rendesen levélalakú. Pajzsnak, íjjnak és tegeznek a sírokban nincs nyoma, bizonyára azért, mert könnyen porladó anyagból, fából és bőrből készültek. A vitéz fejét nem védte sisak, sem testét pánczél. Fejöket prémes nemez-süveg takarta, hasonló a mai kucsmához, melyhez széles, pajzsforma ezüst-lemez volt alkalmazva, díszül és védelmül egyaránt. Ruházatul nemezből vagy bőrből készült, térdig érő bő köpönyeg (szűr) szolgált, melyet elől prémmel szegélyeztek. A köpönyegnek bő ujjai voltak, hogy a kart mozgásában ne akadályozzák. Alatta szűk dolmányt viseltek, lábukon pedig szoknyához hasonló, bőrből készült gatyát és csizmát. Megjegyzendő, hogy a sarkantyút nem ismerték; lovaikat, mint az alföldi csikósok, karikás ostorral ösztökélhették. Hogy biztosan üljenek rajtok, kengyelvasat használtak, mely rendesen karika alakú volt. A ruhára dísz gyanánt ezüst boglárokat, külföldi pénzeket vagy u. n. csüngőket varrtak fel, még pedig oly sűrűn, hogy ezek – a mint egykorú leírásokból kitűnik – csengettyűszerű hanggal kísérték a vitézek lépteit. A lószerszámot is minél díszesebben szerették; ezüst pitykékkel, boglárokkal verték ki, a ló szügyét pedig szív alakú ezüst lemezzel borították be, melynek közepén aranyozott mélyedés volt. A zablát is ezüst gombokkal tették ékesebbé. A nők ruhája hihetőleg vászonból, az előkelőbbeké selyemből készült. Ékszerül fülbevalót, nyak- és karpereczeket, boglárokat, gyűrűt, a ruhán pedig gombokat, csüngőket viseltek.
Ősmagyar süvegdísz.
1. A galgóczi leletből. – 2. A szolyvai leletből.
Pulszky F.: „A magyar pogány sírleletek” czímű értekezéséből.
Eddigelé mintegy tizenkét nagyobb és több kisebb ősmagyar sírleletet ismerünk. A legelső pogány magyar sírt, egy lovastul együtt eltemetett vitéz sírját, 1834-ben a Pest-megyei Bene-pusztán fedezték föl. Hogy csakugyan pogány magyar vitéznek szolgált nyugvó helyül, kitűnik a benne talált Berengár király-féle (888–924) érmekből, melyek mind át voltak lyukasztva, nyilván azért, mert a köntösre voltak varrva. A bene-pusztai leletet követték: a verebi (1853), galgóczi (1869), szolyvai, hugyaji, balkányi és tisza-löki (1870), a pörös-horgosi (1871), anarcsi (1871 előtt), pilini (1872), érd-battai (1873), nagy-teremiai (1876), neszmélyi (1877), csorna-csatári (1878), szeged-öthalmi (1879), nemes-ócsai (1880), monaji és szentes-nagyhegyi (1887), csornai (1887–1888), szegedásott v. királyhalmi és szeged-bojárhalmi (1889), székesfehérvár-dembóhegyi (1892), végül a gödöllői, mogyorósi, erdőteleki, homorszögi és magyi; az utóbbiak feltárásának ideje azonban nem ismeretes. Mind e leletek közül kilencz van olyan, melyekben érmeket is találtak; a bene-pusztaiban, mint említők I. Berengár olasz királynak 35–40 drb érmét, a verebiben szintén Berengár-féle érmeket, azonkívül Kopasz Károly (840–877) és Együgyű Károly (884–923) császárok, III. Sergius pápa (904–911), végül Német Lajos császár (855–875) és I. Miklós pápa (858–867) közösen vert pénzét; a piliniben Jámbor Lajos császár (814–840), a neszmélyiben I. Berengár olasz és Madarász Henrik német király (918–936), a gödöllőiben Athelsten angolszász király (924–948) ezüst érmeit, a szeged-öthalmiban Dukasz Mihály byzanczi császár (1067–1078) aranyát, két leletben pedig a turkesztáni Szamanida-ház ezüst pénzeit, jelesül a szeged-királyhalmiban Izmail ben Ahmed emír (892–907) Balkhban, 906-ban, s a galgóczi leletben Naszr ben Ahmed emír (913/4–942/3) Szamarkandban, 918/9-ben vert érmét. Az eddig ismert ősmagyar sírok többnyire egyes előkelő magyar vitézek és nejeik sírjai; ősmagyar sírmezőt eddig még nem ástak föl. A sírleletek legnagyobb része a Nemzeti Muzeumba került, egyes leleteket a szabolcsi, váczi, csornai és szegedi muzeumokban őriznek.
Milyen lehetett a honfoglalás korában a magyar ember típusa? alig sejthetjük. Bizonyára elütő volt a mostani magyar ember típusától. Egy évezred alatt annyi sok néppel érintkezve, kereszteződve, művelődve, népünk eredeti mivoltából okvetlenül kivetkőzött. Termetére az ősmagyar inkább zömök lehetett, mint magas, arczkifejezése bizonyára inkább emlékeztetett az ázsiai népekére, mint mai napság. Szemeik mélyen fekvők, arczcsontjaik kiállók, arczszinök sötét: még ilyenekül rajzolja őseinket egy XII. századbeli író, ki Magyarországon utazott keresztül. Hajuk inkább barna volt, mint szőke; rövidre nyirták, csak oldalt eresztettek háromágú befont üstököt. Az utóbbi a voguloknál mai nap is divatos s hogy ez volt őseink egykori hajviselete, mutatják krónikáink, melyek a pogány Magyarország lázadása idején különösen fölemlítik, hogy akkor e pogány viselet újból lábra kapott közöttük.
Hogy a régi magyar izmos, edzett faj lehetett, azt, ha Leo császár nem mondaná is, úgy is gondolhatnók. Az a nép, mely harczban nőtt fel, melynek ez volt élete, nem lehetett gyönge testű, elsatnyult.
Lelki tulajdonságaira nézve a mai magyar ember bizonyára sokban hasonlít őseire. A vendégszeretet, népünk e főerénye, megvolt őseinkben is; megvolt bennök a nemes büszkeség, a tüzes, lobbanékony természet, a józan gondolkozás, az őszinteség, a kedélyesség s a legénykedés hajlama, szóval mindaz, mi erénye, hibája népünknek.
Ősmagyar ékszerek
1, 2. Ezüst csüngők. – 3, 4. Ezüst boglárok. – 5. Sárgaréz nyakláncz a ráfüzött agyag-gyöngyökkel; gombok és csörgők a székesfehérvár-demkóhegyi leletből. – 6. Ezüst csatt a szeged-királyhalmi leletből. – 7, 8. Arany gyürűk a szeged-bojárhalmi leletből. – 9. Ezüst függő hármas cseppalaku csüngővel. – 10, 11. Ezüst csüngők. – 12. Ezüst karperecz a székesfehérvár-demkóhegyi leletből.
Az Arch. Ért. (új folyam) XI–XII. kötetéből.
Erkölcsi tekintetben jellemző az ősi családélet tisztasága. Míg a keleti népeknél széltében divik a soknejűség, annyi fejetlenségnek, pártoskodásnak okozója, addig őseink csak egynejűséget ismertek. A házasságot vétel utján kötötték. Erre vallanak az eladó lány s a vő (értsd: vevő)-legény-féle kifejezések; erről tanuskodik Ibn Roszteh arab iró szövegének egy bővebb változata, mely a IX. század végén élt Dsaiháni szamanida vezér művéből van véve, s melyet a perzsa Gurdézi tartott fönn számunkra. Szerinte a magyaroknál az a szokás, hogy mikor házasodnak, nászajándékot visznek, a mely különböző a szerint, hogy milyen a leány és mennyi marhája van. Ha a leányos házhoz érkeznek, a leány apja a vőlegény apját bevezeti házába és megmutatja neki, hogy mije van menyét-, nyest- és czobolyprémekben, evet- és rókabőrben, úgy szintén kamuka-selyemszövetben. Aztán vagy tiz prémes ruhát szőnyegbe göngyölve a vőlegény atyjának lovára köt, s miután számba vették a marhából, pénzből és butorokból álló nászajándékot, a leányt a vőlegény házába viszik. Hogy mennyire becsülték őseink az asszony-népet, mutatja a feleség szó; viszont az uram-féle megszólítás s népünknek az a szokása, hogy a férj feleségét tegezi, míg az őt kendnek szólítja, a családfő nagyobb tekintélyére, hatalmára vall.
És most hadd mondjunk valamit őseink vallásáról is. Sajnos, ismereteink e tekintetben még mindig nagyon hézagosak s kérdés, ha vajjon fogunk-e valaha többet tudni róla. Nehány szórványos megjegyzés, czélzás régi krónikáinkban és törvényeinkben, a nép meséiben, szólásaiban és babonás szokásaiban található egyes nyomok, végül a rokon népek analogiája – mert hiszen lényegben ezeknek vallásával kellett egyeznie őseink vallásának: ime az anyag, a miből a pogány magyar vallást rekonstruálnunk kell.
A finn-ugor népek fenmaradt hitregéi és hősmondái arról tesznek bizonyságot, hogy a népek vallása eredetileg természet-imádás volt: annak kellett lennie az ősmagyar vallásnak is. A természet erői sokféleképen éreztetik hatásukat az emberrel s hol áldást, hol veszedelmet, romlást hoznak reá. E hatást az ember annál inkább érzi, minél kevésbé emelkedett a természetes állapotból műveltebb állapot. Nem csoda tehát, ha a kezdetleges műveltségű népeknél a természeti erők istenítésével találkozunk. A természeti erők sokfélék lévén és sokféle alakban jelentkezvén, innen a sok istenség a természetimádók vallásában.
Pogány őseink is sok istent imádtak. Tisztelték a föld, a víz, a tűz s a levegő szellemeit, legfőkép azonban az ég istenét, ki tüzes nyilakat szór le a földre, a gonosz emberek közé.
Úgy látszik ő volt az „öreg isten” vagy a „magyarok istene”, a kit a nép mostan is emleget. Az isteneken kívül hittek őseink jó és gonosz szellemekben, tündérekben és manókban. A szomszéd népek vallása is hatással volt rájok, így főleg a perzsáké, a kiknek a nyelvéből vettük az „isten” s az „ördög” szót. Tudván azt, hogy szövetségeseinknél, a kozároknál, a zsidó és mohammedán valláson kívül a keresztény vallásnak is voltak követői, föltehető, hogy ez a vallás nem volt egészen ismeretlen előttük, midőn hazánkba költözködnek. Isteneiknek áldozatokat mutattak be, rendesen erdőkben, forrásoknál, kutaknál és köveknél, s bálványok alakjában imádták őket. Legkedveltebb áldozatuk volt a fehér ló. Papjaik, jósaik is voltak, ki az áldozatokat intézték; táltosoknak nevezték s kiválóan tisztelték őket. Voltak jósnőik is; ezek mint nevök mutatja jövendőmondással, de kuruzslással is foglalkoztak.
Hittek a lélek halhatatlanságában. A túlvilági életről azt tartották, hogy a földi élet folytatása, a hol megölt ellenségeik szolgálni fogják őket. Pogány őseink a vitézt teljes díszben lovastul együtt temették el, még pedig a lóra ültetve, úgy hogy arczczal kelet felé fordult; a vitéz mellé tették fegyvereit: egy pár nyílvasat, ritkábban kardot. A ló fel volt szerszámozva, szájában a zablával, hátán a nyereggel. A paripán kívül néha a vadászkutyát is az elhunyt mellé temették; melléhelyezték utóbb élete párját is, ráadván összes ékszereit. A halottakat olykor meg is égették. Emléköket torral ülték meg. Ily alkalmakkor megzendült az ősöket dicsőitő ének is, míg rendesen csak szerelmi bánatát, vágyakozását önté dalba a nép.
Fájdalom, az ősi költészetnek nem maradt fönn egyetlen emléke sem, amint nem maradt fönn az ősi magyar irás, mely hogy létezett, a betű s a rovás szavak is mutatják.
* * *
