3. Miksa. (1564–1576.)
3. Miksa. (1564–1576.)
Midőn Ferdinánd király sírba szálltával fia: Miksa lépett a helyére, általában igen jól fogadták. A magyar rendek már több alkalommal érintkeztek vele s úgy ismerték, mint szelíd lelkületű, mesterkéletlen, a társaságban víg és szeretetreméltó embert. Tudták ugyan, hogy indulatos, könnyen haragvó, de azt is, hogy igen tevékeny, a ki bizonyára utána fog nézni az ország dolgának. Kétségkívül nehéz szívvel viselték, hogy ő is restelte ama csekély fáradságot, a melyet nemzeti nyelvünk elsajátítása megkivánt volna. S ez annál nehezebben eshetett, mert akkor még előkelőink sem voltak ahhoz szokva, hogy idegen nyelven társalogjanak. De ha Miksa nem is tudott magyarul, volt benne buzgóság és önállóság, amelyet még V. Károlylyal, a hatalmas császárral szemben is meg tudott tartani. Végül még a vallási kérdésben elfoglalt állása is ajánlá őt, mert nála biztosak lehettek arról, hogy a katholikus és a protestáns vallás közt ingadozván, egyik fél irányában sem fog mint elnyomó fellépni.
Miksa király.
Rota Márton egykorú metszete. Az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
A legelső kérdés, a melyben állást kellett foglalnia, a török kérdés volt. A török szultán ugyan üdvözlő levelet küldött hozzá trónralépte alkalmából, de a török államtanács nem mulasztá el arra figyelmeztetni, hogy atyja már két év óta hátralékban van az adóval: ha tehát fenn akarja tartani az atyja által kötött békét, küldje meg az adót azonnal. A király tanácsában eltérők voltak a nézetek. Sokan, különösen a német tanácsadók, a béke fentartása mellett emeltek szót, hangsúlyozván, hogy ily gyönge erők mellett, a minők Miksának állanak rendelkezésére, a béke a legüdvösebb. Ezen felül azt az érvet is használták, hogy nem illenék a királyhoz, ha megszegné a békét. A háborús párt szónokául Zrinyi Miklós lépett fel, ez idő szerint mind vagyonra, mind észre egyike az ország legelső embereinek. A béke megszegését illető nehézséget szerinte azzal lehetne legegyszerűbben elintézni, hogy a hátralékos adót fizessék meg, s egyuttal mondják fel a békét. Zrinyi igen helyesen jegyzé meg, hogy nem nevezhető békének az olyan béke, a mely az országot emészti, a helyett hogy erősítené. A török béke pedig tényleg ilyen volt, mert az ellenség soha sem szűnt meg az alatt is folyton gyöngíteni az országot pusztításaival és portyázásaival. Zrinyi arra a körülményre is rámutatott, hogy korán sem oly lehetetlen a török hatalommal megbírkózni, mint vélik. Igaz, hogy nagy a török hadsereg, de igen kevés benne a valódi katona. A rendes gyalogság 12–14000 emberből áll, a hűbéres lovasság 25–30,000-ből, ugyanennyiből a zsoldos és határőr-lovasság; a sereg többi elemei csak pusztítani tudnak. Már pedig – vitatá Zrinyi – a spanyol gyalogos s a magyar lovas bármikor képes a megfelelő török csapatokkal versenyre kelni, ennyi erőt pedig kiállíthatnak Miksa országai, föltéve, hogy a pápa s a német államok csak némileg is segítik. „Nem bűn vagy aljas hitszegés elkövetését kivánom – ezen szavakkal fejezé be beszédét – hanem Magyarország szabadságát, a széttépett hazának kelettől nyugotig való helyreállítását s azzal egyszersmind Németország és egész Európa szabadságának biztosítását. Nincs ennél nemesebb, nagyobb és fejedelemhez méltóbb vállalat!” – De Zrinyi beszéde, a mely pedig az egész magyar közvéleménynek adott kifejezést, elhangzott azok előtt, a kik vagy félénkségből óvakodtak az erélyesebb politikától, vagy pedig azt az elvet vallották, hogy Magyarországot csak annyira kell védelmezni, hogy teljesen törökké ne legyen, mert nézetök szerint így legbiztosabban megmarad Ausztria felsősége alatt. Határozattá lett tehát a királyi tanácsban, hogy a béke továbbra is fentartassék, a minek kieszközlésére Csaby Ákos és Csernovics Mihály 1565 elején útnak indultak Konstantinápoly felé, megvivén a szultánnak a két évi hátralék fejében hatvanezer aranyat, a főemberek megnyerésére pedig harmincezeret.
Schwendi Lázár.
Egykorú metszet az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
De ezzel sem voltak képesek a béke fentartását kieszközölni. Az okot a János Zsigmonddal való viszonyok szolgáltatták. Ennek kapitánya somlyói Báthory István az 1564-ik év őszén elfoglalta Szathmárt és Nagybányát, néhány kisebb erősséggel. Miksa követei e várak visszaadását szorgalmazták. A szultán a kivánságot méltányosnak találta s úgy rendelé, hogy Nagybánya kivételével az elfoglalt várak visszadassanak. Ámde ekkor jött a hire, hogy Ferdinánd vezérei: Schwendi Lázár, Báthory Endre és Balassa Menyhért a szultán rendeletét be nem várva, nemcsak e két várat, hanem még Tokajt, Szerencset és Erdődöt is bevették. A szultán haragra lobbant erre s míg egyrészt Hedajet csauszt Bécsbe küldé, hogy Miksánál az „önhatalmú” eljárás miatt szót emeljen – mily gúny egy császár-királyra! – másrészt meghagyá a basáknak, hogy segítsék Jánost. Ennek következtében az egész határon megkezdődött a harcz. A boszniai basa a két utolsó várat, a melyek az Unnán túl keresztény kézben valának, úgy mint Krupát és Novit vette be, a temesvári Pankotát, majd János Zsigmonddal egyesülve Erdődöt, a mit azonban leromboltatott; az utóbbi még Világosvárat és Jenőt is bevette. Miksa vezérei mindezt a legnagyobb tétlenséggel nézték. Auersperg, krajnai főkapitány, noha serege körülbelül akkora volt, mint az ostromló törököké, nem mert átkelni az Unnán az ottani várak segítségére. Schwendi is csak Debreczen felgyujtásával tanusítá jelenvoltát, azután visszavonult, mire János Nagybányát és Kővárt fogta ostrom alá. Az utóbbi jól tartá magát, de Nagybánya a választott király kezébe került. Azonban csak rövid ideig birhatta, mert Schwendi, mielőtt Kassára vonult téli szálásra, visszavette ismét. Jenő is Miksa kezébe került.
Tokaj megvétele 1565-ben.
A) Tokaj vára. B) A belső vár. C) Tokaj városa. D) A Tisza. E) A Bodrog. F) Schwendi tábora.
Ortelius Redivivus-ból.
Így múlt el az 1565-ik év. Miksa végre is arra volt kényszerítve, a minek önkéntes cselekvését Zrinyi javaslá. Nem mondott ugyan még le minden reményről s a szultánt még egyszer megkeresteté követségével, de már most minden eredmény nélkül. Ily viszonyok között természetesen a rendekhez kellett fordulnia segélyért. Elhatározá, hogy mind a magyar országgyűlést, mind a német birodalmi rendeket megkeresi ez iránt. A magyar országgyűlésen, a mely 1566. február 2-ikára volt egybehíva, öccse: Károly stíriai, karinthiai és krajnai herczeg helyettesíté, ő maga Németországba ment. Az országgyűlés azonban épen nem volt jó hangulatban. Már a korábbi sérelmek is bőséges táplálékot adtak az elégületlenségnek. Miksa uralma alatt számuk még szaporodott, a mihez elég tapintatlanul a királyi előadások is járultak. A király ugyanis három forintot kívánt minden jobbágytól és pedig tekintet nélkül arra: vajjon egész-, fél- vagy negyed-telek van-e a birtokában. De ha a nemzet, tekintettel a rendkivüli körülményekre – a török háború a szultán vezérlete alatt már ekkor biztosnak volt mondható – e rendkivüli áldozatra bírható is lett volna, a követelést teljesen lehetetlenné tette a királyi előterjesztésnek az a pontja, hogy az adót több évre szavazzák meg. Azt is kivánta a király, hogy az urak és nemesek minden birtok-czimöket törvényes vizsgálat alá terjeszszék, a magvaszakadt családok javai pedig a mellékágak mellőztével a királyi kincstárra szálljanak. E javaslat oka a legnyilvánvalóbb kapzsiság volt. Eltekintve attól, hogy mindenkit magánbirtokában fenyegetett, a nemzetre azért is veszélyessé válhatott volna, hogy a koronára ekkép visszaszálló birtokok nagy részét németeknek adományozták volna. Ki csodálkozhatnék tehát, ha a rendeket a királyi előterjesztések egészen tűzbe hozták? Csak nagy nehezen lehetett kivinni azt, hogy az 1566-ik évre minden jobbágytelek – s nem jobbágy – után megszavaztak két forintot, ezen felül a honvédelemre a Ferdinánd uralkodása utolsó szakában érvényben volt szabályokat újitották meg; a többire nézve pedig vagy száz ívnyi fölterjesztést intéztek Miksához sérelmeikről.
A német birodalmi rendeknél elég siker koronázta Miksa fáradozását. Ugyanis 40,000 gyalogost és 8,000 lovast ajánlottak fel, még pedig úgy, hogy fele részök a következő két évben is hat hónapra a császár rendelkezésére álljon. Azonban e segélyt nem adták ingyen, hanem azt kivánták, hogy ha Magyarország segélyökkel felszabadul, kapcsolják Németországhoz s vegyen részt annak terheiben. És Miksa, koronázási esküjéről megfeledkezve, nem átallotta megigérni, hogy ennek valósítása mind neki, mind utódainak törekvésök leszen.
A hadviseléshez a pápa is ötvenezer aranynyal, a cseh és osztrák tartományok 10,000 emberrel, az olasz fejedelmek is kisebb-nagyobb csapatokkal járultak. Mindezek a segélyhadak Magyar-Óvár és Komárom mellett gyülekezének. Jelentékeny csapatok álltak a Muraközben, Károly herczeg és Erdődy bán, Kassánál pedig Schwendi vezérlete alatt. A különböző helyeken szétoszolva volt magyar lovasság valami húszezerre ment. Az egész keresztény haderő körülbelül 80,000 gyalogosból, 15,000 lovasból s néhány száz dunai hajóból állott.
Szulejmán szultán.
Lorch egykorú metszete.
A török basák azonban megszokták már, hogy a keresztény fejedelmek csak készülnek, de nem készülnek el, s igen fitymálva nézték az egészet. Arszlán budai basa, hogy valami érdemet szerezzen, mire a szultán eljő, minden jóravaló készület nélkül megtámadta a Székes-Fehérvár tőszomszédságában levő Palotát. A vár régi modorú falai nem igen voltak alkalmasak az ellenállásra s a török ágyúk hatása alatt már omlani kezdtek; de vitéz parancnsoka: Thúri György addig tartotta magát, míg néhány Dunán-túli megye és főúr csapatai fölkészültek. Ezeknek jövetelére aztán Arszlán basa podgyászát, sőt néhány ágyút is hátrahagyva megfutamodott. A fenyegetett végvár segítségére Komáromból kissé megkésve kiindult Salm Ekhard, s miután nem talált ellenségre, csapatait Veszprém falai alá vezette. Az ostrom közben számos épület elpusztult; különösen sajnos, hogy köztük volt a Szt. István király korában épült székesegyház. Ezután még több várat vett be Salm, mint Tatát, Csókakőt, Gesztest s még néhány kisebbet, részben kardcsapás nélkül.
* * *
Nemsokára azonban véget vetett a csekélyebb fegyvertényeknek az, hogy megindult a főhadjárat. A szultán május 1-én hagyta el fővárosát. Öreg, törődött ember volt már, s vállát negyvenhat éves tevékeny uralkodás súlya nyomta, de még egyszer meg akarta mutatni, hogy mire képes. Mintha érezte volna, hogy utódai alatt hanyatlani fog birodalma: még egy hadjáratot akart viselni s azzal a Magyarország feletti uralmat biztosítani.
A hadviselés főczélja Szigetvár vala. Tudjuk, hogy az utóbbi békealkudozások idején a törökök sokáig nem voltak e vár átengedése nélkül békére hajlandók, s nem ok nélkül. E vár uralkodott a szomszéd Tolna- és Baranya-megyében, s ámbár teljesen be voltak hódolva, Szigetvár parancsnoka rendesen beszedette ott az adót, gyakorolta az igazságszolgáltatást, egyetértve az ez időben szintén Szigetvárt székelő pécsi káptalannal. Sőt megakadályozá, hogy a törökök Monoszlón várat építsenek, pedig ez az általok meghódított területen feküdt. Szigetvár fontos volt azért is, mert elestével egész a Balatonig mindennek a török kezébe kellett kerülnie.
Az út rosszasága miatt a török seregnek ismét sok bajt kellett kiállania, míg Magyarországba eljuthatott, úgy hogy junius 27-ike volt már, mikor Zimonyba érkezett. Itt fogadta a szultán junius 29-én Jánost, mint egész Magyarország fejedelmét. Ezúttal igen nagylelkűnek mutatta magát. Miksa követei ugyanis, hogy Jánost bemártsák, kezébe adták urokhoz bizalmasan írott leveleit, a melyekben természetesen a török elleni közös védekezésről volt szó. A szultán azonban Jánoshoz küldé azokat, iránta pedig, mikor előtte megjelent, atyai jóindulatot tanusított.
Zimonytól még igen soká tartott az út. Különösen sok időt vett igénybe a hídépítés Eszéknél, a Dráván át, s az azon való átkelés. Igy történt, hogy már augusztus 1-e volt, midőn az ellenség első csapatai megjelentek Szigetvár falai alatt.
A vár kapitánya Zrínyi Miklós volt, barátja a török ellen nem lankadó harcznak. Az ő javaslata szerint a keresztény seregnek meg kellett volna akadályoznia az átkelést a Dráván, vagy azon alkalommal legalább egy hadosztálylyal tetemes kárt tennie az ellenségnek, de ebből semmi sem történt. Azzal akarták az Isten haragját elfordítani, hogy Miksa király a bécsieknek megtiltá a pompát, a tánczot s a vigalom minden nemét, továbbá, hogy bizonyos órákban meghúzatta a harangokat, a mely jelre mindenkinek, bármely munkában volt is, abban kellett azt hagynia s térdre borulva imádkoznia a keresztények győzelmeért.
De ha a központi kormány nem tette is meg kötelességét, Zrinyi el volt határozva, hogy megteszi a magáét, sőt többet annál. Ellátta a várat élelemmel és lőszerrel úgy, hogy akár télig is elég legyen, s nem nézte: vajjon a kincstár által e czélból fizetett díj kifutja-e vagy sem? A mi hiányzott, azt pótolta a magáéból.
A várőrség számát is sikerült összesen ezerötszázra fölemelnie, a kik között százötven volt mindössze a városi polgár. Ámde az őrség némileg kevés volt. Zrinyi azért lépéseket tett, hogy még kétezer zsoldos fogadását megengedjék, de a bécsi hadi tanács, a mely már ekkor hatalmába keríté Magyarország felett is a hadi kormányzatot, csak ezret engedélyezett, ellenben kész lett volna némi németeket is odahelyezni. Ezt az ajánlatot Károly herczeg útján tették, Zrinyit azonban a felajánló iránti tisztelet sem szédíté el, s inkább beérte a kevesebb sereggel, hogysem németet vett volna a várába. Nem elfogultságból tette, hanem azért, hogy seregének egyneműségét és összetartását meg ne zavarja. A mi embere azonban volt, azokat tudta lelkesíteni. Meg volt benne a szigorúság, de azért minden katonája tudta, hogy gondot visel reájok mindenek felett, s hogy utolsó falat kenyerét is kész megosztani velök.
Hogy népét még inkább magához s a szent ügyhöz csatolja, julius végső napjaiban ünnepélyesen megesketé. Mielőtt emberei az esküt letették volna, rövid beszédet tartott hozzájok. „Bajtársak”-nak czímezte őket s örömét fejezte ki azon, hogy maga a szultán jő Szigetvár ostromára. Hivatkozott arra, hogy Isten meg fogja segíteni a keresztények igaz ügyét. Katonái közül távol legyen minden gyűlölködés és visszavonás, testvéri jóakarat uralkodják közöttök. Ezután letette az esküt: „Esküszöm – így szólt – hogy soha el nem hagylak benneteket, veletek élek és halok, jó és balszerencsét együtt tűrök veletek!” Majd az imádott vezér szavai által föllekesített katonákra és polgárokra került a sor, a kiknek az esküformát a sereg deákja olvasta fel, következőképen: „Mi polgárok, lovagok, gyalogok és ő felsége zsoldos katonái esküszünk és szentül fogadjuk Istennek, a mi keresztény felsőségünknek, a hazának s a mi urunknak, gróf Zrinyi Miklósnak, hogy hívek és mindenben szófogadással engedelmesek leszünk; állhatatosan igérjük, hogy vele élünk és vele halunk!”
Az eskü letétele után Zrinyi halála esetére unokaöccsét: Alapy Gáspárt nevezé ki parancsnokul, azután a hadi törvényeket olvastatá fel. A legfontosabbak ezek valának: A ki fölebbvalójának nem engedelmeskedik, életével lakol; hasonlóképen az, a ki az ellenségtől jött bárminemű levelet elfogad vagy elolvas. Ha pedig valakinek nyíllal a várba lőtt levél akad a kezébe – ez a mód akkoriban igen szokásos neme volt a közlekedésnek ostromló és ostromlott között – az vigye el a parancsnokának, a ki elégeti. A ki állomását hadnagya engedélye nélkül elhagyja, azonnal kivégeztessék. A ki titkos szándékból értekezik társával, felakasztassék. S nehogy a bajtársi érzület az efféle napfényre jutását gátolja: hasonlókép lakoljon az is, a ki csak tudós benne s a feladást elmulasztja. A ki legkisebb érőt lop is, szintén halál fia stb.
Zrinyi Miklós arczképe.
Az arczkép alatt e szavak: OCCVBVIT VII. SEPTE(mbris) A(nno) MDLXVI. Azaz: Elesett 1566. szept. 7-én.
Ortelius Redivivus-ból.
Az első török csapatok – mint említők – augusztus 1-én jelentek meg Szigetvár alatt. De a körültáborolás munkálatai következtében csak egy hét mulva foghattak az ostromhoz, miután 6-ikán maga a szultán is megérkezett. Zrinyi őt lovagias ellenfélnek kivánván tekinteni, jövetelekor zászlót tüzetett a falakra, szőnyegeket akasztatott ki s üdvözlő lövéseket tétetett. Az ostromló sereg az egész várat körülkeríté, a mi elég könnyen esett meg, mert valami 150,000 emberből állott. Ezeknek fele volt csak rendes katonaság. Vezérletét Szokoli Mohamed nagyvezér intézé, a tűzérség élén pedig, amelynek húsz faltörő és kétszáz kisebb ágyúja volt, Aliportug állott. Mindakettő kitünő ember volt a maga dolgában.
De Zrinyiben nem kisebb ellenfélre találtak. Ő figyelmét az ellenség közeledtekor a leginkább fenyegető veszedelemre: a tűzre fordítá. Hogy ezt lehetőleg elhárítsa, a hármas erősség középső részében: az ó-városban minden faházat leromboltatott; a könnyen gyuladó tetőket is leszedette s mindezt a városon kívül elégeté. A legkülsőbb részen: az uj-városban, szintén leszedette a szalmatetőket, de azokat a házakba rakatá, hogy ha e városrész az ellenség kezébe kerül, könnyebben éghessenek le. Ezenkívül a mi kevés a mocsarakkal, tóval környezett városon kívül volt, azt is elégeté. Majd kipótolta, a mi hiányos volt az erődítésben, s így várta be az ellenséget.
A vár védőművei olyanok valának, hogy habár az ellenség az egészet löveté, mégis a sorrendet meg kellett tartani a megostromlásnál: először az uj, azután az ó-várost, végül pedig a tulajdonképeni várat vevén ostrom alá. Legkevesebb munkát adott az uj-város, a melyben augusztus 9-én már puskalövésre került a sor, s 10-ikén túl ez része a várnak már nem is volt tartható. A védő sereg szerencsésen visszavonult, miután az ó- és uj-város között levő hidat elpusztították, s az ó-város ezen irányban levő kapuját eltorlaszolták. A következő éjszaka a törökök a legnagyobb erőfeszítéssel megvetették lábukat az uj-városnak a nagy tűztől meleg földében, s védő munkákat igyekeztek létrehozni ennek területén, felhasználva az ottani le nem égett műveket.
A munkálatok már meglehetősen előre haladtak s a törökök szinte gondtalanul valának, azt hivén, hogy a magyarok nem mernek mérkőzni velök, mert Zrinyi, tekintettel emberei csekély számára, eddigelé a kirontásoktól óvakodott. Most azonban szomoruan tapasztalhatták csalódásukat. Szekcsői Máté hadnagy vezetése alatt a gyalogság egy része valamely rejtett uton kijött s egész véletlenül rajtok ütött. Óriási volt a kár, a mit tettek a törökökben, míg magok majdnem minden veszteség nélkül térhettek vissza a várba.
A várnak egyik fővédelme egy nagy töltés volt, azért, mert a víz folyását megakadályozván, a mocsár alakulását mozdítá elő, a mi viszont az ellenség közeledését nehezíté mód felett. A Fáradhatatlan janicsárok most azon dolgoztak, hogy e töltést átvágják, s így a víz szabad lefolyást nyerjen. A védelem érdeke kívánta, hogy ez lehetőleg megakadályoztassék, a mi kirohanást igényelt. Ez mindenha igen nehéz dolog lévén, az önfeláldozásra legkészebb embereket, összesen kétszáz vitézt kellett kiválogatni. Ki legyen a vezérök? Ez volt a nagy kérdés, a melyet úgy kellett elintézni, hogy egyik se legyen megsértve a derék hadnagyok közül. Végre Radványi Jakabban és Dandó Ferenczben állapodott meg Zrinyi.
)
Szigetvár ostroma.
A) Szigetvár. B) A belső vár. C) Az ó-város. D) Az uj-város. E) Nagy mocsár és tó. F) A Dráva folyó. G) A törökök tábora. H) A szultán sátra. I) Török sánczok. K) Gyapjuzsákokból csinált töltés, amelyen a törökök megrohanták a várat.
Ortelius Redivivus-ból.
Az ellenség megrohanása igen jól sikerült. A janicsárokat úgy támadták meg, hogy azok puskával nem is védhették magokat, hanem kénytelenek voltak megfutni. Ezután a szomszéd ágyúkat tették a mieink használhatatlanokká. Tovább nem mehetek, mert a törökök nagyobb tömegekben közeledének. A visszavonulás kölcsönös puskalövések mellett történt, a melyek számra elég kevés áldozatot kívántak a mieinktől, de köztük volt a kirohanás mindkét vezére is.
Az ó-várost egész 19-ikéig sikerült a mieinknek megvédelmezniök. Ekkorára azonban annyi rés volt már törve a falon, hogy az ellenség betódulását nem lehetett megakadályozni. De azért nem adták azt fel. Egész nap folytonosan tartott a leghősiesebb küzdelem, a melyben minden elvérzett magyarért tíz török esett el engesztelő áldozatúl. Óriási volt az ellenség ereje, a melylyel az ó-város csekély számú őrségét nyomta, de ez daczolt vele. Csak naplemente után szánták reá magukat a visszavonulásra. A hatszáz vitéz közül, a kiket Zrinyi az ó-város védelmére rendelt, háromszáz bemenekült a várba, a többi áldozat volt e dicső napért; köztük több csapatvezér, mint Batai Péter, Deák Balázs, Győri Mátyás és mások. Szekcsőit is mindkét térdén megsebesülten ragadták ki az ellenség kezéből.
Zrinyi eddig is kivitte azt, hogy a szultán a legjobb esetben is csak Szigetvárt veheti be, többet nem tehet. Azt is meg lehetett volna akadályozni. Említők, hogy a keresztényeknek ez évben több, mint százezer emberök volt talpon. Az lett volna ily erővel a természetes eljárás, hogy előnyomuljanak s a Szigetvár ostroma közben megritkult és kifáradt ellenséget leverjék, úgy mint azt Hunyadi János tevé Nándor-Fehérvárnál. Nem is mulasztá el Zrinyi az Óvárnál és Komáromnál tanyázó csapatok vezéreit ez iránt tudósítani. De erre más emberek kellettek volna, mint a kik ott a döntő szót vitték. Addig fontolgatták, hogy mit tegyenek, addig tették át főhadiszállásukat egyik helyről a másikra, míg teljesen kifogytak az időből.
Zrinyi Miklós aláírása.
Olv. Nicolaus Comes Zryny m. p. A hős végrendeletéről, amely 1566-ban, Csáktornyán kelt.
Zrinyi azonban nem csüggedt. Hű maradt szavához, hogy „eltökélt szándéka és akarata mindenek előtt a nagy Istennek, azután a császári és királyi felségnek, meg a keresztény világnak s végpusztulásra jutott édes hazánknak híven, állandóan és derült arczczal, vére hullásával s ha úgy akarja a sors, fejével is szolgálni”; s e föltételében sem a király- és tanácsadóinak közönyössége, sem a szultán igéretei – Horvát-, Dalmát- és tótországok fejedelemségét ajánlá fel neki – és fenyegetései nem valának képesek megingatni.
Miután az ó-várost a törökök kissé megtisztították, a vár ostromához fogtak. Nagy munkálatokat vittek véghez s minthogy a maguk ereje nem volt elegendő, magyar jobbágyokat hajtottak oda. Ez kihozta a várbelieket türelmökből s Zrinyi háromszáz török foglyot lenyakaztatván, fejöket a vár falaira tüzete. Mai mértékkel mérve ez nem volt valami szép tett, de abban a korban igen szelíd megtorlásnak látszott azért, hogy magyar jobbágyokat kényszerítenek magyarok ellen való munkálatokra. A török katonaságot Zrinyi eljárása nagy dühbe hozta, a mit a vezérek aug. 26-án roham intézésére használtak fel. De vesztökre, mert a mieink a legteljesebb diadalt aratták rajtok. Egyebek között két nagy bíborszínű zászló is a kezökbe esett.
Zrinyi Miklós sisakja.
A bécsi cs. és kir. udvari muzeumban. Eredeti fényképi fölvétel.
Három nap mulva ismét nagy rohamot intéztek a törökök a vár falai ellen. Ugyanazon a napon volt ez, a melyet a magyar nép „a harag napja” („dies irae”) czímmel irhatna be naptárába; ugyanaz, a melyen Nándor-Fehérvár és Buda török kézbe jutottak, Mohácsnál pedig a nemzet színe-virága porba hullott. Az agg szultán e nap iránt már valóságos babonával volt eltelve, s meg volt győződve arról, hogy ezen fog Szigetvár is elesni. Azért rendelte el a rohamot. Ez alkalommal – először e hadjárat alatt – személyesen is megjelent csapatai előtt. De hiába. A törökök a legnagyobb buzgalmat fejtették ki; Aliportug, a tűzérség derék vezére is elhullott, de a „Jézus” kiáltással küzdők utóbb is győztek azok felett, a kik „Alláh”-ot hangoztattak.
Pár napra némi szünet állott be. A közben Zrinyi a vár falait megerősíté, néhol az ágyúgolyók ellen a kőfalnál több védelmet nyujtó földhányáshoz folyamodván. Szeptember 5-én ujra általános támadást intéztek a törökök. Az egyik bástya, a melyet sikerült aláaknázniok, felrobbant s egész nap égett, előmozdítva a szél által. Az ellenség óriási tömegekben jött a várnak s tizszer visszaverve, tizenegyedszer ismétlé támadását. Egy ízben a janicsároknak sikerült a várba nyomulniok. Azt hivék már, hogy a vár az övék. De Zrinyi személyesen vezeté ellenök vitézeit, s részint viszszanyomta, részint levágta őket. Mindazonáltal utóbb is tarthatatlanná vált a védők helyzete. Mindinkább terjedt a tűz, a melynek oltására a várban levő öregek, gyermekek s az asszonynép már nem valának elégségesek.
Most már úgy állott a helyzet, hogy csak két dolog között lehetett választaniok: vagy védelmezik a lángok által elborított várat utolsó emberig, vagy a belső várba vonulnak vissza. Az utóbbi nem volt külön védelemre szánva, s így nem is volt arról gondoskodva, hogy ott sütő kemenczék legyenek, sőt vízben is hiányt szenvedett. A vár nagyobb részétől, a külső vártól sem igen választá el valami erős fal. Zrinyi mégis elhatározta, hogy a külső vár védelmével felhagyva, a belsőbe vonul vissza; mert nem hitte, hogy több, mint százezerből álló hadsereg ne tegyen semmit, mikor oly ellenséggel van dolga, a mely egy vár hosszas ostromában legjelesebb erőit elveszté. Számos derék férfiúnak életébe került e visszavonulás, s a védtelenek egy része is ott veszett.
A külső vár bevétele után való napot a törökök leginkább annak tisztogatására fordíták. E napon egyébiránt éktelen összeütközés történt közöttük. Ugyanis a janicsárok a csekély zsákmányon összevesztek és egymást kaszabolták.
A következő napon – szeptember 7-ikén – ujból megkezdődött a harcz. A belső vár épületei egymás után borultak lángba, az asszonyok, gyermekek étlen-szomjan dőltek el. Zrinyi látva, hogy segély nem érkezik, s nem akarván embereivel tűz által pusztulni el, végső kirohanásra határozta el magát. A várban levő roppant kincseit, a melyeket azért hordatott oda, hogy a kormány segélye nélkül se szenvedjen hiányt, elégeté. Azután leveté pánczélját s helyette rövid dolmányt és sötét-kék bársony mentét öltött magára, a melynek minden szárnyába száz-száz aranyat varratott, hogy az, a ki holttestét megtalálja, tisztességes eltemetésre méltónak itélje. Nyakába drága aranylánczot akasztott, fejére kócsagtollat és gyémánt bogláros kalpagot tett; oldalára görbe kardot kötött, ugyanazt, a melylyel először tett szert hírnévre, baljába kis kerek pajzsot vett, s magához vette a vár kulcsait is, a melyeket élve nem akart kibocsátani a kezéből.
Így lépett megmaradt kevés számú vitézei elé, s rövid beszédet intézett hozzájok. Kimutatta, hogy csak a halál többféle neme között választhatnak; emlékezteté őket arra, hogy e kirohanás lesz megpecsételése ama hősi küzdelemnek, a melyet a keresztény hitért, a magyar hazáért és saját dicsőségökért víttak. Szavára a lelkesedés a halálra szánt nép között oly fokra hágott, hogy még a nők is készek voltak férfiruhát ölteni, hogy a végső harcz dicsőségében részesek lehessenek.
Hogy útat nyisson, Zrinyi a kirohanás előtt egy vasdarabokkal megtöltött ágyút süttetett el, s azután az ágyú által nyitott úton kis csapatával kirontott. Élén ő ment a zászlótartóval, Juranics Miklóssal, a ki nagy aranyos zászlót tartott a kezében. Rövid, de heves küzdelem kezdődött. Zrinyi egy előkelő török tisztet, a ki útjába került, pisztolylyal lelőtt, azután kardjával vágott az ellenség közé. Példáját követték társai is, de a janicsárok oldalba fogták őket. Zrinyit egy lövés a mellén találta, de azért tovább harczolt, mígnem egy másik, a mely halántékon érte, véget vetett életének. A többiek is sorra hullottak el. Csak kevés maradt életben, azokat is rabságba hurczolták. Szabadon csak három katonát bocsátának: egyiket, hogy Babocsára, másikat, hogy Károly főherczegnek, a harmadikat, hogy a győri tábornak vigye meg a hírt, hogy Szigetvár nincs többé.
Zrinyi Miklós kirohanása.
Székely Bertalan festménye. Eredeti fölvétel.
Az utolsó nap sem maradt bosszulatlanul. Mikor a törökök a belső várba rontottak, felrobbant az ottani puskaporos torony, s valami háromezer török repült a levegőbe. Összesen 25–30,000 embert, köztük több igen előkelő tisztet vesztettek Szigetvár alatt.
Az agg szultán nem gyönyörködhetett utolsó hadjárata drágán kivívott eredményében. Mire Szigetvár elesett, elhunyt, de haláláról a nagyvezéren kívül alig tudott valaki. A dolgot titokban kellett tartani, hogy a katonaság el ne csüggedjen s fel ne lázadjon, s hogy Szélim az atyja által neki szánt trónt elfoglalhassa.
* * *
Szigetvár elesett s vele a szomszéd kisebb erősségek, mindazonáltal nem mondhatni, hogy Zrinyi Miklós és társai hiába áldozták volna fel életöket. Nem azt tartjuk küzdelmök főeredményének, a mi különben szintén nem volt megvetendő, hogy a török sereget a tovább-nyomulásban meggátolták, s mint az egriek, példát mutattak arra, hogy az országot a legczélszerűbben a várakból lehet védelmezni; hanem azt, hogy bebizonyították, mikép magának a szultánnak erejével is meg lehet küzdeni, csak akarni kell. Példájuk oly hatást tett a kedélyekre, hogy nem akartak másról tudni, mint vagy hősi harczról, vagy halálról. Innen van, hogy Kerecsényi Lászlót, Gyula vára kapitányát árulónak kiálták ki, pedig csak két havi ostrom után adta fel a várat, szabad elvonulás föltétele alatt, a mit azonban az ellenség nem tartott meg.
)
Gyula ostroma.
A) A külső város. B) A belső város s a vár. C) A külváros. D) A Fehér Kőrös. E) A sarkadi tó. F) A törökök tábora sánczműveik. G) A hely, a hol a kivonuló őrséget levágták.
Ortelius Redivivus-ból.
A kormánykörökben, az igaz, kevésbé volt e nagyszerű példa hatása érezhető. A nagy szultán halála ismét alkalmas lett volna valami erélyesebb eljárás megkezdésére, de más emberek kellettek volna arra, mint Miksa király és tanácsadói. A török visszavonulásakor sem tettek semmit, sőt a következő évben értesűlvén, hogy Szélim szultán a békének barátja, siettek annak kieszközlése végett lépéseket tenni. A békét 1568. február 17-ikén kötötték meg ujból, nyolcz évre. Az évi adót ismét 30.000 arany forintban állapították meg. A békeföltételek szigorúan tilták a határszéleken való rablást s az annyi nagyobb összeütközésre vezetett párbajozást. Kimondták, hogy a császár-király ügynökei más hatalmakéival egyenlőkül tekintetnek Konstantinápolyban, továbbá – a mi abban a korban nagy vívmánynak volt tekinthető – hogy békeszegés esetén ne zárassanak el, hanem küldessenek haza. A határok részletes megállapítására bizottságot neveztek ki, és Miksa követeinek nagy nehezen sikerült kivinniök, hogy Veszprém és Tata a király kezében maradjanak. A szultán János Zsigmond követeinek is tudtokra adá, hogy urok a békéhez alkalmazkodjék.
De ha a külviszonyok nem valának alkalmasak arra, hogy a nemzetet kielégítsék, a belviszonyok még kevésbé valának azok.
II. Szélim szultán.
Egykorú metszet az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
1567. junius 1-ére Miksa országgyűlést hívott össze, a mely addig is, míg a király megérkezék, a sérelmek tárgyalásához fogott. Különösen nagy volt a panasz a katonák kihágásai miatt: hogy mindent elpusztítanak, s hogy kapitányaik még a király seregében szolgáló vitézek javait is elfoglalják. Továbbá, hogy a tiszai vidéken egész önkényuralom áll fenn, Schwendi vámokat, harminczadokat állít fel, s a városoktól meg falvaktól saját hasznára bort szedet be. Azt is elpanaszolták, hogy a király koronázási esküje ellenére az egyházi és világi hivatalokat, valamint a magvaszakadt családok jószágait idegeneknek adományozza, a számos ujabban megürült tanácsosi méltóságot üresen hagyja, úgy hogy az országos törvényszék rendesen nem is működhetik. Felhozták, hogy a német kanczellária mind több és több befolyást kezd gyakorolni, a német kamara pedig a bányavárosokat egészen kezébe keríti; hogy a kapitányok gyakran fogadnak ráczokat és egyéb kétes jellemű embereket szolgálatukba, a kik az ellenség helyett a szegény népet pusztítják, őket és gyermekeiket gyakorta elfogják s a töröknek rabszolgákul eladják; de maguk is kinozzák és halállal fenyegetik az annyit üldözött jobbágyokat, míg csak utolsó garasukat, marhájukat át nem adják.
A felingerült rendek irányában Miksa nem találta el a kellő módot az eljárásban. A gyűlést sem magyar, sem latin, hanem német nyelven nyitá meg, a mi rossz benyomást tett. Azután a sérelmeket azzal akará elütni, hogy azok megvizsgálására biztosok kinevezését igéré. E válasz vételére a rendek átmentek a főrendekhez s elpanaszolták, hogy a királyi válasz nem oly kegyelmes, a mint igérve volt; kinyilatkoztatták ennélfogva, „hogy semmit sem adhatnak adóban, miután attól, a mit adhatnának, megfosztatnak; látják, hogy nincs más üdvösség vagy remény számokra, nincs egyéb választások, mint hogy elhagyva szülőföldjüket, ősi fészköket, külföldre vándoroljanak.” A főrendek a király tudomására hozták a rendek üzenetét, az igaz, hogy csak szelidített alakban, mire Miksa a rendeket magához hívatá s azt vitatá, hogy a kérdéses válasz tudtán kívül jutott el hozzájok. Később kegyelmesebben válaszolt, mire a rendek is megajánlottak minden telek után két forintot adóban. Erre a király elrendelte néhány kapitány megfenyítését, akik a legtöbb kihágást követték volt el.
Schwendi Lázár emlékérme.
A körirat: LAZARVS DE SVENDI MAX(imiliani) II. I(M)P(eratoris) BELLI DVX IN VNGARIA. Azaz: Schwendi Lázár, II. Miksa császár hadvezére Magyarországon.
A Nemz. Muzeum régiségtárában. Eredeti fényképi fölvétel.
Maga a király is ily kevéssé alkalmas eszközökhöz nyulván a nemzet megnyerésére, az elégületlenség mindegyre növekedett.
Hogy mily nagy volt, mutatja a fölterjesztés az ország állapotáról, a melyet a király parancsára Liszti kanczellár készített. Kiemeli, hogy az ország ügyeit idegenek intézik a magyarok minden hozzájárulása, sőt tudta nélkül; hogy a magyar tanács tekintélyét elveszíti s ha a királynak bármi ügyben felvilágosításra van szüksége, nem ehhez, hanem a kamarához fordul. Ez a hivatal pedig, hogy a felség kedve szerint lássék eljárni, akárhányszor nyilván megsérti a törvényeket, a királyi kincstárt érdeklő perekben pedig oly nyomást gyakorol a bírákra, hogy az a botránynyal határos. Ez a körülmény természetesen elveszi a bírák tekintélyét. A ki valamely ügyben a királyhoz fordul, azt hol a kamarához, hol a hadi tanácshoz utasítják, de a kérelmező a sok herczehurcza után sem jut semmihez.
Az elégületlenség következménye volt, hogy többen elhagyták Miksa szolgálatát és Erdélybe mentek Jánoshoz, a ki az 1568-i békével nem lévén megelégedve, folyton sürgette az engedélyt Miksa megtámadhatására. János a jövevényeket igen szívesen fogadta. Több derék katona volt közöttük, mint Gyulafi László, továbbá Forgách Ferencz. Ez utóbbi nagyváradi püspök volt és Ferdinánd bizalmas embere. Miksánál azonban kevés jóindulatra talált. Különösen rossz néven vette, hogy Oláh Miklós halála után esztergomi érsekké Verancsicsot, helytartóvá Bornemisza nyitrai püspököt tevé, őt pedig teljesen mellőzte. Ezért fölmenteté magát püspöksége alól, tanulmányok színe alatt Olaszországba ment, de onnan nem tért haza, hanem Jánoshoz vette útját.
Verancsics Antal.
A felirat: ANTONIVS VERANTIVS ARCHIEPISCOPVS STRIGONIE(n)SIS VNGARIE PRIMAS ET LOCVMTENENS S(acrae) C(aesareae) R(egiae) Q(ue) M(ajestatis), MDLXXI. Azaz: Verancsics Antal, esztergomi érsek, Magyrország primása s ő cs. és kir. felsége helytartója, 1571.
Rota Márton metszete. Az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
János Zsigmond, a ki mint Magyarországnak a rákosi mezőn megválasztott királya, az egész ország birtokára tartott igényt, e viszonyokat fel akará használni, hogy Magyarországnak legalább egy részét a maga birtokához kapcsolhassa. E czél elérése végett két eszközre volt szüksége: az egyik, hogy a török szultán megsegítse, vagy legalább is jóakarattal tekintse vállalatát, a másik, hogy a magyar urak között mind nagyobb pártot szerezzen. Folyton járatta tehát követeit Konstantinápolyban, másrészt az előkelők kastélyaiban. Az előbbi helyen azonban ez idő szerint hiába kopogtatott, a mint arról konstantinápolyi követei utján Miksa is értesült. Hogy a magyar urak megnyerésére czélzó törekvések mily sikert arattak, azt nem lehetett oly könnyen megtudni. Igaz, hogy a viszonyok nem valának alkalmasak valami lázadásra, s így a külfölddel is összeköttetésben állott főurakról sem igen lehetett föltételezni, hogy valamit tegyenek, de a hír azért mégis beszélt egyet-mást. Dobó István, az egri hős, a kit a kamara nem régiben valamely ürügy alatt elfogadott, úgy hogy csak parasztnak öltözve tudott menekülni, Balassa János és Homonnay Gáspár voltak első sorban azok, a kiket gyanúba vettek. Miksa könnyen hajlandó volt e híreknek hitelt adni. Hiszen érezte, hogy a magyaroknak bőven van okuk az elégületlenségre, a miért viszont ő sem bízott, még a hozzá legközelebb álló magyarokban sem. Az volt tehát a czél, hogy a gyanusított urakat kézre kerítsék, gondolván, hogy csak legyenek biztos helyen, majd csak vallomásokhoz jutnak vagy legalább biznyítékokat szereznek. A gyanusítottak eleinte mindenféle czímen el akarták kerülni a király előtt való megjelenést, mert az ellenök tervbe vettek híre hozzájok is eljutott. De utóbb is addig adták a biztosító nyilatkozatokat és leveleket a legfőbb tanácsadók s maga a király is, míg végre rászánták magukat Dobó és Balassa, hogy az 1569-ik évi augusztustól októberig tartott országgyűlésen megjelenjenek. Csak Homonnay látta jónak, hogy minden veszedelemnek elejét veendő, Lengyelországba vonuljon.
Az országgyűlés már sokáig tartott, az ügyek legnagyobb része el volt intézve, midőn a rendek a királynak erre vonatkozó válasza átvételére október 12-ikén eléje hivattak. Miksa komolyan, fájdalma és neheztelése hatásos kifejezésével – efféle fogásokhoz, mint az egykorú tudósító írja, kitünően értett – beszélt a rendeknek a vádlottak bűneiről, a kiket e közben az udvari emberek letartóztattak. A rendek elképedve hallották e szörnyű megsértését az országgyűlés szabadságának, s hogy nagyobb legyen az ijedelem, a király igen hangsúlyozá, mikép többek ellen is tettek följelentéseket, de mivel az ellenök támasztott gyanú nem kétségtelen, nem lép fel ellenök, hanem bocsánatot igér. Ezen felül kinyilatkoztatá, hogy az elfogottak ellen a magyar törvények szerint fog eljárni.
Forgách Ferencz váradi püspök, utóbb esztergomi érsek.
Rugendas J. G. metszete.
A király szavai azonban nem voltak képesek a rendeket megnyugtatni. Másnap kétszázezer forint biztosítékot és túszokat ajánlottak, köztük az elfogottak fiait, – mind hiába.
Ezután a pört kellett volna folyamatba hozni, de bizonyíték alig tudott előkerülni, pedig azok gyüjtését már az év elején megkezdték. E bizonyíték-gyüjtésben a kormánynak egyik főembere Kenderessy István volt, egy szép eszű, de kimondhatatlanul romlott jellemű ember. Ez sokat utazgatott az elfogást megelőzőleg, hogy a vádlottakat terhelő levelek birtokába jusson, de ebbeli működése kevés sikert mutatván fel, maga gyártotta a bizonyítékokat. Hogy ezt teljesen a maga fejéből tette-e, vagy pedig a kormány megbízásából? azt határozottan nem tudhatni. Annyi bizonyos, hogy az akkori államférfiak ilyen eszközök használatát nem igen szokták meg nem engedettnek tekinteni. De tudván, hogy ha ily bizonyítékok elégségesek is arra, hogy valakit pörbe fogjanak, de mégis előbb-utóbb hamis voltuk kiderülvén, itéletre nem igen szolgálhatnak alapul: Radéczy István váradi püspök vezetése alatt titkos nyomozó bizottságot állítottak össze, a mely más országos bizottságokhoz csatlakozva, a feleket álszín alatt idézte meg s velök esküvel titoktartást fogadtatva járt el teendőjében. De hiába. Agyon zaklattak sok embert, tele írtak tömérdek papirost, de az „úgy hallom” s az „azt mondják”-nál biztosabb híreket a kormány nem szerezhetett. Az egész titkos bizottság működése eredménytelen maradt.
E közben Balassa János felesége segítségével 1570. márczius havában megszökött a börtönből, s így csak az öreg Dobó maradt fogságban. A kormány valósággal kellemetlen helyzetbe jutott. Ítéletet hozni a bizonyítékok elégtelensége miatt alig lehetett, a szabadon bocsátással pedig azt vélték, hogy a királyi tekintélynek ártanak. E ferde helyzetből leginkább az nyujtott menekvést, hogy a viszonyok Erdélylyel megjavultak, s hogy János, a választott király is elhunyt. A király szívesen megadta az 1572-i országgyűlés közbenjárására Dobónak a szabadságot, miután ez kész volt azt kegyelemnek elismerni. Hasonlókép volt az ugyanezen országgyűlésen megjelent Homonnayval. Balassát is biztatták, de ez nem épen alaptalanul úgy gondolkodott: ha a király adott szava előbb nem szolgált biztosítékul, mivel ér többet a mostani? Csak miután Dobó és Homonnay megnyerték az úgynevezett kegyelmet, s igen határozott biztosító levelet kapott, csak akkor szánta magát Balassa a megjelenésre, a mi neki is meghozta a kegyelmet.
Dobó és Balassa elfogatások megtette azt a szolgálatot, hogy János Zsigmondnak, illetőleg miniszterének, Békesnek nem igen állott módjukban a pártgyűjtés. Most Békes az ellenkező irányban kívánt működni s azon volt, hogy Miksával végleges, valóságos békét hozzon létre. Létre is jött az erdélyi rendek nagy részének ellenzése mellett, 1570. augusztus 16-ikán a spírai egyesség, a melynek értelmében Jánosnak le kellett volna mondania a „választott király” czíméről s beérnie az „erdélyi fenséges fejedelem”-ével; halála után az erdélyiek szabadon választanak vajdát, de a király felsősége alatt, a ki, ha birtokaiból kivettetnék, Opuliát és Ratibort nyeri kárpótlásul. Mielőtt azonban a békét végleg megkötötték volna, 1571. márczius 14-ikén elhunyt az utolsó Szapolyai.
János gyönge testalkotású, nyavalyatörős fejedelem volt. Szellemi tehetségei sem voltak kiválók, ámbár a jó igyekezetet nem lehet megtagadni tőle. Testi gyöngesége mellett jó lovas és vadász volt, hadjáratokban részt vett, vitézül harczolt és ostromokat is vezetett. Bírt azokkal a tulajdonokkal, a melyeket uralkodókban leginkább keresnek. Nyájas, vidám volt, tánczolt, hárfázott, beszélt több nyelven: magyarul, lengyelül, olaszul, németül, oláhul és deákul, némileg görögül és törökül is. Ezenfelül igen adakozó volt, a miben, az igaz, gyakran a túlzásig ment, ezenfelül iszákos. Vallásosságát dicsérettel említik, a mi azonban e kor ingadozó viszonyai között a folytonos vallás-változtatásra vezette: elkezdte mint katholikus, folytatta mint lutheránus, majd a református hithez hajlott, végezte pedig mint unitárius. Életének utolsó évében e felekezet részére is kieszközlé a szabad vallásgyakorlatot. S jórészt az ő érdeme, hogy Erdély volt a legelső ország, a mely több vallásfelekezet egyenjogúságát elismerte.
* * *
Mikor János Zsigmondot a halál harmincz éves korában kiragadta az élők sorából, nem csekély fontosságú kérdést kellett eldönteni: akarnak-e az általa bírt országrészek Magyarországhoz csatlakozni vagy sem? A viszonyok olyanok voltak, hogy a csatlakozást nem javallák s így az erdélyi rendek április 1-én tartott gyűlésökben elhatározták, hogy fejedelmet fognak választani. Ezzel vetették meg alakilag az alapját Erdély különállásának. Az különben, hogy Erdély külön fejedelem alatt álljon, annyira a dolog természetében levőnek látszék, hogy még a bécsi udvar sem kívánta Erdélynek s az ahhoz kapcsolt országrészeknek visszacsatolását, csak a leendő uralkodó felett igényelt nagymérvű felsőségi jogot. Ezenfelül a leendő fejedelem személyében kívánt biztosítékot lelni s a fejedelemségre legalkalmasabbnak János miniszterét, Békes Gáspárt vélte. Az erdélyi rendek azonban legnagyobbrészt más férfiút tűztek ki jelöltökül, a ki úgy családjára, mint egyéni értékére a legkiválóbbak egyike vala, s a kit a török is pártolt: Báthory István-t, a hatalmas család somlyói ágából, ez idő szerint Várad várának parancsnokát. A választásnak csak a fejedelemnek május havában történendő temetése után kellett volna megtörténnie, de az április 1-én tartott országgyűlés már határozott nagyjából. A választó országgyűlés védelmére ugyanis másfélezer emberből álló hadtest fölállítását rendelte el s annak vezérletét Báthory István testvérére, Kristófra ruházta. Ezzel pedig a Bárthoryak a választás uraivá lettek.
János Zsigmond arczképe.
Egykorú metszet, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Említők, hogy Báthoryt a török barátsága is ajánlá. Ez azonban nem jelenté azt, mintha ő és társai mindenben a törökkel akartak volna tartani, sőt az volt egyik legfőbb törekvésök, hogy annak minden beavatkozását lehetőleg kikerüljék. Ez akkor is kitűnt, mikor április utolsó napjaiban csausz érkezett fermánnal, a mely Báthoryt fejedelemmé nevezé. Jól tudták a fermán tartalmát, de hogy példát ne adjanak, elhatározák, hogy csak akkor fogják átvenni, a mikor a fejedelmet már megválasztották.
E közben elérkezett a János temetésére s az uj fejedelem választására kitűzött országgyűlés határideje: május 17-ike. Az első május 23-ikán ment véghez, végtelen nagy sokaság jelenlétében, úgy hogy az egykorú krónikás szerint annyi népet Erdélyben egy helyen még nem láttak. Jelen voltak egyebek között az egyház képviselői minden felekezetből. A választás pedig május 25-én történt meg. Báthory István az összes jelenlevők egyhangú szavazatával nyerte el a „vajda” méltóságát – még ekkor ezt a kifejezést használták – a mit megköszönvén, fölesküdött s elhagyá a termet, hogy a rendeket a szabad tanácskozásban ne gátolja.
Báthory István.
Egykoru metszet az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Báthory ezután azon volt, hogy Miksával is tisztába hozza a dolgát. Néhány tanácsúr előtt hűséget esküdött ugyan neki, de ezt titokban kellett tartani, ezenfelül visszautasított minden oly követelést, a mi arra irányult, hogy Miksa kormánya Erdély felett tényleg bármi néven nevezendő felsőségi jogot gyakorolhasson. Az eskünek nem is lehetett – így fogta fel Báthory – egyéb czélja, mint hogy kifejezést adjon annak, hogy Erdély s a hozzá tartozó néhány Tiszán-túli megye a magyar koronának attól csak ideiglenesen különálló része.
Miksa tekintettel kivált arra, hogy a török basák a határszéleken mozogni kezdtek, jobbnak látta belenyugodni abba, hogy mit el nem háríthatott és elismerte Báthoryt. De óvakodott attól, hogy hozzá közeledni lássék, s midőn a fejedelem a kibékülés teljessé tétele végett követeit Bécsben járatta a végből, hogy neki a királyi családból menyasszonyt szerezzenek, azt igen határozottan visszautasítá. Békest sem szűnt meg titkon pártolni. Beleegyezett abba is, hogy ez a törököt szintén megkereshesse ügye előmozdítása czéljából.
Ez járatta is követeit a portán s a vele János Zsigmond korából jó barátságban álló basáknál, mentegette Miksával való összeköttetését s az addigi tízezer arany évi adó helyett harminczezeret igért. S ez a pont volt az, a melylyel, ha magának nem használt is, de ártott Erdélynek. A török udvar ez ajánlatok után úgy tett, mintha haboznék Báthory és Békes között, miért is az előbbi kényszerítve lőn beleegyezni abba, hogy az adót 15,000-re emeljék. De a törököknél szokásos ravaszság ezzel sem érte be. Békest nem tudósították arról, hogy ügyét elejtették, sőt szóval meg is engedték a föllépést Báthory ellen, csak annak írásba foglalásától vonakodtak. Miksa is megengedte a szerencsétlen trónkövetelőnek, hogy országában csapatot gyüjthessen. Békes sokakkal szövetkezve 1575. nyarán csakugyan benyomult Erdélybe. Junius 28-ikán már Tordánál állott, ezután keletnek indult, a Székelyföld felé, a hol sok segédcsapatot remélt találhatni, miután megigérte, hogy a székelyeknek II. Jánostól elkobzott jogait visszaadja. Báthory tudta méltányolni a helyzet jelentőségét, s ámbár nem volt együtt olyan serege, mint Békesnek, mégis ellene indult s julius 16-án a Maros-Vásárhelyhez közel, de Küküllő-megyében fekvő Kerelő-Szent-Pál mellett teljesen legyőzte.
A fejedelem, a ki különben a mérséklet embere volt s a legtöbb nehézséget csöndesen elsimítá, abban a nézetben volt, hogy ez alkalommal nem lehet az eddigi úton haladnia s hogy meg kell mutatnia, mikép szigorú is tud lenni. Hat embert a csatatéren azonnal felakasztatott, azután julius 25-ikén Kolozsvárt országgyűlést tartott, a melyen megkezdték a pört felségsértés és hazaárulás czimén Békes meg társai ellen. A bűnösöket fő- és jószágvesztésre itélték s miután egy részök, köztük maga Békes is, elmenekült, kilencz főurat augusztus 8-ikán Kolozsvárt lefejeztek. Ugyanitt 34 székelynek orrát, fülét vágták le, más 34-et pedig Szamosfalván felakasztottak.
Ezzel be volt fejezve a Békes-féle támadás. A szerencsétlen pártvezért fővédője: Miksa is megtagadta, s Rueber tábornok nem bocsátá be Kassa városába.
Báthory István vértje és sisakja.
A bécsi cs. és kir. udv. muzeumban. Eredeti fényképi fölvétel.
De ezzel nem volt vége a Báthory és Miksa közötti viszálynak. Utóbi ugyan most már belenyugodott abba, hogy főurasága Erdély felett csupán névleges legyen, támadt azonban más alkalom az összeütközésre. Az utolsó Jagello: II. Zsigmond meghalt 1572-ben, s így új családnak kellett Lengyelország ekkor még igen tekintélyes trónjára jutnia. A lengyelek Zsigmond helyére Valois-i Henriket, a franczia király öccsét választák meg, a ki azonban bátyjának: IX. Károlynak 1574. május 30-ikán bekövetkezett halála után elhagyta uj hazáját és trónját, hogy azt a franczia királyi székkel cserélje fel. A lengyelek, miután ismételt hivásukra sem tért vissza, 1575. május 26-ikán trónvesztettnek nyilvánították. Ki legyen az uj király? az volt most a kérdés. Az egyik jelölt Miksa római császár és magyar király volt, a ki vagy maga vagy második fia: Ernő számára kereste a lengyel trónt – nagyobbik fiát: Rudolfot már 1572-ben magyar királylyá választották – a másik pedig az erdélyi vajda: Báthory István. A lengyel nemzet régóta sűrű összeköttetésben állott a magyarral. Az utóbbi időben ugyanegy család uralkodott Magyar- és Lengyelországban, János király házassága óta pedig még nagyobbá vált az együttérzés. Innen van, hogy János fiát, János Zsigmondot, a lengyelek rég kiszemelték királyokul, II. Zsigmond utód nélküli halála esetére. Ő ugyan elhalt és pedig utód nélkül, de jelöltségét átvitték Báthoryra, a kit egyénisége nem kevéssé ajánlott.
Mindkét jelöltnek erős volt a pártja, úgy hogy egész az utolsó pillanatig nem lehetett biztosan tudni az eredményt. Deczember 12-ikén a lengyel országtanács s a főurak igen nagy része Miksára adta szavazatát, ellenben pár nap mulva a nemesség megfordítá a dolgot s Báthoryt kiáltá ki királyul.
Mikor Miksa az ügyek ilyetén kifejlését látta, szerette volna Báthoryt arra bírni, hogy álljon el a lengyel királyságtól, s annak fejében Szatmárt és Nagybányát, némely közelökben eső vidékekkel ajánlá kárpótlásul. Báthory természetesen visszautasítá ez ajánlatot, nem tartván ily alkut a becsülettel megférőnek. A következő évben, május 1-én koronázták meg lengyel királylyá, másnap pedig oltárhoz vezeté az elhunyt II. Zsigmond nővérét: Annát. Mielőtt Lengyelország trónját elfoglalá, átadá Erdély vajdaságát testvérbátyjának: Kristófnak, mindazonáltal fentartá magának a főhatalmat s a jövedelmek egy részét. Tevékenységét azonban ettől fogva majdnem egészen uj hazájának szentelé, a mely őt legkitünőbb királyai közé számítja.
Miksa tehetetlen bosszúsággal szemlélte versenytársa sikerét s a német birodalmi gyűléshez folyamodott annak kielégítése czéljából. De már késő volt. Alig félévre ezután – október 12-ikén – elhunyt.
Szorgalmas, jóindulatú fejedelem halt meg benne, a ki azonban a reá várakozó nagy feladatok közül mondhatni egynek sem bírt megfelelni. A vallási ügyben tanusított mérsékletét dicsérettel említhetjük. De abban is túltett rajta János Zsigmond, a kinek uralkodása meghozta Erdélynek s az ahhoz kapcsolt részeknek a törvények által szentesített szabad vallásgyakorlatot, a négy „bevett” felekezet: a katholikus, református, lutheránus s az unitárius számára.
Báthory István díszbuzogánya.
A bécsi cs. és kir. udv. muzeumban. Eredeti fényképi fölvétel.
