BABITS MIHÁLY, A KÖLTŐ.
BABITS MIHÁLY, A KÖLTŐ.
BABITS Mihály lírája az ideges érzékenységű nagyvárosi ember lelkivilágának tükre. Mozgóképszerűen bontakoznak ki belőle a vágyódások, reménytelenségek, panaszok, az utcák nyüzsgésének szemlélete, az élettelen tárgyak hangulata, az olvasmányokra való ráeszmélések, kérdések az Istenhez, természethez, társadalomhoz és válaszok a világ minden lelki érintésére. A zenei hatásokra törő lírikus a maga eredeti elgondolású, fínoman szőtt verseiben ki tudta számítani a szavak hatását, s megtalálta a gondolatainak és érzéseinek legmegfelelőbb kifejezéseket. A fojtó csend, a kísérteties mozdulatlanság, a lélek magába-omlása költészetté alakult át tollán. A mozgalmas lelki helyzetek egymásmellé sorakoztatásában mesternek bizonyult. Képei ideges nyugtalansággal kergették egymást.
Hangjának árnyalásához a görög klasszikusoktól kezdve a modern angol költőkig sok remekíró színeit használta, a nélkül, hogy szorosabb utánzást lehetne szemére vetni. A magyarok közül hangszínezés és formaművészet dolgában Arany Jánoshoz állt legközelebb. Az egymástól távoleső korszakok írói stílusát tetszése szerint olvasztotta magába; ha akart, hellén tragikus volt, máskor római poéta. De ezek a beleélései csak másodrangú jelenségei költészetének. Nagy verseiben, minden olvasmányától függetlenül, sok olyan tárggyal, hangulattal, feldolgozó móddal gazdagította korának líráját, amelyek nélküle még bizonyára jó ideig nem jelentkeztek volna a magyar költészetben.
Lírája eleinte tele volt az ókori görög világ képeivel, latin olvasmányok emlékeivel, római vonatkozásokkal; utóbb a klasszikus ókor hangulatai mellett fölmerültek más korszakok és vidékek körvonalai is: Ázsia ősi világa, a német középkor, a francia rokokó, a modern Európa tájai. Mennyi város, mennyi nép! S a költő a maga rabsorsában mindezt nem láthatja soha. Képzeletét izgatja Páris: ott ragyog a városok városa a Szajna mellett, az emberek szemében nem mereng ott öröklött átok, az ázsiai lusta bú nem nyűgözi le a vergődő unokákat; ez az a fészek, amelyből sasok röpte kél, ez az a kas, amelybe méhként szállnak a távoli vágyak. A mozgófénykép filmje is oly hívogatóan szólítja a nézőt messze tájak felé: Amerikába, a tengeren túlra, az élet terére; itthon unalmasan teng a drága kenyéren a lebilincselt tettvágy; itthon: a vidék csöndjében vagy a főváros sivár bérházaiban. A bérház hármas emeletén a földszinttől a padlásig kínlódnak a vigasztalan lakók, egymásra hull a világító udvarban a szenny halmaza. Odujába húzódik a szobák baglya, a társtalan lakó; érzi, hogy a négy szomorú fal között lelkük és könnyük van a bútoroknak. Az asztal únja emelni silány terhét, az ágy önmegadással várja a gyötrelmes éjszakát, a képek, ezek a szögre felakasztott vértanúk, fájlalják kínjukat. Siratja minden a maga sorsát, velük sír az érző ember lelke is.
Régi szállodák emléke kísért. Van Budán egy vén szálloda, ebben egy öreg szoba, a szobában egy hajdani rémtett titka: ott bomlik a meggyilkolt hulla a padló sötét faburkolata alatt; ki sejti ezt a tragédiát? Jön a szerelmes diák a szobába, megfordul benne a vidéki polgár, ott tölti éjszakáját az idegen utazó; nesz nélkül bomlik a hulla. A halál automobilja elsuhan a házak aljában, megáll a gépkocsi egy ház előtt; szörnyű utasának kivillog az éjben kaszája s fönn utolsó perceit éli a beteg. A templom körül is csodás vízió! Ott nyujtózik a vén templom a hold fényében; mint egy súlyos állat, hosszú nyakkal néz az ég felé, olyan mint egy furcsa madár. S íme, a torony hirtelen a légbe fúrja keresztes csőrét, érctetője tollra foszlik, meglebben a barna szárny, s iszonyú zúgással rebben föl a légbe. Rejtelmek mindenütt, félelmek és mesék világa. Mi van a kútban, kút fenekén, kút közepén? Törpék élnek a mélyben, vékony lábuk a vízre lép, királyukat árnyfogatban viszik az áthatolhatatlan vízfelületen. Ott élnek, míg össze nem omlik a kút, és még nagyobb sötétség nem ül a törpe mindenségre.
Titkos erőkkel van tele a világ, istenek élnek körülöttünk; különös istenek; egyike gyilkos, másika áldott, egyike zengő ég, másika néma virág. Itt él az egy Isten helyett a sok isten, ha nem is hisz bennük a léha világ. S itt élünk mi, a nagyváros kavargásában, ragyogásában, szennyében. Oly szomorú, hogy a szépről csak álmodozni lehet, mert a pénzből jó, ha mára fut. A szív a kényelemre vágyik, s az embert a munka mocska gyötri. Hazamenni a külvárosba, az Örömvölgy-utca örömtelen tájaira, ott tölteni az éjszakákat a külvárosi házak nyomorúságában: csak ezt ne!
Vadul rohan a nép Pest utcáin, a rendőrök, puskalövések, tört üvegek között, a villamos megakad, a sínek üresek. Magyarország nagy betegágyán vér és kínok között vajúdik a jövő. Mit hoz az új kor, mit visz el? Minden mindegy! Jöjjön, aminek jönnie kell.
Csak a háborúnak lenne vége már, csak elnémulna a véres ének, csak ne zúgna tovább az emberek millióit tipró önkény pokoli malma. Pusztuljon a vérontás, vesszen a király és haza jelszavával szervezett tömeggyilkosság! «Mikor azt mondják: kereszténység és honszeretet! Keresztre feszítik újra Krisztust s a szeretetet.» Trónok őrlődnek, nemzetek törnek szét, mindenki liheg a béke után, mégis folyik a vér. Nincs, aki először ki merje mondani, hogy elég volt, legyen már béke! A háború átgázol az emberiségen, utána itt a borzalmas örökség. Gyerekek szaladgálnak az utcákon, mint a patkányok, egyre rongyosabban. Házainkat ki zúzta rommá? Kertjeinket ti taposta össze? Bankóinkat ki tépte széjjel? Legjobb volna elbújni a Végzet fekete leple mögé, de, jaj, egyre ostoroz bennünket az élet.
A lírának ebben a borús világában a szerelem inkább csak a női szépség csodálata, vagy egy-egy sóhaj az el nem érhető vágyak felé. Pedig ott az életbölcselő tanítás: ne mondj le semmiről, mert minden lemondás halál; ne mondj le semmiről, mert minden vágyad Isten szava benned. S a szerelmi álmok mellett a csöpp haza képe, amint áll fény nélkül, magába kushadva, mozdulatlanul, ahogy az Isten itt felejtette, elnyujtva az Adriáig, holt felületén beteg szivárványokkal. S mégis, hiába, nem lehet elhagyni a hazát; útjaink bármerre menjenek, egy országot hordozunk magunkkal; velünk jön egy makacs íz, egy halk dal; visszük, mint a kárhozott a poklot.
Babits Mihály kiváló nyelvformáló és verselő. Olykor különcködő és modoros, nem egyszer mesterkéltségre és elvontságra hajlik, de azért még kedvetlen ihletéssel fogant költeményeiben is művészi érzékű. Gazdag olvasottságának nyomai lépten-nyomon föltűnnek költészetében. Egy-egy megkapó olvasmánya dalra indítja: hasonlóan továbbszövődő költői hangokra vagy ellentmondó énekre. A hangulatok, fordulatok, versalakok százai szövődnek egybe lírájában, mindegyik tárgya megkapja a maga új színét, stílusos formáját. Zörejes hang csak akkor tör elő költészetéből, amikor a világháború kétségbeeséssel tölti el. Ez időtől kezdve gondos versformája összetörik, gyötrelmeit merész formabontással fejezi ki, nyelve nehézkesebbé válik. Az ellenforradalmi időkben az igazi érzelmek és gondolatok elrejtésének kényszere rejtvényekké teszi verseinek egy részét. Az olvasó inkább csak kíváncsiságból töri át magát a rövidebb-hosszabb sorokba szaggatott szabadverselő bölcselkedéseken. Tanulmányozásra érdemes irodalmiság ez is, többet ér sok neves verselő szabályos rímelésénél, valójában azonban nem zavartalan művészet: a nyelvben és dallamban valami hiba van.
A szándékos és öntudatlan különösség végigkíséri egész költői pályáját. Legsikerültebb költeményeinek hatását is nem egyszer megzavarja egy-egy ideges rángás. Lírájának teljes egészében való élvezéséhez nem elég a művelt ember tudása, hanem széleskörű kultúrhistóriai készültség és szinte szakszerű filozófiai tanultság is szükséges. A költő nem egy helyen filológusoknak való poeta doctus; versei igen alkalmasak a magyarázatos szövegtanulmányra, de nem megfelelők a költészet fő céljának megvalósítására, a gyönyörködtetésre. Az ilyen verseket a szorgalmas prózai lelkek szívesebben betűzgetik, mint a poétai szellemű olvasók.
Egyesek terhére írták lírájának, hogy nem a magától áradó ihletettség nyilatkozik meg benne, hanem a tudatosság, kiszámítottság, csináltság. Ezek a bírálók feledték, hogy az intellektuális lírikus, ha igazi alkotó, győzelmesen versenyezhet az ösztönösen teremtő művésszel. Babits Mihály költészete intellektuális jellegű, megvan benne az angol prerafaeliták, Swinburne és Browning poézisének számos jellemző vonása. A tudatos és tanult költő lelki hullámzása tör elő énekeiből. Ez az intellektuális líra egyrészt világnézeti vívódások kifejezője, másrészt tökéletes formaművészetre tör, s a huszadik század lelki világát színesen megfestett nyelvi díszletek alkalmazásával vetíti az olvasó elé. A költő aggodalmasan keresi minden szavát, gondja van az új kifejezésekre, körültekintő kritikával méregeti és csiszolja mondatait. Nyelvi aranyművesség és verstechnikai bravúr, egybekapcsolva az érzelmek és gondolatok modern újszerűségével: ez a költő eszménye.
A kritikusok egy része konzervatív gondolkodónak tartotta a költőt. A jelszó elröppent, igazságát senki sem vizsgálta felül. Egyesek fölkapták, és minden megfontolás nélkül ismételgették a tetszetős frázist. Olyan ez, mint amikor Ady Endrét a nemzeti irány számára akarja lefoglalni a szocializmustól irtózó nacionalista irodalom. Nem konzervatív Babits Mihály sem; óvatos, kiábrándult, megdöbbent lélek ő; szíve mélyén erős forradalmi érzelemmel minden ellen, ami a társadalmi berendezkedés mai szervezetét jelenti. Fajszeretete, vallásossága olyasforma, mint Ady Endréé. Eszményképe a nemzetek fölé emelkedő humanizmus, követelése a hagyományoktól nem irányított szabadgondolat. Egyesek a katolikus költő szellemének megnyilvánulását látták költői munkásságában. Nagy tévedés. Lelke – bizonyos eszmények szolgálata mellett – tele van materialista gondolatokkal és érzelmekkel. Ha emlegeti is az Istent, ez nem a pozitív vallások Istene, hanem a költő elgondolásából teremtett felsőbb lény.
Elbeszélő költeményei közül a Jónás könyve (1939) keltette föl legjobban a figyelmet. Jónás bibliai történetét szorosan a Szentírás szövegéhez igazodva dolgozta föl: a próféta nem akar prédikálni Ninivében, a bűnös városban, de az Úr mégis rákényszeríti az igehirdetésre, hiába menekül az engedetlen férfiú az isteni akarat elől. A költemény egybefonja a prófétai küldetés kényszerűségét a költői hivatás hajtóerejével, az ószövetségi pátoszt összeszövi a ma élő ember valóság-érzékével. Ószövetségi ünnepélyesség és modern józanság bontakozik ki a rímes sorokból, különös humor bujkál a legkomorabb részletekben is. A gyarló embernek Istennel folytatott perlekedéséből győztesen lép elő az Úr igazsága.
Drámái költői munkák, olvasásra és nem színpadi játékra készült darabok. – Korhangulatának igazságával és nyelvének gondos régiességével egyaránt kiváló irodalomtörténeti életképe: A literátor. Hőse Kazinczy Ferenc. – Ógörög stílusú tragédiájában, a Laodameiában, életre keltette a homerosi világ hangulatát, olyanformán, mint egy évszázaddal azelőtt Ungvárnémeti Tóth László, a magyar-hellén költő. Laodameia királyné olyan szenvedélyesen szereti Trója alatt elhalt férjét, hogy az elhúnyt hős szellemét fölidézi az alvilágból, s az árnyéktesttel egyesülve hal meg. A drámai költemény tragikus mélysége művészi kompozícióval s a hangulatokat és érzelmeket nemesen kifejező líraisággal egyesül. A görögös hangnemű, hellén szellemű tragédia swinburnei mintaképe: az angol Atalanta.
Mint idegen költők tolmácsát, Babits Mihályt megkülönböztetett hely illeti meg a magyar műfordítás történetében. Dantéja különösen nagy teljesítmény. Kívüle a görög, latin, német, angol és francia remekművek egész sorával gazdagította a magyarra fordított klasszikus alkotások tárházát. Tartalmi hűségben, formai tökéletességben, hangulati együttérzésben többnyire tökéletes volt minden fordítása.
Kiadások. – Levelek Irisz koszorújából. Versek. Budapest, 1909. (Első kötetének megjelenése idején a költő a fogarasi gimnázium tanára volt, a Nyugat munkatársa. Számos megkapó költeménnyel, kiforrott nyelven, kész formaművészettel lépett olvasói elé.) – Herceg, hátha megjön a tél is! Versek. Budapest, 1911. (A nyugatos szellemű bírálók ezt a kötetét is örömmel üdvözölték, a nemzeti szellemű kritika nem foglalkozott költészetével. Ez időtájt már újpesti tanár.) – Dante Komédiája. Műfordítás. Három kötet. Budapest, 1913–1923. (Fordítását a konzervatív-nacionalista folyóiratok is behatóan méltatták. Különösen a Pokol keltett nagy figyelmet.) – Recitatív. Versek. Budapest, 1916. (Még mindig osztozott Ady Endre sorsában: költői értékét a közfelfogás, a nyugatosok kivételével, nagyon kevésre becsülte.) – Shakespeare: A vihar. Műfordítás. Budapest, 1916. – Wilde Oszkár verseiből. Műfordítás. Budapest, 1916. – Pávatollak. Verses fordítások. Budapest, 1920. – Nyugtalanság völgye. Versek. Budapest, 1920. (A költő ezt a versgyűjteményét kedvelte legjobban. Kötete életének legborúsabb időszakában jelent meg, amikor «nemzete kitagadta».) – Erato. Verses fordítások. Bécs, 1921. (A budapesti királyi tábla ítélete szerint a kiadványt, mint erkölcstelen tartalmú munkát, elkobozták.) – Goethe: A napló. Műfordítás. Budapest, 1921. – Laodameia. Tragédia. Budapest, 1921. (Az ógörög szellemű verses dráma kézirata már tíz esztendővel azelőtt elkészült.) – Baudelaire: Romlás virágai. Műfordítás. Budapest, 1923. (Szabó Lőrinccel és Tóth Árpáddal.) – Sziget és tenger. Versek. Budapest, 1925. (Ezt a kötetét már a jobboldali sajtó is elismeréssel tárgyalta.) – Versek. 1902–1927. Budapest, 1928. (Összes költeményeinek gyűjteményes kötete. Irói működésének huszonötödik évfordulójára jelent meg.) – Az istenek halnak, az ember él. Versek. Budapest, 1929. – Oedipus király és egyéb műfordítások. Budapest, 1931. – Amor Sanctus. Műfordítás. Budapest, 1933. (Középkori himnuszok.) – Versenyt az esztendőkkel. Versek. Budapest, 1933. – Babits Mihály összes versei. Budapest, 1939. (Teljes gyűjtemény.) – Jónás könyve. Budapest, 1939. (Bölcselő szellemű elbeszélő költemény.)
Irodalom. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – A Nyugat Babits-száma. 1924. évf. – Schöpflin Aladár: Irók, könyvek, emlékek. Budapest, 1925. – Vas Tamás: Babits katolicizmusa. Magyar Kultúra. 1925. évf. – Komlós Aladár Az új magyar líra. Budapest, 1927. – Szerb Antal: Az intellektuális költő. Széphalom. 1927. évf. – Hangay Sándor: Költő-e Babits Mihály? Hangay Sándor Kékkönyve. I. köt. Budapest, 1928. – Juhász Géza: Babits Mihály. Budapest, 1928. – Németh László: Babits lírája. Napkelet. 1928. évf. – Szegzárdy József: Babits Mihály Iphigenia-fordításának méltatása. Szeged, 1929. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Hangay Sándor: Hajsza vagy kritika? Hangay Sándor Kékkönyve 7. köt. Budapest, 1930. – Gyergyai Albert: Babits Iphigenia-fordítása. Nyugat. 1931. évf. – Halász Gábor: Babits műfordításai. Magyar Szemle. 1931. évf. – Oláh Gábor: Babits Mihály huszonöt éve. Széphalom. 1931. évf. – Rédey Tivadar: Kritikai dolgozatok és vázlatok. Budapest, 1931. – Possonyi László: Babits Mihály. Korunk Szava. 1932. évf. – Halász Gábor: A három Babits-arc. Erdélyi Helikon. 1933. évf. – Halmi Bódog: Irói arcképek. Budapest, 1934. – Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1934. – Vajthó László: Két költőnemzedék arca. Budapest, 1935. – Lengyel Katalin: Baudelaire magyar kritikusai és fordítói. Budapest, 1937. – Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Budapest, 1937. – Földessy Gyula: Ady értékelése az Új Versek megjelenésétől máig. Kelet Népe. 1938. évf. – Somos Jenő: Baudelaire és az új magyar líra. Pécs, 1938. – Marék Antal: Mai dunántúli lírikusok. Szombathely, 1939. – Tóth Árpád: Bírálatok és tanulmányok. Debrecen, 1939.
