A NOVELLA ÉS REGÉNY FEJLŐDÉSE.
A NOVELLA ÉS REGÉNY FEJLŐDÉSE.
A KIEGYEZÉST követő évtizedek alatt Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Baksay Sándor, Eötvös Károly, Gyulai Pál, Petelei István, Rákosi Viktor és Tolnai Lajos a szépprózai elbeszélés első és második vonalban álló értékei. Munkásságuk fényében számos más tehetség is dolgozott több-kevesebb népszerűséggel.
A regények és novellák mellett az 1870-es évektől kezdve egyre sűrűbben tűntek fel a rajzok. A prózai elbeszélésnek ez a formaváltozata hírneves angol írók (Dickens, Washington Irving, Bret Harte) és orosz elbeszélők (Turgenyev, Sollogub) nyomán alakult ki, de íróink csakhamar kibontakoztak az utánzásból s a külföldi formát eredeti magyar tartalommal és stílussal töltötték meg. Amint a novella rajzzá egyszerűsödött, úgy változott át a rajz az 1890-es években hírlapi tárcává. A novellisztikus meséből a rajzban helyzetkép lett, a helyzetképet a hírlapi tárca még rövidebbre vonta.
Igazi népszerűségük csak a regényeknek volt, a novellákban és a rajzokban inkább csak a műértők gyönyörködtek. A népies irány írói éppen úgy megtalálták a maguk közönségét, mint a romantikus elbeszélők vagy a szalonregények művelői. Gazdagabb képzeletű meseszövőtehetség aránylag nem volt sok.
ABONYI LAJOS (1833–1898) pályája elején külföldi olvasmányainak hatása alatt idegen tárgyú novellákat írt, de az 1860-as években kiszabadult a divatos francia regényírók irányítása alól, megtalálta a maga útját, szeretettel rajzolta a magyar világot. (A mi nótáink.) A régi vidéki társadalom bemutatásában, főkép az alföldi népélet festésében, kevesen múlták felül. A nagy magyar síkság népéről, a tiszamenti puszták lakóiról a mély fajszeretet hangján emlékezett meg; a népdalok üdeségével és a népballadák drámaiságával szőtte meséit parasztlegényeiről és parasztleányairól. Nagyobb elbeszélő munkáinak szerkezete szétfolyó, kisebb elbeszélő munkái között sok a formás alkotás. Pompásan ért a hangulatkeltéshez. A szegény Szűcs Marcsa története és sok más gyönyörködtető és megrázó alföldi história népies novellairodalmunknak mindvégig igazi értéke marad. Egy letűnt korszak idilli képe tárul fel ezekben a falusi történetekben. Az író meleg hangon emlékezik meg a földbirtokos-nemesurakról, jellegzetes magyar alakokat állít elénk, lelkes együttérzéssel festi a vidéki úriházak lakóinak gondtalan életét. Az urak és parasztok egyaránt bírják szeretetét, de érdeklődése költői ihletéssel mégis inkább a nép fiaihoz fordul. (A fonó krónikája, Itt a szép Alföldön, Magduska öröksége.)
VADNAI KÁROLY (1832–1902) romantikusnak indult, később elfordult a képzelet szertelen kalandozásaitól, a túlzó népieskedést sem kedvelte. Optimista életszemléletű, nemesen érző, ízléses író volt; elbeszélő munkái igazi fehér regények. Mélyenjáró problémák boncolásával nem foglalkozott; azt a célt tűzte ki maga elé, hogy kellemesen szórakoztassa olvasóit. Enyhe hullámverésű szerelmi történeteiért méltán nevezték a «tizenhat éves leányok írójának.» Hitt az emberek javulásában, a szenvedélyek veszedelmét gyöngéden boncolgatta, a fiatal szíveket megjutalmazta szenvedéseikért. (A kis tündér, A rossz szomszéd, Immakuláta grófnő.) Novellás kötetei a női szív természetének rajzaival, lélektani alapon fejlesztett meséikkel s a párbeszédek természetességével tűntek ki. (Éva leányai, Elbeszélések.) Legkiválóbb volt a memoárírás terén. Elhúnyt írótársaira való visszaemlékezéseiben eleven stílussal támasztotta fel a letűnt kort, megható jellemképeket festett az elköltözött emberekről, mélyen érző szívvel emelte ki barátai és ismerősei vonzó jellemvonásait. (Elmult idők, Irodalmi emlékek.)
VÉRTESI ARNOLD (1836–1911) igazi elbeszélőnek bizonyult abban az értelemben, hogy meséi erőltetés nélkül áradtak képzeletéből; nem kellett témák után keresgélnie, mesegazdagsága igen nagy volt. A leleményes mesebonyolítás mellett értett az elbeszélés könnyed hangjához is. Jókai Mór művészete a romantika irányába terelte, az északi íróktól realizmust tanult, pesszimizmusában az orosz hatás erősítette meg. Dzsentri-alakjai nem rokonszenvesek; az embernek elszomorodik a szíve, hogy a kiegyezés korában ilyen földbirtokos-nemesurak éltek Magyarországon. Kártya, ivás, cigányozás, pénzéhség, adósság, úrhatnámság, otromba dölyf: ez a vidéki úri társadalom világa; sivár élet léha személyekkel; még a becsületes ember is elesik ebben a környezetben. A vármegyei középnemesség nem állta ki az új idők próbáját, nagy vagyonát elprédálta, pusztulásra szánt fajnak bizonyult: ez a tanulság árad Vértesi Arnold regényeiből és novelláiból. (A nyomorúság iskolája, Csiricsáry Bertalan úr őméltósága, Az ugaros-karádi közbirtokosság.) A nemesség lelki fogyatkozásait a levitézlett egyének és típusok egész tömegével mutatta be, rokonhelyzeteinek is mindig adott valami újszerűséget; olvasói ritkán unatkoztak, mert nem elemezte hosszadalmasan hősei lelkét, hanem sebesen szőtte meséje szálait. Egyoldalúsága rokon Tolnai Lajoséval; csak a haszontalan emberek ötlöttek szemébe, a jókról alig vett tudomást.
KAZÁR EMIL (1843–1922) szintén pesszimista író, a züllésnek induló apró személyek regényírója és novellistája. Reális ábrázolásra törekvő novelláiban a nyomor képeit részvéttel tárta olvasói elé, kesernyés humora némi érzelmességgel vegyült, rövid mondatokat alkalmazó elbeszélő módja francia stílustanulmányainak eredménye. A főváros kispolgári világa érdekelte legjobban, de a zsidóság is magára vonta figyelmét; lélekábrázoló módszerét az angol realistáktól tanulta, néhány írói jellemvonása az oroszokra emlékeztet. A rövid elbeszélésnek, az ügynevezett tárca-novellának, ő volt az egyik legkoraibb művelője a napisajtóban; a tér szűke vázlatosságra szoktatta, mesebőség helyett gazdaságos mesefejlesztésre törekedett. (Csöndes órák, Ősök és unokák, A semmi, ha valamivé lett.)
ÁGAI ADOLF (1836–1916) Börne szatiráját és Saphir élcét utánozta, vidám bölcselkedéssel csevegett alkalmi témáiról, egyéni élményeit sok ötletességgel vitte olvasói elé. Eleven ujságíró volt, a magyar hírlapi tárca magvastollú továbbfejlesztője. Beszámolt utazásairól, fölelevenítette elhúnyt ismerősei emlékét, egyszerű történeteit anekdótázó részletekkel bővítette. Éles szemmel pillantott a korabeli jellegzetes magyar alakokra, tudott a nyelvükön, személyükön keresztül csípősen ostorozta a társadalmi félszegségeket. (Porzó tárcalevelei, Por és hamu, Vizen és szárazon, Utazás Pestről Budapestre.)
A humoristák közül BALÁZS SÁNDOR (1830–1887) az angol elbeszélőktől, különösen Dickenstől és Thackeraytól, tanult, de mesterei nem nyomták el hangjának egyéni ízét. Realista novellaíró volt, megfigyeléseit mulattató előadással egyesítette. A városi kisemberek alakjai, furcsaságai, kellemetlenségei fölötte érdekelték, vidám hangon beszélt bajaikról; máskor fanyarrá vált humora, kiábrándult lélekre vallott életszemlélete. (Tükördarabok, Víg elbeszélések, Tarka képek.)
Az angol realizmus hívei közül BEÖTHY ZSOLT (1848–1922) tűnt ki legjobban ízlésének előkelőségével. Írói pályája Jókai Mórból indul ki, második mestere Tolnai Lajos volt, utóbb az angol realisták hatása alá került s a hármas iskola végigjárása után talált rá a maga útjára. Elbeszélő munkái az 1860-as évek dunántúli magyar világát tárják fel, főkép a komárommegyei nemesség, papság és polgárság életét; a dzsentri tipikus alakjai mellett megjelennek novelláiban és regényeiben a falusi kálvinista lelkipásztorok, tanítók, diákok, kishivatalnokok, iparosok, szegény emberek. Sajnálkozva tekint az egyre jobban lecsúszó földbirtokosokra, részvétet ébresztő képet fest a megélhetésért küzdő falusi értelmiségről, lehangoló életűnek találja a vidéki magyar társadalmat. Hajótörött alakjai hangtalanul gyötrődnek a sors igája alatt vagy ha feljajdulnak és cselekvésre szánják el magukat, akkor sem jutnak semmire a létüket megmérgező végzet hatalmával szemben. Az író érzelmes emberszeretete csak a kifáradt lelkeket, ügyetlen mozgású figurákat, igazságtalanul kínlódó emberkéket látja meg, fanyar humora alig enyhíti az élet sebeit. Ez a kiábrándító alakrajzolás a pesszimista világfelfogás tükre; annál meglepőbb valami, mert az író a maga emberi életében vidám optimista volt. Az idegen írók közül különösen Thackeray, Dickens, George Eliot és Washington Irving elbeszélő módjára figyelt, de kemény Zsigmondhoz is fűzi néhány rokoni szál s mintha már az orosz regényírók felfogása is kísértene munkái lapjain az emberi nyomorúság szemléletének keserűségében. Több kötet novellát és rajzot adott közre. (Elbeszélések, A névtelenek, Rajzok.) A rajz modern formáját ő alapította meg irodalmunkban; rajzaiból indult ki Mikszáth Kálmán írói munkásságának egyik jelentékeny ága is. Az angol mesterek népszerű műfaját magyarrá formálta, kortársai tőle tanulták el az új műfaj mesterfogásait. A zsebrák című történeti rajza, ez a mohácsi csata napjaiba visszavetített sötét ragyogású korkép, az 1870-es évek egyik stílusremeke. Nagy becsvággyal írt regénye, Kálozdy Béla (1875), nem csupán szaporította, hanem gazdagította is a magyar regényirodalmat. Hőse kitűnő tehetségű, előkelő ifjú, de ingatag jellem; először elcsábít egy nemesérzésű leányt, azután nőül vesz egy léha színésznőt, végül öngyilkos akar lenni; de a sors különös kedvezéséből rátalál soha nem feledett igaz szerelmére, a méltatlanul elhagyott leányra. A regényt hangulatos környezetrajz, elmélyedő lélekelemzés és tisztult humor jellemzi, de meséjenek bonyolítása lassú, az érdeklődést lankasztó kitérések lohasztják. A vármegye népe, a falusi nemesség, a református kollégium ifjúsága jellemző egyéniségekben lép az olvasó elé, az 1860-as évek dunamelléki társadalma kitűnő epizód-alakokban elevenedik meg, a személyek jellemző módon társalognak a regény lapjain. A reális világba belevegyül néhány romantikus részlet, de az író mesekitaláló képzeletének szerényebb volta megóvja a regényt a hihetetlenebb fordulatok zuhanásaitól. Tapasztalat, megfigyelés, élményi elem bőven van az értékes munkában, az elemzés és leírás sok teret foglal el benne. Nem könnyű olvasmány.
A francia realista regény szellemét és stílusát TOLDY ISTVÁN (1844–1879) tette népszerűvé irodalmunkban. Egyetlen regénye, az Anatole (1872), a Feydeau-féle regénytípus hatása alatt készült; még színhelye is Páris, hősei és problémái franciák. Az ügyesen elbeszélt szerelmi történetben sok a kezdő író ballépése, de lélektani álláspontja figyelmet érdemel.
ÁBRÁNYI KORNÉL (1849–1913) nagyobb termékenységgel művelte az új elbeszélő típust. Franciás modorú lélektani regényei alakokban és helyzetekben meglehetősen hasonlítanak egymáshoz, az író lélekelemző kedvtelése mindegyikben azonos: részletes boncolgatása a mese érdekességének rovására megy. Világa a szerelem körül forog, hősei két nő között haboznak, az előkelő lelkiség diadalt arat a hódító szépségen. Igazi társadalmi rajzról, érdekesebb meséről, megrázó életigazságokról nem lehet szó ezekben a regényekben; a hiányokat az analizálás bőségével, a párbeszédek szellemességével és egy-egy romantikus fordulattal pótolja az író. (A dicsőség bolondja, Edmund párbaja, Régi és új nemesek, Melyik erősebb.)
JUSTH ZSIGMOND (1863–1894) francia írók tanítványa: Balzacé, Bourgeté, Daudeté, Flauberté, Maupassanté és a Goncourtoké; de Zolának is követője abban, hogy példájára regényciklust tervezett a nemzet legsúlyosabb problémáinak feltárására. A módszert a franciáktól tanulta, de lelke megmaradt magyarnak; meséi és hősei a haza földjéről kerültek ki. (A puszta könyve, A pénz legendája, Fuimus, Gányó Julcsa.) A magyar faj újjászületését a parasztságtól várta, ezért vetett oly nagy súlyt az alföldi földművelő nép rajzára; másrészt különösen a célkitűzéseiben elernyedt arisztokrácia lelki válsága ragadta meg érdeklődését. Legjobb volt a békésmegyei parasztélet és a nazarénus földmunkások rajzában s a mágnásvilág napi életének bemutatásában; leíró és elemző tehetségét, sajnos, nem támogatta a mese-elemek bősége. Nem tudta megvalósítani azt a célját sem, hogy személyeiben az egész magyar társadalom sorsát tükrözze. Stílusa óvatosan kezdődő átmenet az impresszionizmus nyelvéhez.
A pesszimizmus GOZSDU ELEK (1849–1919) elbeszélő munkáiban orosz hatásokkal párosult. A «magyar Turgenyev» komoly gondolkodó, magvas realista, a tragikus lelki összeomlások vizsgálója. Némelyik hőse a szerelmi szenvedély gyógyíthatatlan betege, akaraterő nélkül vergődő báb; más alakjaiban elkeseredett embereket mutat be, ezeket az igazságtalan társadalmi berendezkedés tette tönkre. Búslelkű személyei keserű szívvel hirdetik, hogy ebben az országban nem a becsületes embereké az igazság, hanem a hatalmasoké; a hatalom a születés és vagyon birtokosainak kezében van; ez a kiváltságos osztály nem erőszakoskodik, hanem szépszerével játssza ki a körein kívül eső értelmiséget; ha valakinek nincs összeköttetése, pályája sincs. (Köd, Tantalus.)
IVÁNYI ÖDÖN (1853–1893) is az orosz írókat tanulmányozta Ifjúkori novelláiban sok a kezdetlegesség, később szembetűnően erősödött; idealizált alakjait félretolta, a papiroson kieszelt meséket valószerű történetekkel váltotta fel. Tapasztalatainak értékesebb részei a kisváros társadalmából, kórházi és fürdői élményeiből kerültek ki. A vidéki élet bajait, az emberek egymásrautaltságából eredő surlódásokat, a nagyzolás, és rágalom levegőjét éppen olyan keserű szatirával vonta bele elbeszéléseibe, mint amilyen gondosan elemezte a beteg emberek lelki állapotát, a halállal való viaskodást, a testi elmúlás nyomorúságát. Legsikerültebb munkája, A püspök atyafisága (1889), nem köznapi regény. Az író az 1880-as évek társadalmából olyan alakokat és helyzeteket ragadott ki, amelyeket más elbeszélő vagy színműíró még nem vett észre. Kompozíciója szerteszét ágazó, de lélekrajza lelkiismeretes; pesszimizmusát nem élezi ki gyötrő túlzásokkal.
TÓTH BÉLA (1857–1907) magyaros utakon haladó, kitűnő nyelvérzékű, élvezetesen egyéni stiliszta. Mesekitaláló képessége szegényes, nem írt regényeket, a novellában sem volt termékeny; inkább elmélkedő, leíró, hangulatkeltő íróművész. Fogékonyan érdeklődött az emberi élet minden megnyilvánulása iránt, tanulmányainak eredményeit formás tárcákba öntötte, külföldi utazásaíról eredeti hangulatképekben számolt be. (Tollheggyel.) Különös vonzalommal fordult a mohamedán világ felé. A török nép lelki világát színes rajzokban örökítetté meg, ilyenkor még fantáziája is elevenebben működött. A keleti alakok rajzában igazi mester. (Török históriák.) A magyarországi török hódoltság korába helyezett elbeszélései a régi emberek lelkiségének mély ismeretéről, bölcs életszemléleten alapuló humorról és a stílusos előadás ritka adományáról tanuskodnak. (A Boldogasszony dervise, Gül baba.) Az Üdvözítő gyermekkoráról gyönyörű legendákat írt, a bibliai stílusutánzás remekeit; ezt a könyvét a vallásos kegyelet hangja és a nyelv ódon magyarsága a legszebb vigasztaló olvasmányok egyikévé teszik. (A mi Urunk Jézus Krisztus gyermekségéről írott könyv.) Népszerű tudományos munkái igazán mintaszerű példái annak, hogyan kell élvezetesen feldolgozni a száraznak látszó tudományos anyagot a művelt olvasók számára. (Szájról-szájra, Mendemondák, Magyar ritkaságok, Magyar anekdótakincs.) Gyűjtő munkásságával és elmés magyarázataival a régi magyar művelődés és magyar humor tömérdek kincsét szórta a közönség közé. A Pesti Hirlap hasábjain napról-napra közreadott Esti Leveleivel új műfajt honosított meg a magyar sajtóban: a legfontosabb napi eseményekhez megjegyzéseket fűzött, elmondta véleményét az irodalom, tudomány és társadalom vitás kérdéseiről. Egészen eredeti egyéni felfogással, kíméletet nem ismerő őszinteséggel, zamatos magyarsággal írt; az igazságkeresés, szeretet, harag, lelkesedés, korholás, gúny hangjait a hangulatok gazdag változatával szórta a magyar értelmiség elé; cikkei helyeslést és ellentmondást keltettek az egész országban. Sokan csak az ő Esti Leveleiért vásárolták meg a Pesti Hirlapot, mások az Esti Levelek miatt léptek ki az ujság előfizetői közül. Mivel vitatkozásaiban legjobb barátait sem kímélte, ellenségeinek száma egyre nőtt; indulatos kitörései és szenvedélyes támadásai még azokat is ellene zúdították, akik előzőleg magasztalói voltak vagy akiket régebben ő magasztalt. Javára kell írni, hogy önérdek sohasem vezette tollát, féktelenül szomjazott az igazság után, az elnyomottakat mindig védelmébe vette. Levelein keresztül a rajongó olvasók tízezreivel érintkezett; megérezte, mi kell a közönségnek; hétről-hétre megtalálta a legizgatóbb témákat. A magyar ujságíró eszményképének tartották s nem méltatlanul: magyarul gondolkodott, a nemzeti közművelődés érdekében forgatta tollát, komoly tudással közeledett minden problémájához. Cikkeinek tárgyi változatossága a hang novellisztikus élénkségével vegyült; közérdekű fejtegetéseibe beleszőtte az érzelmek líráját, az elme szikráit, a stílus fordulatosságát.
BENEDEK ELEK (1859–1929) a székely nép eszményítője, a családi érzések magasztalója, ideális irányú író. Munkáiból kiérezhető, hogy a főváros zajából örökösen visszavágyik szülőföldjére, abba a kis székely faluba, ahol szülei és rokonai boldogan művelték őseik földjét. Érzelmes elbeszélő; székely véreiről végtelen szeretettel ír. Novellái nem egyebek megható esetek megörökítésénél, regényeit a szív melege hatja át. Hisz az emberi jóságban, bízik az erkölcsi világrendben, poétikus lélek. Stílusa nemes egyszerűségű, fölötte alkalmas álomszerű hangulatok tükrözésére, finom körvonalak megrajzolására, emberszerető életszemléletének sóhajaira. Legszebb könyvében ideális felfogással oktatta gyermekeit: mire ügyeljenek az élet útjain; léleknemesítő történetet mondott el a szülői szeretetről, a gyermeki háláról. (Testamentum és hat levél.) Önéletrajza a lelki gyöngédségnek és az elbeszélő közvetlenségnek vonzó alkotása. (Édes anyaföldem.) Mint mesemondó versenytárs nélkül áll a magyar ifjúsági írók között. Nagy gyűjteményes munkájában művészi formába öntötte a magyar népköltési sorozatokban megjelent meseszövegeket; átdolgozásai szebbek az eredetieknél, bár népies szellemükön semmit sem változtatott. Nem forgatta ki a meséket ősi jellegükből, csak művészibb kompozíciókat teremtett belőlük. (Magyar mese- és mondavilág.) «Attól a pillanattól fogva, hogy tollamon beszélhetek az én népemhez, mind a mai napig magamat papnak éreztem»: írta önéletrajzában. Az is volt, a szeretet papja, a testvériség hirdetője.
BÁRSONY ISTVÁN (1855–1928) természeti képei bámulatos gazdag változatokban tárják fel a magyar erdők világának rejtekeit. Az író a szenvedélyes vadász természetszeretetével fürkészte a berkek, puszták, mocsarak, hegyek, vizek titokzatos világát. Olykor tréfás eseteket szélesített ki egy-egy történetté, máskor tőrülmetszett magyar alakokat – vadászokat, erdészeket, gazdákat – mutatott be kacagtató helyzetekben. A vadászképeknek nincs hozzáfogható specialistája irodalmunkban; állatjellemrajzai mesteriek; hangulatképeiből a városi olvasó is sokoldalú tájékozást nyerhet a vadászlélek izgalmairól, a cserkészés gyönyörűségeiről. A természet magányának rajzolásában Bársony István méltán versenyezhet a legkiválóbb külföldi írókkal. (A szabad ég alatt, Erdőn-mezőn, Csend, Magyar természeti és vadászképek, Magyar földön, Az erdő könyve.) Ő írta az első magyar állatregényt is. A vadállatok kiszabadulnak a vándorló állatseregletből, megalapítják országukat a magyar erdőben, de egyenetlenkedésük megsemmisíti szövetkezésüket, az ember győzedelmeskedik a lázadókon. Ez a regény nem Kipling-utánzat, hanem a magyar fantáziának és a reális megfigyelő erőnek eredeti alkotása. (A rab király szabadon.) Bársony Istvánt megfigyelő tehetsége valóságos természettudóssá teszi, de a természet búvára egyben a természet költője is. Némelyik író kiváló megfigyelő és pontos leíró, mégsem élvezzük írásait, mert nem találunk bennük elég költőiséget; Bársony István mindig a költő szemével pillant maga körül s olvasóit is megtanítja a természet szépségeinek meglátására. «Látni, megérteni, hallani, érezni, élvezni a természetet: ez az életem programmja mindvégig.» Izig-vérig magyar író. «Bölcsőm a magyar föld. Családom a magyar nép. A magyar eszményhez tapadt atom vagyok. A természet szeretetére a magyar föld tanított meg. Amikor a természetről írok, a magyar föld van előttem. A nagy természet maga a mindenség. Nekem belőle csak a magyar föld jutott. Ezt vágytam megismerni. Ebben a törekvésben telt el az életem.» Az emberi lélek megmozdulásait éppen olyan jellemző erővel szőtte munkáiba, mint amilyen kifogyhatatlan volt az állati ösztön megnyilvánulásainak ecsetelésében. A Bársony-rajzokban mozgó állatok gondolkodnak, éreznek, szeretnek, gyűlölnek, ravaszkodnak, harcra kelnek, bosszút állnak. Az események lelki elmélyítését gazdag nyelvkincs kíséri, a természetfestő a stílus művészetével fokozza képei hatását, a magányos vadász elmenekül a nagyvárosi házak kőtengeréből s a nádasok szélén visszaálmodja életét a magyar honfoglalás nomád világába.
SEBŐK ZSIGMOND (1861–1916) elbeszéléseiből a szegedvidéki tanyák zárt világának képe kristálytiszta szépségekkel tükröződik. Hangulatos alföldi életképei szembetűnően mutatják, hogy a tehetség még a legprózaibbnak látszó témakörből is művészi dolgokat alkot. Sebők Zsigmond novelláit a hőseivel való meleg együttérzés szelleme rezgi át, a mélabús humorú író az egyszerű életviszonyok között élő igénytelen emberek barátja. A művelt társadalomtól elzárt tanyai tanító, a züllésnek induló magyar úr, az ősei nomádvérével terhelt cigány és számos más magyar alak gondos lélekrajz és nemesen csiszolt stílus kíséretében lép az olvasó elé írásaiból. (Alakok, Elbeszélések, Pusztai élet, Bajcsányi.)
A felületesebb szemlélőnek is feltűnik, milyen kevés ebben a korban a derűshangú író, mennyire egyedül áll humorával JÓKAI MÓR, MIKSZÁTH KÁLMÁN, RÁKOSI VIKTOR. A történeti regényírás is eljutott a mélypontig. Ezen a téren WERNER GYULA (1862–1926) hozott új ígéreteket. Optimista volt, mint mestere, Jókai Mór; kortörténeti tanulmányaiból csak a legszükségesebb mozzanatokat vonta bele mesemondásába; a lélekrajz mélységét simán gördülő elbeszéléssel pótolta. Romantikus epizódjai nem merültek ki a képzelet kalandozásaiban, a korhangulat megéreztetése mellett megvolt történeti regényeiben a való élet levegője is. Legszívesebben Metternich korába és a Bach-korszakba helyezte meséit, a hazafias lélek borújával pillantott az osztrák önkényuralom mesterkedéseire, hősei többnyire a trón és a haza egymással folytatott küzdelmeinek áldozatai. De csak addig áldozatok, amíg az udvari szolgálatból vissza nem vonulnak őseik földjére. Werner Gyula magyar nemesei még akkor is elfordulnak a közélettől, amikor nincs bajuk a politikai surlódásokkal; első a birtok, a család, a magyar faj jövője. «Mikor én kidűlök a sorból – mondja fiának egyik regényhőse – ott kell hagynod minden állást, bármily fényes legyen is, túrnod kell a földet, nehogy az anyaföld, az ősi birtok, mint annyi másnál, kiszaladjon a lábunk alól.» Hősei sokat csalódnak, csak az ezeréves rög és családi tűzhely boldogsága nem csalja meg őket; álmodozó emberek ezek a hősök, de tudnak erős férfiak is lenni. A rokonalakok, epizód-ismétlődések, motívum-hasonlóságok gyakoriak az író regényeiben, a házassági megoldás sem hiányozhat mesemondásából, de azért mégis friss minden munkája, mozgalmas romantikájú, kellemes olvasmány. (Anteusz, Andrásfalvy de Andrásfalva, Megvirrad még valaha,. A pipacsszínű dolmány.)
Minden érdeklődésével a katonák specialistája volt ABONYI ÁRPÁD. (1865–1918.) Romantikája a mord emberekhez, vad indulatokhoz, életbevágó összeütközésekhez vonta, lélekelemző kedvtelése reális színeket adott novelláinak és regényeinek. A bosnyák bércek és az erdélyi havasok között egyformán otthon érezte magát, a császári tisztek, székely katonák és oláh közlegények jellegzetes alakjai végigkísérték pályáját. Más alakokkal foglalkozó elbeszélő munkáiban is értett a feszült hangulatok levegőjének megteremtéséhez, mesemondásában drámai erő volt. (Bosnyák képek, Novellák, Orvosok, Férfiak.) – THURY ZOLTÁN (1870–1906) hősei közül is legjobbak a katonaalakok. Az elégedetlen, kiábrándult, megtört lelkeket erős vonásokkal rajzolta az író. (Ulrich főhadnagy, Egyszerű történetek, Közönséges emberek.) – KEMECHEY JENŐ (1862–1905) képzelete a pusztulás útjára sodródó földbirtokos magyar urak világában csapongott; a fajtáját szerető magyar lélek rokonérzésével írta munkáit a dzsentri romlásáról. (Magyar dzsentri-történetek, Mara rózsái, Magyar mohikánok, Bodrogközi történetek.)
MALONYAI DEZSŐ (1866–1916) elbeszélő stílusában a francia impresszionisták nyugtalan líraisága bujkált. Erkölcsi felfogásában a dekadensek modorához közeledő stiliszta volt, a szokatlant és különöst kereste, színességre és hangzatosságra törekedett. Az elsők egyike, akik irodalmunkban Anatole Franceot utánozták. Sokat köszönhetett más párisi elbeszélőknek is, Maupassant erősen hatott rá, az itthoniak közül Petelei István stílusához vonzódott legjobban. Megfigyeléseit szerette képzeletének játékával vegyíteni; még ott is szembeszökően stilizált, ahol élményi elemek álltak rendekezésére. Hősei mintha képzelt világban mozognának, meséi mintha a hangulatárnyalás céljait szolgálnák. Van néhány igazán sikerült tanulmányfeje, így az osztrák-magyar katonatiszt képe; ezt a típust valószerűen rajzolta meg, csakúgy, mint néhány művész-alakját. (A gyáva, Az utolsó, Judit könyve, Az ordító tanyán.)
Hol romantikus túlzásokkal, hol impresszionista színezéssel, hol naturalista fordulatokkal dolgozott BRÓDY SÁNDOR. (1863–1924.) Zola tanítványaként lépett fel, szerette volna meghonosítani irodalmunkban a naturalista regényírást, de vagy nem volt tisztában eszközeivel vagy visszariadt a francia túlzások alkalmazásától. Az igazi naturalizmus csak Móricz Zsigmonddal jutott be a magyar irodalomba, Bródy Sándor félnaturalista volt. Szívesen festette a bűnt, a nyomort, a szennyet, de feldolgozásában mégis csak álomvilágot rajzolt; megfigyelések és tapasztalatok helyett képzeletéből merítette és sok meseszerű elemmel keverte történeteit. (Faust orvos, Hófehérke, Az ezüst kecske.) A szertelenségek világában élt, különös hangulatokba vetette magát, sajátságos helyzeteket gondolt ki. Stílusa is megfelelt nyugtalan idegrendszerének; majd szeszélyes szaggatottsággal halmozta egymás mellé egyéni fordulatokban bővelkedő mondatait, majd lapos prózát írt fáradt unalommal. Kevés magyar írónak avultak el olyan gyorsan a munkái, mint az övéi; a színek lekoptak róluk, témáit az újabb írók hatásosabban dolgozták fel, fogásai elcsépeltekké váltak; de azért néhány kötetre való írása még sokáig kiállja az idők próbáját. Örökösen erjedésben volt, felületesen dolgozott, írói láza nem tűrte a legcsekélyebb önkritikát sem; ez volt az oka, hogy tehetsége nem jutott el a nagyobb művészi alkotás határvonaláig, Hosszasan foglalkozott egy-egy alakjával, leírta őket testileg-lelkileg, mégsem tudta meggyőzni olvasóit alak-elemzéseinek valószínűségéről; nem az igazi embert mutatta be, hanem azt írta le, amit ő gondolt elképzelt hőséről. Az életigazság visszaadására törekedett mindenütt, de ez a becsvágya inkább csak egyes epizódokban sikerült; meséi és erkölcsrajzai laza részletekre hullottak szét, elnagyolt kompozícióiból csak zsidó alakjai léptek elő élesebb körvonalakkal. Rossz óráiban egyáltalában nem törődött sem elbeszéléseinek valószínűségével, sem lélekrajzainak elfogadhatóságával, bizarr gondalatainak tömegét minden terv nélkül dobta olvasói elé, stílusa gondatlan volt, mesevezetése zilált. Sohasem fékezte magát túlzásaiban. Stílusát bizonyos nagyzoló modor jellemezte; pongyola bőbeszédűség, kellemetlen szószaporítás. Untató részleteivel sokszor nagyon is terhére volt olvasóinak, ahelyett, hogy kellemessé tette volna óráikat. Egyéni kifejezéseinek kétségtelenül újító hatásán kívül legnagyobb érdeme a fővárosi zsidóvilág rajza. Minden szépítgetés nélkül világított rá a pesti zsidó erkölcsökre. A Lipótváros nagytőkéseit és a Terézváros kispolgárait a maguk nyelvén szólaltatta meg; ez a nyelv jól illett az ő mesterkélten vonagló, különös mondatkötéseihez. Legsikerültebb regénye: A nap lovagja. (1902.) Drámai munkái közül A dada (1902) sötét kép a nagyváros erkölcsi züllöttségéből. Színműírói korszaka pályájának második felébe esett; már régen neves elbeszélő volt, amikor megkezdődtek színpadi sikerei. Eleinte Gerhardt Hauptmannt utánozta, de szociális irányzatossága jóval enyhébben jelentkezett, mint a német mester kapitalista-ellenes radikálizmusa. Színdarabjaiban azok a legsikerültebb helyek, amelyekben a zsidó lelkiséget ábrázolta. (A medikus, Tímár Liza, Lyon Lea.) A pesti kispolgári zsidó típusok egy része az ő munkáin keresztül vonult be a magyar irodalomba; az albérlők és cselédek fővárosi világát ő figyelte először szociális érdeklődéssel. A főváros keresztény úri társadalmát és a vidék magyarságát kevésbé ismerte vagy legalább is nem nézte rokonérzéssel. (A tanítónő.)
Az írónők közül BENICZKYNÉ BAJZA LENKE (1840–1905) népszerűsége néhány évtizedig Jókai Móréval vetekedett, a hölgyközönség rajongással beszélt munkáiról. Szerették könyveiben az arisztokrata hősöket, az eszményi érzelmeket, a szenvedő és diadalmaskodó szerelmet, a mesterkélt és finomkodó társalgást; pedig az írónő ezerszer elcsépelt mesékkel szórakoztatta olvasóit, elkoptatott sablonokkal dolgozott, legkedveltebb regényeiben is báb-alakokat mozgatott olvasói előtt. Mégis élvezték regényeit, mert ezeken keresztül bepillanthattak a mágnások világába; róluk szólt a «magyar Ohnet» majd mindegyik könyve. A reménytelen szerelem végén a boldog házasság vagy a boldogtalan házasság végén az új esküvőre siető szerelem, közben udvarlás, féltékenység, csalódás, könnyek; párbajok, utazások, váratlan megismerkedések, dúsgazdag világfiak, bűbájos grófnék: ebből állt Beniczkyné Bajza Lenke hódító sikerének titka. Regényírói munkásságával mindenesetre sokakat elvont a külföldi irodalomtól s nem kevés olvasót a ponyvairodalomtól; ez sem utolsó érdem. Akiknek nem volt elég hajlamuk az irodalom magasabbrendű alkotásaiban való gyönyörködésre, azok szívesen forgatták könyveit. (Márta, Ő az, A hegység tündére.)
Hasonló irányban haladt WOHL STEFÁNIA (1848–1889) is. Neki sem voltak problémái, az ő előadásából is hiányzott az egyéni fordulatosság. Szalonregényei az altató hangú német nőírók munkáira emlékeztetnek: lassan mozgó szerelmi mesék szenvedő hősökkel. Csupa elképzelés az igazi irodalmiság varázsa nélkül, de korjellemző jelenség, az idealista-romantikus szellem egykor nagyrabecsült megnyilatkozása. Az érzelmes írónő munkáin dagályos lírizálás vonul végig fárasztó magyarázgatásokkal. Ezt a régies elbeszélő technikát, a divatlapszerű leírásokat, a sok jelentéktelen eszmecserét ma már csak a türelmesebb olvasók élvezhetik. (Aranyfüst, Éva.)
GYARMATHYNÉ HÓRY ETELKA (1845–1910) határozottabb egyéniség volt az előtte fellépő regényírónőknél és novellistáknál; az is figyelmet keltett munkásságában, hogy személyei nem voltak vértelen emberárnyak vagy bizonytalan színtéren mozgó főrangú bábok. A kalotaszegi népélet a maga sajátságos megnyilvánulásaival vele vonult be a magyar irodalomba. Jól ismerte a hegyes-völgyes erdélyi vidékeket, rokonérzéssel pillantott az ottani református magyar urakra és parasztgazdákra. Ezek az ő hősei a nemesi kúriák lakói, ez egykori jobbágyfészkek gyermekei, a papok, az iskolamesterek. Egy ma már letűnt világ képét örökítette meg munkáiban érzelmes helyzetrajzokkal. Akadtak más témái is. Ezekben szintén élő alakokat mutatott be közönségének ideális megvilágításban. (Az ifjú pap, A havasok alján, Régi urak, új parasztok.)
Az 1890-es években AMBRUS ZOLTÁN, GÁRDONYI GÉZA, HERCZEG FERENC, KÓBOR TAMÁS és PEKÁR GYULA már magukra vonták a figyelmet, de igazi tehetségükben még nem bontakoztak ki. Azt sem sejtette senki, hogy a XX. század első évtizedeiben milyen új erők és új irányok vonulnak fel majd meglepetésszerűen a magyar irodalomban.
Elbeszélők:
ABONYI ÁRPÁD (szül. 1865. szeptember 11. Garamszentkereszt, Bars megye; megh. 1918. július 25. Budapest), családi nevén Csiba Árpád, kolozsvári hírlapíró, utóbb több fővárosi ujság belső munkatársa, a Petőfi-Társaság tagja. Katolikus nemesi családból származott, jogi tanulmányait a kolozsvári egyetemen fejezte be, mint egyéves önkéntes Boszniában szolgált, itteni élményei egész életén át végigkísérték. Ötvenhárom éves korában halt meg. – Az 1880-as évek végétől kezdve számos színdarabját játszották a kolozsvári és budapesti Nemzeti Színházban, de novellistának jóval különb volt, mint színműírónak. – Bosnyák képek. Novellák, rajzok. Budapest, 1893. – Novellák. Két kötet. Budapest, 1894. – A mammut. Regény. Budapest, 1894. – A második férj. Regény. Budapest, 1895. – Bosnyák novellák. Budapest, 1895. – Jön a hajnal. Novellák. Budapest, 1897. – A haldokló gladiátor. Regény. Budapest, 1898. – Orvosok. Novellák. Budapest, 1899. – A század gyermekei. Novellák. Budapest, 1900. – Férfiak. Novellák. Budapest, 1902. – Ősemberek. Regény. Budapest, 1908. – Frida kisasszony. Regény. Budapest, 1913. – A vörös Regina. Regény. Budapest, 1918.
ABONYI LAJOS (szül. 1833. január 9. Kisterenye, Nógrád megye; megh. 1898. április 28. Abony, Pest megye), családi nevén Márton Ferenc, földbirtokos, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Református nemesi családból származott, jogi tanulmányait a pesti egyetemen fejezte be, az 1850-es évektől haláláig abonyi földbirtokán gazdálkodott. Hatvanöt éves korában húnyt el. Néhány évvel később Abonyban szobrot állítottak emlékének. – Észak csillaga. Regény. Pest, 1855. – Regék a kandalló mellett. Novellák. Két kötet. Pest, 1857. – Regék a pásztortűz mellett. Novellák. Két füzet. Pest, 1857. – Az egyetem pallosa. Regény. Pest, 1859. – A mi nótáink. Regény. Pest, 1864. – Kenyér és becsület. Regény. Pest, 1865. – A fonó krónikája. Novellák. Három kötet. Kecskemét, 1872. – A betyár kendője. Népszínmű. Pest, 1872. – Panna asszony leánya. Népszínmű. Budapest, 1875. – Itt a szép Alföldön. Novellák. Budapest, 1878. – Az özvegy tehénkéje. Elbeszélés. Budapest, 1882. – Magduska öröksége. Regény. Budapest, 1887. – Az utolsó kurucvilág. Regény. Budapest, 1887. – A pénzes molnár románca. Regény. Budapest, 1889. – Abonyi Lajos munkái. Sajtó alá rendezte Endrődi Sándor. Húsz kötet. Budapest, 1905–1907. (Legszebb regényeinek és novelláinak gyűjteményes kiadása a Révai-cég költségén.)
ACSÁDY IGNÁC (1845–1906) hírlapíró, a M. T. Akadémia tagja. Tudományos munkásságáról: a történetírók között. – Aranyországban. Vígjáték. Budapest, 1880. (Eleven kortörténeti adalékok a pesti zsidóság jellemvonásaihoz.) – Fridényi bankja. Regény. Két kötet, Budapest, 1882. (A fővárosi zsidóélet bemutatása. A Lipótváros levegője már az 1870-es években olyan volt, mint később Molnár Ferenc korában, csakhogy Acsády Ignác még nem tudta eléggé kiaknázni a téma irodalmi szempontból hasznosítható előnyeit.)
AMBRUS ZOLTÁN (1861–1932), az 1890-es években a Földhitelintézet tisztviselője, a Hét belső munkatársa, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Jellemzőbb elbeszélő munkái 1900-ig: Ninive pusztulása. Novellák. Budapest, 1895. – Szeptember. Regény. Budapest, 1896. – Pókháló kisasszony. Novellák. Budapest, 1898. – A gyanú. Novellák. Budapest, 1900.
ÁBRÁNYI KORNÉL (szül. 1849. december 31. Pest; megh. 1913. március 11. Budapest) hírlapíró, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Szabolcsmegyei nemesi családból származott; atyja: idősebb Ábrányi Kornél zenetudományi író és zeneszerző; testvéröccse: Ábrányi Emil költő és műfordító. Ifjabb éveiben miniszteri tisztviselő volt, állami szolgálatát 1875-ben az ujságírói pályával cserélte föl; csakhamar neves publicista lett, 1884-től országgyűlési képviselő, 1887-től a Pesti Napló szerkesztője. Mint politikus és képviselő Apponyi Albert nemzeti pártját támogatta. Az ellenzéki szövetség hatalomra jutása után 1906-ban a miniszterelnökségi sajtóiroda főnökévé nevezték ki miniszteri tanácsosi ranggal. Hatvannégy éves korában halt meg. – Európa költőiből. Műfordítások. Pest, 1868. (Ábrányi Emil társaságában.) – A rövidlátók. Vigjáték. Pest, 1872. – A légyott. Vigjáték. Pest, 1872. (Nemzeti Színház.) – A dicsőség bolondja. Regény. Budapest, 1874. – Az élet tarkaságaiból. Novellák, rajzok. Budapest, 1875. – Titkolt szerelem. Regény. Budapest, 1878. – Edmund párbaja. Regény. Budapest, 1880. – Régi és új nemesek. Regény. Budapest, 1881. – Melyik erősebb? Regény. Budapest, 1882. – Egy modern apostol. Regény. Budapest, 1882. – Egy férj filozófiája. Regény. Budapest, 1883. – A csalhatatlan. Vígjáték. Budapest, 1883. (Nemzeti Színház.) – Iván. Verses regény. Budapest, 1905.
ÁGAI ADOLF (szül. 1836. március 31. Jankovác, Bács megye; megh. 1916. szeptember 21. Budapest) szerkesztő, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Atyja, Rosenzweig József lengyelzsidó menekült, Galíciából jött át Magyarországba, itt orvos lett, különféle helyeken próbált szerencsét, végül a pestmegyei Abonyban telepedett le. Ágai Adolf kisgyermekkorában csak németül és horvátul beszélt, magyarul később tanult meg. Középiskolai tanulmányait a pesti evangélikus gimnáziumban, a pesti piarista gimnáziumban és a nagykőrösi református gimnáziumban végezte; Nagykőrösön Arany János tanítványa volt; érettségi bizonyítványának megszerzése után a bécsi orvosi egyetemre iratkozott be. Már mint orvosnövendék számos elbeszélést, tárcát, cikket írt a magyar és német lapokba. 1862-ben orvosdoktorrá avatták, ekkor hazajött s némi orvosi gyakorlat után szívesen vállalta a hírlapírói pálya viszontagságait. Mint a Borsszem Jankó szerkesztője 1868-tól kezdve benne élt a magyar közéletben, az ellenzéki politikusok gyűlölték, a kormánypárt támogatta. Élclapjának irányítása mellett még egy szépirodalmi folyóiratot (Magyarország És A Nagyvilág) és egy gyermeklapot (Kis Lap) is szerkesztett. Hatvan éves írói jubileumát 1912-ben ünnepelték. Rendkívül termékeny szerkesztői és tárcaírói működés után nyolcvan éves korában halt meg. – Munkái: Spitzig Icig naptára 1867-re. Pest, 1866. (Ettől kezdve a naptárcsinálás egyik népszerű specialitása lett. Évről-évre egymás nyomába léptek a Borsszem Jankó humoros kalendáriumai; így a Mokány Berci naptára, Kraxelhuber Tóbiás naptára, Mihaszna András naptára, Mucsai naptár.) – Porzó tárcalevelei. Két kötet. Budapest, 1877. (Válogatott csevegéseinek első gyűjteménye. Egyik megjegyzése szerint: «A vér szerint való tárcaíróban jártában, ültében, hevertében felgyülemlenek a napi élet s az utca apró képei: a vidámak s a bánatosak vegyest és ezek kritikáját legott ki is váltja benne a megfigyelés folyamata. Mert önkéntelen is megfigyel; mind e benyomások csodás vegyi úton szűrödnek át lelkén és tárca alakjában csapódnak le.») – Por és hamu. Budapest, 1892. (Elhúnyt barátai és ismerősei emlékének megújítása. Neves emberekről sok jellemző esetet jegyzett föl, különösen a vidám dolgokat tárgyalta eleven humorral.) – Igaz történetek. Húsz elbeszélés. Budapest, 1893. (Válogatott novelláinak gyűjteményében is inkább megfigyelő és elmélkedő, semmint elbeszélő. Erre maga is rámutat; «Nem költések ezek a történetek, mert valósággal úgy estek meg azok, amint elbeszélem. Olyan igaz történetek, melyeket a gyakran művészietlen élet alkotott meg. Rövid és könnyen érthető szóval: színezett fotografiák.») – Vízen és szárazon. Útirajzok. Két kötet. Budapest, 1895. (Úti tárcáinak válogatott gyűjteménye. A Porzó-tárcák nem tartalmuk érdekességével, hanem az elmondás módjával vonták magukra a figyelmet. Kéky Lajos szerint: «Tárgyának csak felszínén marad, nem mélyed bele, csak könnyedén elszökell fölötte s elsurranó fénnyel rávilágít. Cseveg, mókázik, tréfál, elméskedik, sokszor gúnyolódik; mindig az író benyomásai, megjegyzései, ötletei a fontosak benne, sohasem maga a tárgy. Ágai tárcájának mintája a francia causerieből fejlett bécsi feuilleton volt, mely az ő bécsi diáksága idején élte virágkorát.») – Egy görbe nap. Énekes bohózat. Budapest, 1902. (Az Almási Balogh Tihamérral együtt írt színdarabot a Népszínházban adták elő. «Írták Csicseri Bors és társa.» A víg énekesjáték személyei a Borsszem Jankó élclap ismert alakjai közül kerültek a nézőközönség elé.) – Új hantok. Budapest, 1906. (A Por és hamu folytatása. Ezekben a visszaemlékezéseiben is a «víggal elegy bánat» hangja csendül fel.) – Utazás Pestről Budapestre. Rajzok és emlékek a magyar főváros utolsó hatvanöt esztendejéből. Budapest, 1908. (Hogyan lett a kis német fészekből magyar világváros? Elégikus-humoros visszaemlékezések a régi Pestre. A főváros szeretete sugárzik minden lapjáról.)
BALÁZS SÁNDOR (szül. 1830. december 26. Kolozsvár; megh. 1887. augusztus 1. Budapest) fővárosi hírlapíró, később a Nemzeti Színház könyvtárnoka, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Ötvenhét éves korában öngyilkos lett. – Beszélyek. Két kötet. Pest, 1855. – Tükördarabok. Novellák. Két kötet. Pest, 1865. – Miért nem házasodik meg a sógor? Vígjáték. Pest, 1871. (Nemzeti Színház) – A strike. Népszínmű. Pest, 1872. (Szigligeti Ede társaságában írt életkép. Nemzeti Színház.) – Víg elbeszélések. Budapest, 1878. – Tarka képek. Novellák, rajzok. Két kötet. Budapest, 1880.
BÁRSONY ISTVÁN (szül. 1855. november 16. Keresztes, Fehér megye; megh. 1928. március 11. Budapest) hírlapíró, a Szent István Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Jogot végzett, 1881-től az Egyetértés szerkesztőségében dolgozott, később több más napilap belső munkatársa lett, 1907-ben kinevezték a magyar állam hivatalos lapjának, a Budapesti Közlönynek, szerkesztőjévé. 1925-ben a Petőfi-Társaság a Jókai-nagydíjjal tüntette ki. Hetvenhárom éves korában halt meg. – Százszorszépek. Novellák. Budapest, 1886. – A szabad ég alatt. Rajzok. Budapest, 1888. – Tréfás történetek. Novellák. Budapest, 1890. – Erdőn-mezőn. Rajzok. Budapest, 1893. – Négyszemközt. Novellák. Budapest, 1894. – Csend. Rajzok. Budapest, 1895. – Ecce homo. Novellák. Budapest, 1896. – Víg világ. Rajzok. Budapest, 1897. – Vadásztörténetek. Rajzok. Budapest, 1897. – Magyar természeti és vadászképek. Rajzok. Budapest, 1899. – A szerelem könyve. Novellák. Budapest, 1899. – Keresd az asszonyt. Novellák. Budapest, 1900. – Egy darab élet. Budapest, 1901. – Ingovány. Regény. Budapest, 1901. – Szól a puska. Rajzok. Budapest, 1901. – A királytigris. Regény. Budapest, 1902. – A róna és az erdő. Rajzok. Budapest, 1902. – Arab király szabadon. Regény. Budapest, 1903. – A napsütötte férfi. Novellák. Budapest, 1903. – Vadásztáska. Rajzok. Budapest, 1903. – A visszhang. Novellák. Budapest, 1903. – Szelek útján. Regény. Budapest, 1904. – Mulattató vadászrajzok. Budapest, 1904. – Tréfás elbeszélések. Budapest, 1905. – Tarka mesék. Novellák. Budapest, 1908. – Magyar földön, Rajzok. Budapest, 1910. – Este. Rajzok. Budapest, 1914. – Az erdő könyve. Rajzok. Budapest, 1918. – Magyar élet. Novellák. Budapest, 1920. – Az én világom. Rajzok. Budapest, 1925. – Délibáb. Novellák. Budapest, 1925.
BEKSICS GUSZTÁV (1847–1906) országgyűlési képviselő. – Életéről és munkáiról; a publicisták között. – Mint elbeszélő az emberiség jövőjéről ábrándozó regénytípusnak volt a művelője. (Regényíró volt neje is, Bogdanovics Krisztina színművésznő.) – Szépirodalmi munkái: Barna Arthur. Regény. Budapest, 1880. (Verne-stílusú, Jókait utánzó utópia. Egy lángeszű magyar ember meghódítja a Szaharát a művelődés és szabadság számára.) – A szép Diego. Vígjáték. Moreto után spanyolból. Budapest, 1883. – Cid. Spanyol románcok fordítása. Budapest, 1886. – Saját becsületének orvosa. Színmű. Calderon után spanyolból. Győr, 1886. – Ködös problémák. Regény. Budapest, 1904. (Tudományos regény annak bizonyítására, hogy a művelt nő egymagában is megállhatja a helyét s nincs rákényszerítve a férjhezmenésre. Egyébiránt hőse, a jövő nője, a pesszimista tudós hölgy, a házasságban találja meg elveszett optimizmusát.)
BENEDEK ELEK (szül. 1859. szeptember 30. Kisbacon, Udvarhely megye; megh. 1929. augusztus 17. Kisbacon) hírlapíró, országgyűlési képviselő, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Református székely családból származott, a budapesti egyetemen tanári pályára készült, ujságírói működését 1881-ben kezdte meg a Budapesti Hirlapnál. Több hírlapot és folyóiratot szerkesztett (Ország-Világ, Magyar Kritika, Nemzeti Iskola, Jó Pajtás), mint politikus Apponyi Albert nemzeti pártját támogatta. A magyar gyermekirodalmat kevesen művelték hozzá hasonló sikerrel. Irodalmi érdemeiért a Petőfi-Társaság 1926-ban a Jókai-nagydíjjal tüntette ki. A trianoni összeomlás után Budapestről székelyföldi birtokára költözött s az erdélyi magyarság irodalmi életének egyik vezetője lett. Szülőfalujából szerkesztette a Cimbora című gyermekujságot. Lapjával hatásosan munkálkodott azon, hogy a kisebbségi helyzetben szorongó magyarság gyermekei megőrizzék anyanyelvük szeretetét és a magyar multhoz való ragaszkodásukat. Kis faluja az erdélyi gyermekek levelezésének középpontja volt. Családjával is mélységes lelki közösségben élt. Halála után neje önként követte a halálba: együtt hantolták el őket az ősi székely sírok mellé. Hetven éves korában halt meg. Fia: Benedek Marcell író. – A kollektor. Regény. Budapest, 1886. – Testamentum és hat levél. Budapest, 1884. (Néhány év alatt hat kiadást ért, idegen nyelvekre is lefordították.) – Huszár Anna. Regény. Budapest, 1895. – Magyar mese- és mondavilág. Öt kötet. Budapest, 1894–1896. (Ifjúsági iratai közül ez a legkiemelkedőbb munkája.) – A szív könyve. Budapest, 1896. – Csöndes órák. Tárcák. Budapest, 1899. – Falusi bohémek. Novellák. Budapest, 1899. – Többsincs királyfi. Magyar népmese három felvonásban. Budapest, 1899. (Vígszínház.) – Szülőföldem. Budapest, 1904. – Bárányfelhők. Novellák. Budapest, 1907. – Falusi bohémek. Színmű. Budapest, 1912. (Nemzeti Színház.) – Édes anyaföldem. Önéletrajz. Budapest, 1920. (A kor irodalmi viszonyaira is értékes forrás.)
BENICZKYNÉ BAJZA LENKE (szül. 1840. júniusában Pesten; megh. 1905. április 2. Budapest), a Petőfi-Társaság tagja. Édesatyja Bajza József, a költő és kritikus; első férje Heckenast Gusztáv könyvkiadó; második férje Beniczky Ferenc földbirtokos, belügyi államtitkár, utóbb Pest megye főispánja. A Petőfi-Társaság 1878-ban választotta tagjai közé, ő volt a Társaság első nőtagja. Hatvanöt éves korában halt meg. – Közel félszázados írói pályáján egész kis könyvtárra való regényt, elbeszélést és tárcát írt; az 1880-as években több színdarabját is előadták a Nemzeti Színház művészei. Regényírói népszerűsége annál csodálatosabb volt, mert nem írt színesen, párbeszédei eléggé tartalmatlanok voltak, hőseit többnyire egymás képére teremtette. A meggazdagodott polgárokkal szemben inkább a kimért eleganciájú arisztokraták pártján állt, de azért lelkesen küzdött a születés és rang előítéletei ellen. Bizonyára finom erkölcsi érzékével is hatott hűséges olvasóközönségére, nemes tanításait szívesen fogadták, könyveivel a fiatal leányok is szórakozhattak. – Beszélyek. Pest, 1858. – Újabb beszélyek. Pest, 1862. – Két szív harca. Regény. Pest, 1866. – Előítélet és felvilágosultság. Regény. Pest, 1872. – Márta. Regény. Budapest, 1881. (Németre is lefordították.) – Tévesztett utak. Regény. Budapest, 1883. – Fátyol titkai. Regény. Budapest, 1884. – Rhea grófnő. Színmű. Budapest, 1886. (Nemzeti Színház.) – Zárt ajtók mögött. Regény. Budapest, 1886. (Német fordításban is.) – Ő az! Regény. Budapest, 1887. (Német és angol fordításban is.) – Edit. Színmű. Budapest, 1888. (Nemzeti Színház.) – A hegység tündére. Regény. Budapest, 1889. – A házasság titka. Regény. Budapest, 1890. – Nyomaveszett. Regény. Budapest, 1893. – Egy szegény leány története. Regény. Budapest, 1893. – Örök törvény. Regény. Budapest, 1903. – Az élet könyve. Regény. Budapest, 1905.
BEÖTHY ZSOLT (1848–1922) budapesti egyetemi tanár, a Kisfaludy-Társaság elnöke, a M. T. Akadémia és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és tudományos munkáiról: az irodalomtörténetírói pályáját tárgyaló fejezetben. – Nevezetesebb szépirodalmi kötetei a következők: Elbeszélések. Az ifjúság számára Pest, 1865. (Első önállóan megjelent munkáját tizenhét éves korában bocsátotta közre. Jókai Mór hatása alatt írt történeti elbeszélései romantikus képzeletű, szónokias hangú, érzelmes kezdőre vallanak.) – Elbeszélések. Pest, 1871. (A Jókai-romanticizmust most már felváltja Tolnai Lajos és az angol realisták hatásával. A Családi Kör, Fővárosi Lapok, Nefelejts és Vasárnapi Ujság köteteiben megjelent novellái közt feltűnik a rajz műfaja is. Angol írók nyomán meghonosított új műformáját A kapitány végrendelete című rajzával vezette be irodalmunkba a Vasárnapi Ujság 1867. évfolyamában.) – Bíró Márton. Pest, 1872. (A regény egy jóindulatú, de állhatatlan vidéki ember szerelmi története. Gyulai Pál a Budapesti Szemle 1873. évfolyamában elégedetlenül bírálta: «Az egész nagyon rideg történet, meglehetős kesernyés hangon elbeszélve. Csodálkozunk, hogy fiatal költő hogy írhat ilyet. De mégsem csodálkozunk. Beöthy nem az első ifjú író, ki bizonyos koraérettséget erőltet magára, fájdalmasan mosolyog az ábrándokon s holmi közönyös gúnyorban keresi hol a tárgyilagosságot, hol a humort, de egyiket sem tudja megtalálni. A mű hőse teljesen elhibázott. Egy egészen szenvedőleges jellemet csak úgy lehet érdekessé tenni, ha benső világát nagyon gazdagnak vagy legalább rokonszenvesnek rajzoljuk.») – A névtelenek. Budapest, 1875. (Elbeszélések és rajzok. Az író képzelete nem gazdag, de jellemzései és leírásai figyelmet érdemelnek. A rajzban jóval erősebb, mint az elbeszélésben.) – Kálozdy Béla. Két kötet. Budapest, 1875. (A regény először a Pesti Napló 1875. évfolyamában jelent meg. Önálló kiadását a közönség nem fogadta túlságos érdeklődéssel, mert meséje nem volt eléggé gyors menetű, de a műértők méltánylással szóltak róla. Tetszett a regény Deák Ferencnek is, magához hívatta a csak híréből ismert szerzőt s barátságos beszélgetéssel adott kifejezést örömének és elismerésének.) – Rajzok. Budapest, 1879. (A Kisfaludy-Társaság kiadásában megjelent kötetet a Petőfi-Társaság folyóirata, a Koszorú, egy névtelen cikkben erősen megtámadta s a szerzőről mint műgonddal dolgozó, de fantáziátlan íróról emlékezett meg. Az igazság az, hogy Beöthy Zsolt jellemfestése, humora, gondolatai mélyreható emberszemlélet leszűrődései. Történetei nem túlságosan érdekesek, de szellemének gazdagsága bőven fizet meséi kibontakozásának lassú menetéért. Ritka stílusművészettel öntötte formába munkái jelentéktelenebb részleteit is; tetszése szerint adott fényt és melegséget nyelvének.) – Ráskai Lea. Budapest, 1881. (A költői elbeszélés első kiadását mindössze huszonöt példányban nyomatta ki a szerző; ezt is csak kéziratként barátai számára. Második kiadása Vágó Pál rajzaival 1887-ben jelent meg. Németre Lechner Gyula fordította. Az író ezzel a kötettel búcsúzott el szépírói pályájától, azontúl már csak néhány érzelmes lírai verset írt. Ezek a Budapesti Szemle, Fővárosi Lapok, Pesti Napló és Vasárnapi Ujság évfolyamaiban jelentek meg.) – Kálozdy Béla. Budapest, 1908. (Franklin-Társulat Magyar Regényírói. Mikszáth Kálmán a kiadáshoz írt előszavában nagy megbecsüléssel pillantott vissza a szerző szépírói pályájára.) – Régi nóták. Budapest, 1920. (Három novellája Haranghy Jenő rajzaival.)
BÉKEFI ANTAL (szül. 1859. szeptember 28. Szentes, Csongrád megye; megh. 1907. október 2. Szeged) hírlapíró, a Szegedi Napló szerkesztője. A Dugonics-Társaság munkásságának egyik tevékeny mozgatója volt. Az 1929. évi Magyar Zsidó Lexikon kiemeli a vidéki hírlapírók szociális helyzetének javítása körül szerzett érdemeit. Negyvennyolc éves korában halt meg. – Elbeszélő köteteiben különösen a szegedvidéki magyar nép jellemző alakjait mutatta be eleven erővel. (Bíró előtt, 1886; Szegény ördögök, 1889; A kálvárián, 1894; A kis regényhősnő, 1895; Az asszony ítél, 1897; Egy kis batisztruha, 1899; Az életből, 1904.)
BODON JÓZSEF (szül. 1845. szeptember 29. Rimaszombat, Gömör megye; megh. 1908. február 10. Rimaszombat) gyöngyösi ügyvéd, a Gyöngyösi Lapok szerkesztője, a Petőfi-Társaság tagja. Novelláival az 1870-es évek végén nagy reményeket keltett, de szívbaja elvette minden életkedvét. Hatvanhárom éves korában halt meg. – Elbeszélések. Budapest, 1878. – Az életből. Novellák. Budapest, 1883. – Négy eredeti elbeszélés. Budapest, év nélkül.
BRÓDY SÁNDOR (szül. 1863. júliusában Egerben; megh. 1924. augusztus 12. Budapest) hírlapíró. Fiatalabb éveiben szerkesztő volt Kolozsvárt, 1890 óta Budapesten ujságíróskodott. Előbb a Magyar Hirlap, később Az Ujság szerkesztőségében dolgozott, de más hírlapokban és folyóiratokban is szívesen látták kéziratait, 1902-ben a Fehér Könyv havi folyóiratot szerkesztette. Rendkívül termékeny író volt, Fehér Könyvében rajta kívül nem is szerepelt más író. Színházi sikereit 1900 után aratta. Hatvanegy éves korában halt meg. – Bródy Sándor nagyon népszerű volt írótársai körében. Szerették benne a vidám mulatótársat, a világ erkölcsi nézeteivel nem sokat törődő bohémet. Őmaga később némi mélabúval pillantott vissza ifjú éveire; sajnálta, hogy nem használta fel komolyabban írói tehetségét. «Hidd meg nekem, írta 1918-ban az egyik lap szerkesztőjéhez, nem éreztem soha és nem érzem ma sem, hogy író vagyok. Csak mellesleg, mert mindenkinek kell valami mesterség, irkáltam össze sok mindent, elbeszélést, színdarabot iparos módjára. Igazi dicsvágyam, hogy komolyan vegyem a mesterséget vagy magamat, nem volt soha. Legjobb esetben azt hittem mindig, hogy stúdiumokat csinálok egykor komolyan, igazán megírandó munkáimhoz. Ma is ott tartok, hogy nem egyszer így szólok magamhoz; valóban, már most el kellene kezdeni, elmúlik az idő. Lehet, hogy még el is kezdem.» – Irodalmunkban kétségtelenül Bródy Sándor az első nagyobbtehetségű zsidó elbeszélő; föllépésével, hangjával, szellemével utat tört a XX. század magyar-zsidó regényírói és színpadi szerzői előtt. Magyarságának és zsidóságának kérdése körül a világháború után erős harc volt. Halálakor a Magyarság vezércikke kiemelte írói tehetségét s elismerte róla, hogy pályája első felében ő is az Ágai-féle régi típusú áthasonult magyar zsidókhoz tartozott. «Mennyire más annak a zsidóságnak lelki ábrázata, amely a XX. század első évtizedében oly mohósággal kerítette hatalmába a magyar élet legfontosabb gócpontjait s lassankint megszállotta és elárasztotta azokat a hídfőállásokat is, amelyeket öntudatos faj nem szokott kiengedni a kezéből. Ez a zsidó elem imperialista volt és valami türelmetlen, vad gyűlölet lobogott benne a magyarság történelmi és szellemi erői iránt s a gettó sikátoraiból felkunkorodott friss faj ragadozó ösztöneivel vette üldözőbe a magyarság ama házi isteneit, amelyek valamikor apáit és nagyapáit tűzhelyeihez eresztették. Amily mértékben nőtt a XX. században a zsidóság szellemi és politikai hatalma, ép oly mértékben ütköztek ki Bródy Sándoron is a zsidó lelkiségnek, sőt a zsidó öncélúságnak kitörülhetetlen stigmái. Ez a rohamos visszaasszimilálódás utóbb már abban is jelentkezett, hogy tárgyait egyre sűrűbben választotta a zsidó társadalom zárt köreiből s elkülönítette magát a formai magyarságtól is. Az utána következő pesti irodalmárok azzal hálálták meg Bródy Sándor visszatántorgását a tiszta és ősi zsidó pszichébe, hogy megtették az új irodalom patriárkájává s az ő fölléptétől számították irodalmi betörésüknek korszakát.» – Hatvany Lajos a nacionalista irodalmi társaságok Bródy-ellenszenvével szemben védelmébe vette elhunyt barátja művészi értékét. Felfogása szerint Bródy Sándor méltatlanul mellőzött író, mert ha munkái ma már javarészt elvesztették is hatásukat, rengeteg írói hagyatékából át lehetne menteni néhány kötetet az utókor számára. A régi sablonzsidóval szemben Bródy Sándor mutatta be először az új zsidó típust: «a seft agyongyötörtjeit, a hajszolt férjeket, a migrénes és butónos, kiállhatatlan zsidó nagyságát, az intellektuel érdeklődése mellett forrón érzéki leányzót, Sion bimbaját. A kezdő Molnár Ferenc Bródy Sándor oldalbordáiból teremtette pesti figuráit.» Bródy Sándor szólaltatta meg elsőnek Budapest zsidóságát a maga külön hangján, fürge fővárosi nyelvén. «Ady Endre prózájának fordulatain világosan ismerszik fel a ki nem törülhető, örök Bródy-hatás.» (Emlékbeszéd Bródy Sándor felett. Magyar Hirlap. 1930. évf.) – Az első Bródy-könyv: Nyomor. Elbeszélések. Budapest, 1884. (Az író Zola tanítványaként lépett fel huszonegy éves korában: Bár naturalistának vallotta magát, nem volt naturalista; ez az irodalmi irány csak a XX. század elején terebélyesedett ki a magyar irodalomban. Félnaturalista és félromantikus volt; szeszélyesen álmodozó, kevert stílusú író.) – Don Quixote kisasszony. Regény. Budapest, 1886. (Első regényének kisvárosi hősei a szerelemről és írói dicsőségről álmodoznak. Néhány jól megfigyelt helyzet mellett sok kusza képzelgés.) – Faust orvos. Regény. Budapest, 1888. (Lengyel Dénes budapesti egyetemi orvostanár ki akarja próbálni, milyen különös jelenségeket idézhet elő a szerelem egy fiatal asszonyban, ezért elcsábítja Petrovics Idát. Rosszul bánik az asszonnyal, Ida belehal szerelmébe, a tanár kegyetlen lelkifurdalásokat érez s a férjjel együtt kétségbeesetten áll az elhúnyt nő halottas ágya mellett. A mese elejétől végig valószínűtlen, fordulatai ötletszerűek.) – Emberek. Elbeszélések. Budapest, 1890. – Színészvér. Regény. Budapest, 1891. – Regénytárgyak. Elbeszélések. Budapest, 1892. – A kétlelkű asszony. Regény. Budapest, 1893. – Hófehérke. Regény. Budapest, 1894. – Bródy Sándor összegyűjtött munkái. Tizenkét kötet. Budapest, 1894. – Rejtelmek. Elbeszélések. Budapest, 1895. – Két szőke asszony. Regény. Budapest, 1895. – Az ezüst kecske. Regény. Budapest, 1898. – Egy férfi vallomásai. Elbeszélések. Budapest, 1899. – Árva leányok. Elbeszélések. Budapest, 1901. – Erzsébet dada és más cselédek. Elbeszélések. Budapest, 1901. – Hófehérke. Regényes színjáték. Budapest, 1901. (Nemzeti Színház.) – Fehér könyv. Elbeszélések, elmélkedések, cikkek sorozata folyóirat alakjában. Tizenkét füzet. Budapest, 1902. – A nap lovagja. Regény. Budapest, 1902. (Egy budapesti ujságíró karrierjének története. Asztalos Aurél szerelmeskedni kezd Júliával, az egyik főherceg kedvesével, s ezzel megnyílik előtte az érvényesülés útja; már azon a ponton áll, hogy képviselő lesz és lapot alapít, amikor egy mágnásfiú párbajban lelövi. Ez a regény nem üres szórakoztató olvasmány. Az író nem a nála megszokott modoros túlzásokkal bonyolítja történetét, hanem higgadtan mesél hőse dolgairól. Íronikus fölénye sehol sem hat kellemetlenül; kellő elmélyedéssel és mégis elevenen analizálja a fegyelmezetlen fantáziájú, vállalkozó szellemű, érzelmes ujságíró lelki vívódásait, a keresztény külső alatt az ősi zsidó lényeget.) – A dada. Színmű. Budapest, 1902. (A darabot a Vígszínház mutatta be. Hősnőjét, Erzsébetet, a csinos parasztlányt, elcsábítja egy zsidófiú; a jobb sorsra érdemes leányanya egy pesti zsidó ügyvéd családjába kerül szoptató dajkának. Az ügyvéd szemet vet rá, az ügyvéd felesége kidobja a házból; ennek az ügyvédnének ugyanaz a zsidófiú a szeretője, aki a dadát annak idején elcsábította. Erzsébet a maga bűntelenségének tudatában halálosan elkeseredik, elmegy a facér cselédek szállására egy kvártélyos asszonyhoz, fokról fokra süllyed, végül megmérgezi magát. Az író meleg részvéttel alakítja drámává a szegény cseléd szerencsétlenségének történetét; a naiv parasztlány mellett csupa önző, élvhajhászó hitvány alak szerepel darabjában. A falusi népet inkább csak külsőségeiben ismeri, a zsidók családi életét naturalista megvilágításban mutatja be, az erkölcsrajz valóságos vádirat a zsidósággal és a nagyvárossal szemben. A napisajtó lelkes örömmel üdvözölte az irodalmi eseményt; Ignotus a Hét hasábjain megállapította a színműről, hogy ez az első magyar népdráma. «Ó mily teli hangon tud megszólalni az igazi költő! Milyen új dolgokat tud elmondani, aki nemcsak a mások szemével lát! Mily könnyen buzog a kitalálása, aki magát az élet forrásait csevegteti előttünk!» Az erkölcsi tanulságot a következőkben vonta le a bíráló: «Ne szidd a cinikus fiatal csábítót. Ha megházasodik, ő is olyan kenyérkereső masina lesz, mint a férj, akit most ő szarvaz fel. Ne sajnáld túlságosan az egyéniség jogaira ébredő, anyjában megcsalatkozott s apja helyett szenvedő süldő leányt. Ha férjhez megy, ő is olyan lelketlen báb lesz, mint az édesanyja. De az anyát se taposd el» stb. Azt is kiemelte Ignotus, hogy a színmű jelentősége túlemelkedik a színház falain, a napi kritikákon, a társadalmi jelentőségen; ez a darab valóságos politikai esemény, régóta lappangó áramlatokat vált ki szikrázásával; akár kívánja Bródy, akár nem, ellenállhatatlan vezérségbe sodródik az új nemzedék legszentebb törekvései élén.) – Király-idillek. Színművek. Budapest, 1902. (A három egyfelvonásos darab hősei: Nagy Lajos király, Mátyás király, Bethlen Gábor fejedelem. Nemzeti Színház.) – A tanítónő. Színmű. Budapest, 1908. (A magyar vidéki élet rajza. Vígszínház.) – A medikus. Színmű. Budapest, 1911. (Életkép a szegényebb pesti zsidóság világából. Vígszínház.) – Tímár Liza. Színmű. Budapest, 1914. (Egy lipótvárosi gazdag zsidócsalád dolgai. A mese középpontjában az elkényeztetett bankárleány. Vígszínház.) – Lyon Lea. Színmű. Budapest, 1915. (Egy galíciai zsidóleány a világháború idején előrenyomuló oroszok karmai közt. Magyar Színház.)
BÜTTNER JÚLIA (szül. 1848. május 22. Sajóvámos, Borsod megye; megh. 1925. február 9. Aranyosmarót, Bars megye) írónő, Büttner Lina testvérhuga. Katolikus földbirtokos-nemescsalád gyermeke volt, az 1870-es évektől kezdve nővérével együtt sokat dolgozott a fővárosi szépirodalmi folyóiratokba, de később szerény anyagi helyzete miatt vidékre szorult. Aranyosmaróton 1887-ben a Barsmegyei Hirlapot szerkesztette. Hetvenhét éves korában halt meg. – Elbeszélő köteteiben a nemes érzelmek finom hangulatokkal váltakoztak. (Örvény a révben, Úgy amint volt, A méltóságos asszony emberei.)
BÜTTNER LINA (szül. 1846. december 9. Sajóvámos, Borsod megye; megh. 1917. november 5. Aranyosmarót, Bars megye) írónő, Büttner Júlia testvérnénje. 1874-ben férjhez ment Benedek Aladár költőhöz, de később nővéréhez költözött. Hetvenegy éves korában halt meg. – Mint testvérhuga, ő is az ifjúsági irodalom hivatott művelője volt, de a felnőttek számára is számos regényt, novellát és rajzot írt. (Én édesem.)
DEGRÉ ALAJOS (1820–1896), az Ország Világ szerkesztője, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a VI. kötetben.
FANGHNÉ GYUJTÓ IZABELLA (szül. 1840. Parajd, Udvarhely megye; megh. 1914. szeptember 16. Kolozsvár) írónő, Fangh István bányahivatali tisztviselő neje. Az 1880-as években Kolozsvárról Budapestre költözött s a jobb színvonalú szépirodalmi folyóiratok állandó munkatársa volt. Érzelmes elbeszélő munkáit szívesen olvasták. Hetvennégy éves korában halt meg. – A multak árnyai. Regény. Budapest, 1883. – Az életből. Elbeszélések. Kolozsvár, 1884. – Legjobb otthon. Regény. Budapest, 1887. – Őszi hangulat. Elbeszélések. Budapest, 1892.
GÁRDONYI GÉZA (1863–1922), az 1890-es években a Magyar Hirlap belső munkatársa, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Jellemzőbb elbeszélő munkái 1900-ig: A Pöhölyék életéből. Novella. Budapest, 1895. – Göre Gábor bíró úr könyvei. Tíz kötet. Budapest, 1895–1899. – Két menyasszony. Novellák. Budapest, 1897. – Az én falum. Rajzok. Budapest, 1898. – Dávidkáné. Regény. Budapest, 1899.
GERŐ ÖDÖN (szül. 1863. szeptember 13. Pécs), írói álnevén Viharos, hírlapíró, később a Világ szerkesztője. Mérnöki oklevelének megszerzése után több liberális napilap vezércikkírója, tárcaírója és művészeti kritikusa lett, résztvett az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat megalapításában, publicisztikai munkásságával hatásosan terjesztette a szabadelvű eszméket. Képzőművészeti tanulmányai később elvonták a szépirodalomtól. – Mint elbeszélő, az analizáló írók közé tartozott; különös érdeklődéssel fordult a századvégi Budapest szociális élete felé. – Az én fővárosom. Tárcák. Budapest, 1890. – Egyének. Novellák. Budapest, 1892. – Két világban. Regény. Budapest, 1905.
GOZSDU ELEK (szül. 1855. november 28. Ercsi, Fehér megye; megh. 1919. május 26. Temesvár) hírlapíró, ügyvéd. Görög keleti szerb-román családból származott, jogi tanulmányait a budapesti egyetemen végezte. 1885-től fehértemplomi alügyész, 1905 óta temesvári főügyész. – Az aranyhajú asszony. Regény. Budapest, 1880. – Köd. Regény. Budapest, 1882. – Tantalus. Novellák. Budapest, 1886. – A félisten. Színmű. Budapest, 1908. (Nemzeti Színház. A szerző költői szellemmel dolgozta fel tárgyát. Hőse, Giorgio, a renaissance korában élő velencei művész, boldogtalan lesz, mert túlságos önérzetével elűzi maga mellől ihletőjét és szerelmesét, Ceciliát. A darab érdekessége a művészettörténeti téma, a művészeti eszmecserék sorozata, az alkotó tehetség problémájának bölcselő megvilágítása.)
GYARMATHYNÉ HÓRY ETELKA (szül. 1845. május 28. Magyargyerőmonostor, Kolozs megye; megh. 1910. április 10. Kolozsvár) írónő, Gyarmathy Zsigmond földbirtokos neje, a Petőfi-Társaság tagja. Mint édesatyja, Hóry Farkas református lelkész és író, ő is igazi védőszelleme volt a kalotaszegi magyarságnak, a kalotaszegi varrottast országoshírüvé tette, bánffyhunyadi házában a nép fiai és Erdély előkelőségei egyaránt szíves fogadtatásra találtak. Buzgóságából Kalotaszeg magyar népének házi ipari munkája még Párisba és Londonba is eljutott. Hatvanötéves korában halt meg. – A regényes feleség. Regény. Budapest, 1885. – Az ifjú pap. Regény. Budapest, 1885. – A hegyek közül. Novellák. Budapest, 1886. – Akiknek nincsen szívük. Regény. Budapest, 1886. – Beszélyek és apróságok. Budapest, 1887. – Monostori Katinka. Regény. Budapest, 1890. – A havasok alján. Novellák. Budapest, 1891. – Asszonyokról asszonyoknak. Novellák. Budapest, 1895. – Régi urak, új parasztok. Novellák. Budapest, 1896. – Tarka képek a kalotaszegi varrottas világából. Budapest, 1896. – Önkéntes mártírok. Novellák. Budapest, 1898. – Zudorék. Regény. Budapest, 1898. – Az új hajtások. Regény. Budapest, 1901.
HERCZEG FERENC (1863–), az 1890-es években a Budapesti Hirlap belső munkatársa, az Uj Idők szépirodalmi hetilap szerkesztője, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Jellemzőbb elbeszélő munkái 1900-ig: Fenn és lenn. Regény. Budapest, 1890. – Mutamur. Novellák. Budapest, 1892. – A Gyurkovics-leányok. Elbeszélő kötet. Budapest, 1893. – Simon Zsuzsa. Regény. Budapest, 1894. – Napnyugati mesék. Novellák. Budapest, 1894. – A Gyurkovics-fiúk. Elbeszélő kötet. Budapest, 1895. – Szabolcs házassága. Regény. Budapest, 1896. – Idegenek között. Regény. Budapest, 1900.
HERMAN OTTÓNÉ (szül. 1856. november 16. Kézdivásárhely, Háromszék megye; megh. 1916. augusztus 9. Budapest), leánynevén Borosnyai Kamilla, a kiváló természettudós neje. Első férjétől való elválása után 1885-ben ment nőül Herman Ottóhoz, költeményeivel és novelláival már előbb tűnt fel. Hatvan éves korában halt meg. – Elbeszélő munkáit korszerű kérdések fejtegetésével tette kapósabbakká. (Knopfmacher, Eresz alatt, Ember volt, Kisvárosiak.)
HEVESI JÓZSEF (szül. 1857. március 15. Fegyvernek, Jász-Nagykun-Szolnok megye; megh. 1929. január 21. Budapest) hírlapíró, a Magyar Szalon szerkesztője. Vallásos zsidó neveltetése miatt elég későn jutott a gimnáziumba, utóbb a budapesti egyetem filozófiai karán végezte tanulmányait. Rendkívül termékeny novellista volt, számos irodalmi vállalatot szerkesztett. Elbeszélő témáit lírai ellágyulással dolgozta fel. Hetvenkét éves korában halt meg. – Ibolyák. Versek. Budapest, 1879. – Hamis gyémántok. Novellák. Budapest, 1886. – Apró történetek. Novellák. Budapest, 1887. – Nászúton, Novellák. Budapest, 1892. – Az ár ellen. Regény. Budapest, 1892. – A gordiusi csomó. Novellák. Budapest, 1895. – Piros narancsok. Novellák. Budapest, 1900. – Márkus-téri galambok. Novellák. Budapest, 1903. – Azur történetek. Novellák. Budapest, 1906. – Hevesi József válogatott művei. Tíz kötet. Budapest, 1910.
IVÁNYI ÖDÖN (szül. 1854. november 18. Nagyvárad; megh. 1893. október 19. Nagyvárad) vidéki hírlapíró, 1890-től a Nagyvárad szerkesztője. Mellbetegsége korán sírba vitte. Harminckilenc éves korában halt meg. – Rajzok és elbeszélések. Nagyvárad, 1879. – Tarka lapok. Tárcák. Nagyvárad, 1881. – Egy könyv. Novellák, rajzok. Nagyvárad, 1883. – Tárcák. Szeged, 1888. – A püspök atyafisága. Regény. Arad, 1889. (Negyedik kiadása 1905-ben, Budapesten.) – Apró regények. Novellák. Nagyvárad, 1893.
JAKAB ÖDÖN (1854–1931) budapesti állami reáliskolai tanár, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Jellemzőbb elbeszélő munkái 1900-ig: Székely históriák. Novellák. Budapest, 1884. – Marosszéki történetek. Novellák. Budapest, 1886. – Falu. Novellák. Budapest, 1896. – Élet. Novellák. Budapest, 1899.
JUSTH ZSIGMOND (szül. 1863. február 16. Szenttornya, Békés megye; megh. 1894. október 9. Cannes, Franciaország) földbirtokos. Előkelő katolikus nemesi családból származott, jogi tanulmányait Párisban fejezte be. Éveket töltött a francia fővárosban, hallgatta Taine előadásait, megismerkedett számos kiváló íróval. (Coppée, Daudet, Anatole France, Sully Prudhomme.) Tüdőbajának gyógyítása végett bejárta a Földközi-tenger partvidékeit, járt Afrikában és Ázsiában, egy ideig Indiában élt. Ha betegsége engedte, résztvett a budapesti szalonéletben, máskor békésmegyei tornyai kastélyában töltötte napjait. Tornyán könyvtárat állított a falusi nép számára, színházat épített parkjában, színtársulatot szervezett a parasztlegényekből és parasztleányokból. Nem mindennapi esemény volt, mikor az értelmes jobbágyutódok Shakespeare és Moličre színdarabjait játszották messze környék úri vendégei előtt. Justh Zsigmond rajongással tekintett parasztjaira: «Nézd az Alföldet és nézd földet-túró népét. Az övék a magyar jövő, ők az igazi magyarok érzéseikben, lábukkal mélyen az anyaföldbe gyökerezve, magasbanéző tekintetükkel.» Magyar fajisága összeütközésbe hozta az 1890-es években sarjadozó nemzetközi írói törekvésekkel is. Eleinte Kiss József folyóiratának ünnepelt munkatársa volt, később elfordult a Hét szellemi irányától. Külföldi barangolásai közben arra a meggyőződésre jutott, hogy amint a francia arisztokrata vagy a párisi író nem tágít fajiságától, a magyarnak is soviniszta hazafinak kell lennie: «Az anyaföldet kell felhasználnunk, fajunk termőföldjét, de nem úgy, amint az utóbbi időben párszor történt, hogy göröngyeit dobálták be irodalmi termék gyanánt a magyar irodalomba, ahelyett, hogy az anyaföldben gyökerező növények virágait mutatták volna be nekünk.» Justh Zsigmond harmincegy éves korában halt meg. Utolsó kívánsága szerint tornyai paraszt-színházának földje alá temették. – Első könyve: Káprázatok. Elbeszélések. Budapest, 1887. – Művészszerelem. Regény. Budapest, 1888. – Páris elemei. Följegyzések, megfigyelések. Budapest, 1889. – A puszta könyve. Budapest, 1891. (Francia fordítása három kiadásban jelent meg, a párisi kritikusok elismerő bírálatokat írtak a könyvről.) – A pénz legendája. Regény. Budapest, 1893. – Delelő és egyéb elbeszélések. Budapest, 1894. – Fuimus. Regény. Budapest, 1895. – Gányó Julcsa. Regény. Budapest, 1895.
KABOS EDE (szül. 1864. december 2. Nagykároly, Szatmár megye; megh. 1923. augusztusában, Abbázia) fővárosi hírlapíró, a Budapesti Napló és az Érdekes Ujság szerkesztője, egy időben a Petőfi-Társaság tagja. Tanulmányait zsidó hittestvérei segítségével végezte, a budapesti egyetemen filozófiai előadásokat hallgatott, 1886-ban belépett a Pesti Napló szerkesztőségébe. Később, mint a Budapesti Napló szerkesztője, sikeresen egyengette Ady Endre költői pályáját. A kommunizmus bukása után Bécsben telepedett le. Ötvenkilenc éves korában halt meg. – Dosztojevszkij, Ibsen, Nietzsche és Zola tanulmányozása erős nyomokat hagyott munkáin. Mint Bródy Sándor, ő is megpróbálkozott a felemás naturalizmussal, de minden vonzóbb stíluskészség nélkül. Meglehetősen száraz meseszövő volt, hősei szürke alakok. Színműveiben is eléggé unalmasan bonyolította jeleneteit. Csak néhány zsidó személyét rajzolta elevenebb vonásokkal. – Elzüllöttek. Novellák. Budapest, 1885. – Vásár. Regény. Budapest, 1887. – Éva. Színmű. Budapest, 1890. (Nemzeti Színház.) – Harakiri. Tárcák. Budapest, 1891. – Tantalusz. Színmű. Budapest, 1892. (Nemzeti Színház.) – Koldusok. Novellák. Budapest, 1893. – Fehér éjszakák. Regény. Budapest, 1893. – Por. Tárcák. Budapest, 1895. – Vándorok. Novellák. Budapest, 1897. – A verebek. Regény. Budapest, 1900. – Akácvirág. Novellák. Budapest, 1903. – Kabos Ede munkái. Hét kötet. Budapest, 1905–1907. – Mária látogatói. Novellák. Budapest, 1910.
KACZIÁNY GÉZA (szül. 1856. Arad) hírlapíró, a budapesti református gimnázium tanára, egy időben amerikai presbiteriánus lelkész, utóbb miniszteri tanácsosi ranggal az országos pedagógiai könyvtár elnöke. – Történeti tanulmányait az ellenzéki hazafi álláspontjából írta, elbeszélő munkáiban metsző élességgel világított be az osztrák hadsereg nemzetellenes katonai szellemébe és a magyar fiúk szenvedéseibe. – Egy évig mondurban. Karcolatok az egyévi önkéntes életből. Budapest, 1884. – Alisz. Verses regény. Kolozsvár, 1885. – A fekete-sárga zászló alatt. Elbeszélések a kaszárnya-életből. Budapest, 1889. – A nagy manőver és egyéb bakatörténetek. Budapest, 1892. – A kalóz. Byron után angolból. Budapest, 1892. – A rozsályi malom. Népszínmű. Budapest, 1902. (A Népszínház száz aranyas díjával jutalmazott pályamű.) – Magyar vértanuk könyve. Budapest, 1905. – A magyar memoár-irodalom 1848-tól 1914-ig. Budapest, 1914.
KAZÁR EMIL (szül. 1843. június 24. Nagyvárad; megh. 1922. május 15. Budapest) hírlapíró, a Vasárnapi Ujság belső munkatársa. Gimnáziumi tanulmányainak befejezése után mindjárt az írói pályára lépett, részint egyes politikai lapok újdonsági és színházi rovatait vezette, részint a Fővárosi Lapok, Hazánk S A Külföld és más szépirodalmi folyóiratok szerkesztőségében dolgozott. A Vasárnapi Ujság társlapját, a Politikai Ujdonságokat, hosszú ideig ő látta el cikkekkel. Hetvenkilenc éves korában halt meg. – Elbeszélések. Két kötet. Pest 1863. – Az utolsó pont. Novella. Pest, 1864. – Csendes órák. Novellák. Pest, 1864. – A kincskeresők. Népszínmű. Budapest, 1874. (Nemzeti Színház.) – A hátrahagyott család. Színmű. Budapest, 1875. (Nemzeti Színház.) – A semmi, ha valamivé lett. Regény. Budapest, 1881. – Ősök és unokák. Regény. Budapest, 1882. – Izsák. Regény. Budapest, 1886. – Lég és föld. Novellák. Budapest, 1888. – A szivárvány. Novella. Budapest, 1889. – A ma holnap nélkül. Regény. Budapest, 1889. – Összevissza. Novellák. Budapest, 1897. – Elbeszélések. Budapest, 1901.
KEMECHEY JENŐ szül. 1862. december 28. Királyhelmec, Zemplén megye; megh. 1905. január 14. Budapest) hírlapíró, a Petőfi-Társaság tagja. Az egri érseki szemináriumban papnak készült, azután jogász lett, később ügyvédjelölt, egri lapszerkesztő, 1891-től a Szegedi Híradó szerkesztője, 1894-től a Budapesti Hirlap belső munkatársa. Negyvenhárom éves korában halt meg. – Magyar dzsentri-történetek. Budapest, 1891. – Mara rózsái. Regény. Budapest, 1899. (Hősében Grünwald Bélát mintázta.) – A kis király. Regény. Budapest, 1899. – A magyar mohikánok. Novellák. Budapest, 1901. – Magyarország nagyasszonyai. Regényes életrajzok. Budapest, 1902. – Bodrogközi történetek. Budapest, 1902. – A föld. Dráma. Budapest, 1902. (Malonyai Dezsővel. Nemzeti Színház.) – Lobogó szerelmek. Novellák. Budapest, 1904.
KÓBOR TAMÁS (1867–), az 1890-es években a Hét belső munkatársa. – Jellemzőbb elbeszélő munkái 1900-ig: Muzsika és parfüm. Regény. Budapest, 1893. – Fagy. Novellák. Budapest, 1894. – A félisten, Mesék a hónapos szobából. Budapest, 1896. – A csillagok felé; Regény. Budapest, 1899.
KÖVÉR ILMA (szül. 1862. Pest; megh. 1928. április 26. Budapest) írónő, Kövér Lajos író leánya volt, színésznőnek nevelték, de hamar visszavonult a színpadtól. Sok nélkülözés után hatvanhat éves korában halt meg. – Damáz Margit. Regény. Budapest, 1892. (Jókai Mór előszavával.) – Vadrózsa kisasszony. Regény. Budapest, 1894. (Jókai Mór bevezetésével.) – Két világ közt. Regény. Budapest, 1897. – Bárányfelhők. Novellák. Budapest, 1899. – Margit férje. Regény. Budapest, 1902.
KERESZTESI PAPP MIKLÓS (szül. 1837. október 29. Dés, Szolnok-Doboka megye; megh. 1880. február 12. Kolozsvár) erdélyi földbirtokos, a Magyar Polgár szerkesztője, a Petőfi-Társaság tagja. Mint szerkesztő a balközép politikáját támogatta, lapjának ő maga volt a kiadója is. Nemcsak regényeivel és novelláival, hanem történeti munkáival is jó nevet szerzett kortársai között. – Egy szép asszony története. Regény. Kolozsvár, 1866. – Széchenyi István gróf Blickje. Fordítás. Kolozsvár, 1870. – A vádlottak padján. Regény. Kolozsvár, 1874. – Az élet színpadáról. Novellák. Kolozsvár, 1874. – Mit beszél a világ? Regény. Kolozsvár, 1874. – Törvényszék otthon. Regény. Kolozsvár, 1875. – Arab asszony. Regény. Kolozsvár, 1878. – Itt is, ott is. Novellák. Budapest, 1882.
KUPA ÁRPÁD (szül. 1859. január 11. Túrkeve, Jász-Nagykun-Szolnok megye; megh. 1916. május 15. Túrkeve) fővárosi asztaloslegény, utóbb túrkevei asztalosmester. Csak négy elemi osztályt végzett, de szorgalmas önművelésével kipótolta tudásának nagyobb hézagait. Az 1880-as évek elején a budapesti munkás-mozgalmakban erősen szerepelt, a Népszavának ebben az időben ő és Gáspár Imre voltak a legügyesebben író munkatársai, de később Gáspár Imrével együtt elfordult a szocialistáktól, mert nemzeti érzelmeit nem volt hajlandó fölcserélni az internacionalizmussal. Túrkevei otthonában a gyalupad mellett írta regényeit. Ötvenhét éves korában halt meg. – Írói tehetségét Rákosi Jenő fedezte föl az 1890-es években. A Budapesti Hirlap szerkesztője magasztalással szólt Kupa Árpád elbeszélő tehetségéről, mások is dícsérték regényeit, de amilyen váratlanul bukkant fel az új író, olyan hirtelen tűnt is le. A népmesék naiv képzelődésével nagyította óriásokká hőseit, romantikája Jókai Mór szertelenségeire emlékeztetett, a mester elbeszélő erényei nélkül. – A napszámosok. Regény. Budapest, 1895. (A zajos tetszéssel fogadott regényben egy félisteni tehetségű ácslegény kalandjait mondja el az író.) – Képzelt királyok. Regény. Budapest, 1898. (Történeti háttere a kurucvilág kora.)
KVASSAY EDE (szül. 1845. február 15. Pest; megh. 1927. február 8. Viszocsány, Trencsén megye) földbirtokos, királyi kamarás, a Petőfi-Társaság tagja. Mint miniszteri tanácsos vonult nyugalomba 1893-ban. Nyolcvankét éves korában halt meg. Neje, a fiatalon elhunyt Szentpéteri Kun Melánia (1864–1884), szintén regényíró volt. – Megtörték egymást. Novella. Pest, 1868. – Amikor ábrándozunk. Versek. Pest, 1869. – Tankréti lovag meséi. Regényes elbeszélések. Pest, 1869. – Ahol az ember kezdődik. Regény. Pest, 1871. – Egy világfi albuma. Rajzok. Budapest, 1879. – A vármegye szava. Regény Budapest, 1884.
LAUKA GUSZTÁV (1818–1902) tisztviselő, a Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a VI. kötetben.
LÁSZLÓ MIHÁLY (szül. 1849. augusztus 26. Isten segíts, Bukovina; megh. 1932. márciusában, Budapest) középiskolai tanár, országgyűlési képviselő, a Petőfi-Társaság tagja. Szegénysorsú csángó fiú volt, egyetemi tanulmányainak végeztével a budapesti V. kerületi királyi katolikus gimnáziumban alkalmazták, 1878-ban nyilvános jogú tanintézetet nyitott a fővárosban. Nyolcvanhárom éves korában halt meg. Magángimnáziumából annak idején sok magasra ívelő közéleti karrier indult útnak; ennek az volt a magyarázata, hogy a legelőkelőbb családok is szívesen helyezték el gyönge tehetségű vagy fegyelmezhetetlen fiaikat a László-féle középiskolában. A széleskörű összeköttetésekkel rendelkező intézettulajdonos az 1870-es évek hírlapjaiban és folyóirataiban számottevő irodalmi munkásságot fejtett ki, de novelláit és rajzait nem gyűjtötte össze. Annál többet fáradozott a bukovinai csángók hazatelepítése ügyében; az ő hírlapirodalmi buzgólkodása nyomán indult meg a csángók hazatelepítését célzó mozgalom. A Csángó-Magyar Egyesület 1883 táján több ezer székelyt hozott haza Ausztriából a Délvidékre. Ezt a sikert főkép László Mihály egyengette a megvalósulás felé egyik könyvével. (Keleti testvéreink. Budapest, 1882.)
LÁZÁR BÉLA (1869–) hírlapíró, budapesti középiskolai tanár, a Petőfi-Társaság tagja. – Tudományos munkásságáról: az irodalomtörténetírók és kritikusok között. – Elbeszélések. Budapest, 1894. – Myria. Anya. Két novella. Budapest, 1896. – Újabb elbeszélések. Budapest, 1899. – Új csapáson. Regény. Budapest, 1916.
MALONYAI DEZSŐ (szül. 1866. május 3. Pest; megh. 1916. április 22. Budapest) hírlapíró, budapesti állami reáliskolai tanár, a Petőfi-Társaság tagja. Tanulmányait Kolozsvárt fejezte be, pályája elején itt tanárkodott; az Erdélyi Irodalmi Társaság jó hasznát vette mozgékony egyéniségének. Később évekig élt Párisban, tanulmányozta a francia művészetet; magyar népművészeti érdeklődését párisi tapasztalatai táplálták. Ötven éves korában halt meg, – Pipacsok, Novellák. Kolozsvár, 1890. – Vörösmarty drámái. Értekezés. Kolozsvár, 1891. – Tanulmányfejek. Budapest, 1891. – A gyáva. Regény. Budapest, 1893. – Vergődés. Regény. Budapest, 1894. – Az utolsó. Regény. Budapest, 1895. – Munkácsy Mihály élete és munkái. Budapest, 1898. – Judit könyve. Novellák. Budapest, 1900. – Félemberek. Színmű. Budapest, 1900. (Nemzeti Színház.) – Az ordító tanyán. Novellák. Budapest, 1901. – Az a szamár Domokos, meg a másik. Regény. Budapest, 1901. – A föld. Dráma. Budapest, 1902. (Kemechey Jenővel, Nemzeti Színház.) – Katóka kegyelmes asszony. Regény. Budapest, 1902. – A tartooli medvehajtás. Regény. Budapest, 1904. – Az ifiúr. Novellák. Budapest, 1905. – Elnémult harangok. Színmű. Budapest, 1905. (Rákosi Viktorral. Nemzeti Színház.) – A magyar képírás úttörői. Budapest, 1905. – A Csák-nemzetség. Regény. Budapest, 1907. – A magyar nép művészete. Öt kötet. Budapest, 1907–1922. – Szinnyei Merse Pál. Budapest, 1908. – Az öreg méltósága. Novellák. Budapest, 1910. – Polgártársak. Novellák. Budapest, 1911. – A virtus. Regény. Budapest, 1914.
MARGITAY DEZSŐ (szül. 1838. április 26. Újfehértó, Szabolcs megye; megh. 1898. június 7. Rákoskeresztúr, Pest megye) földbirtokos, ügyvéd, a Petőfi-Társaság tagja. Református nemesi családból származott, ügyvédi gyakorlatát előbb a vidéken, majd Budapesten folytatta. Hatvan éves korában halt meg. – Népszínműveivel több pályadíjat nyert (Az ezres bankó, 1884; Az arany balta, 1890; Cine mintye, 1893), de elbeszélőnek értékesebb volt. – Kalandor. Regény. Debrecen, 1873. – Cserebogár. Népszínmű. Budapest, 1875. (Nemzeti Színház.) – Őszi verőfény. Regény. Budapest, 1883. – Palkó vitéz. Regény. Budapest, 1886. – Megölt lelkek. Regény. Budapest, 1886. – Törvénybakter. Regény. Budapest, 1893. – A hivatal. Regény. Budapest, 1894.
MILKÓ IZIDOR (szül. 1855. február 1. Szabadka; megh. 1932. áprilisában Szabadkán) hírlapíró, ügyvéd, a Petőfi-Társaság tagja. Eleinte városi tisztviselő volt szülővárosában, de lemondott állásáról, mert vagyonából gondtalanul megélhetett s független helyzetében jobban megvalósíthatta irodalmi terveit. A fővárosi és bácsmegyei lapokba az 1870-es évektől kezdve sokat dolgozott, külföldi utazásairól szóló följegyzéseit különösen kedvelték. Társadalmi téren különösen a szabadkai magyarság művelődésének és a délvidéki zsidóság hitéletének írányításában szerzett érdemeket. Hetvenhét éves korában halt meg. Élete utolsó évtizedében, a trianoni béke után, mint a jugoszláviai magyarság legöregebb írója a régi szellemi frisseséggel szolgálta a délvidéki hírlapirodalom ügyét, ekkor már elszegényedett, de ifjúkori eszményeibe vetett hitét nem vesztette el. – Mindenütt és sehol. Rajzok, tárcák. Budapest, 1880. – Divatok. Novellák, rajzok, Budapest, 1883. – Egy kritikus albumából. Aforizmák, Budapest, 1886. – Kómai mozaik, Emlékek az örök városból. Budapest, 1895. – Egy karrier története. Elbeszélések. Budapest, 1896. – Mosoly. Vidám történetek. Budapest, 1897. – Úri emberek. Jegyzetek a társaságból. Budapest, 1899. – Firenzei eset, Elbeszélések, Szabadka, 1924. – A miniszter barátja. Vidám történetek. Szabadka, 1924. – Spekuláné és társai. Alakok. Szabadka, 1924. – Asszonyok. Novellák, rajzok. Szabadka, 1924. – Írók és könyvek. Novellák, cikkek. Szabadka, 1924. – Baedeker írásaiból. Novellák, tárcák. Szabadka, 1924. – Ketten. Beszélgetések, jelenetek, Szabadka, 1928.
MURAI KÁROLY (1857–1933) hírlapíró, a Pesti Hirlap munkatársa. – Életéről és munkáiról; a színműírók között. – Mint tárcaíró humoristát egyidőben Sipulusz versenytársaként emlegették. Vidám történetei az ötletes író játékos alkotásai.
PALOTÁS FAUSZTIN (szül. 1866. február 15. Szeged; megh. 1922. április 2. Szeged) honvédtiszt. Jogi tanulmányai közben hírlapíróvá lett, majd szülővárosában kapott hivatalnoki alkalmazást. 1890-ben tartalékos tiszti rangját tényleges főhadnagysággal cserélte föl s a világháború után mint honvédezredes vonult nyugalomba. Katonáskodása idején részint csapatszolgálatot teljesített, részint tanár volt a Ludovika Akadémián és a nagyváradi hadapród-iskolában. Hatvanhét éves korában halt meg. – Novelláinak, rajzainak, népszínműveinek háttere a szegedvidéki magyar parasztság világa. – Az én édes otthonom. Rajzok a népéletből. Szeged, 1881. – Tanyai történetek. Elbeszélések, rajzok. Szeged, 1883. – A mi parasztjaink. Tanyai történetek, Szeged, 1884. – A kapitányságból. Tanyai történetek. Szeged, 1886. – Eresz alól. Elbeszélések. Szeged, 1887. – Homokfelhők. Elbeszélések. Szeged, 1889. – Salve Regina. Regény. Budapest, 1898. – Törpe lelkek. Költői elbeszélés. Sopron, 1907. – Kubikosok. Népies színmű. Szeged, 1920.
PAPP DÁNIEL (szül. 1868. február 11. Ómoravica, Bács-Bodrog megye; megh. 1900. augusztus 14. Budapest) hírlapíró, képviselőházi tisztviselő. Szociális kérdéseket tárgyaló cikkeivel mint publicista is magára vonta a figyelmet. Harminckét éves korában halt meg. – Derűs elbeszéléseiben a Délvidék világa elevenedett meg, vidám bácskai történetei stílusuk fordulataival is magukra vonták a figyelmet. Később az író a magyar kisvárosok vezető társadalmának kicsinyes küzdelmeit filozófus elmével ostorozta, környezetrajza sivárságán humorával enyhített. – Marcellus. Novellák. Budapest, 1898. – A rátótiak. Regény. Budapest, 1898. – Utolsó szerelem. Novellák. Budapest, 1899. – Tündérlak Magyarhonban. Novellák. Budapest, 1899.
PÁLFFY ALBERT (1820–1897) hírlapíró, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról a VI. kötetben.
PEKÁR GYULA (1867–), az 1890-es években a Magyar Hirlap belső munkatársa, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja, a Petőfi-Társaság elnöke. – Jellemzőbb elbeszélő munkái 1900-ig: Dodó főhadnagy problémái. Novellák. Budapest, 1894. – Az aranykesztyűs kisasszony. Novellák. Budapest, 1896. – Hatalom. Regény. Budapest, 1897. – A szoborszép asszony. Novellák. Budapest, 1897. – A jukker leány. Novellák. Budapest, 1899.
PÉTER DÉNES (szül. 1837. Halas; megh. 1900. március 16. Halas) földbirtokos, a halasi református egyház gondnoka. A korabeli folyóiratok becsült munkatársa volt, vidéki elszigeteltségében is feltűnő kedvvel és tehetséggel művelte az irodalmat. Hatvanhét éves korában halt meg, – Jó kedvemből. Humoros elbeszélések és életképek. Budapest, 1889.
PÉTERFALVI SZATHMÁRY KÁROLY (1830–1891) tanár, hírlapíró, országgyűlési képviselő, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a VI. kötetben.
RÁDL ÖDÖN (szül. 1848. március 30. Alsólugos, Bihar megye; megh. 1916. december 20. Nagyvárad) ügyvéd, a nagyváradi Szigligeti-Társaság elnöke, a Petőfi-Társaság tagja. Mint Deák-párti politikus, az 1870-es évektől élénk részt vett Bihar megye közéletében és művelődési mozgalmaiban, Hatvannyolc éves korában halt meg. Kortársai a jelesebb tehetségű tárcaírók és novellisták közé sorolták. – Levelek egy német faluból. Nagyvárad, 1870. – Szomorú történetek. Nagyvárad, 1871. – Egy tél Olaszhonban. Nagyvárad, 1872.
SEBŐK ZSIGMOND (szül. 1861. szeptember 22. Párkány, Esztergom megye; megh. 1916. június 4. Budapest) hírlapíró, a Jó Pajtás gyermeklap szerkesztője, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. A tanári pályára készült, de mivel zsidó vallása miatt nem remélhette alkalmazását, belépett a Pesti Hirlap szerkesztőségébe; 1884-től 1887-ig a Szegedi Napló belső munkatársa volt; a fővárosba való visszatérése után a Budapesti Hirlap hívta meg munkatársai sorába. Mint ifjúsági író különösen Mackó-történeteivel szerzett ritka népszerűséget. – Alakok. Novellák. Szeged, 1887. – Elbeszélések. Budapest, 1893. – Pusztai élet. Novellák. Budapest, 1903. – Bajcsányi de eadem. Novellák. Budapest, 1909. – Ifjúkor. Novellák. Budapest, 1913. – Színfoltok, Novellák. Budapest, 1915.
SZABÓNÉ NOGÁLL JANKA (szül. 1861. október 13. Gyula, Békés megye; megh. 1924. november 7. Budapest) okleveles tanítónő, a Divat Szalon szerkesztője, a Petőfi-Társaság tagja. Férje: Szabó Endre költő. Az 1880-as évektől kezdve egyre nagyobb termékenységgel írta elbeszélő munkáit és ifjúsági iratait. Optimista világnézete egészséges humorral párosult. Hatvanhárom éves korában halt meg. – Leányálmok. Novellák. Budapest, 1892. – Derű. Novellák. Budapest, 1895. – Elbeszélések. Budapest, 1895. – Vezeklés. Regény. Budapest, 1897. – Bűnök. Novellák. Budapest, 1899. – Mara. Novellák. Budapest, 1900. – Szerelmes asszonyok. Novellák. Budapest, 1905. – Boldog emberek. Budapest, 1906.
SZALÓCZY BERTALAN (szül. 1842. május 27. Miskolc; megh. 1895. november 2. Belsőbőcs, Borsod megye) református pap. Egy ideig kisebb kálvinista egyházközségekben volt segédlelkész, 1873-ban a borsodgeszti helvét hitvallású eklézsia választotta meg lelkipásztorává, 1894-ben a bőcsi reformátusok hívták meg papjuknak. Magába vonult, igénytelen férfiú volt, családot sem alapított, hívei lelki gondozásának szentelte életét. Ötvenhárom éves korában halt meg. – Érdemeit egyedül Vadnai Károly méltatta: «Ebben a szűkkörű életet élt nagyon szerény falusi papban olyan poéta-lélek repült el a föld felszínéről, aminőt a természet jókedve is csak nehezen tud új porhüvelyben pótolni.» (Fővárosi Lapok. 1895. évf.) – A «Bükk költőpapja» keveset írt, de annál szebb dolgokat. Novelláinak nemcsak korrajzi és néprajzi értéke van az 1867-es kiegyezésre következő évtizedek világára nézve, hanem az író vonzó mesemondása és költői szelleme is megragadja a figyelmet. A kisváros és a falu népe, a gazdák és mesteremberek alakjai eleven erővel lépnek elő elbeszélő munkáinak lapjairól. Legszívesebben a Fővárosi Lapokba, a Vasárnapi Ujságba és a miskolci ujságokba írt Vereskövi néven. – Képek. Miskolc, 1885. – Elbeszélések. Budapest, 1891.
SZIKLAY JÁNOS (szül. 1857. április 2. Veszprém) bölcsészetdoktor, hírlapíró, a Szent István Akadémia tagja. Újságírói munkássága mellett sok közérdekű irodalmi vállalat szerkesztésében segédkezett, 1885-ben Váli Béla támogatásával sajtó alá rendezte Vas Gereben összes munkáit, 1902-ben Kis Jánossal együtt közrebocsátotta a Katolikus Magyarország című nagyszabású díszművet. Úttörő érdemeket szerzett az 1880-as évektől kezdve a Balaton népszerűsítése körül is. – Elbeszélő munkáiban és költeményeiben katolikus szellemtől áthatott író. Meséit idealista világszemlélettel, a hagyományok tiszteletével, a magyar föld iránt érzett rajongással szőtte át. – Apa és leány. Regény. Budapest, 1880. – A méltóságos asszony. Regény. Budapest, 1882. – Szép Balaton mellől. Novellák. Budapest, 1884. – Egy magyar testőr. Regény. Budapest, 1885. – Ingoványon át. Regény. Budapest, 1885. – Tékozló fiú. Regény. Budapest, 1886. – Ábrándos évek. Novellák. Budapest, 1888. – Atheisták. Regény. Budapest, 1890. – A szerelem apostolai. Regény. Budapest, 1896. – A testvérek. Regény. Budapest, 1899. – Kálváriám. Versek. Budapest, 1905. – Az irgalmasság Golgotája. Regény. Budapest, 1910. – Zivataros napok. Regény. Budapest, 1920. – Balaton. Versek. Budapest, 1921. – Szent László király. Eposz. Budapest, 1926.
SZIVÓS BÉLA (szül. 1849. május 7. Hajdúszoboszló, Hajdú megye; megh. 1912. április 7. Budapest) hírlapíró, a Vasárnapi Ujság belső munkatársa. Alföldi református családból származott, egy ideig szentesi tanár volt, később megválasztották szülővárosának rendőrkapitányává. Az 1890-es évek elején belépett a Vasárnapi Ujság szerkesztőségébe és átvette a Magyar Gazda című mezőgazdasági folyóirat szerkesztését. Hatvanhárom éves korában halt meg. – Elbeszélő munkáiban a hajdúsági társadalom kivesző alakjait örökítette meg: a régimódi gazdákat, pásztorembereket, megyei és városi tisztviselőket. Életük módját, társalgásukat, különösségeiket szinte néprajzi hűséggel mutatta be. Erős fajszeretettől áthatott jellemrajzoló volt; népies humorú, jóízű elbeszélő. – András gazda vagy mi lett a szolgalegényből. Budapest, 1897. – Az eltűnt. Regény. Budapest, 1897. – Ócska történetek. Budapest, 1901. – Kivesző alakok. Budapest, 1902.
TÁBORI RÓBERT (szül. 1855. november 10. Bácsalmás, Bács-Bodrog megye; megh. 1906. május 25. Budapest) hírlapíró, az Uj Idők helyettes szerkesztője. Az 1880-as évek végén az egyik temesvári ujság szerkesztője volt, az 1890-es években a Pesti Napló szerkesztőségében dolgozott. Különösen vidám bácskai történeteivel és érdekes ifjúsági irataival vonta magára a figyelmet. A zsidó felekezeti sajtónak is buzgó támogatója volt. Ötvenegy éves korában halt meg. Neje: Tutsek Anna írónő. – Eleven szellemű, könnyed stílusú elbeszélő munkái: A szobor titka. Regény. Budapest, 1885. – Kultúrképek. Novellák, rajzok. Budapest, 1889. – Ildikó. Dráma. Temesvár, 1890. (Az egyik kolozsvári színműpályázaton száz arany jutalmat nyert.) – Párbaj. Regény. Temesvár, 1890. – Az élet folytatásokban. Regény. Budapest, 1890. – Átalakulások. Regény. Budapest, 1891. – Nagy játék. Regény. Budapest, 1893. – A templom kulcsa. Regény. Budapest, 1893. – Korhadt oszlopok. Regény. Budapest, 1895. – A negyvenéves férfiú. Regény. Budapest, 1897. – Megfagyott pezsgő. Regény. Budapest, 1899. – Beszédes Klára. Novellák. Budapest, 1905. – Magyar vitézek Párisban. Regény. Budapest, 1906. – Kétféle igazság. Novellák. Budapest, 1911.
TELEKI SÁNDOR gróf (szül. 1821. január 26. Kolozsvár; megh. 1892. május 19. Nagybánya, Szatmár megye) földbirtokos, a Petőfi-Társaság tagja. Gyermekkorában Táncsics Mihály volt a nevelője; talán ebből magyarázható, hogy az igazság, szabadság és egyenlőség eszméiért egész életében lelkes szabadelvűséggel küzdött. Az 1840-es években részt vett Spanyolország belső harcaiban, Liszt Ferenccel együtt beutazta Oroszországot. Petőfi Sándornak bizalmas barátja volt; a költő az ő szatmármegyei kastélyába vonult vissza Szendrey Júliával kötött házassága után. A szabadságharc idején beállt közhonvédnek, a délvidéki ütközetekben vitézül harcolt; később Kossuth Lajos Erdélybe küldte kormánybiztosi megbízással, itt Bem József tábornok seregében ezredesi rangig emelkedett. A világosi fegyverletétel után menekülnie kellett, az osztrák önkényuralom jelképesen felakaszttatta. Megfordult Törökországban, köztársasági elvei miatt III. Napoleon rendőrsége kiüldözte Párisból, száműzetésében Jersey szigetén Hugo Viktor baráti köréhez tartozott, később Garibaldi oldalán küzdött az olasz egység megteremtéséért. I. Ferenc József magyar királlyá koronázása végre lehetővé tette hazatérését, elkobzott vagyonát visszaadták, azontúl birtokain gazdálkodott. Hetvenegy éves korában halt meg. – A világlátott arisztokrata sziporkázó szellemű, közvetlen stílusú, eredeti humorú író volt. Számos élményt, tárcát, rajzot, elbeszélést bocsátott közre a korabeli hírlapokban és folyóiratokban. Éles megfigyelő erejével a természet után szerette rajzolni az embereket, reális történeteibe sok szellemes megjegyzést szőtt. Élete alkonyán elvesztette népszerűségét, mert egyik könyvében ellenszenves zsidó alakokat rajzolt; ezért a lapok elkeseredett támadásokat intéztek ellene. – Emlékeim. Két kötet. Budapest, 1879–1880. – Egyről-másról. Újabb emlékeim. Két kötet. Budapest, 1882. – Garibaldi alatt. Budapest, 1883. – Természet után. Humoros elbeszélések. Budapest, 1884.
THURY ZOLTÁN (szül. 1870. március 7. Kolozsvár; megh. 1906. augusztus 27. Budapest), családi nevén Ujfalusi Köpe Zoltán, hírlapíró. Eleinte Szegeden, majd Pécsett dolgozott, később belépett a Pesti Napló szerkesztőségébe. Harminchat éves korában halt meg. – Színdarabjait sikerrel játszották a fővárosi és vidéki színpadokon. Katonák című színművét a Vígszínház mutatta be 1898-ban, de külföldön betiltották a darab német és olasz előadásait, mert szocialista felfogását veszedelmesnek tartották a hadsereg szellemére. – Novelláinak, rajzainak és tárcáinak gyűjteményei: Regénymesék. Budapest, 1894. – Tárcanovellák. Budapest, 1894. – Bolondok. Budapest, 1897. – Ulrich főhadnagy és egyéb történetek. Budapest, 1898. – Közönséges emberek. Budapest, 1898. – Útravaló. Budapest, 1902. – Az ember, aki hazaballagott. Budapest. 1907. – Thury Zoltán összes művei. Hat kötet. Budapest, 1908. (Az író özvegyének kiadása.)
TOLDY ISTVÁN (1844–1879) hírlapíró, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a színműírók között.
TÓTH BÉLA (szül. 1857. október 20. Pest; megh. 1907. április 3, Budapest) hírlapíró, Tóth Kálmán költő és Majthényi Flóra írónő fia. Nagy utazásokat tett, külföldi bolyongásain különösen a keleti világ ragadta meg figyelmét. Tudományos hajlamú újságíró volt, cikkei anyagának lelkiismeretesen utánajárt, állandóan olvasta a magyar és idegen szakmunkákat. Sokat dolgozott a Magyar Nyelvőrbe is. Hasonló stílusutánzó tehetséggel kevesen pillantottak bele a régi magyar prózaírók előadásába; Szarvas Gábor nyelvtisztító törekvéseit kevés hírlapíró támogatta eredményesebb munkával. Tóth Bélában nagy lelkesedés lobogott minden igaz ügyért, de sok volt benne az elfogultság, epésség, kötekedő hajlam is. Szeretett foglalkozni a saját személyével, hétről-hétre nyilvánosan megleckéztette ellenfeleit. Kiadói jól díjazták; annyi munkát kapott, amennyit akart. A Pesti Hirlapnak kevés kényeztetettebb munkatársa volt. Függetlenségét annyira őrizte, hogy még az irodalmi társaságokban sem fogadott el tagságot. Ötven éves korában halt meg. – Kisebb írásainak jó része a Függetlenség, Budapesti Hirlap és Pesti Hirlap hasábjain rekedt meg, de könyvei is jól rávilágítanak választékos prózájára, egyéni stílusművészetére, ötletes szellemére. – Konstantinápolyi emlékek. Budapest, 1877. – Tollheggyel. Tárcák, rajzok. Budapest, 1882. – Török históriák. Novellák. Budapest, 1888. – A mi Urunk Jézus Krisztus gyermekségéről írott könyv. Szerzette Tóth Béla deák. Budapest, 1893. (Az Üdvözítő életének története születésétől tizenkét éves koráig. A nyájas elbeszéléseken az újszövetségi Szentírás hangulata vonul végig; az író költői szelleme és középkori magyar nyelve gyönyörűséggel töltik el az olvasót.) – Szájról szájra. A magyarság szálló igéi. Budapest, 1895. (A rejtélyes eredetű magyar szólások első felbukkanásának kinyomozása értékes magyarázatokkal.) – Mende mondák. A világtörténet furcsaságai. Budapest, 1896. (A külföldi történeti tévedések mellett számos magyar hiedelem cáfolata.) – A boldogasszony dervise. Novellák. Budapest, 1897. – Vasárnapok. Novellák, tárcák. Budapest, 1898. – Oroszországi útivázlatok. Budapest, 1898. – A magyar anekdótakincs. Hat kötet. Budapest, 1898–1904. (A legjellemzőbb tréfás esetek pompásan megírt gyűjteménye. Sok vidám történet híres emberekről.) – Magyar ritkaságok. Budapest, 1899. (Meglepő esetek ismertetése és magyarázata a magyar művelődés multjából.) – A spiritizmusról. Budapest, 1903. – Száz esti levél. Budapest, 1903. (Válogatott gyűjtemény.) – Gül Baba. Novellák, rajzok. Budapest, 1907.
TÓTH JÓZSEF (szül. 1851. március 17. Nagykőrös; megh. 1903. október 20. Nagykőrös) ügyvéd, lapszerkesztő és református egyházi tanácstag Nagykőrösön. Ötvenkét éves korában halt meg. – Elbeszélő munkáiban erős megfigyelő tehetséggel fordult a nép felé, cigányalakjai különösen sikerültek. – Éjféli órákban. Novellák. Budapest, 1873. – Amit mindnyájan érezünk. Novellák. Budapest, 1880. – A nagyvilági nő. Regény. Budapest, 1880. – A falu nótái. Novellák. Budapest, 1885. – A nóták szegényei. Novellák. Budapest, 1886.
TÓTH SÁNDOR (szül. 1854. február 24. Győr) állami gimnáziumi tanár, utóbb az eperjesi királyi katolikus gimnázium igazgatója. Számos ifjúsági könyve jelent meg s Beöthy Zsolt nyomán írt egy középiskolai magyar irodalomtörténetet is. (1881.) Mint elbeszélő, a szászok és románok specialistája. Pályája elején Nagyszebenben tanárkodott, ekkor ismerte meg az erdélyi nemzetiségi környezet jellemző színeit. – A jó erdélyiek. Novellák, rajzok, Budapest, 1883. – Aki senkié sem. Regény. Budapest, 1884. – Kurucvilág. Regényes történetek II. Rákóczi Ferenc korából. Budapest, 1886. – Távol, közel. Elbeszélések. Pozsony, 1888.
VADNAI KÁROLY (Szül. 1832. április 28. Miskolc; megh. 1902. július 27. Budapest), a Fővárosi Lapok szerkesztője, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Református nemesi családból származott, tanulmányait szülővárosában végezte, a szabadságharc idején, mint tizenhat éves ifjú, beállt honvédnek. Vitéz magatartásának jutalmául 1849-ben főhadnagyi rangot nyert, a forradalom bukása után az osztrákok besorozták közkatonának. Bécsben, Tirolban és Olaszországban szolgált; 1851 elején elbocsátották a hadseregből. Sugár Kálmán álnév alatt számos verset és elbeszélést írt a Hölgyfutárba, később Tóth Kálmán szerkesztő maga mellé vette segédszerkesztőnek, vele együtt alapították meg 1864-ben a Fővárosi Lapokat. A kiegyezés évétől kezdve negyedszázadon keresztül ő szerkesztette a nevezetes szépirodalmi folyóiratot, ez a munkája méltó az utókor hálájára. 1884-től 1893-ig Miskolc országgyűlési képviselője volt kormánypárti programmal, de közéleti szereplése nem vonta el az irodalmi élettől. Hetven éves korában halt meg. – Szerkesztői működése a magyar folyóirat-irodalom történetének egyik legragyogóbb lapja. Az irodalmi tisztesség zászlója alatt lankadatlan lelkesedéssel küzdött a magyar művelődésért, olvasóközönségét választékos formában tájékoztatta minden figyelmet érdemlő eseményről, a hírrovat mellett napról-napra bőségesen adott szépirodalmat és népszerű tudományos cikkeket is. Maga is sokat dolgozott lapjába, pompás színházi kritikáit érdeklődéssel olvasták, könyvbírálatai megbízható tájékoztatások voltak, nem pajtáskodó cikkek vagy ellenségeskedő támadások. – Munkái: Beszélyek. Két kötet. Pest, 1857. (Első novellája a Hölgyfutár 1852. évfolyamában jelent meg. Az 1850-es években Jókai Mór és a francia romantikusok hatása alatt még vonzódott a félelmes meséjű novellatípushoz.) – A kis tündér. Regény. Pest, 1860. (Újabb kiadása az Olcsó Könyvtárban és a Franklin-Társulat Magyar Regényíróiban.) – Eszter, a szép kardalnoknő. Regény. Két kötet. Pest, 1861. (Eszményi megvilágításban mutatja be a színészvilágot.) – A téli estékre. Elbeszélések. Két kötet. Pest, 1862. (Még mindig nem a későbbi kiforrott ízlésű novellista.) – Eladó leányok. Regény. Négy kötet. Pest, 1864. (A kisvárosi viszonyok és alakok rajzában Jókai Mór és Dickens hatása észlelhető. Második kiadása: 1880.) – Az első magyar társadalmi regény. Budapest, 1873. (Akadémiai székfoglaló értekezés Fáy András irodalomtörténeti fontosságú munkájáról. Később még több hasonló tanulmánya és számos alapos bírálata jelent meg az Akadémia kiadásában.) – A rossz szomszéd, Regény. Budapest, 1878. (Először a Budapesti Szemlében. Német fordítása: 1884.) – Elmult idők. Budapest, 1885. (Emlékeinek első gyűjteménye.) – Hosszú estékre. Elbeszélések, rajzok. Budapest, 1890. (Szépirodalmi Könyvtár.) – Éva leányai. Novellák. Budapest, 1892. (A Kisfaludy-Társaság kiadásában.) – A besorozott. História 1850-ből. Budapest, 1895. (A Kisfaludy-Társaság kiadásában megjelent elbeszélés valóságos történet: az író ifjúkori emlékeinek novellisztikus feldolgozása.) – Immakuláta grófné. Regény. Budapest, 1896. (Emelkedett erkölcsi felfogású társadalmi elbeszélés számos korrajzi vonással.) – Irodalmi emlékek. Budapest, 1905. (A Kisfaludy-Társaság kiadásában.) – Elbeszélések. Budapest, 1906. (A Kisfaludy-Társaság kiadásában.)
VÉKA LAJOS (szül. 1825. február 20. Bécs; megh. 1893. augusztus 15. Parád, Heves megye), családi nevén előbb Zenger Károly, utóbb Vajkay Károly, a budapesti királyi ítélő tábla elnöke, a M. T. Akadémia tagja. Ügyvédi oklevelét még a szabadságharc előtt szerezte meg, az önkényuralom idején besorozták osztrák közlegénynek s csak évekig tartó katonai szolgálat után bocsátották el a hadsereg kötelékéből. Az 1860-as évektől kezdve bírói pályáján fokról fokra emelkedett. Hatvannyolc éves korában halt meg. – Lajos pap. Regény. Budapest, 1875. (Az író a XIV. századi Buda és Pest világából merítette tárgyát. Hőse, Lajos plébános, az Árpádok kihalása után szembeszáll a pápai hatalommal s önálló nemzeti egyházat akar alapítani.) – Új idők, avult emberek. Regény. Budapest, 1879. – Köd előttem, köd mögöttem. Regény. Budapest, 1881. – Pali bácsi. Regény. Budapest, 1884.
VÉRTESI ARNOLD (szül. 1836. augusztus 16. Eger; megh. 1911. augusztus 1. Budapest) hírlapíró, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja, 1879-től a Debreceni Ellenőr politikai lapot szerkesztette, 1893-ban visszaköltözött a fővárosba. Hosszú írói pályáján körülbelül másfélezer novellát írt; a meseszövés érdekességében kevesen versenyezhettek vele kortársai közül. Hetvenöt éves korában halt meg. Fia: Vértesi Jenő irodalomtörténetíró. – Történeti beszélyek. Két kötet. Pest, 1859. – Tíz beszély. Két kötet. Pest, 1868. – Beszélyei. Két kötet. Budapest, 1874. – Eltévesztett utak. Regény. Budapest, 1877. – A nyomorúság iskolája. Regény. Budapest, 1878. – Fényes házasság. Regény. Budapest, 1878. – Öngyilkosok. Novellák. Debrecen, 1882. – Páriák. Novellák. Budapest, 1885. – A debreceni diák. Regény: Budapest, 1885. – Csiricsáry Bertalan úr őméltósága. Regény. Budapest, 1887. – A bojár leánya. Regény. Debrecen, 1888. – Az ezredik novella. Budapest, 1888. – Vértesi Arnold összes munkái. Ezer elbeszélés. Tizenöt kötet. Debrecen, 1888–1891. (Az 1000 novellából 171 jelent meg.) – A fecskefészek. Regény. Debrecen, 1890. Fürdőn. Regény. Budapest, 1895. – Mézeshetek. Regény. Budapest, 1895. – Mindhiába. Regény. Budapest, 1896. – Az ugaros-karádi közbirtokosság. Regény. Budapest, 1896. – Kisvárosi történetek. Budapest, 1897. – A királyi tanácsosék. Regény. Budapest, 1897. – Előre. Regény. Budapest, 1899. – Kalocsa Ákos. Regény. Budapest, 1900. – A szerencse fia. Regény. Budapest, 1901. – Istenért és szabadságért. Regény. Budapest, 1901. – Innen-onnan. Novellák. Budapest, 1903. – Varga Imre. Regény. Budapest, 1903. – Fölfelé. Regény. Budapest, 1908.
WERNER GYULA (szül. 1862. Ónod, Borsod megye; megh. 1926. október 28. Budapest) országgyűlési képviselő. Katolikus családból származott, jogi tanulmányainak befejezése után vármegyei szolgálattal kezdte közigazgatási pályáját, utóbb kinevezték Alsófehér megye főispáni titkárává. Az egyik erdélyi kerület 1896-ban szabadelvű programmal megválasztotta képviselőnek; a parlament tagja maradt több cikluson át. Mint politikus és publicista a kormánypárt egyik tekintélye volt. Hatvannégy éves korában halt meg. – Anteusz. Regény. Budapest, 1893. – Andrásfalvy de Andrásfalva. Regény. Budapest, 1894. (A M. T. Akadémia Péczely-jutalmával kitüntetett mű.) – Nyárutó. Regény. Nagyenyed, 1894. – Elbeszélések. Nagyenyed, 1894. – Megvirrad még valaha. Regény. Budapest, 1897. – Kendi Imre házassága. Regény. Budapest, 1898. – Olga. Regény. Budapest, 1899. – Doktor Apáczai. Regény. Budapest, 1899. – Húnok harca. Regény. Budapest, 1901. – Besztercei diákok. Regény. Budapest, 1903. – Forgách Simon. Regény. Budapest, 1907. – A pipacsszínű dolmány. Regény. Budapest, 1926.
WOHL JANKA (szül. 1846. Pest; megh. 1901. május 23. Budapest), az első magyar zsidó írónő, Wohl Stefánia testvérnénje. Atyja orvos volt Pesten, szülei házában gondos nevelést kapott, magyarul is jól megtanult. Ezt azért szükséges kiemelni, mert a zsidóság akkor még műveltségében és társalgásában egészen német volt. A koránérett leánynak már tizenhárom éves korában jelentek meg verses és prózai dolgozatai az akkori folyóiratokban. (Divatcsarnok, Hölgyfutár.) Később nővérével, Wohl Stefániával, együtt szerkesztette a Divatot (1870–1872) és a Magyar Bazárt. (1873-tól.) Németből, franciából, angolból olyan megbízhatóan fordított, hogy a M. T. Akadémia is elfogadta kiadásra tudományos átültetéseit. (Symonds: A renaissance, Sainte Beuve: Arcképek.) Ötvenöt éves korában halt meg. – Wohl Janka költeményei. Kiadja Jókai Mór. Pest, 1861. (A kötet megjelenésekor az írónő tizenöt éves volt.) – Beszélyek és tárcák. Budapest, 1877. (Wohl Stefánia társaságában.) – A modern asszony breviáriuma. Budapest, 1895. (Ehhez hasonló műveltségterjesztő munkája, a legjobb külföldi források nyomán, több is jelent meg: A szépség művészete, Az otthon könyve, Illemkönyv.)
WOHL STEFÁNIA (szül. 1848. Pest; megh. 1889. október 14. Budapest), a Magyar Bazár szerkesztője, Wohl Janka testvérhuga. Nővérével együtt az irodalomnak éltek, szalonjukban sok előkelőség megfordult. (Arany János, Haynald Lajos, Jókai Mór, Liszt Ferenc, Trefort Ágoston.) Lelkes kitartással buzgólkodtak azon, hogy divatlapjaikkal tervszerűen gyarapítsák a fővárosi nővilág műveltségét s hathatósan támogassák a németnyelvű zsidóság magyarosodását. Wohl Stefánia jól beszélt idegen nyelveken, csakúgy mint testvérnénje; a francia és angol lapok is szívesen közölték cikkeit. Negyvenegy éves korában halt meg. – Wohl Stefánia regekönyve. Pest, 1865. (A finoman megírt elbeszélő kötet harmadik kiadása 1898-ban jelent meg.) – Beszélyek és tárcák. Budapest, 1877. (Wohl Janka társaságában.) – Egy szerelem életrajza, Regény. Budapest, 1883. – Aranyfüst. Regény. Budapest, 1887. (Harmadik kiadása 1907-ben a Képes Magyar Regényírók kötetei között, Mikszáth Kálmán megemlékezésével.) – Éva. Elbeszélések, rajzok, aforizmák. Budapest, 1888. – Wohl Stefánia hátrahagyott iratai. Kiadta testvére, Wohl Janka. Budapest, 1891.
Irodalom. – Asbóth János: Irodalmi és politikai arcképek. Budapest, 1876. – Faylné Hentaller Mariska: A magyar írónőkről. Budapest, 1889. – Salamon Ferenc: Irodalmi tanulmányok. Két kötet. Budapest, 1889. – Szana Tamás: Újabb elbeszélők. Budapest, 1889. – Tolnai Lajos: A hatvanas évek irodalma. Képes Családi Lapok. 1889. évf. – U. az: A hetvenes évek irodalma. U. o. 1890. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Ágai Adolf: Por és hamu. Budapest, 1892. – Tóth Lőrinc: Emlékbeszéd Vajkay Károly felett. Budapest, 1894. – Kőrösy László: Vadnai Károly. Budapest, 1895. – U. az: Beöthy Zsolt. Budapest, 1895. – Lázár Béla: A tegnap, a ma és a holnap. Kritikai tanulmányok. Két kötet. Budapest, 1896–1900. – Pintér Kálmán. Újabb elbeszélő irodalmunk. Budapest, 1897. – Vargha Gyula: Abonyi Lajos emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 34. köt. Budapest, 1901. – Mikszáth Kálmán bevezetéseivel: A Franklin-Társulat Magyar Regényírói. Hatvan kötet. Budapest, 1904–1909. – Vadnai Károly: Irodalmi emlékek. Budapest, 1905. – Ágai Adolf: Új hantok. Budapest, 1906. – Beöthy Zsolt: Vadnai Károly emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 40. köt. Budapest, 1906. – Schöpflin Aladár: Tóth Béla. Vasárnapi Ujság. 1907. évf. – Berczik Árpád: Emlékbeszéd Vadnai Károly felett. Budapest, 1909. – Ferenczy József: Felolvasások az irodalom és szépművészetek köréből. Budapest, 1909. – Lőrinczy György: Bodon József. Komárom, 1909. – Gyulai Pál: Bírálatok. Budapest, 1911. – Kéky Lajos: Az orvos alakja a magyar szépirodalomban. Schuschny-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Ferenczi Zoltán szerkesztésében: A magyar irodalom története 1900-ig. Budapest, 1913. – Győre János: Abonyi Lajos pályája. Máramarosszigeti ref. gimnázium értesítője. 1913. – Mezey Sándor: Ágai Adolfról. Izr. Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. Budapest, 1913. – Császár Elemér: Vértesi Arnold. Budapesti Szemle, 1914. évf. – Galgóczy Károly: Vajkay Károly életrajza Budapest, 1914. – Deák Viktor: Bródy Sándor drámái. Magyar Kultúra. 1915. évf. – Schöpflin Aladár: Ágai Adolf. Nyugat. 1916. évf. – Vargha Zoltán: A Márton-család története. Turul. 1916. évf. – Gálos Rezső: Ágai Adolf. Irodalomtörténet. 1917. évf. – Gulyás Pál: Magyar szépirodalom idegen nyelven a M. N. Múzeum könyvtárában. Két rész. Budapest, 1917–1920. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – Schwarcz Hajnalka: Abonyi Lajos. Budapest, 1917. – Gerő Ödön: Ágai Adolf. Izr. Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. Budapest, 1913. – Kéky Lajos: Ágai Adolf. Budapesti Szemle. 1918. évf. – U. az: Magyar költői versenyek. U. o. 1918. évf. – Szinnyei Ferenc: Justh Zsigmond. U. o. 1918. évf. – Mitrovics Gyula: Beöthy Zsolt mint szépíró. U. o. 1919. évf. – Révay Mór János: Írók, könyvek, kiadók. Budapest, 1920. – Schöpflin Aladár: Emlékezés Tóth Bélára. Nyugat. 1921. évf. – Császár Elemér: A magyar regény története. Budapest, 1922. – Négyesy László: Beöthy Zsolt. Budapesti Szemle. 1922. évf. – Schöpflin Aladár: Kazár Emil. Nyugat. 1922. évf. – Zsigmond Ferenc: Beöthy Zsolt mint szépíró. Irodalomtörténet. 1922. évf. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma, Budapest, 1923. – Váczy-Rédeyné: Irodalmi levelestár. Budapest, 1923. – Galamb Sándor: Bródy Sándor. Napkelet, 1924. évf. – Kéky Lajos: Beöthy Zsolt. Budapest, 1924. – Löw Immánuel: Ágai-szószedet. Magyar Nyelvőr. 1924. évf. – Milkó Izidor: Vadnai Károly és a Fővárosi Lapok. Nyugat. 1924. évf. – Rubinyi Mózes: Ágai stílusáról és nyelvéről Magyar Nyelvőr, 1924. évf. – Zoltvány Irén: Erotika és irodalom. Budapest, 1924. – Galamb Sándor: A rajzforma fejlődése elbeszélő irodalmunkban. Budapesti Szemle, 1925. évf. – Gulyás Pál: Magyar életrajzi lexikon. Budapest, 1925-től. – Schöpflin Aladár: Írók, könyvek, emlékek. Budapest, 1925. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Galamb Sándor: Huszonöt év a magyar társadalmi dráma történetéből. Irodalomtörténeti Közlemények, 1926. évf. – Pitroff Pál: Bársony István. Élet. 1926. évf. – Brisits Frigyes: Sziklay János írói egyénisége. Budapest, 1927. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye. Budapest, 1927. – Lőrinczy György: Bársony István. Budapest, 1927. – Alszeghy Zsolt; Bársony István munkái. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Werner Gyula emlékének ünneplése. Eger, 1928. – Alszeghy Zsolt: Benedek Elek. Irodalomtörténet. 1929. évf. – Kéky Lajos: Benedek Elek. Budapesti Szemle. 1929. évf. – Speneder Andor: Werner Gyula. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930. – Benedek Marcell: Magyar író tragédiája 1929-ben. Benedek Elek utolsó évei. Budapest, 1930. – Hankiss János: Magyar ábránd a nyolcvanas évekből. Debreceni Szemle. 1930. évf. (Beksics Gusztávról.) – Kakas Endre: Az 1880-as évek irodalmi élete. Pannonhalma, 1930. – Hatvany Lajos: Emlékbeszéd Bródy Sándor felett. Budapest, 1931. – Preszly Loránt: A szegedi népies írók. Széphalom, 1931. évf. – Kiss Gizella: Justh Zsigmond. Budapest, 1932. – Nagy József: Tóth Béla élete és munkássága. Budapest, 1932. – Németh László: A Nyugat elődei. Tanu. 1932. évf. – Révész Imre: Tóth Béla levelei Révész Kálmánhoz. Debreceni Szemle. 1932. évf. – Siklóssy László: Vadnai Károly és a Fővárosi Lapok. A Sajtó. 1832. évf. – Szigetváry Iván: Vadnai Károly százados ünnepe. Irodalomtörténet. 1932. évf. – Régi magyar elbeszélők. Szinnyei Ferenc bevezetésével a Franklin-Társulat Magyar Klasszikusaiban. Két kötet. Budapest, 1932. – Badics Ferenc: Emlékezés Vadnai Károlyra. Budapest, 1933. – Gálos Magda: Sigismond Justh et Paris. Budapest, 1933. – Kéky Lajos: Abonyi Lajos. Budapesti Szemle. 1933 évf. – Steiner Lenke: Ágai Adolf. Budapest, 1933. – Szász Károly: Emlékezés Vadnai Károlyra. Irodalomtörténet. 1933. évf. – Vargha Zoltán: Abonyi Lajos szellemi öröksége. Protestáns Szemle. 1933. évf.
