A NOVELLA ÉS REGÉNY FEJLŐDÉSE.
A NOVELLA ÉS REGÉNY FEJLŐDÉSE.
MAGYAR novella úttörői: Fáy András és Kisfaludy Károly. Hatásuk alatt az 1820-as évektől kezdve számos beszélyíró lépett fel, az irodalmi zsebkönyvek és folyóiratok szerkesztői egyre több komoly és víg novellát közöltek. Az új műfaj felvirágoztatásában különösen az Aurórának voltak nagy érdemei; kötetei 1822-től kezdve magukban foglalták az akkori novellairodalom legjava termését. Sok novellát hozott 1833-tól Mátray Gábor divatlapja, a Regélő is; továbbá 1835-től Munkácsy János folyóirata, a Rajzolatuk. Az utánuk következő szépirodalmi közlönyök még több teret nyujtottak a régibb és újabb novellistáknak.
A történeti novellák legközelebbi rokonait a német szépirodalmi zsebkönyvek beszélyei között kell keresnünk: a magyar novellista elolvasott néhány német almanachot s a hatásosabb históriai elbeszélések mintájára megpróbálkozott eredeti novellák írásával. Érzelmes, titokzatos és rémes szerelmi történetek váltogatták egymást novellairodalmunkban; a cselszövényeknek, bosszúállásnak, megőrülésnek, gyilkosságoknak nagy szerepük volt. Mintha Kisfaludy Sándor verses regéit olvasnók prózában. Ezek a dagályos stílusú novellisták az őskortól kezdve a törökvilág koráig minden időszakot fölkerestek, de a kortörténeti tanulmányokat egészen mellőzték, kigondoló tehetségük és feldolgozó módszerük egyaránt kezdetleges volt.
Igazi gyermekkorát élte novellairodalmunk a társadalmi novellában is. Az alakok, motívumok, mesék itt is az egykorú német novellákban gyökereznek. Meglepetésekkel fűszerezett komor történetek, bánatos szerelmi históriák, szenvedésekkel és megpróbáltatásokkal járó házasságok bontakoznak ki novellistáink nehézkes mondataiból. Az írók a lélekrajzhoz éppen olyan kevéssé értenek, mint amilyen valószínűtlenek a meséik. A magyar társadalmi életet nem tudják elfogadhatóan bemutatni. Aránylag legsikerültebbek a víg novellák. Ezekben az akkori földesúri társadalom képe helyenkint elég jól tükröződik. A szerzők derűs képeket rajzolnak a vidéki nemesházakról, van érzékük a vidám falusi alakok és a komikus motívumok iránt. Jean Paul, Fáy András és Kisfaludy Károly hatása a víg novella terén szembetűnő. A víg novellák még stílus tekintetében is többet érnek, mint a komoly tárgyúak. Szerzőik egyszerűen és természetesen iparkodnak írni, itt-ott sikerrel törekednek a jellemzésre is.
A legszívesebben olvasott novellisták egyike volt KOVÁCS PÁL (1808–1886). Több mint félszázados írói pályáján fáradhatatlanul írta víg elbeszéléseit. Kisfaludy Károly és Fáy András sikerei keltették fel benne az írói kedvet, a víg novella terén jóideig őt tartották a legügyesebb írónak, jóllehet nem sokat fejlesztett a divatos műfajon. Meséi többnyire valószínűtlenek, komikuma sokszor erőltetett, hősei mulattató balesetek áldozatai, a félreértések vége rendesen házasság. Novelláit az tette népszerűekké, hogy vidámság áradt belőlük s a magyar nemesházak belső élete derűs világítással elevenedett meg lapjaikon. Kovács Pál nem törődött az élet bajaival, elégedett ember volt, a békességet és vidámságot mindennél többre becsülte. Novelláiból megismerjük a dunántúli nemesi kúriák népét, a szabadságharc elé eső évtizedek patriarkális viszonyait, a nemesúrfiak és nemes kisasszonyok szerelmi enyelgését. A bálok, lakodalmak, vadászatok, ebédek, névnapi és szüreti mulatságok eleven rajza az akkori társadalmi életnek csupa kellemes oldalát tárja fel. Kovács Pál a színműírásban is Kisfaludy Károly tanítványa. Vígjátékai újból megelevenítik mesterének népszerűbb alakjait; a felsüléseket és félreértéseket a régi modorban ismétli.
CSATÓ PÁL (1804–1841) igazi talentum, egyike azoknak a stilisztáknak, akiknek határozott érdemeik vannak a magyar próza fejlesztésében. Elbeszélő lendülete a többi novellistához mérten meglepő. Könnyedén, fordulatosan, előkelően ír; jobban és szebben, mint bárki más előtte a magyar novellisták közül. Elbeszélései kimagaslanak az 1830-as évek szürke novella-tömegéből. Ő már nem utánzója Fáy András és Kisfaludy Károly tréfás történeteinek s nem visszhangja a német almanachok érzelgő históriáinak. Nemcsak stílusában, hanem problémáiban és feldolgozó módszereiben is újságra törekszik. Belepillant a szenvedélyek lélektanába, ihletett tollal festi a szerelmes szív vergődéseit. Mint vígjátékíró is nevezetes. Kisfaludy Károly iskoláját ő hagyta oda legelébb, a falusi nemesházi történetek helyett ő adott legelőször franciás elmésségre törekvő szalonvígjátékot. Ha nem kellett volna keserves küzdelmeket folytatnia a megélhetéséért; ha nyugodtan áldozhatott volna művészi becsvágyának; ha tehetségét nem aprólékos hírlapi munkára pazarolta volna el: nevét ma bizonyára legkitűnőbb elbeszélőink és vígjátékíróink sorában említhetnők.
Mikor Bajza József 1833-ban közreadta a regény elméletéről szóló tanulmányát, kénytelen volt megállapítani, hogy a magyar elbeszélő munkák legnagyobb részben lélektelen művek lélektelen fordításai. Az eredeti novellisták közül Kisfaludy Károlynak ítélte oda a koszorút, a regényírók közül egyedül Fáy Andrást említhette. Néhány évvel utóbb, 1836-ban, a fejlődés váratlan jelenségei mutatkoztak regényirodalmunkban. Három eredeti regény jelent meg egymás után: Gaal Józsefé, Jósika Miklósé és Petrichevich Horváth Lázáré.
GAAL JÓZSEF (1811–1866) Walter Scott nyomain haladva írta meg Szirmay Ilonáját (1836), egy XVIII. századi magyar nemeskisasszony szenvedéseinek történetét. A tatárok 1717-ben betörnek a máramarosi és ugocsai tájakra, foglyul ejtik az előkelő Szirmay-család szép hajadonát, Ilonát, a leány Krimiába kerül, itt a tatár kán fia nőül akarja venni, de Ilona hű marad magyar jegyeséhez és sok megpróbáltatás után kiszabadul rabságából. A főmesét számos harci jelenet, rablókaland és néhány humoros részlet tarkítja. Erkölcsi alapeszméje: a hűséges szerelem diadalmasan dacol minden akadállyal. Ilona megőrzi leányságát, hiába ostromolja szerelmével az ifjú tatár vezér; vőlegénye, a vitéz magyar nemesifjú, méltó hozzá. Boldog pár lesz belőlük, ellenségeik meglakolnak. A magyar nemeseken és a krimi tatárokon kívül jelentékeny szerepe van a regényben egy vakmerő rablóvezérnek, a vármegye hajdúhadnagyának, egy moldvai oláh hajcsárnak, a nagybányai polgároknak, köztük egy borbélynak és egy csizmadiának, végül különféle kóbor elemeknek, rablóknak, cigányoknak, katonáknak. Ma már unalmasnak, nehézkesnek, krónikaszerűnek tetszik ez a történeti regény, de a maga idejében hézagot pótolt, sőt elég érdekesen megírt olvasmánynak tartották.
Mivel Gaal József érezte, hogy a regényírás terén Jósika Miklóssal nem mérkőzhetik, újabb próbát nem tett a regényírásban, annál buzgóbban írta novelláit. Népies életképei azért nevezetesek, mert ezekben olvashatjuk legelőször a magyar Alföld szépségeinek magasztalását. Gaal József az Alföld fölfedezésében Petőfi Sándor közvetlen előde, éppen úgy, mint a színi irodalomban Szigligeti Ede népszínműveinek előkészítője. Kedvelt hőse Zöld Marci, az eszményített betyár. Az alföldi betyárélet festése mellett megpróbálkozott a fővárosi élet rajzával is. A korabeli romantikus divatnak engedve nem idegenkedett a rémes francia novellák utánzásától sem. Kellemes előadású, leleményes elbeszélőnek ismerték.
Színdarabjai közül a Peleskei nótárius tett legnagyobb hatást. 1838 őszén került először színre a Nemzeti Színházban, évtizedekig zajos sikerrel játszották. Az író gróf Gvadányi József verses elbeszélése nyomán készítette bohózatát, de meséjével, alakjaival és elgondolásával egészen új hátteret adott Zajtay István történetének. Hősét úgy tüntette fel, mint egy bosszúálló boszorkány áldozatát: Tóti Dorka, a boszorkány, tönkre akarja tenni a peleskei nótáriust, veszedelmes helyzeteket teremt, de minden alkalommal pórul jár, végül a haragos szellemek elragadják a föld szinéről. A bohózat a legsikerültebbek egyike. A szerző a rokonszenves főhős mellett igen érdekes mellékalakokat hozott színre, a mese szálait egységbe fűzte, a főcselekményt mulatságos epizódokkal fűszerezte. Alapgondolata más volt, mint forrásáé. Gvadányi József a régi szokásokat védelmezte, Gaal József nevetségessé iparkodott tenni a világtól való elmaradottságot. A városi élet zajába sodródott falusi ember komikumát ügyesen kiaknázta. Annak ellenére, hogy a korabeli német bohózatokból, különösen Kotzebue, Raimund és Nestroy tréfás darabjaiból, sokat merített, népies és magyaros maradt. Komikus főhőse körül felvonultatta az akkori magyar társadalom számos jellemző típusát, a puszta, a falu és a főváros lakóit, a parasztokat, betyárokat, katonákat, polgárokat, színészeket, tanulókat. Baczur Gazsijában, a csákányos jurátusban, új alakot öltött Kisfaludy Károly Mokánya. A juhászok pusztai dala diadalmasan kelt szárnyra, szemben az érzelgő német dalokkal. Nem is ért ehhez fogható újabb sikert a szerző, bár nagy becsvággyal dolgozott tovább s nemcsak népies bohózatokkal, hanem történeti és társadalmi vígjátékokkal s a komoly drámával is megpróbálkozott.
Az 1830-as évek elbeszélői közül nagy reményeket fűztek VAJDA PÉTER (1808–1846) munkásságához. Vajda Péter új tárgykör keresésével és új hang meghonosításával iparkodott továbbfejleszteni a magyar prózai elbeszélést. Keleti elbeszéléseinek pompázó stílusa meglepetést keltett. Lendületes lírai helyek váltakoztak bennük a természet szépségeinek képeivel; rejtett politikai célzások bukkantak fel zsoltáros hangú sorai mögött; India, Perzsia, Egyiptom és Törökország lakóiról szólt, de a magyar társadalom sebeit mutogatta Ezek a keleti elbeszélések – és a gondolatkörüket kiegészítő prózában írt költemények – szerzőjüknek az emberi egyenlőségért hevülő eszméit tolmácsolják. A szerelmesek, bölcsek, szenvedők ajkairól ünnepiesen szárnyaló imák hangzanak el, a költő vég nélkül siratja az elnyomottakat, a dagályosságtól gyakran csak egy lépés választja el. Sok benne a keresettség, a képeket szertelenül halmozza, fantáziája nyugtalanul szárnyal. A kizsákmányolt, lealázott, jogtalan néposztályok iránt érzett részvét s a természet szépségétől kiváltott lelki megindulás édesbús hangulattal tölti el, prózai sorai ilyenkor ritmusosan áradnak. Vallásossága természetimádás, fohászai emberszerető bölcselkedések. Német mestereitől, különösen Novalistól és Zacharias Wernertől, sokat tanult; iránya, gondolatvilága, filozófiája a német romanticizmusban gyökerezik. Világfelfogásának kialakulására Voltaire is hatott, még pedig szembeszökően. Munkáiban számos lendületes hely van, de az író ékesszólásra való törekvése nagyon vékony lepel alkotó művészete hiányosságainak eltakarására.
Vajda Pétert nemcsak népszerűségében, hanem a mesemondás ügyességében is jóval felülmúlta KUTHY LAJOS. (1813–1864). Vajda Péter németes romantikájával szemben a franciás romantika híve volt; jól értett ahhoz, hogyan kell a közönség ízlése szerint írni. Elbeszélő munkái eleven képzeletről tanuskodnak, de egyúttal arról is, hogy a nagyhírű író túlságosan sokat adott a hatásvadászatra. Legnagyobb sikerét Hazai rejtelmek (1846) című regényével érte el, egy Sue-utánzattal; borzalmas dolgokat írt össze benne a magyar pusztai és városi életről. Szalárdy György főispán gonosz zsidók segítségével kiforgatja vagyonából elhúnyt fivére családját, sőt abban is megegyezik Márk orvossal, hogy az orvos elteszi láb alól árvaságra jutott unokaöccsét, a törvényes örököst. A fiú kimenekül Márk kezei közül, elkerül a Tisza partjára, egy halász fölneveli; itt akad rá anyjának fivére, kutatni kezdi a családi titkokat, leleplezi a bűnösöket. A főispán öngyilkos lesz; nejéről, az osztrák hercegnőről, kiderül, hogy gyermeket csempészett; a főispán állítólagos fiának lelkét a nők ellen irányzott erkölcsi merényletek egész sora terheli; a bűnszövetkezet többi tagja szintén kézre kerül. – Ezt a bűnügyi főtörténetet a félelmes epizódok hosszú sora tarkítja. A szerző összehalmozta munkájában mindazokat a hátborzongató jeleneteket, amelyeket a kezeügyébe kerülő francia rémregényekben olvasott. Volt bátorsága a párisi külvárosok bűnügyi világát Pestre, a jámbor német városkába, áthelyezni. Banditái talán megállhatták volna helyüket a külföldi regényekben, de elfogadhatatlanok voltak a magyar földön. Nagyvárosi társadalmi rajzról szó sem lehetett ebben a regényben, de a magyar puszta festése és a vidéki élet jeleneteinek bemutatása hivatott íróra vallott. Úgy látszik, Kuthy Lajos maga is érezte, hogy mesemondása során milyen tévesztett utakon jár, ezért különféle elmélkedésekkel, társadalmi jelenségek boncolgatásával, közigazgatási kérdések megvitatásával iparkodott súlyt adni regényének. Felhasználta a jó alkalmat, hogy beleszője fejezeteibe a magyar közállapotok javítására, a törvénykezésre, rendőrségre, börtönrendszerre, uzsorára, zsidóügyre, nevelésre, lelencházakra vonatkozó eszméit. Legfőbb gondja természetesen az volt, hogy ijesztő jelenetekkel, meglepő fordulatokkal, züllött emberek gonoszságaival izgassa olvasóit. Novelláiban is a nekivadult indulatok és féktelen szenvedélyek kiélezésében találta gyönyörűségét. Királyok, hercegnők, grófok jelennek meg előttünk, spanyol urak és olasz hölgyek nyájaskodnak egymással, alávaló kalandorok és asszonyi szörnyetegek tervezik egymás ellen merényleteiket, külföldi játékbarlangok, boltíves főúri kéjlakok, pálmaerdők, narancsligetek, tengeri részletek képe bontakozik ki a háttérben. Az idegen hősök méltó kísérője az előkelőségre törekvő stílus. Ez a fellengző írásmód a nyelv díszítettségével kíván hatni; van is benne szín és erő, de nem egyszer szónoki frazeológiává válik. Kuthy Lajos nem állt egymagában bűnügyi irányával. A közönség borzalmakra áhítozott s ezt megkapta másoktól is.
NAGY IGNÁC (1810–1854) a Magyar titkokban (1844) sorra bemutatta a magyar főváros ismeretlen zugait: az angyalcsináló házat, játékbarlangot, zsiványfészket, koldustanyát, temetőt, csapszékeket. Főhőse Sue híres alakjának, Rodolphenak, kisebbített mása. A magyar rémregényeknek ebben a példányában az ártatlanok szintén megmenekülnek, a gonosz emberek tervei meghiusulnak. Nagy Ignácnál jobban senki sem tudta kifürkészni a közönség kívánságait. Mivel észrevette, hogy olvasói szeretik a derűs jeleneteket is, a tréfáshangú fővárosi életképek egész sorát tette közé. Napi krónikái, torzképei, csevegései, karcolatai iskolát teremtettek. Sorra fölvezette az 1840-es évek Pestjének minden tipikus alakját: a házbért emelő háztulajdonost, a német nyárspolgárt, a goromba hídvámszedőt, a bérkocsist, a hajdút, a szédelgő uzsorást, a naplopó gavallért. Még a jelentéktelen dolgokról is ügyesen csevegett. Mint Kuthy Lajos, ő is erősen antiszemita író, az uzsorás zsidó alakja többször feltűnik munkáiban, felhívja olvasói figyelmét a magyar falu veszedelmére: a galíciai bevándorlók felszabadítása nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a magyarok a zsidók ajtai előtt fognak koldulni a mindennapi kenyérért.
Színdarabjai közül nagy sikert aratott politikai vígjátéka: a Tisztújítás. (1843.) Kacagtató képet festett benne a vármegyei életről. A demokrata szellemű darab meséje egyszerű: Aranka, a gazdag fiatal özvegy, annak ígéri kezét, aki a legközelebbi tisztújításon elnyeri az alispánságot; kezéért hárman versenyeznek; közülük az okos asszony a maga szerelmesét juttatja az alispáni székbe. A főtörténetbe pompás epizódokat szőtt a szerző. Megfigyelő és bemutató ereje főkép a kortesjelenetekben tűnt ki, de a vármegyei élet politikusairól, a fontolva haladás és a radikális átalakulás bajnokairól is sikerült fényképeket adott. Inkább élcelődve foglalkozott hőseivel, a maró szatirától tartózkodott. Vígjátéka így is megtette hatását; politikai célzásai, vidám ötletei, mozgalmas jelenetei zajos tapsra indították a színházi közönséget.
Az 1840-es évektől kezdve a szépirodalmi folyóiratok hasábjain százával láttak napvilágot a történeti elbeszélések, a népies életképek s a szalonéletet festő komoly és víg társadalmi novellák. Jósika Miklós, Eötvös József, Kemény Zsigmond és Jókai Mór mellett a kisebb tehetségek egész sora tűnt fel. – A magyar regényirodalom egyik úttörője volt PETRICHEVICH HORVÁTH LÁZÁR. (1807–1851.) Jósika Miklóssal egyidőben lépett fel, de erdélyi rokonának sikerei elvonták a közönség figyelmét Bulwert utánzó szalonregényétől. (Az elbujdosott, 1836.) Terjedelmes elbeszélő munkájának egyik érdekessége a kolozsvári mágnásélet bemutatása. – Buda és Pest társaséletéből vett szatirikus rajzaival vonta magára a figyelmet FRANKENBURG ADOLF. (1811–1884.) Humoros csevegő volt, útleírásaival Heine modorát népszerűsítette. Iróniával vegyített szentimentálizmusa a maga idejében újszerűnek tetszett, később eléggé megkopott. Sovány meséit bőven ömlő szellemeskedéssel mondta el olvasóinak, a mulattató tárcaszerűségre vetette a súlyt, köznapi eseteket beszélt el a fürgetollú hírlapíró közvetlen hangján. – Az élcelő hangot PÁKH ALBERT (1823–1867) fejlesztette tovább. A magyar hírlapi tárca elevensége sokat köszön tehetségének; a fővárosi eseményeket, a pesti alakokat kedvteléssel vette tollhegyre. Eredeti tehetségű humorista volt, gúnyos hangja mögött meleg szív dobogott, stílusát teleszőtte szellemes fordulatokkal. Szembefordult a hamis pátosz kedvelőivel, üldözte az üres frázisokban gyönyörködő irányt, élénken és természetesen írt. – KELMENFY LÁSZLÓ (1815–1851) társadalmi regényeiben a lélektani elemzésre iparkodott példát adni, de lélekrajzában sok volt a valószínűtlenség, jellemfestésében untató volt az aprólékosság. (Meghasonlott kedély, 1846.) – Erőszakosan elcsavart stílusával, cifra szóvirágaival, sujtásos mondásaival tette nevét emlegetetté BERNÁT GÁSPÁR. (1810–1873.) Minden kompozíció nélkül, szeszélyes menetben ontotta írásait, gyönyörködött az olvasókat megkacagtató groteszk túlzásokban, elképesztő hasonlatokkal tűzdelte tele elbeszéléseit. – LAUKA GUSZTÁV (1818–1902) humoreszkjeiben szintén sok volt az erőltetettség, torzítás, furcsaság, de volt bennük ötletes naturalizmus is. Apró eseteit tréfás nagyképűséggel adta elő a cifra stílusvirágokat kedvelő közönség örömére.
A szabadságharc után a népieskedés mellett egyre jobban divatba jött a humorizálás. A folyóiratok munkatársai minden nemesebb tartalom nélkül népieskedtek és humorizáltak; ez volt a divat, ez tetszett a közönségnek.
Az 1850-es évek kedvelt humoristája volt BEÖTHY LÁSZLÓ. (1826–1857.) Vidám apróságaival sok derűs órát szerzett olvasóinak. Nagyobb elbeszélő munkái a fokozatos fejlődés jeleit mutatják, de korai halála sírba vitte a tehetségéhez fűzött reményeket. Pestnek, az osztrák rendőruralom alatt tengődő magyar-német kisvárosnak, tipikus alakjait érdeklődéssel figyelte; a fonákságok és félszegségek nem kerülték el figyelmét; gúnyolódott, élcelt, enyelgett. Az angol íróktól és Saphir Móric bécsi német-zsidó humoristától sokat tanult, de ez az idegen hatás inkább csak csekélyebb fajsúlyú humoreszkjein vehető észre. Eleinte pusztán mulattatni és nevettetni akart, később komolyabban vette hivatását. Főkép a Goldbach-családról szóló regényében bontakozott ki elbeszélő ügyessége. Szomorú kispolgári történetével – egy jobb sorsra érdemes boltos-család elzüllésének rajzával – nemesen szórakoztatta a Bach-korszak olvasóközönségét. (A kék macskához, 1858.)
Mint Beöthy László, az angol elbeszélők tanítványa volt BÉRCZY KÁROLY (1821–1867) is. Fínoman élezett stílusa, a kirívó színek iránt érzett idegenkedése és sikerült lelki elemzései becsült olvasmányokká tették írásait. Meséi során az előkelő körökben időzött legszívesebben, mágnás-hőseit nem puszta elképzelésből mintázta, dzsentri-alakjai romantikus és mégis eléggé reálisan megfigyelt személyek. Írói pályája Jósika Miklós és Bulwer tanulmányozásából indult ki s Washington Irvingen keresztül emelkedett művészi önállóságig. (Élet és ábránd, Világ folyása.)
DEGRÉ ALAJOS (1820–1896) a francia romantikusokat utánozta regényeiben és novelláiban. Dumas és Sue munkáiból sokat tanult, meséit könnyedén szőtte; s ha az elhitetés művészete nem volt is meg írói adományai között, előadó készsége az érdemesebb elbeszélők sorába emelte. Hősei túlzott eszményítéssel jelentek meg az olvasók előtt, a nagy idealizálás nem egyszer szinte eltüntette emberi vonásaikat. A romantika mellett a francia társalgó stílusnak is helyet adott társadalmi regényeiben. (Két év egy ügyvéd életéből, Kalandornő, A száműzött leánya, A kék vér, A nap hőse, Itthon.)
Francia hatás alatt fejlődött PÁLFFY ALBERT (1820–1897) írói tehetsége is. Túlzó romantikusnak indult, évtizedekkel később megfontolt mesemondóvá higgadt le; fiatal éveiben nem törődött a művészettel, idősebb korában a klasszikus mesemondásra való törekvése törte igába fantáziáját. Képzelete a főrangú világ felé röpködött, de mesekereső leleménye nem sok tárgyat talált az arisztokrata családokban; a felső tízezer szalonéletéből nem tudott lélekbe nyomuló egyéneket kiragadni. Folyamatos stílusa, szerkesztő érzéke, enyhe romantikája a mindenben mértéktartó elbeszélőt mutatta. (Esztike kisasszony professzora, Egy mérnök regénye, Anya és grófné, A régi Magyarország utolsó éveiben.)
Jósika Miklóst választotta mesteréül PÉTERFALVI SZATHMÁRY KÁROLY. (1830–1891.) Történeti regényeit valamikor szívesen olvasták, később szétfoszlott a népszerűségük, mert az írónak sem a képzelőereje, sem a stílusa nem volt megkapó. Sok eseményt mondott el regényeiben, de az érdeklődés állandó táplálásához nem értett. Romantikus meséit országos fontosságú eseményekhez fűzte, alapos forrástanulmányokat végzett, mégsem hatolt be látó szemekkel a letűnt korszakok szellemébe. Az igazi költői ihlet hiányzott tehetségéből. Az ő példája is igazolja, hogy az alapos történeti tudás és a magas szellemi műveltség vajmi kevés biztosíték művészi történeti regény írására. Írói pályáján később Jókai Mór hatása alá került, de eléggé száraz előadása meggátolta abban, hogy a legnépszerűbb magyar regényíró közelébe kerüljön. Mindvégig lelkiismeretes történeti elbeszélő maradt, históriai adatait gondosan értékesítette, forrásainak hézagait megfontolt képzelettel pótolta. (Magyarhon fénykora, A kosztolányi hölgyek, Bethlen Gábor ifjúsága, Az ország sebei, Tudósok harca, Balassa Bálint, A legszebb hercegnő.)
A népies elbeszélők között az önkényuralom és a kiegyezés korában Jókai Mór mellett VAS GEREBEN (1823–1868) volt a legnépszerűbb. Eleinte a dunántúli nemesvilág jókedvű novellistájának, Kovács Pálnak, stílusát követte, de csakhamar ráeszmélt arra, hogy nem szorul utánzásra; magának is megvan az egyéni stílusa és a párbeszédeket ügyesen szövő tehetsége. Tréfás karcolataiban, humoros históriában, regényes korrajzaiban szinte tüntetően kereste az eredetiséget. Erős nemzeti érzéssel írt. Be akarta mutatni a magyar nemzet társadalmi fejlődését a XIX. század első felében, meg akarta örökíteni a napoleoni háborúktól a szabadságharcig terjedő kor jellemző magyar alakjait. (A régi jó idők, Nagy idők, nagy emberek, A nemzet napszámosai, Egy alispán, Jurátus élet, A tekintetes urak.) Regényeiben a korrajzi elem igen értékes. Sorra felvonulnak bennük a szabadságharcot megelőző évtizedek különféle társadalmi rétegeinek típusai: a mágnás, nemes, pap, katona, tisztviselő, ügyvéd, tanár, tanító, diák, színész, polgár, paraszt, zsidó, cigány; a régi nemesvilág hősei: a vármegyei főispán, alispán, főjegyző, szolgabíró, táblabíró; mellettük a grófi kasznár, falusi bíró, jegyző, esküdt, bakter, kanász, csikós, juhász, halász, jobbágy, pandúr, urasági cseléd. A dunántúli magyarságot kevés magyar író ismerte jobban Vas Gerebennél. Gyönyörködött a maga fajtájában, a patriarkális idők embereit vonzó világításban mutatta be, a nemesség és parasztság erényeit egyaránt kiemelte. Nem vonakodott a hibák bemutatásától sem, de az erkölcsi fogyatkozásokat inkább csak a javítás céljából hozta elő. Az oktató célzat ritkán hiányzott regényeiből. A pörösködés, tékozlás, irígység, nagyravágyás, pénzvágy, dölyf, versengés káros következményeit sok tanulságos történettel ábrázolta. Az életből másolt alakjai közé gyakran vegyített történeti hírnevű személyeket, költött meséit nem egyszer élénkítette históriai események elmondásával. Regényei voltaképen nem is egyebek, mint lazán egybefűzött epizód-tömegek. A főtörténet szálát minduntalan elszaggatják a mellékesemények; megindul a mese, hirtelen jó ötlete támad az írónak, az ötletet kiszélesíti mellékeseménnyé, messze eltér tulajdonképeni tárgyától, de mikor újra visszakerül hozzá, megint nem tud sokáig megmaradni mellette; csak újabb ötletre vár, hogy ismét belefogjon egy tetszetősnek ígérkező epizód kidolgozásába. Nincs határozott terve, nem fejleszti meséjét előre megállapított terv szerint. A kompozíció gyöngéit jóízű adomázással, humoros bölcselkedéssel, körmönfontan magyaros előadással takarja el. Adomázásában van valami komázó modor, bölcselkedésében eleven parasztfilozófia. Nemcsak a nép beszédmódját ismeri kitűnően, hanem a nép lelkét, a parasztember gondolkodását is; kár, hogy optimista realizmusa híjával van a magasabb művészetnek. Írásait nem hintette tele a költészet aranyporával.
Elbeszélők:
ABONYI LAJOS (1833–1898), családi nevén Márton Ferenc, földbirtokos, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a VII. kötetben.
ÁBRAI KÁROLY (szül. 1830. december 8. Szatmár; megh. 1912. augusztus 18. Budapest), családi nevén Figura Károly, református pap, gimnáziumi tanár, közigazgatási tisztviselő. Az önkényuralom korában Szatmáron, a kiegyezés éveiben Hódmezővásárhelyen tanított, utóbb Csongrád megye főjegyzőjévé, majd Hódmezővásárhely polgármesterévé választották. Nyolcvankét éves korában halt meg. – Regényírásában Jósika Miklós utánzója volt, tehetsége sok rokon vonást mutat Péterfalvi Szathmáry Károlyéval, a másik termékeny Jósika-tanítvánnyal. – Történeti beszélyek. Két kötet. Pest, 1859. – Az utolsó Szapolyai. Regény. Négy kötet. Pest, 1860. – Egy esküszegő király. Regény. Pest, 1861. – Nagy hazafiak. Regény. Három kötet. Pest, 1865. – Vihar után. Regény. Négy kötet. Pest, 1867. – Romok a hullámtörésből. Regény. Négy kötet. Pest, 1868. – Hangok a viharból. Novellák. Pest, 1869. – Magyarország 1848–1849. Regényes korrajz. Pest, 1870.
BALÁZS SÁNDOR (1830–1887) pesti író, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a VII. kötetben.
BEÖTHY LÁSZLÓ (szül. 1826. május 1. Komárom; megh. 1857. május 27. Pest) pesti író, Beöthy Zsigmond testvéröccse, Beöthy Zsolt nagybátyja. Református nemesi családból származott, jogot végzett, a forradalom a harctérre sodorta, később hadbíró-főhadnaggyá nevezték ki, a szabadságharc után megpróbálkozott a színi pályával, azután Pestre költözött s az irodalomnak áldozta minden idejét. Bohém életéről sok vidám történet forgott közszájon. «Egy írói csoport tagja volt, jegyezte fel róla Beöthy Zsolt, melyet a sírva-vigadás ősi kedve s országos alkalma hozott együvé a fővárosba, hol e gyásznapokban pohárcsengés, cigányzene és tréfaszó között éltek; most reménytelenül nekibúsulva; majd meg légvárakat építve. E tehetséges és szeretetreméltó fiúk egyike volt Beöthy László, talán a legvígabb valamennyi közt. Úgyszólván jó pajtásának nézte mindenki az országban.» Harmincegy éves korában halt meg. – Adomázó füzetei a 1850-es években kézről kézre jártak. (Puncs, Nesze semmi, fogd meg jól, Lacikonyha, Százegy kolera-csepp, Beöthy László mint pesti arszlán.) – Beszélyek. Pest, 1855. (A Hölgyfutár egyik különösen népszerű novellistája volt, komoly és víg elbeszéléseit egyformán kedvelték.) – Novellák. Két kötet. Pest, 1857. (A tréfás hang jobban illik írói egyéniségéhez, mint a komoly elbeszélés.) – Komédia és tragédia. Pest, 1857. (Egyik legjobb humoros novellája.) – A puszták fia. Regény. Pest, 1857. (Hőse a II. Katalin cárnő idejében élő félelmes orosz kalandor: Pugacseff.) – A kék macskához, Goldbach et comp. Regény. – Két kötet. Pest, 1858. (Romantikus meséje Sue irányának, továbbá Kuthy Lajos és Nagy Ignác regényeinek egyik nemesebb hajtása, de már Jókai-jellemvonások is találhatók benne. A tehetséges író a romantikától a realizmus felé tart, figyeli a nagyváros társadalmát, rámutat a bűnös környezet züllesztő hatására. Regényét később is kiadták: 1883-ban és 1908-ban.) – Válogatott művei. Három kötet. Pest, 1859. (A gyüjteményt Beöthy Zsigmond rendezte sajtó alá a szerző életrajzával.) – Menyasszony. Regény. Ország-Világ. 1881. évf. (A befejezetlenül maradt kézirat szövege Beöthy Zsolt előszavával jelent meg.)
BEÖTHY ZSIGMOND (1819–1896) ügyvéd és bíró. – Életéről és munkáiról: a színműírók között.
BERNÁT GÁSPÁR (szül. 1810. június 26. Tiszafüred, Heves megye; megh. 1873. január 4. Pest) okleveles ügyvéd. Református nemesi családból származott, iskoláit Debrecenben és Sárospatakon végezte, mint elszegényedett földbirtokos Pesten élt. Elmés tréfáival, bizarr ötleteivel, képtelen túlzásaival állandó derültségben tartotta környezetét. A «gazsiádák»-on mindenki nevetett. Mikor valamelyik vidéki nemesúr felrándult a fővárosba, nem volt teljes a mulatsága, ha Bernát Gazsi elmaradt az Arany Sasból. Hatvanhárom éves korában halt meg. – Az országos hírnevű író, Szinnyei Ferenc találó jellemzése szerint, a jószívű nemesúrnak és az élősködő bohémnak sajátszerű keveréke volt. Mindig akadt kacagó és fizető publikuma. «Maga mondta, hogy öt dolgot sohasem cselekedett életében: sohasem nevetett és szaladt, sohasem gorombáskodott és hízelgett és sohasem fizetett.» Életképeiben, humoreszkjeiben, elmélkedéseiben a tartalom nagyon mellékes volt, az írás zamatát a groteszk humorú egyéni előadás alkotta. (Néhány példa lehetetlen túlzásaiból, a híres gazsiádákból: «A csöndben a szúnyogmosolygás és a bajusznövés is hallható lőn»; vagy: «Az Arany Sasban Lisznyai olyatén hétágú toasztokat vágott, hogy három cső főtt kukorica visszaszaladt tőlük eredeti földjére.») Nagyotmondásai mellett szerette a rikító képekkel teletűzdelt kacskaringós mondatokat. «Írásmódja a humoros stílusnak legteljesebb elfajulása.» (Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. II. köt. Budapest, 1926.) – Sajátságos, hogy furcsaságainak éppen a kényeskedő Honderű adott teret, Petrichevich Horváth Lázár folyóiratába írt legszívesebben. Önálló köteteit sokan vásárolták. – Freskóképek. Három kötet. Pest, 1848–1851. (Humoreszkek, adomák, tréfák.) – Kacagányok. Pest, 1857. (Hasonló tartalommal.) – Lavotta élete. Pest, 1857. (A híres zeneszerző és hegedűművész pályájának rajza Bernát Gáspár édesatyjának följegyzései nyomán.) – Ki a vivát? Pest, 1861. (Népszínmű a kortesvilágból.) – Adomái, élcei, apró freskóképei és gazsiádái. Budapest, 1878. (Válogatott gyüjtemény.)
BÉRCZY KÁROLY (szül. 1821. március 2. Balassagyarmat, Nógrád megye; megh. 1867. december 11. Pest) okleveles ügyvéd, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Felvidéki katolikus családból származott, jogi tanulmányait Pesten végezte, 1842-ben kinevezték a budai helytartótanácshoz, itt gróf Széchenyi István mellett a közlekedési osztály kisebb hivatali dolgait végezte. A szabadságharc idején lemondott hivataláról, ettől kezdve egyedül az irodalomnak élt. 1858-ban megalapította a Vadász- És Versenylap című sportközlönyt, folyóiratával úttörő munkát végzett az addig teljesen elhanyagolt magyar sportnyelv terén. A koronázás után 1867-ben nemességet kapott I. Ferenc József királytól. Negyvenhat éves korában halt meg. – Élet és ábránd. Novellák. Két kötet. Pest, 1852. (A szerző a lélektani és környezetrajzoló elbeszélésben elmés párbeszédeivel és ügyes mesebonyolításával vonta magára a figyelmet.) – Világ folyása. Novellák. Három kötet. Pest, 1853. (Kellemes elbeszélő modora ebben a gyüjteményében is feltűnt. Meséit komoly lélekrajzi alapra építette.) – Magyar-német és német-magyar vadász-műszótár. Pest, 1860. (Az arisztokraták nagy részének ebben az időben még mindig nem volt magyar műveltsége, az idegen szellemű mágnásvilágban Bérczy Károly otthonosan mozgott, főrangú ismerőseit közelebb hozta a nemzeti gondolkodáshoz. Jókai Mór jellemzése szerint: «Bérczy Károly alakja finom, előkelő szabású volt, mindig udvarias, lekötelező s mindnyájunk között az egyedüli angol. Mi többiek mind franciák voltunk.» Az elegáns író sok nyelven beszélt s a sporton keresztül hódította meg a grófi köröket.) – Anyégin. Regény versekben. Puskin után oroszból. Pest, 1866. (A legszebb magyar műfordítások egyike. A nagyhírű verses regényt Bérczy Károly olyan művészi erővel fordította magyarra, hogy munkája emberöltőkön keresztül sem vesztett szépségéből. Valami varázsos zengése van ennek a fordításnak. Megfogja és hatása alatt tartja az olvasót.) – A gyógyult seb. Novella. Budapest, 1880. (Legsikerültebb elbeszélése az Olcsó Könyvtár füzetei között. Az 1863-ból való novellában a felvidéki háttér rajza éppen olyan gondos, mint a személyek bemutatása és a lelki fejlődés fokozatos drámaisága. Szerelmi történet. Leonában felébred ifjúkori vonzalma, de imádója nem méltó hozzá; az álmodozó asszony még idejekorán belátja, hogy egyedül férje érdemli meg szerelmét.)
BOROS MIHÁLY (szül. 1815. január 9. Ószőny, Komárom megye; megh. 1899. november 5. Sárbogárd, Fehér megye) pápai református teológus, pesti jurátus, székesfehérvári ügyvéd, 1849-ben százados hadbíró, a Bach-korszak idején hírlapíró Pesten, 1860-ban Fehér megye alispánja, később gyakorló ügyvéd, majd járásbíró Székesfehérvárt. Nyolcvannégy éves korában halt meg. – A szabadságharc előtt tréfás életképeivel és szatirikus elbeszéléseivel tűnt ki, kortársait és a magyar viszonyokat jó megfigyelő erővel csipkedte, de nem ezek a gyönge ízlésű alkalmi évődések tették népszerűvé, hanem a szabadságharc után közrebocsátott oktató elbeszélései. A népműveltség fejlesztését tűzte ki célul, az egyszerű emberekhez fordult hasznos munkáival. – Béthel. Székesfehérvár, 1844. (Ószövetségi tárgyú elbeszélések.) – Politikai kis káté a nép számára. Pest, 1848. (Megjelent német, tót, horvát, szerb és román nyelven is.) – Házasság spekulációból. Pest, 1850. (Víg regény.) – A hazajáró lélek. Pest, 1856. (Víg regény.) – Boldogháza. Pest, 1856. (Oktató elbeszélés a nép számára.) – András, a szolgalegény. Pest, 1857. (Hasznos könyv a falusiak számára.) – Boldogházi esték. Tizenkét füzet. Pest, 1857–1858. (Elbeszélések a nép fiainak.) – Boros Mihály válogatott kisebb munkái. Három kötet. Budapest, 1874. (Legkedveltebb munkáinak sorozata.) – Élményeim 1848–1861. Két füzet. Budapest, 1881–1882. (Visszapillantás életének megpróbáltatásaira.)
BULYOVSZKY GYULA (szül. 1827. április 10. Rákoskeresztúr, Pest megye; megh. 1883. április 17. Budapest) okleveles ügyvéd, pesti hírlapíró. Evangélikus gazdatiszti-családból származott, 1848-ban a márciusi ifjúság egyik vezére volt, 1859-től kezdve a Nefelejts című szépirodalmi folyóiratot szerkesztette, később az Országos Színészegyesület irányításával szerzett érdemeket. Ötvenhat éves korában halt meg. – Kevesen tudták róla, hogy 1854 tavaszán titokban ő fordította le magyarra a Gott erhalte kezdetű császári néphimnuszt. Szövegét Nádaskay Lajos javította át s a kettős munka Érhalmi Gerő fordítói álnévvel került a magyar iskolákba, mint Kölcsey Himnuszának összbirodalmi ellendarabja. – Bulyovszky Gyula a francia csevegések utánzásával új színárnyalatot adott a magyar hírlapi tárcának. Könnyedén, eleven észjárással, világfias szellemben írt. Az 1850-es években a Magyar Hirlap, a Nefelejts és más lapok hasábjain közreadott elmefuttatásai népszerűvé tették a szellemes előadást kívánó műfajt. Tárcáit és elbeszéléseit nem gyüjtötte össze. Néhány színdarabját sikerrel játszották. – Fúzió. Vígjáték. Budapest, 1879. (A Nemzeti Színházban 1878 őszén került színre.)
BULYOVSZKY LILLA (szül. 1833. május 25. Kolozsvár; megh. 1909. december 11. Grác), családi nevén Szilágyi Lilla, hírneves színésznő. A pesti Nemzeti Színház tagja volt, 1848-ban nőül ment Bulyovszky Gyulához, 1860-tól kezdve Németország legelőkelőbb színpadjain aratott sikereket. Élete utolsó évtizedeit Budapesten töltötte. Hetvenhárom éves korában halt meg. Nagy vagyonát jótékony célra hagyta. – Novellák. Négy kötet. Pest, 1855–1857. – Norvégiából. Úti emlékek. Két kötet. Pest, 1866. – A Nemzeti Színház számára az 1850-es években számos színdarabot fordított franciából magyarra.
CSATÓ PÁL (szül. 1804. január 7. Sarkad, Bihar megye; megh. 1841. február 15. Pozsony) hírlapíró, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Katolikus székely családból származott, iskoláit Nagyváradon járta, három évet töltött a pesti központi szemináriumban, 1823-ban kilépett a papnevelő-intézetből, a teológiát a jogi pályával cserélte fel. Mint főrangú házakban alkalmazott nevelő, jólétben élt; annál nehezebb helyzetbe jutott később, mint pesti író. A megélhetés gondjaitól zaklatva, 1837 végén Pozsonyba költözött, a Hírnök munkatársa lett, ebben a reakcionárius kormánypárti hírlapban elkeseredett harcot indított az akadémiai triumvirátus ellen. Azt állította, hogy Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály irodalmi pártpolitikát űznek, a feltörekvő tehetségeket ledorongolják, a maguk gyarlóságait gondosan leplezik. Egykori pártfogói nem térhettek ki a válaszadás elől, szenvedélyes polémia indult meg, az elkeseredett harcban Csató Pál vesztett: Bajza József kimutatta, milyen foltjai vannak jellemének; bebizonyította, hogy még írói tollát is bérbe adta. A közvélemény az Athenaeum körének adott igazat, a pozsonyi segédszerkesztőt erkölcsi halottnak tekintették. Ez túlzás volt. Az irodalom barátai mindenesetre fájlalhatták, hogy a tehetséges író már harminchét éves korában sírba szállt. – Csató Pál novellái a korabeli folyóiratok és évkönyvek évfolyamaiban jelentek meg. Franciás irodalmi ízlés sugárzott belőlük. (A fiatal szív, Szerelemmel nem jó játszani.) – Francia mintára iparkodott a könnyű énekes vígjátékot is meghonosítani a magyar színpadon. (Egyfelvonásos vaudeville-je: A tolvaj.) – Háromfelvonásos vígjátéka: Megházasodtam. Buda, 1841. (A pesti Nemzeti Színházban 1837-től 1850-ig 19-szer került színre, tehát a sűrűbben játszott színdarabok közé tartozott.) – Irodalmi hagyatékának válogatott gyüjteménye: Csató Pál szépirodalmi munkái. Kiadja a Kisfaludy-Társaság. Budapest, 1883. (A kötetet Csató Pál emlékének kegyeletes megújítója, Beöthy Zsolt, rendezte sajtó alá az író életrajzával.)
CSÁSZÁR FERENC (1807–1858) királyi bíró, a Pesti Napló szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a költők között.
DEGRÉ ALAJOS (szül. 1820. január 6. Lippa, Temes megye; megh. 1896. november 2. Budapest) okleveles ügyvéd; országgyűlési képviselő, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Francia eredetű katolikus családból származott, az 1840-es években sokat szerepelt a pozsonyi jurátusok és a pesti írók között, a szabadságharcot mint huszártiszt küzdötte végig. A világosi fegyverletétel után egy ideig bujdosott, utóbb Aradon élt rendőri felügyelet alatt, majd a fővárosban telepedett le. Élete alkonyán az Ország-Világ szépirodalmi folyóiratot szerkesztette. Hetvenhat éves korában halt meg. – Első szépirodalmi kísérletei az Athenaeum, Életképek, Honderű és Pesti Divatlap évfolyamaiban jelentek meg. A Nemzeti Színházban 1844-től 1867-ig tizenegy darabját hozták színre. – Iparlovag. Vígjáték. Pozsony, 1844. (Pozsonyban 1843-ban, Pesten 1844-ben adták elő. A fiatal író a korabeli magyar ifjúság léhaságáról meglehetősen elkedvetlenítő képet rajzol.) – Eljegyzés álarc alatt. Vígjáték. Pest, 1845. (A francia szalon-vígjátékok modorában írt színdarab személyei bőbeszédűen társalognak egy-egy témáról. A szerelem mellett a nemzetietlenség ostorozásának is teret juttat a szerző.) – Félreismert lángész. Vígjáték. Pest, 1846. (Mint előbbi darabját, ezt is ötször játszották a Nemzeti Színházban. A fiatal óriások nagyzási hóbortját teszi benne nevetségessé.) – Kedélyrajzok. Novellák. Pest, 1847. (Folyóiratokban megjelent komoly és víg elbeszéléseinek gyüjteménye. A derűs hang jobban simul tollához, mint az olvasók ijesztésére szánt romantika.) – Két év egy ügyvéd életéből. Regény. Két kötet. Pest, 1853. (A saját költségén kiadott regény kedvező fogadtatása nagy kedvet támasztott benne nagyobb elbeszélő munkák írására.) – Degré Alajos novellái. Három kötet. Pest, 1854. (Ötletek és alakok rajzolása egy-egy kis meseváz körül. Számos Scribe-motívum mulattató újrarendezésben.) – Kalandornő. Regény. Két kötet. Pest, 1854. (Mint első regénye, ez is a Sue–Dumas-irány terméke. Dramatizált szövegét 1860-ban játszották a Nemzeti Színház művészei, de a darab megbukott.) – Salvator Rosa. Három kötet. Pest, 1855. (Egyetlen történeti regénye, valamennyi elbeszélő munkája között a legértékesebb. Hősét, a XVII. századi híres olasz festőt, lelkesen idealizálja.) – A száműzött leánya. Regény. Pest, 1865. (Romantikus párisi történet magyar és francia alakokkal.) – A kék vér. Regény. Pest, 1870. (A kor szellemét meg nem értő arisztokrácia, szemben a pénz és munka győzelmes előretörésével.) – A nap hőse. Regény. Két kötet. Pest, 1870. (A kisvárosi élet szatirikus képe.) – Itthon. Regény. Budapest, 1877. (A haladó eszmék hatása a társadalom átalakulására.) – Visszaemlékezéseim. Két kötet. Budapest, 1883–1884. (Emlékiratok.) – Így van jól. Regény. Budapest, 1887. (Vidám történet magyar alakokkal.)
DOBSA LAJOS (1824–1902) földbirtokos, a Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a színműírók között.
FÁY ANDRÁS (1786–1864) pestmegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: az V. kötetben.
FRANKENBURG ADOLF (szül. 1811. november 11. Németkeresztúr, Sopron megye; megh. 1884. július 3. Eggenberg, Stájerország) királyi tisztviselő, az Életképek szerkesztője, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Katolikus gazdatiszti-családból származott, gimnáziumi osztályainak elvégzése után Keszthelyen mezőgazdaságot, Egerben jogot tanult, Pozsonyban jurátus volt. Egy ideig Széchenyi István szolgálatában állott, megpróbálkozott a gazdálkodással, majd írnoki állást nyert a Magyar Tudós Társaság titkári hivatalában. 1838-ban állami szolgálatba lépett, néhány év mulva kinevezték Budára kincstári levéltári tisztnek. 1843-ban megindította szépirodalmi folyóiratát, az Életképeket. Elöljárói nehezteltek reá szerkesztői mellékfoglalkozásáért, ezért 1847-ben Bécsbe helyezték át kancelláriai hivatalnoknak. Nyugalomba vonulása után 1866-ban visszatért Pestre, 1868-ban Sopronba költözött. A soproniak 1879-ben országos ünnepséggel ülték meg írói munkásságának ötvenéves jubileumát. Hetvenhárom éves korában halt meg. Végső akarata szerint Budapesten temették el. – A bő termésű, mozgékony írót kortársai «magyar Saphir»-nak, mások «magyar Jean Paul»-nak nevezték el s nem jogtalanul. Tréfálkozása kissé németes ízű humorizálás, hangjában sok volt az ifjú Németország íróinak élcelő modorából. – Estikék. Két kötet. Pest, 1844. (Elbeszélések.) – Sírvavigadók. Két kötet. Pest, 1857. (Elbeszélések.) – Zsibvásár. Két kötet. Pest, 1858. (Elbeszélések.) – Bolond Miska Naptára. Tizenhárom évfolyam. Pest, 1858–1870. (Bolond Miska alakját Tóth Kálmán élclapjának megindulása előtt Frankenburg Adolf teremtette meg. Kalendáriumának első évfolyamából tízezer példány kelt el.) – Őszinte vallomások. Két kötet. Pest, 1861. (Visszapillantások pályájára.) – Emlékiratok. Három kötet. Pest, 1867. (Az előbbi mű folytatása.) – Bécsi élményeim. Két kötet. Sopron, 1880. (Emlékek, följegyzések.)
GAAL JÓZSEF (szül. 1811. december 12. Nagykároly; megh. 1866. február 28. Pest) királyi tisztviselő, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Székely eredetű gazdatiszti családból származott, jogi tanulmányainak elvégzése után a budai helytartóságban nyert alkalmazást, a szabadságharc bukása után megfosztották állásától. Hogy megélhessen, kénytelen volt öreg korára nevelőnek beállni a Csekonics-családhoz. Aradon és a torontálmegyei Zsombolyán élt tanítványaival, a grófi házban maradt haláláig. Ötvenöt éves korában halt meg. – Az 1830-as évek elejétől kezdve számos költeménye és elbeszélése jelent meg, a pesti Nemzeti Színházban kilenc darabját játszották. (A Peleskei nótárius sikerét egyik sem közelítette meg, legtöbbet ért A király Ludason című történeti vígjátéka s a Szerelem és champagner című társadalmi vígjátéka.) – Szirmay Ilona. Két kötet. Pest, 1836. (Történeti regényével megelőzte Jósika Miklós Abafiját. Munkája voltaképen a következő főcímmel jelent meg: «Pattanházi Pattangi Jób mátészalkai esküdt elbeszélései. Írta: Gaal. Első rész: Szirmay Ilona.» Pattangi Jób képzelt személyét úgy tünteti fel, hogy a mátészalkai esküdt a «román» szerzője, ő pedig csak a kiadója. Históriai adatait Szirmay Antalnak Szatmár és Ugocsa vármegyékről szóló monográfiáiból merítette, némi krónikaszerűség van is regényében. Személyei, úgymond Szinnyei Ferenc, nem igazi jellemek, hanem ismert sablonok, ezért unalmasak; a külső eseményeket nem kísérik lelki mozzanatok; a részletekben azonban sok a figyelemreméltó, párbeszédei sokszor jellemzetesek, a mellékalakok rajza jóhumorú. «Mindenesetre igen figyelemreméltó alkotás abban a korban. Azt sem kell felednünk, hogy egy huszonöt éves ifjú műve, ki néhány novella megírása után mindjárt regénybe mert fogni s első kísérlete sikerült.») – A király Ludason. Pest, 1837. (Történeti vígjátéka a budai színpadon 1837-ben szép sikert aratott. Mátyás király álruhában várja Nápolyból érkező menyasszonyát, Beatrix hercegnőt, de a nápolyi királyleány hasonló cselt sző, kölcsönös megtévesztésük ellenére is egymásba szeretnek. A vígjáték Kisfaludy Károly stílusában készült.) – Peleskei nótárius. Bohózat három szakaszban. Zenéje Thern Károlytól. Pest, 1839. (Negyedik kiadása az Olcsó Könyvtár füzetei között 1881-ben. A pesti Nemzeti Színházban 1838-tól 1867-ig 61-szer játszották, a közönség később is szívesen fogadta. Az önkényuralom idején a cenzúra sértőnek találta Baczur Gazsi nótáját: «Hugo Victor, Goethe, Börne, Bár az oldaluk betörne»; ehelyett a következő két sort kellett énekelni: «Tudomány és politika, Hogy enné meg mind a béka». Annak idején Vörösmarty Mihály és Szontagh Gusztáv elismerő bírálatot írtak a darabról; Munkácsy János azt állította, hogy az egész énekes bohózat össze-vissza lopkodott krajcáros komédia. Ez vakmerő kijelentés volt, a féltékenykedő versenytárs felelőtlen gyanúsítása. A Peleskei Nótárius az egykorú gyarló, tündéries bohózatok közül toronyként magaslott ki. Toldy Ferenc szerint a darab előadását országos hatás kísérte, «A Gvadányi által nyujtott anyag drámai belátással van felhasználva s nemcsak furcsa helyzetekkel, elmés ötletekkel, hanem többnyire éles és élethű, bár, mi a vígjátékban szabad, erősb vonásokkal rajzolt alakokkal felette mulatságossá téve.» – Bayer József szerint a szerző érdemei: «Az életből vett alakok magyarsága, a kitűnő főszerep mellett egész sora a hatásos mellékalakoknak, a nótárius mellett az egész kupaktanács, a géci boszorkány épúgy, mint a tipikussá vált pesti korhely, Baczur Gazsi. Adjuk hozzá Gvadányi népszerű meséjét, Thern kitűnő zenéjét, a tündéries elem humoros alkalmazását és divatját, a színhely változatosságát, a mesén uralkodó kedves derültséget és szeretetreméltó jóízűséget, tarka sokféleséget és végül azt; hogy mindez külön és együttvéve új, szokatlan volt, meg fogjuk érteni sikerét, azt a hallatlan sikert, hogy ez az 1838-iki műsor egyetlen darabja, mely a mai napig fönn tudta magát a színen tartani.») – Pazar fösvények. Pest, 1840. (Társadalmi vígjáték.) – Két Júlia. Pest, 1841. (Társadalmi vígjáték.) – Szvatopluk. Pest, 1843. (Történeti szomorújáték. Szigligeti Ede szerint a darab «legnagyobb balsorsa az volt, hogy a panszláv mozgalmak korszakában jött színre s a mi közönségünk a tót tragikai hős fölött sehogy sem akart sajnálkozni.») – A vén sas. Pest, 1844. (Bohózat.) – Gróf Benyovszky Móric élete és viszontagságai. Pest, 1857. (Elbeszélés a Vasárnapi Könyvtárban.) – Rontó Pál élete és viszontagságai. Pest, 1857. (Elbeszélés a Vasárnapi Könyvtárban.) – Gaal József összes művei. Három kötet. Budapest, 1881–1882. (Badics Ferenc életrajzi bevezetésével Abafi Lajos Nemzeti Könyvtárában.) – Szirmay Ilona. Budapest, 1905. (Franklin-Társulat Magyar Regényírói.)
GYULAI PÁL (1826–1909) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia tagja, a Kisfaludy-Társaság elnöke. – Életéről és munkáiról: a VII. kötetben. – Novellaírói tehetsége már ebben az időszakban magára vonta a figyelmet.
JÓSIKA JÚLIA (szül. 1813. Pest; megh. 1893. június 10. Drezda), családi nevén báró Jósika Miklósné báró Podmaniczky Júlia, a kiváló regényíró neje. Harmincnégy éves korában ment nőül Jósika Miklóshoz, férjének valóságos őrangyala volt. Több Jósika-regényt fordított németre, maga is írt német költeményeket. Nyolcvan éves korában halt meg. – Éva. Regény. Két kötet. Pest. 1860. – Való és költött. Novellák. Három kötet. Pest, 1862. – Családélet. Regény. Két kötet. Pest, 1862. – Pályavezető. Jó tanácsok világbalépő fiatal leányok számára. Pest, 1863. – Az élet esélyei. Regény. Pest, 1864.
KARACS TERÉZ (szül. 1808. április 18. Pest; megh. 1892. október 7. Békés) nevelőnő. Atyját, Karacs Ferenc rézmetszőt, és anyját, Takács Éva írónőt, jól ismerte a főváros egész íróvilága; a család 1840 táján annyira tönkrement, hogy Karacs Teréznek magának kellett megkeresnie kenyerét. Pesten, Miskolcon, Kolozsvárt és kisebb vidéki helyeken tanította leánynövendékeit, a maga tanterve szerint dolgozott, előkelő tanítványait és egyszerű sorsú leánytanulóit egyforma lelkesedéssel nevelte. Nyolcvannégy éves korában halt meg. – Játékszínterv. Pest, 1838. (Színmű a pesti magyar színészet világából.) – Karacs Teréz összes munkái. Két kötet. Miskolc, 1853. (Legjellemzőbb novellái ebben a gyüjteményében vannak. Hősei eszményi gondolkodású nők.) – A régi magyar színészetről. Arad, 1888. (A szerző kifogyhatatlan volt az irodalmi vonatkozású visszaemlékezésekben. Különösen a Fővárosi Lapok közöltek tollából érdekes följegyzéseket.) – Karacs Teréz művei. Gyula, 1889. (Novellák.)
KELMENFY LÁSZLÓ (szül. 1815. december 1. Nagyvárad; megh. 1851. április 21. Buda), családi nevén Hazucha Ferenc, okleveles mérnök, hírlapíró, a Kisfaludy-Társaság tagja. Katolikus polgárcsaládból származott, szegény sorsából keserves nélkülözések között küzdötte fel magát, szomorú élettapasztalatai lehangolttá, dacossá, nyerssé tették lelkét. Az országos építészeti hivatalban dolgozott, a szabadságharc után állás nélkül maradt, tüdőbetegsége már harminchat éves korában sírba vitte. Erősjellemű férfiú volt, kritikai cikkei miatt sokan gyűlölték, főkép az tette népszerűtlenné, hogy hevesen támadta Petőfi Sándort. – Korhely életnek szomorú a vége. Buda, 1845. (Oktató elbeszélés a nép számára. A népkönyveket kiadó egyesület első díjával jutalmazott pályamű.) – Beszélyek. Két kötet. Pest, 1846. (Folyóiratokban megjelent novelláinak gyüjteménye.) – Meghasonlott kedély. Két kötet. Pest, 1846. (Magyar szinterű társadalmi regény.) – Ezer év előtt. Pest, 1850. (Elbeszélések.)
KEMPELEN GYŐZŐNÉ TÓTH RIZA (szül. 1829. Baja; megh. 1858. január 1. Jászberény), Kempelen Győző hírlapíró neje, Tóth Kálmán költő testvérnénje. Huszonkilenc éves korában halt meg. – Kempelen Riza beszélyei. Négy kötet. Szeged, 1855. – Kempelen Riza újabb beszélyei. Két kötet. Szeged, 1858. – Kibékülés. Regény. Szeged, 1858. – Kempelen Győző munkái. Két kötet. Pest, 1865. (Ebben Kempelen Riza novellája: A grófnő.)
KOVÁCS PÁL (szül. 1808. július 1. Dég, Veszprém megye; megh. 1886. augusztus 13. Győr) orvos, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Jómódú református családból származott, tanulmányait a pápai főiskolában végezte, mint pesti orvostanhallgató megismerkedett Fáy Andrással, Kisfaludy Károllyal, Vörösmarty Mihállyal, Bajza Józseffel, Toldy Ferenccel. Orvosi gyakorlatát 1835-ben kezdte meg Győrött, az itteni német hírlap helyébe 1847-ben megalapította a Hazánk című ujságot, az akkori legkiválóbb magyar írók dolgoztak lapjába. Ötvenéves írói jubileumát 1877-ben országos ünnepléssel ülték meg. Hetvennyolc éves korában húnyt el. – Ifjú éveiben a Tudományos Gyüjtemény és az Auróra munkatársa volt, ettől kezdve késő aggkoráig serényen forgatta a tollat. – Thalia. Eredeti színdarabok gyüjteménye. Három kötet. Pest és Győr, 1833–1837. (Kisebb-nagyobb vígjátékok gyüjteménye.) – Kovács Pál munkái. Négy kötet. Pápa és Győr, 1841–1846. (Novellák és színművek gyüjteménye.)
KUTHY LAJOS (szül. 1813. január 9. Érmihályfalva, Bihar megye; megh. 1864. augusztus 27. Nagyvárad) pesti író, később császári tisztviselő, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Kálvinista papi családból származott, tanulmányait a debreceni református főiskolában végezte, húsz éves korában Bihar megye szolgálatába állt. Társadalmi összeköttetései, bizalmat keltő modora és nem közönséges tehetsége fényes jövővel biztatták. A bihari nemesurak megválasztották aljegyzőnek, 1834 őszén a megye egyik országgyűlési követével Pozsonyba ment; itt annyira belemerült a jurátus-ifjúság politikai mozgalmaiba, hogy a diéta szétoszlása után a budai helytartótanács kiadta ellene az elfogató parancsot. Megláncolva vitték Budára, közel egy évig raboskodott, kiszabadulása után eltiltották az ügyvédi vizsgálattól. Egy ideig aljegyző volt megyéjében, 1838-ban Pestre költözött, bejutott a legelőkelőbb körökbe, a mágnások és mágnásasszonyok egyformán kényeztették, utóbb gróf Batthyány Lajos meghívta magántitkárának. A szellemesen társalgó író nagyúri módon élt, fényes estélyeket adott, adósságai egyre növekedtek. Megtörtént az a nem mindennapi eset, hogy mikor az uzsorások 1845-ben elárverezték bútorait, a főrangú nők megvásárolták és visszaajándékozták minden ingóságát. A szabadságharc után írói keresményéből próbált megélni, de ínsége egyre jobban növekedett, kétségbeesésében hivatalt kért a Bach-kormánytól. 1853 végén kinevezték megyei biztossá, Szatmáron és Nagyváradon végezte szolgálatát, azontúl már ritkán nyúlt írói tollához. Honfitársai megvetéssel fordultak el tőle, különösen akkor, amikor 1855-ben örvendező költeményt írt Erzsébet császárné első gyermekének születésére. Élete végén Nagyváradon élt szerény császári nyugdíjából. Ötvenegy éves korában halt meg. – Greguss Ágost szerint: «A francia regényességnek irodalmunkban ő egyik legragyogóbb képviselője: sajátságos és csillogó, eleven és szenvedélyes, de gyakran különködő és erőszakos, ideges és dagályos is. Művei nem szerkezetük, hanem egyes részleteik által tűnnek ki s táj- és életképek festésében szinte páratlan. A regény és színmű nem eleme, de mint beszélyíró első sorban áll.» (Greguss Ágost 1865. évi titkári jelentése: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 2. köt. Pest, 1869.) – Toldy Ferenc szerint: «Hosszú sorát adta a gazdag és ragyogó képzelemről tanuskodó beszélyeknek, melyek tárgyai erős szenvedélyek, szintoly erős színekkel és szenvedélyes, virágos előadásban, bár alakjai lélektani alap hiánya mellett mindinkább a túlzottba, bizarrba, előadása váltig üres frazeológiába csapott át.» (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Beöthy Zsolt szerint a tíz éven keresztül legolvasottabb és legmagasztaltabb elbeszélő rendkívüli tehetsége, rendkívüli botlások között nyilatkozott: «Az eszmét, valót, igazságot elhanyagolta és féktelen képzelete korlátlanul csapongott szerte. Erejét főleg a viharos szenvedélyek festésében tündököltette s erőnek erejével tragikai hatásra törekedett. Bizarr, képtelen meséinek megfelel előadása; most üres szóvirágokat, nagy mondásokat hajhászó tarkasága, majd csinált rövidessége is, holott nyelve magyaros és költői szárnyalásra képes.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Szinnyei Ferenc szerint valami ideges kidolgozási mód jellemzi írásait. «Egyes részleteket valóhíven, jól megfigyelve, gonddal dolgoz ki, máskor elragadja szónoklási és vitatkozó vagy moralizáló kedve s ekkor lapokat teleír mindenféle gondolattal.» Dagályosan, de színesen, néha költői erővel, máskor vaskos magyarsággal írt. «A bonyolításban, a mese érdekkeltő szövésében tagadhatatlanul ügyes és Jósika méltó versenytársa abban az időben.» Képzelete élénk, de művészileg fegyelmezetlen. «Szereti a kirívót, túlzottat, kivételest, borzalmast, mint francia mesterei. Mennyi a gyilkosság és öngyilkosság novelláiban! Mennyi más borzalom kergeti egymást bennük: lefejezés, elégés, seb felszakítása, szívrepedés, megőrülés, levegőbe repülés!» (Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. II. köt. Budapest, 1926.) – Kuthy Lajos tehetségét az 1840-es évek olvasóközönsége és az irodalom vezéremberei egyaránt nagyratartották, a szerkesztők és kiadók versenyeztek kézirataiért. Színdarabjaival nem aratott sikert. – Fehér és fekete. Buda, 1839. (Szomorújáték a négerkérdésről. Hőse: az eszményített szerecsen. Alapgondolata: «Eszeveszett európaiak, ti az emberfajok színéről osztályozzátok az erényt. Hát csak fehér márványból lehet-e templomot építeni?») – Első Károly és udvara. Buda, 1840. (Történeti dráma. Meséje Zách Klára szerelmi történetéből indul ki.) – Kuthy munkái. Kilenc kötet. Pest, 1841–1853. (Novelláinak gyüjteménye. Novellái, állapítja meg Szinnyei Ferenc, minden hibájuk mellett is eredetiebbek, újszerűbbek, izgatóbbak, mint Gaal Józseféi vagy Nagy Ignácéi. «Igazi tehetség művei. Patétikus, képekben kéjelgő stílusa sokszor színes és elragadó s dagályossága ellenére is költői. Novellái nagy hatásának egyik főoka még, hogy majdnem kivétel nélkül izgató szerelmi problémákkal foglalkoztak: a féltékenység, csalódás, hűtlenség, gyanú, a könnyelműség és boldogtalanság, a szerelem romboló hatalmának problémáival, melyek nála majdnem mindig tragikus bonyodalmakra vezetnek.») – Hazai rejtelmek. Két kötet. Pest, 1846–1847. (Társadalmi regény. Tizenöt füzetben jelent meg, kiadása két évig tartott, mozaikszerűsége folytatásos közrebocsátásából magyarázható. Sue regényein kívül Eötvös József, Gaal József és Nagy Ignác elbeszélő munkái is hatottak a terjedelmes regényre. Legsikerültebbek benne az alföldi képek. A szerző a jellemző magyar alakokat és pusztai tájakat erős tehetséggel mutatja be; leírásaiban olykor hosszadalmas, de minden sora igazolja, milyen jól ismeri a magyar rónaság világát, lakóinak gondolkodását, a jobbágyok és nemesek beszédmódját. Leírásaiban szereti a részletezést, elmélkedéseiben is bőbeszédű; aprólékosan figyeli a társadalmat, javító szándékkal mondja el véleményét a legkülönfélébb témákról. Erős antiszemita. A zsidókat a gazság tipikus alakjaiként mutatja be; romlott lelkű zsidói szemtelenek, bosszúállók, pénzért mindenre kaphatók. A zsidóságtól kiszipolyozott falvakról elszomorító képet rajzol: a zsidók mindenütt megvetik a lábukat, a parasztokat leitatják, az urakat megvesztegetik. Egyik zsidó hőse, Löbl Simon uzsorás, így beszél: «Ó, csak hadd vessen tőrt, ásson vermet egymásnak a magyar, addig mi szép csendesen felnövünk nyakára. Mi és feleink ezer s ezer úton körmeinkben tartjuk a pénzpiacot s a magyar gazdatisztjeinkké lesz saját földjén. Ő vezeti a címet és zsellérkedik, mi pedig szolgáknak látszva országlunk. Elfoglaljuk a közhelyeket, színházakat, sétányt, termeket, ünnepi és nézőtereket. Mienk lesz a nép földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szüretelünk szőlejében, leszedjük fája gyümölcsét. A magyar még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét falvakra pusztul. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni, köztük egy-két dologtalan magyar, ki másokért dolgozik. A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnő, félig pallérozva, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, melyben a bennszülött ős vér minden útról, minden alkalmazásból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? De ezt csak első kiábránduláskor fogja kérdezni, azután megtöri a nyomor s az uralkodó erő igájába térnek, érdekeink alá. Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká lesznek s nőiket, leányaikat adják el pénzünkért. Valóban, mi szobrot emelhetnénk a törvényhozó észnek, mely országát ily bölcsen kezünkbe adá.» A szerző zsidó-jellemzése ellen Szegfi Mór izgatott hangon szólalt fel az Életképek 1846. évfolyamában: «Jelen korunk három legkitűnőbb bajnokai: Jósika, Kuthy és Nagy Ignác szennyfolttal mocskolák be az irodalom történeti lapjait. És bemocskolák nem azáltal, hogy mindegyike közülük csak aljas, elvetemült zsidót festett, anélkül, hogy az egyensúly fenntartására jelesebb zsidó jellemecskét is rajzoltak volna melléje, hanem bemocskolók azáltal, hogy ők munkáikban nem zsidó jellemeket festettek, hanem összehalmozták mind, mi gonoszt, ocsmányt, aljast és szívtelent leleményes eszükkel kigondolhattak; összegyúrták és belőle jellemet képezvén azt mondták: ez zsidó. Zsidót akartak piszkolni. A zsidónak jelleme: jellemtelenség.») – Szózat Erzsébet ausztriai császárné őfensége örvendetes szülésekor. Arad, 1855. (A Habsburg-háznak hízelgő költemény. A császári házát ünnepelte akkor, amikor a nemzet megalázva vergődött s a Farsangi Dal szerzőjének, Sárosy Gyulának, lantján fölzendült a jajveszéklő ének: «Kossuth, Magyarhon nemes fia, Külföldön érzi, mint nyög Hunnia.» Amikor minden hazafi gyűlölettel tekintett az aradi tizenhárom tábornok kivégzőire, Kuthy Lajos felajánlotta tollát az önkényuralomnak. Egykori jótevőjét, gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt, halállal sujtotta a császári akarat s ő lelkendezve énekelt I. Ferenc József kegyelmes szívéről. Ezért írta róla Greguss Ágost a Kisfaludy-Társaság előtt elmondott 1865. évi titkári jelentésében: «Még életében meghalt barátjainak és az irodalomnak. Politikai fordulata ölte meg. Akadtak mások is, kik részint szükségből, részint állhatatlanságból, részint külön fenntartott szándékkal, megtették ugyanazt a lépést; s nem lévén se oly országos hírűek, se oly határozott ellenzéki állásukról ismeretesek, mint Kuthy, a nagy kísérlet meghiusultával többnyire visszatérhettek előbbi körükbe. De Kuthynál, ki a negyvenes években szabadelvűsége miatt nem kapott ügyvédi oklevelet, a nemzet ünnepelt költőjénél, ki Batthyány Lajos titkárából változott Bach tisztjévé, az ellentét sokkal erősebbnek látszott hogysem ki lehetett volna egyenlíteni. A különben túlságig elnéző nemzettől éppen Kuthy nem részesült legkisebb elnézésben; minél népszerűbb volt, annál népszerűtlenebb lett; s szomorúan és elszigetelten élte le végső napjait. Most, hogy a földi lét zavaraiból kibontakozott: a harag elnémult s halálában őszintén s minden melléktekintet nélkül gyászolhatjuk egy fényes írói tehetség letűntét.») – Egy iskolai kaland. Budapest, 1898. (Elbeszélés az Olcsó Könyvtár füzetei között. Az eleven humorú debreceni kollégiumi történet méltó úttörője Jókai Mór és Baksay Sándor kálvinista diákhistóriáinak.) – Hazai rejtelmek. Budapest 1902. (Új kiadás Weszely Ödön bevezetésével.) – Hazai rejtelmek. Budapest, 1906. (Franklin-Társulat Magyar Regényírói.)
LAUKA GUSZTÁV (szül. 1818. július 20. Vitka, Szatmár megye; megh. 1902. Nagybecskerek, Torontál megye) tisztviselő, a Petőfi-Társaság tagja. Jogot végzett, egy ideig uradalmi írnok volt, 1840-ben otthagyta a gazdatiszti pályát, Pestre költözött s írással kereste kenyerét. A szabadságharc idején a nemzeti ügyet szolgálta, az önkényuralom alatt szegénysége miatt kénytelen volt hivatalt vállalni Szatmár megyében, utóbb Nagyváradon. 1860-tól kezdve a helytartótanács alkalmazta, az állami sajtóosztályban maradt az alkotmány visszaállítása után is. 1882-től kezdve mint Torontál megye levéltárnoka Nagybecskereken telepedett le. Írói munkásságának hatvanéves fordulóját 1899-ben ünnepelték. Nyolcvannégy éves korában halt meg. – Versek. Nagykároly, 1846. – Karrikatúrák. Pest, 1847. (Humoros életképek, tréfás históriák.) – Martialiák. Pozsony, 1848. (Hasonló gyüjtemény.) – A vidék. Két kötet. Nagyvárad, 1856. (Társaséleti rajzok.) – A régi jó világ. Pest, 1863. (Novellagyüjtemény.) – Költemények. Két kötet. Pest, 1864. (Érzelmes és humoros versei közül ismertebbek: Meghalt az ifjú lány virágvasárnapon, Butter Flórián.) – Újabb novellák. Budapest, 1874. (A víg elbeszélésben erősebb volt, mint a komoly novellában, de azért tréfás írásai sem állták meg az idők próbáját. Ötlet és jókedv kétségtelenül van bennük.) – A mullról a jelennek. Budapest, 1879. (Visszaemlékezések kortársaira.) – A gondtalanok. Budapest, 1882. (Víg elbeszélések. A már említetteken kívül még számos elbeszélő kötete jelent meg. Haláláig buzgón dolgozott.)
MATKOVICH PÁL (megh. 1887. február 25. Budapest), írói nevén Bús Vitéz, hírlapíró, magánhivatalnok. Nyomorogva, félig vakon halt meg ötvenegy éves korában. – Jókai Mór Üstökösének kiváló munkatársa volt, dickensi humorú karcolatait szívesen olvasták. Kisebb elbeszélő munkáinak javát külön is közrebocsátotta. – Szarkalábok. Két kötet. Pest, 1860. – Igaz is, nem is. Elbeszélések. Két kötet. Pest, 1862. – Szellemi komfortábli. Humorisztikai gyüjtemény. Két kötet. Pest, 1864. – Árnyképek. Elbeszélések. Pest, 1861. – Senki Pál történeteiből. Budapest, 1881.
NAGY IGNÁC (szül. 1810. október 7. Keszthely, Zala megye; megh. 1854. március 19. Pest) kincstári hivatalnok, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Katolikus gazdatiszti családból származott, német nevelésben részesült, az iskolában latinul tanították, inkább csak a véletlen tette magyar íróvá: jegyese magyar leány volt, az ő kedvéért mondott le német irodalmi becsvágyáról. Számtiszti fizetéséből csak szűkösen tudott megélni családjával, ezért elvállalt mindenféle irodalmi munkát, fordítást, szerkesztést. Hivatalában naponkint hat órát töltött pénzügyi akták és számadások mellett; a Jelenkor szerkesztőségében öt óra hosszat végezte a segédszerkesztői teendőket; megmaradt idejében újdonságok után szaladozott, humoreszkeket, novellákat, regényeket, színműveket és színi kritikákat írt. Irodalmi működésével egyik-másik évben kétezer pengő forintnál is többet keresett; ezen az ügyességén szerényen díjazott írótársai fölötte bosszankodtak. A szabadságharc bukása után már 1849 novemberében megindította szépirodalmi napilapját: a Hölgyfutárt. Betegen feküdt éveken keresztül, de még halálos ágyán is írt és szerkesztett. Negyvennégy éves korában halt meg. – Írótársai sokat köszönhettek szervező ügyességének, de csak kevesen gondoltak rá hálával azért, hogy munkaalkalmat és érvényesülést juttatott számukra. Színműtárában (1839–1843) ötvenhat eredeti és fordított dráma jelent meg; Külföldi Regénytárában (1843–1846) harminchárom kötet külföldi regényt bocsátott közre magyar fordításban. – Toldy Ferenc rámutatott arra, hogy eredeti írásaiban mindig tudott valami újat, a napi kérdésekkel összefüggőt, könnyen élvezhetőt írni. Az irányvígjáték az ő Tisztújításával vívta ki első diadalát. (A magyar irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Beöthy Zsolt kiemeli azt az érdemét, hogy a forradalom után az ő szépirodalmi folyóirata körül gyülekezett először össze az akkori fiatal irodalom. Életképeiben és a Magyar Titkokban a vidéki és fővárosi élet jeleneteit, alakjait, szokásait a torzító tréfálkozás felületes, könnyed, mulatságos modorában mutatta be. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Szinnyei Ferenc szerint Nagy Ignác az első igazi modern magyar ujságíró: gyorskezű, mindenre vállalkozó, valamennyi korszerű kérdést elmésen fejtegető. Az életképet nálunk ő tette népszerűvé. Életképei az 1840-es évek fővárosi társadalmát igen élénken mutatják be; szinte elfelejtjük, hogy a multról szólnak. «Aki szereti a multat, mindig érdeklődéssel fogja olvasni ezeket a rajzokat. A korfestő tartalmat az író humora hatja át meg át és konzerválja számunkra. Ez a humor ad irodalmi értéket életképeinek s teszi őket még akkor is élvezhetőkké, ha tartalmuk élénk színei megfakultak is.» (Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. II. köt. Budapest, 1926.) – Egyesüljünk. Társadalmi vígjáték. Buda, 1839. (A politikai iránydráma úttörő terméke, az első magyar politikai vígjáték. A színpadon nem aratott sikert. A szerző még nem mert egészen színt vallani közönsége előtt, félt a hazai társadalom nyilt kigúnyolásától, angolországi hősével ostoroztatta az elavult politikai intézményeket. A színműirodalom ettől kezdve egyre bátrabban népszerűsítette a liberális politika eszméit.) – Árgirus királyfi. Tüneményes életkép. Buda, 1840. (Raimund-stílusú énekes tündérbohózat. Tele van népies elemekkel, nyelve magyaros zamatú, népdalok és műdalok váltakoznak benne. Árgirus királyfi és Tündér Ilona mellett Rontó Pál huszárnak is jelentős szerepe van a népszínmű-jellegű bohózatos játékban.) – Tisztújítás. Társadalmi vígjáték. Buda, 1843. (A M. T. Akadémia 1842. évi vígjáték-pályázatán száz arannyal jutalmazott mű. A pesti Nemzeti Színházban 1843 augusztusától rendkívüli sikerrel játszották; 1849-ig 39-szer került színre. A politikum, komikum, szatira és szerelem egyformán megvolt benne; a nézők kedvükre mulathattak. A közönségnek, úgymond Bayer József, jól esett, hogy a magyar színpad is beleszól a politikába; minden politikai párt egyformán megkapta a maga részét; egyetlen társadalmi csoport sem hagyta el megsértődve a színházat. A darabot «nem a költészet alkotta és így maradandósága nincs biztosítva, de természetességét, keresetlenségét, erkölcsösségét, jó irányát» meg kell becsülnünk. Hatalmas sikerét nemcsak ügyes párbeszédei és új típusai okozták. «Képzeljük hozzá a magyar kortesvilágot, először a nemzet első színpadján; a tisztújító nemesek kortesnótáit és a kocsmai jelenet vad, bár nem sértő tivornyáját. Mindezt oly időben, midőn a tisztújítások kinövése, a megyei visszaélések ellen hasábos vezércikkeket írtak.») – Beszélyek. Három kötet. Buda, 1843. (Komoly tárgyú novelláiban a szerző a francia romantikusok tanítványa, víg novelláiban a német humoros iskoláé.) – Torzképek. Négy kötet. Buda, 1844. (Életképei szatirikus-humorisztikus rajzok. Eleven megfigyeléseit mohón olvasták, a vidék érdeklődéssel vett tudomást a sok furcsa pesti alakról. Pest az 1840-es években kezdett kibontakozni kisvárosi jellegéből, a fejlődés új típusokat teremtett, ezeket a figurákat s általában a fővárosi élet különös jeleneteit fürge tollal ecsetelte az író. A francia humoristáktól több jó fogást tanult.) – Magyar titkok. Társadalmi regény. Pest, 1844–1845. (Tizenkét füzetben jelent meg, egy-egy füzetért száz pengőforintot kapott kiadójától. Munkáját eleinte csak hat füzetre tervezte, de mivel a füzeteket szétkapkodták, még hat füzetet írt a közönség nagy örömére. A regény hiperromantikus hőse, Bende, sok izgalmas kalandja során a főváros minden zugában megfordul s voltaképen egy nagy életkép-sorozat középpontjában áll.) – Bors és paprika. Négy kötet. Pest, 1845. (Adomák gyüjteménye. «Összeszitálta és kitálalta Gyömbéry Darázs Jónás. Négy tál.») – Hajdan és most. Négy kötet. Pest, 1845. (Novellák és életképek.) – Menny és pokol. Három füzet. Pest, 1846. (Párbeszédes jelenetek. Az egyikben például megbukott színdarabok beszélgetnek balsorsukról, a másikban a bukófélben levő politikai intézmények társalognak egymással.) – Szúnyogok. Pest, 1848. (Tréfás jellemképek és elbeszélések.) – Nagy Ignác vígjátékai. Pest, 1852. (Gyüjteményes munka. Színdarabjainak egy része sohasem jelent meg nyomtatásban.) – Tisztújítás. Budapest, 1878. (Vígjátékának új kiadása az Olcsó Könyvtár füzetei között.) – Magyar titkok. Három kötet. Budapest, 1908. (Regényének új kiadása a Franklin-Társulat Magyar Regényíróiban.)
PÁKH ALBERT (szül. 1823. március 11. Rozsnyó, Gömör megye; megh. 1867. február 10. Pest) okleveles ügyvéd hírlapíró, a Vasárnapi Ujság szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. A soproni evangélikus teológusból és debreceni jogászból Pesten népszerű író lett, Petőfi Sándor és barátai benne látták a jövő egyik legkiválóbb humoristáját. Humoros rajzait Kaján Ábel álnéven írta. A szabadságharc alatt külföldi vízgyógyintézetben sínylődött, hazajövet irodalmi vállalatok szerkesztéséből élt, legsikerültebb vállalata a Vasárnapi Ujság volt. (1854.) Kínzó betegsége haláláig gyötörte, nagy lelki erővel küzdött testi fájdalmai ellen. Negyvennégy éves korában halt meg. – Tréfás elbeszéléseinek gyüjteményét a Kisfaludy-Társaság adta ki: Pákh Albert humoros életképei. Pest, 1870.
PÁLFFY ALBERT (szül. 1820. április 20. Gyula, Békés megye; megh. 1897. december 13. Budapest) okleveles ügyvéd, pesti hírlapíró, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Katolikus nemesi családból származott, a szatmári püspöki papnevelőintézetben szorgalmasan tanulta a teológiai tárgyakat, de fölszentelése előtt kilépett a szemináriumból s beiratkozott a nagyváradi jogakadémiára. Pesten 1842 nyarán tette le a jurátusi esküt, egy év mulva kiállotta az ügyvédi cenzúrát, de pörök vitelére nem vállalkozott, a irodalom elvonta a prókátori kenyérkeresettől. A Pesti Hirlapban megjelent napi érdekességű cikkei feltűnést keltettek, a pátosz és retorika korszakában egyszerűen írt, a magyar hírlapi stílus egészséges irányú fejlesztésében kétségtelen érdemeket szerzett. A szabadságharc idején a legszélsőbb forradalmi irányt támogatta, kíméletlenül küzdött a mérsékeltebb politikusok ellen. Mint jó barátja, Petőfi Sándor, ő is köztársasági szellemben iparkodott irányítani a közvéleményt. Demagóg lapja, a Március Tizenötödike, a radikális forradalmárok szellemi gyülekezőhelye volt. A világosi fegyverletétel után évekig bujdosott, csak 1853-ban fogták el, Csehországba küldték rendőri felügyelet alá. Két évig élt Budweisban, hazatérése után újra írni kezdett, de most már békülékeny hangon szólalt meg, utóbb nagy buzgósággal védte a kiegyezést. Élete vége felé a Budapesti Szemle munkatársa volt. Gyulai Pál többre becsülte munkáit Jókai Mór regényeinél. Hetvenhét éves korában halt meg. – Magyar millionér. Regény. Két kötet. Pest, 1846. (A francia romantika terméke. Egy francia kalandor cselszövényeinek sorozata tárul fel az olvasó előtt hihetetlen fordulatokkal; a cégéres gazfickó ki akar fosztani egy gazdag magyar urat.) – A fekete könyv. Regény. Két kötet. Pest, 1847. (Borzalmas történet II. József császár korából.) – Egy földönfutó hátrahagyott novellái. Két kötet. Pest, 1850. (Folyóiratokban megjelent elbeszéléseinek gyüjteménye. Az író kedveli a szaggatott előadást, öröme telik a rapszódikus stílusban.) – A fejedelem keresztleánya. Regény. Két kötet. Pest, 1856. (Jósika Miklós Abafijának utánzata. Történeti háttere Apafi Mihály erdélyi fejedelem kora.) – Az atyai ház. Regény. Pest, 1857. (Fáy András Bélteky Házának hatása alatt írt elbeszélő munka.) – Egy kastély az erdőben. Elbeszélés. Budapest, 1875. (Az Olcsó Könyvtár füzetei között. Először az Életképek 1847. évfolyamában jelent meg. Az író legjobb történeti novelláinak egyike.) – Az ítélőmester leánya. Regény. Budapest, 1881. (Az Olcsó Könyvtár füzetei között. Először a Hölgyfutár 1858. évfolyamában jelent meg. Jósika Miklós hatására valló terjedelmes történeti novella.) – Esztike kisasszony professora. Regény. Két kötet. Budapest, 1884. (Szerelmi történet a főrangú körök életéből.) – Egy mérnök regénye. Két kötet. Budapest, 1885. (A szerelem akadályai egy bárói családban.) – Anya és grófné. Regény. Budapest, 1886. (A társadalmi osztályellentétek hatalma egy ifjú pár szerelmi történetében.) – A báróné levelei. Novella. Budapest, 1888. (Olcsó Könyvtár.) – A régi Magyarország utolsó éveiben. Regény. Budapest, 1894. (Történeti háttere a szabadságharc előtt álló magyarság forrongó kora. A regényt a M. T. Akadémia 1895-ben a Péczely-jutalommal tüntette ki.) – A Dabóczy-család. Regény. Budapest, 1896. (Olcsó Könyvtár.) – Ne hallja hírét az anyjának. Regény. Budapest, 1897. (Olcsó Könyvtár.)
PETŐFI SÁNDOR (1823–1849), az Életképek szerkesztője. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató részben.
PETRICHEVICH HORVÁTH LÁZÁR (szül. 1807. május 17. Kolozsvár; megh. 1851. február 7. Bécs) földbirtokos, a Honderű szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. Előkelő erdélyi családból származott, jogi tanulmányainak elvégzése után Marosvásárhelyen, Nagyszebenben és Kolozsvárt megszerezte a közigazgatáshoz és törvénykezéshez szükséges gyakorlatot, de később lemondott tisztviselői állásáról s 1836-ban Pestre költözött. Attól kezdve, hogy megindította szépirodalmi hetilapját, a Honderűt (1843–1848), a konzervatív eszmék és liberális törekvések ütközőpontjába került. Mivel kritikátlanul magasztalta az akkor még nemzetietlen, sőt magyarul is alig tudó arisztokráciát, sok bosszantást kellett elszenvednie a demokratikus érzelmű ifjabb írók részéről; viszont ő is elkeseredetten támadta és támadtatta folyóiratában Petőfi Sándort és a népies irányt. Az utókor nagyon is befeketítette emlékét. Nem szabad feledni, hogy mint szerkesztő és laptulajdonos számos alkalmat adott az írók érvényesülésére, mozgalmat vitt az irodalomba s helyes volt célkitűzése is: az arisztokrácia magyarrá tétele. Ő sem szerette kevésbé hazáját, mint Petőfi Sándor és elvbarátai; csak útjai voltak mások, politikai felfogása nem fért össze a korszellemmel. Előkelő modorú, nagy olvasottságú, sok nyelvet beszélő férfiú volt; külföldi utazásain mindenfelé becsületet szerzett a magyar névnek. Mikor 1845-ben Párisban járt, Chateaubriand csodálkozva hallgatta szellemes fejtegetéseit, ugyanakkor Jules Janin, a nagytekintélyű kritikus, aranytollal ajándékozta meg együttlétük emlékére. A negyvennyolcas idők viharai elől menekülnie kellett. Bejárta Olaszországot, Görögországot s az ázsiai és afrikai Törökbirodalmat, járt Palesztinában, meghívták a szultán udvarába. Negyvennégy éves korában halt meg. Hamvait Bécsből hazahozták s Budán temették el. – Az elbujdosott vagy egy tél a fővárosban. Két kötet. Kolozsvár, 1836. (A terjedelmes regény írója Bulwert vallotta mesterének: «Szabad nemzeted méltó csillaga Bulwer! Vajha dús szellemed szállná meg az újonc írót, ki a pályán, melyet te annyi fénnyel tapodsz, legalább árnyad szeretne lenni s kinek vágyai legfőbbike: a művelteket gyönyörködtetni!» Meséje szövevényes. Hőse, gróf Várkövy Lőrinc, elbujdosik Erdélyből, angol katona lesz s mint Woodland kapitány tér vissza Kolozsvárra. A Bulwert utánzó szerzőben, írja Szinnyei Ferenc, sok a reminiszcencia az akkor divatos külföldi elbeszélőkből, sovány meséjét két nagy kötetté nyujtja, elbeszélésének vékony szálai közé hosszadalmas társalgási részleteket sző. A leírás, jellemzés, lélekrajz, szellemesség iránt van érzéke, stílusa azonban nehézkes, mondatai terjedelmesek, nincs benne semmi könnyedség, természetesség, egyszerűség. Az első magyar szalonregényben sok az affektáció és utánzás, de az erdélyi mágnásvilág rajza ma is érdekel benne.) – Petrichevich Horváth Lázár munkái. Nyolc kötet. Pest és Buda, 1842–1843. (Eredeti munkáinak és fordításainak gyüjteménye. Megemlíthetők Byron fordításai, továbbá Álmok című történeti drámája s levélformában írt elmélkedései az élet, irodalom, művészet és politika köréből.)
PÉTERFALVI SZATHMÁRY KÁROLY (szül. 1830. augusztus 26. Szilágysomlyó; megh. 1891. január 15. Budapest) református gimnáziumi tanár, országgyűlési képviselő, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Nemesi családból származott, a szabadságharc előtt az erdélyi királyi tábla írnoka volt, a forradalomban honvédfőhadnagy. Az önkényuralom idején Pesten élt, innen hívták meg tanárnak 1858-ban a máramarosszigeti helvét hitvallású kollégiumba. 1862-ben nagyenyedi tanár, 1868-ban pesti hírlapíró, 1869-ben országgyűlési képviselő, 1878-tól az Országgyűlési Napló szerkesztője. Hatvanegy éves korában halt meg. – Sirály. Regény. Három kötet. Pest, 1855. (Meséje a mohácsi csata korából.) – Samil. Regény. Két kötet. Pest, 1855. (Hőse az oroszok ellen hősiesen küzdő cserkesz vezér.) – Magyarhon fénykora. Regény. Három kötet. Pest, 1857. (Hunyadi Mátyás kora.) – Erdély vészcsillaga. Regény. Három kötet. Pest, 1857. (János Zsigmond kora.) – Vetélytársak. Regény. Két kötet. Pest, 1858. (II. Rákóczi György kora.) – Bethlen Miklós. Regény. Pest, 1858. (Apafi Mihály kora.) – Izabella. Regény. Két kötet. Pest, 1859. (János Zsigmond kora.) – A bujdosók. Regény. Két kötet. Pest, 1862. (II. Rákóczi Ferenc kora.) – A kosztolányi hölgyek. Regény. Kolozsvár, 1862. (Hunyadi Mátyás kora.) – Az ábrándozók. Regény. Két kötet. Pest, 1866. (I. Lipót kora.) – Bethlen Gábor ifjúsága. Regény. Két kötet. Pest, 1866. (Az utolsó Báthoryak kora.) – A beszély elmélete. Pest, 1868. (A Kisfaludy-Társaság első díjával jutalmazott esztétikai pályamű.) – Lukánusz. Szomorújáték. Pest, 1869. (A Nemzeti Színházban színre került történeti drámái: A Kendiek, Csák Máté.) – Az ország sebei. Regény. Négy kötet. Pest, 1871. (A szabadságharc kora.) – Az emberi művelődés története. Három kötet. Budapest, 1876–1877. (Egykor nagyon kedvelt történeti munka a művelt közönség számára.) – A szabad szó vértanui. Regény. Két kötet. Budapest, 1883. (Metternich kora Lovassy László tragikus történetével.) – Egy névtelen hős története. Regény. Budapest, 1883. (A szabadságharc kora.) – Tudósok harca. Regény. Két kötet. Budapest, 1883. (Apáczai Csere János kora.) – Emlékeim. Szilágysomlyó, 1884. (Visszapillantás pályájára.) – Rossz asszony várat veszt. Regényes korrajz. Budapest, 1885. (II. Rákóczi György kora.) – Balassa Bálint. Regény. Budapest, 1887. (Hőse a költő.) – Vitéz Holubár Vencel lovag története avagy se pénz, se posztó. Víggal elegy hősköltemény hat énekben. Budapest, 1887. (Tréfáshangú elbeszélő költemény a tökéletlen cseh bajnokról. A nép számára kibocsátott Jó Könyvek füzetei között jelent meg.) – Mátyás király udvara. Víggal elegy hősköltemény hat énekben. Budapest, 1887. (Holubár Vencel tragikomikus kalandjainak folytatása. A ponyva számára még több más elbeszélő füzetet is írt a szerző.) – Az asszony komédiája. Budapest, 1888. (Madách-utánzat, de alaphangja derűs. Hőse, Éva, diadalmaskodik a férfin.) – A legszebb hercegnő. Regény. Két kötet. Budapest, 1888. (Mária Terézia és a testőrírók kora.) – A kiengesztelt átok. Regény. Budapest, 1892. (Romantikus történet a mai életből.)
PODMANICZKY FRIGYES báró (szül. 1824. június 20. Pest; megh. 1907. október 19. Budapest) földbirtokos, országgyűlési képviselő, a M. T. Akadémia tagja. A szabadságharcban huszárkapitány volt, a világosi fegyerletétel után besorozták közlegénynek, 1850 nyarán szabadult ki az osztrák császári hadseregből. A szabadabb idők bekövetkeztével sok elismerésben volt része: hittestvérei megválasztották a bányai evangélikus egyházkerület világi felügyelőjévé, a kormány reá bízta a Nemzeti Színház és az Operaház irányítását, a király belső titkos tanácsosának nevezte ki. Tisza Kálmán korszakának egyik legbefolyásosabb politikusa volt, 1861-től kezdve haláláig országgyűlési képviselő. Nyolcvanhárom éves korában halt meg. – Szépirodalmi működése pályájának első felére esik, érzelmes regényeket írt a nők számára, erkölcsi tanulságokat nyujtó történetekkel mulattatta olvasóközönségét. Kiemelkedőbb munkája nincs. – Úti naplómból. Pest, 1853. – A fekete dominó. Regény. Két kötet. Pest, 1853. – Az alföldi vadászok tanyája. Regény. Négy kötet. Pest, 1854. – Tessék ibolyát venni. Regény. Öt kötet. Pest, 1856. – Margit angyal. Regény. Két kötet. Pest, 1859. – Álom és valóság. Regény. Két kötet. Pest, 1861. – Egyetlen könnycsepp. Regény. Két kötet. Pest, 1863. – A kékszemüveges nő. Regény. Pest, 1864. – Régen történt mindez. Regény. Három kötet. Pest, 1866. – A kedvenc. Regény. Két kötet. Pest, 1870. – Naplótöredékek. Négy kötet. Budapest, 1887–1888.
POMPÉRY JÁNOS (szül. 1819. június II. Miskolc; megh. 1884. szeptember 28. Budapest) okleveles ügyvéd, hírlapíró, a M. T. Akadémia tagja. Görög eredetű családból származott, görögkeleti vallású publicista volt, lelkes nemzeti érzése mégis többet használt a köznek, mint sok fajmagyar-kortársának üres frazeológiája. Az önkényuralom idején egy ideig a Pesti Naplót szerkesztette, mint újságíró sok értékes eszmét vetett fel, politikai és társadalmi vonatkozású cikkei mellett szépirodalmi dolgozatait is megbecsülték. Hatvanöt éves korában halt meg. – Beszélyek. Két kötet. Pest, 1853. (Ervin álnévvel közreadott elbeszélései és bírálatai már az 1840-es években figyelmet keltettek.) – A telivér. Vígjáték. Pest, 1859. (A M. T. Akadémia Karátsonyi-díjával jutalmazott pályamű. «Írta Péter Pál.» A vígjátékban az igazi telivér magyar mágnás szemben áll a haza sorsával nem törődő félvér arisztokrata-típussal: ez az ellentét a darab tengelye. A versekben írt pályamű a Nemzeti Színházban megbukott.)
PULSZKY FERENC (1814–1897) múzeumi igazgató, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a szónokok és publicisták között. – Martinovics Ignác összeesküvéséről írt regénye angolul 1851-ben, magyarul 1861-ben jelent meg. (Újból 1872-ben s utóbb még egyszer a Franklin-Társulat Magyar Regényíróiban: A magyar jakobinusok. Budapest, 1909.) – Felsülés. Vígjáték. Budapest, 1882. (Mérsékelt sikerrel játszották a Nemzeti Színházban.) – Ábránd és valóság. Három kötet. Budapest, 1888. (Szép prózai és általános érdekű dolgozatainak gyűjteménye.)
RÓZSAÁGI ANTAL (szül. 1829. november 30. Sajólád, Borsod megye; megh. 1886. október 4. Arad), családi nevén Rosenzweig, hírlapíró. Gimnáziumi tanulmányainak elvégzése után résztvett a szabadságharcban, az önkényuralom idején áttért a katolikus vallásra, ugyanakkor megkezdte hírlapírói működését. 1867-ben kinevezték fogalmazónak a kereskedelmi minisztériumba, 1877-től kezdve az aradi reáliskolában a francia nyelvet tanította. Ötvenhét éves korában halt meg. Neje Bálintffy Etelka: a Hajnalka néven ismert költőnő. – Rózsaági Antal életének egyik legnevezetesebb eseménye az volt, hogy 1872-ben elvesztette miniszteri tisztviselői állását. Cikket írt a Szabad Sajtó című ellenzéki napilapba, ebben kellemetlen megjegyzéseket fűzött Lónyay Menyhért miniszterelnök és Szlávy József kereskedelmi miniszter politikai dolgaihoz, a cikk miatt a kereskedelmi miniszter azonnal elbocsátotta állásából. A hivatalos megokolás szerint: a miniszter nem tilthatja meg ugyan senkinek a közügyekkel való foglalkozást, de azt sem tűrheti, hogy a tisztviselők a kormány ellen használják fel politizáló kedvüket. Hiába hangoztatta a hírlapi sajtó, hogy a tisztviselő, ha elvégzi a maga hivatalos munkáját, éppen olyan szabad ember és teljesjogú állampolgár, mint a miniszter, Rózsaági Antalt kiutasították hivatalából és megszüntették fizetését. Örülnie kellett, hogy későbbi tanári alkalmazása elé nem gördítettek akadályt. – Kisvárosi titkok. Regény. Pest, 1859. – Mintegy tíz év előtt. Regény. Pest, 1860. – Esti órák. Novellák. Pest, 1861. – A fertálymágnások. Regény. Pest, 1862. – Tollrajzok. Novellák. Pest, 1864. – Az életből. Novellák. Arad, 1879. – Összevissza. Novellák. Arad, 1883. – Hová lettek a milliók? Regény. Budapest, 1885.
SZABÓ RICHÁRD (szül. 1820. május 6. Szentgyörgyvölgy, Zala megye; megh. 1873. augusztus 9. Felsőkázsmárk, Abaúj megye) katolikus lelkész. 1855-ben áttért a református vallásra, 1858-ban hírlapíró lett Pesten. Ötvenhárom éves korában halt meg. – Az ifjúsági irodalomnak jó szolgálatot tett a Gyermekbarát és az Ifjúság Lapja szerkesztésével. (1861–1864.) Mint a hölgyközönség kedvelt írója, megalapította és haláláig szerkesztette a Magyar Bazárt. (1866–1873.) – Novellái. Pest, 1858. – Beszélyei. Három kötet. Pest, 1858. – Újabb beszélyei. Két kötet. Pest, 1863. – Lassú víz partot mos. Regény. Két kötet. Pest, 1868. – Elhullt levelek. Beszélyek. Két kötet. Pest, 1870–1871.
SZEGFI MÓR (szül. 1825. március 5. Szil, Somogy megye; megh. 1896. augusztus 28. Tab, Somogy megye) hírlapíró, miniszteri titkár, reáliskolai tanár. A szabadságharc előtt a pesti izraelita magyar nyelvterjesztő egyesület titkára volt, a forradalom idején a honvédség soraiban harcolt, az emigrációban újságírással és nyelvi órák adásával tartotta fenn magát. Hazatérése után, már mint keresztény író, 1861-ben nőül vette Kanya Emíliát, a Családi Kör szépirodalmi folyóirat szerkesztőnőjét. Az alkotmányos korszak beköszöntésével kinevezték fogalmazónak a kereskedelemügyi minisztériumba, utóbb titkári rangot nyert, de a hivatali életet nem tudta megszokni, inkább elment reáliskolai tanárnak. Egy ideig Lőcsén, később Kassán tanított, nyugdíjas éveit Fiuméban töltötte. Hetvenegy éves korában halt meg. – Már a szabadságharc előtt írt verseket és prózai dolgozatokat a szépirodalmi folyóiratokba. Hugo Károllyal együtt a legkoraibb magyar zsidó szépírók egyike, de Hugo Károly internacionalista volt, Szegfi Mór lelkes hazafi. Felszólalt néhány írótársának antiszemitizmusa ellen (Életképek, 1846. évf.), irányzatos novellákat írt a zsidók védelmére (Életképek, 1846–1847), költeményben vallotta meg öntudatos fajvédelmét (Zsidó vagyok), Horn Ede társaságában közrebocsátotta az első magyarnyelvü izraelita naptárt (1848). Későbbi elbeszélő munkáiban nagy érdeklődéssel fordult a magyar parasztnép felé. – Első magyar zsidó naptár és évkönyv. Kiadta a honi izraeliták között magyar nyelvet terjesztő pesti egylet. 1848. (A kalendárium az ortodox rabbikkal szembenálló neológ zsidó ifjúság propagandakönyve volt.) – Kis bajok, nagy gondok. Pest, 1856. (Regényes képek.) – A harmadik szomszéd. Pest, 1857. (Népies regény.) – Fenn és alant. Regény. Pest, 1871. (Szocialista szellemű irányregény az arisztokraták ellen. A mágnások sötét alakok, a munkások rokonszenves hősök.)
SZEGFI MÓRNÉ KANYA EMILIA (1828–1905), a Családi Kör szerkesztője. – Életéről és munkáiról: a folyóiratokat tárgyaló fejezetben.
SZÉKELY JÓZSEF (1825–1895) pesti író, megyei levéltárnok. – Életéről és munkáiról: a költők között.
TÁNCSICS MIHÁLY (1799–1884) pesti író. – Életéről és munkáiról: a publicisták között.
VADNAI KÁROLY (1832–1902), a Fővárosi Lapok szerkesztője, a M. T. Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a VII. kötetben.
VACHOTT SÁNDORNÉ CSAPÓ MÁRIA (szül. 1830. január 23. Pest; megh. 1896. február 29. Tapolca, Zala megye) földbirtokos-nemesleány. Tizenöt éves korában ment férjhez Vachott Sándorhoz, későbbi nehéz sorsában ő tartotta el egész családját. Hatvanhat éves korában halt meg. – Derű és ború. Regény. Két kötet. Pest, 1854. – Margit. Regény. Két kötet. Pest, 1857. – Irma hagyományai. Regény. Két kötet. Pest, 1859. – Beszélyek az ifjúság számára. Pest, 1861. – Szikláry Ilona. Történeti beszély az ifjúság számára. Pest, 1861. – Gyermekvilág. Elbeszélések, regék, dalok, versek. Pest, 1862. – Ünnepi ajándék. Elbeszélések, versek, mesék, adomák gyermekek számára. Pest, 1867. – Rajzok a multból. Emlékiratok. Két kötet. Budapest, 1887–1890.
VAHOT IMRE (1820–1879), a Pesti Divatlap szerkesztője. – Életéről és munkáiról: a színműírók között.
VAJDA PÉTER (szül. 1808. január 20. Vanyola, Veszprém megye; megh. 1846. február 10. Szarvas) hírlapíró, evangélikus gimnáziumi tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Mivel nem származott nemesi családból, sokszor érezte a rendi társadalom igazságtalanságait; jobbágyszülők gyermeke volt, nehezen küzdötte fel magát alacsony helyzetéből. A pesti egyetemen az orvosi pályára készült, de egy sajátságos eset következtében nem szerezte meg az orvosdoktori oklevelet: azzal gyanusították, hogy az 1831. évi kolerajárvány idején utcai tüntetést szervezett az egyik orvostanár ellen. Igazolást követeltek tőle, a követelésnek nem akart eleget tenni, inkább lemondott az orvosi pályáról. Magántanítással, fordítással, szerkesztői segédkezéssel kereste kenyerét. 1843-ban meghívták tanárnak a szarvasi ágostai hitvallású gimnáziumba, ekkor eltávozott a fővárosból, azontúl iskolai munkájának szentelte idejét. Harmincnyolc éves korában halt meg. – Toldy Ferenc meleg hangon emlékezett meg róla irodalomtörténetében. Beöthy Zsolt hasonló szeretettel írt róla. A szegény parasztfiú, úgymond, a legnemesebb lelkek egyike volt, alakja a magyar költői próza terén a maga nemében egyetlen. Sokat és sokfélét írt, a költészet és tudomány különféle irányai zavaróan hatottak lelkére, sem tiszta költészetet, sem világos igazságokat nem tudott adni. «Költői munkáiban különösen a természet és emberi méltóság, szabadság és igazság iránti rajongó vonzalma nyer kifejezést. Annyira betöltötte ez érzés valóját, hogy még különködő viseletében is – sohasem hordott nyakkendőt és kesztyűt s az üdvözlés szokott szólásmódján sem nevezte senki szolgájának magát – nyilatkozott. Őt, a jognélküli osztály szülöttjét is nyomta a nagy igazságtalanság, a rangkülönbség súlya s szelid lelkének költői álmaival síkra szállt ellene. Amint munkái általán középen járnak a tudomány és költészet közt, úgy stílje is félig költői, félig prózai. E töredékes, föllengő, hangzatos stíl eleinte tetszett; de utóbb minden hatását elvesztette s követők nélkül maradt. Az egyetlen, ki némileg nyomába lépett: Jókai Mór, korábbi keleti beszélyeiben.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Ma már, jegyzi meg Szinnyei Ferenc, megállapíthatjuk, hogy fölszínes polihisztorsága és nemes rajongása képességeinek túlbecsülésére vezette. «Egyszerre költő, filozófus és morálprédikátor akart lenni, de inkább műkedvelő volt, mint tudós; és inkább rajongó pedagógus, mint költő. Nem volt meg benne sem a tudós világos látása, sem a költő finom műérzéke. Tárgyát sohasem tudta az igazi művész szemével látni és művészileg alakítani. Így minden munkája a kiforratlanság, zavarosság, művészi harmoniátlanság hatását kelti. Sok bennük az emberileg, de kevés a művészileg értékes.» (Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. II. köt. Budapest, 1925.) – Vajda Péter termékeny író és fordító volt. Költeményein, elbeszélésein és színművein kívül számos ismeretterjesztő cikke, nyelvtani munkája és természetrajzi dolgozata jelent meg. – A legszebb leány. Pest, 1834. (Keleti színterű novella. Harun al Rasid bagdadi kalifa fia útra kel, barátjával együtt kalandokba keveredik, világjárása után szerencsésen hazatér. A szerző feldolgozó módjából és irónikus hangjából Voltaire hatása ütközik ki.) – Pesti levelek. Két füzet. Kassa, 1835–1837. (A Jean Paul és Saphir-stílusú divatos humorizálás egyik eléggé gyönge terméke: szemlélődések, bölcselkedések, alkalmi cikkek sorozata.) – Joguz vagy a honkeresők. Pest, 1836. (Történeti dráma.) – Tárcsai Bende. Három kötet. Pest, 1837. (Névtelenül közreadott történeti «román». Hőse, Bende vitéz, maga mondja el élettörténetét, olaszországi és keleti kalandjait; ajkán a szerző voltairei életszemlélete, gúnyos bölcselkedése és oktató iránya szólal meg. Korrajz, lélekrajz, költészet nincsen a regényben.) – A nap szakaszai. Pest, 1837. («Költeményes festések a természet után». Prózai himnuszok a természet dicsőítésére. Irányának fő példaadója a német keletieskedés áramlata. Természetimádó rajongása később Czakó Zsigmond szellemi öröksége lett.) – Dalhon. Négy füzet. Pest, 1839–1843. (Elbeszélések Ázsia világából. A szerzőt a német romantikusok orientalizmusa ihlette keleti novellák írására. India, Kína, Japán, Perzsia, Törökország, Egyiptom izgatták képzeletét; stilizált hőseit a maga liberális törekvéseinek megszólaltatására használta fel; személyeiben és történeteiben nincs változatosság; nyelve dagályos pátoszú.) – Buda halála. Pest, 1867. (Történeti szomorújáték Zsilinszky Mihály bevezetésével.) – Dalhon. Gyoma, 1906. (Szemelvények Nemes Béla bevezetésével.) – Vajda Péter erkölcsi beszédei. Budapest, 1931. (Kiadatlan iskolai beszédeinek gyüjteménye Kemény Gábor bevezetésével.)
VAS GEREBEN (szül. 1823. március 7. Fürged, Tolna megye; megh. 1868. január 26. Bécs), családi nevén Radákovits József, okleveles ügyvéd, hírlapíró. Dunántúli katolikus nemesi családból származott, atyja uradalmi ispán volt, iskoláit Veszprémben, Pécsett és Győrben végezte. Rakoncátlan viselkedésével sok bajt okozott szüleinek. Egyszer az iskolából is kicsapták, más alkalommal gazdasági gyakornoki pályája szakadt végbe kihívó csínytevései miatt. A jogot is úgy végezte el, hogy egy névrokonának bizonyítványait használta fel a győri jogakadémiára való beiratkozásakor. 1847-től kezdve Győrben ügyvédkedett, népies zamatú tollát ekkor már a fővárosban is megbecsülték, 1848-ban a magyar kormány őt bízta meg a Nép Barátja című politikai hetilap szerkesztésével. Az önkényuralom idején bujdosnia kellett, egy ideig börtönben ült, kibocsátása után eltiltották ügyvédi pályájától. Írói keresményéből tartotta fenn családját, súlyos nélkülözésekkel küzdött, élete nem egyszer kész nyomorúság volt. Negyvenöt éves korában halt meg. Egy bécsi gyógyszertárban érte a halál, a bécsi újságírók egyesülete temettette el, hamvait 1885-ben hozták Budapestre. – Vas Gereben néhány emberöltőn keresztül a legnépszerűbb magyar írók egyike volt, de az irodalomtörténet tartózkodóan méltányolta érdemeit. – Beöthy Zsolt szerint: «Népies tárgyakat szerencsésen dolgozott föl. Meséi, bár soha sincsenek művészibben kikerekítve és meggyőzőbben vezetve, leleményesek; belőlük józan és derekas életbölcsesség sugárzik, melynek tételeivel bőven árasztja el minden munkáját; jellemeiben és előadása módjában szinte a fitogtatásig magyaros. Csupa élc, sallang, alantibb hasonlat, körmönfont beszéd és példaszó, annyira, hogy gyakran éppen e tarkaság esik az igazi változatosság és jellemzés rovására.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Császár Elemér szerint Vas Gerebennek nem volt fantáziája, eseménysorozatot nem tud költeni; ennek hiányáért sovány kárpótlás, hogy idegen forrás íze nem érzik meg munkáin. Képzeletének nem volt más támasza, mint a történelem meg a saját jó emlékezőtehetsége. Emberei szeretnek és félnek, vágyódnak és gyűlölnek, de ezt pusztán tudomásunkra adja, lelkük rejtelmeibe nem avat be. A közönség lelkesedésének mégis megvolt a maga jogos alapja, mert az epizódokban, az élet apró jeleneteinek rajzában mesternek mutatkozott, amellett pompásan értett az anekdótázáshoz. «Határozott írói egyéniségét legfeltűnőbben stílusa tükrözi. Megvan benne a stíl legnagyobb értéke, a természetesség s nincs benne semmi papíros-íz. Amellett tele van ötlettel, fordulattal, elmés reflexióval, képpel és hasonlattal; színes és egyéni, egészen az övé. Korában Jókai mellett a legjobb stiliszta s ezt az érdemét utódai sem homályosították el Mikszáthig.» (A magyar regény története. Budapest, 1922.) – Irodalmi deres. Kecskemét, 1847. («Írta Harapófogó Dániel.» Zerffi Gusztáv megvesszőzése.) – Életképek és darázsfészek. Pest, 1847. (Novelláinak és rajzainak első gyüjteménye. Ezekben a diákhistóriákban, falusi történetekben, víg elbeszélésekben, humoros elmefuttatásokban a későbbi Vas Gereben már egészen benne van. Most még kissé nehézkes mondatszövésű és laposan moralizáló, de népies zamata, vaskos tréfálkozása, anekdótázó kedve máris kialakult.) – Parlagi képek. Két kötet. Pest, 1851. (Elbeszélések, életképek.) – Tormagyökerek. Pest, 1855. (Rajzok, tréfák.) – Nevessünk. Pest, 1855. (Adomák.) – A régi jó idők. Regény. Három kötet. Pest, 1855. (Az utolsó nemesi fölkeléstől a szabadságharcig terjedő korszak megvilágítása regényes alakban.) – Nagy idők, nagy emberek. Korrajz. Három kötet. Pest, 1856. (Festetich György és Széchenyi István kora egy nagyszabású pörösködés meséjének keretében.) – No még egyet nevessünk. Pest, 1856. (Adomák.) – Ne búsulj. Két kötet. Pest, 1856. (Elbeszélések.) – Régi képek. Két kötet. Pest, 1856. (Jellemrajzok.) – A nemzet napszámosai. Korrajz. Három kötet. Pest, 1857. (Meséje egy földbirtokos-nemesúr végrendeletéhez fűződik, korrajza a színészélet küzdelmeit mutatja be, a mese és a korrajz között laza a kapcsolat.) – Egy alispán. Korrajz. Három kötet. Pest, 1858. (Hőse Földváry Gábor pestmegyei alispán, korrajzi háttere a Nemzeti Színház építése.) – A multak emlékei. Két kötet. Pest, 1859. (Kisebb dolgozatok.) – A pörös atyafiak. Regény. Két kötet. Pest, 1860. (Tárgya az író legkedvesebb témája: a vagyonért való pörösködés. Arany János a Szépirodalmi Figyelőben meleghangú bírálatot írt a regényről.) – Életúnt ember. Regény. Két kötet. Pest, 1863. (Meséje Széchenyi István korából.) – A tekintetes urak. Regény. Két kötet. Pest, 1864. (A szabadságharcot megelőző nemesi világ rajza.) – Vas Gereben munkái. Tizenkilenc kötet. Pest, 1846–1865. (Négy regényének második kiadása.) – Dixi. Korrajz. Két kötet. Pest, 1865. (Regénnyé fűzött korjellemző elbeszélések a XIX. század első negyedéből.) – Garasos arisztokrácia. Regény. Két kötet. Pest, 1865. (Nemesurak és kisvárosi emberek dolgai a negyvennyolcas idők után.) – Jurátus élet. Korrajz. Három kötet. Pest, 1866. (A vármegye élete az 1840-es években, élén a konzervatív alispánnal és liberális főjegyzővel, mellettük a jogvégzett nemesifjak.) – II. József császár kora Magyarországon. Korrajz. Három kötet. Pest, 1867. (Személyei között ott szerepel Dugonics András is.) – Vas Gereben összes munkái. Sajtó alá rendezte Váli Béla és Sziklay János. Tizenkét kötet. Budapest, 1886–1900. (Rajzokkal díszített kiadás Mehner Vilmos költségén. Egyes kötetek újabb kiadásai külön is megjelentek.)
VIRÁGHALMI FERENC (szül. 1824. Komárom; megh. 1875. szeptember 24. Kiscell, Vas megye), családi nevén Blumentritt Ferenc, kegyesrendi szerzetesnövendék, hírlapíró, nevelő, magánhivatalnok, később honvédelmi minisztériumi tisztviselő. Ötvenegy éves korában halt meg. – Törökvilág Győrben. Történeti regény. Két kötet. Pest, 1859. – A fegyverkovács. Regény. Győr, 1859. – A király védencei. Történeti regény. Két kötet. Győr, 1862. – Egy cserepár naplója. Regény. Két kötet. Pest, 1866.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800–1855), a Tudományos Gyüjtemény és az Athenaeum szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: az V. kötetben.
Irodalom. – Erdélyi János kisebb prózái. Két kötet. Sárospatak, 1863. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – Szigligeti Ede: Gaal József emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 3. köt. Pest, 1869. – Zichy Antal: Bérczy Károly emlékezete. U. o. 4. köt. Pest, 1870. – Degré Alajos: Emlékbeszéd egy elítélt fölött. U. o. 5. köt. Pest, 1871. – Greguss Ágost tanulmányai. Két kötet. Pest, 1872. – Arany László: Bérczy Károly emlékezete. Budapest, 1876. – Asbóth János: Irodalmi és politikai arcképek. Budapest, 1876. – Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Budapest, 1879. – Badics Ferenc: Gaal József élete és munkái. Budapest, 1882. – Kereszty István: Vajda Péter. Figyelő. 1883–1884. évf. – Váli Béla: Vas Gereben Radákovits József élete és munkái. Budapest, 1883. – Badics Ferenc: Gvadányi József és Gaal József. Pozsony, 1885. – Beöthy Zsolt: Kovács Pál emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 21. köt. Budapest, 1887. – Joannovics György: Emlékbeszéd Pompéry János felett. Budapest, 1887. – Vadnai Károly: Emlékbeszéd Frankenburg Adolf felett. Budapest, 1887. – Vadnai Károly: Emlékbeszéd Kovács Pál felett. Budapest, 1887. – Váli Béla; Kuthy Lajos élete és munkái. Budapest, 1888. – Faylné Hentaller Mariska: A magyar írónőkről. Budapest, 1889. – Koltai Virgil: Kovács Pál élete és működése. Győr, 1889. – Salamon Ferenc: Irodalmi tanulmányok. Két kötet. Budapest, 1889. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Ágai Adolf: Por és hamu. Budapest, 1892. – Berczik Árpád: A negyvenes évek magyar politikai és irány-vígjátékairól. Budapest, 1892. – Doby Antal: A Podmaniczky-család. Budapest, 1892. – Széchy Károly: Vajda Péter élete és művei. Budapest, 1892. – Vadnai Károly: Bernát Gazsi. Budapesti Szemle. 1893. évf. – Abonyi Lajos: P. Szathmáry Károly emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 28. köt. Budapest, 1894. – Szabó Ernő: A történeti vígjáték irodalmunkban. Budapest, 1894. – Kőrösy László: Vadnai Károly. Budapest, 1895. – Vadnai Károly: Beöthy László emléke. Budapesti Szemle. 1895. évf. – Erdélyi Pál: Beöthy László. Irodalomtörténeti Közlemények. 1896. évf. – Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1897. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. Két kötet. Budapest, 1897. – Vadnai Károly: Degré Alajos. Budapesti Szemle. 1897. évf. – Wallentinyi Dezső: Kuthy Lajos életrajza. Rimaszombat, 1897. – Vadnai Károly: Pálffy Albert emlékezete. Budapesti Szemle. 1898. évf. – Szana Tamás: Lauka Gusztáv. Vasárnapi Ujság. 1899. évf. – Klauber Frigyes: Kovács Pál mint novellaíró. Budapest, 1900. – Szinnyei Ferenc: Nagy Ignác. Irodalomtörténeti Közlemények. 1902. évf. – Barabás Ábel: Vas Gereben. Budapest, 1903. – Paulovics István: Bérczy Károly élete és jellemzése. Budapest, 1903. – Szabó Mózes: Pákh Albert pályája. Kolozsvár, 1903. – Ferenczi Zoltán; Kelmenfy László emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 38. köt. Budapest, 1904. – Schöpflin Aladár: Pákh Albert. Vasárnapi Ujság. 1904. évf. – Szvacsek–Vári Rezső: Erdődi Pálffy Albert. Budapest, 1904. – Karenovics József: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős költészetünkben. Budapest, 1905. – Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái. II. köt. Budapest, 1905. – Vadnai Károly: Irodalmi emlékek. Budapest, 1905. – Bálint Aranka: Vajda Péter romanticizmusa. Budapest, 1906. – Beöthy Zsolt: Vadnai Károly emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 40. köt. Budapest, 1906. – Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Salamon Ferenc: Dramaturgiai dolgozatok. Két kötet. Budapest, 1907. – Tóth Jolán: Kuthy Lajos mint drámaíró. Budapest, 1907. – Bayer József: Nagy Ignác Tisztújításának hatása a politikusokra. Irodalomtörténeti Közlemények. 1908. évf. – Gyulai Pál: Dramaturgiai dolgozatok. Két kötet. Budapest, 1908. – Berczik Árpád: Emlékbeszéd Vadnai Károly felett. Budapest, 1909. – Gedeon Endre: Beöthy László élete és művei. Budapest, 1909. – Gulyás József: Az Árgirus-mese feldolgozásai. Sárospatak, 1910. – Gyulai Pál: Bírálatok. Budapest, 1911. – Kovách Béla: P. Szathmáry Károly élete és művei. Kolozsvár, 1911. – Kovács János: Sue hatása a magyar regényirodalomra. Kolozsvár, 1911. – Szabolcsi Lajos: Nagy Ignác vígjátékai. Budapest, 1911. – Szinnyei Ferenc: Novellairodalmunk Jósikáig. Irodalomtörténeti Közlemények. 1911. évf. – Weber Artúr: A hűtlen özvegy történetének egy ismeretlen alakja. U. o. 1911. évf. – Dobóczki Pál: Népies alakok az irodalomban a népies irány előtt. Budapest, 1912. – Kéky Lajos: Az orvos alakja a magyar szépirodalomban. Schuschny-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Országh József: Vas Gereben és a népnyelv. Magyaróvári kegyesrendi gimnázium értesítője. 1912. – Bartha Károly: Vajda Péter nyelvújítása. Dés, 1913. – Gönczy István: Kotzebue és vígjátékíróink. Szatmárnémeti, 1913. – Trostler József: Vajda Péter és a német romanticizmus. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1913. évf. – Vértesy Jenő: A magyar romantikus dráma. Budapest, 1913. – Berczik Árpád: Báró Podmaniczky Frigyes emlékezete. Budapest, 1914. – Gragger Róbert: Irodalomtörténeti forrástanulmányok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1914–1916. évf. – Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Két kötet. Budapest, 1914. – Pitroff Pál: Kovács Pál irodalmi levelezése. Irodalomtörténet. 1914. évf. – Binder Jenő: Gaal József a Király Ludason című vígjátékának forrásai. U. o. 1917. évf. – Gulyás Pál: Magyar szépirodalom idegen nyelven a M. N. Múzeum könyvtárában. Két rész. Budapest, 1917–1920. – Nógrády László: A mese. Budapest, 1917. – Pitroff Pál: Degré Alajos. Irodalomtörténet. 1917. évf. – Feltóthy Anna: Degré Alajos élete és irodalmi működése. Debrecen, 1918. – Ferenczi Zoltán: Egy elfeledett regényről. Budapest, 1918. – U. az: Petrichevich Horváth Lázár fordított részletei Shakespeareből. Magyar Shakespeare-Tár. 10. köt. Budapest, 1918. – Elek Oszkár: Shakespeare a magyar irodalmi köztudatban. Magyar Shakespeare-Tár. 11. köt. Budapest, 1919. – Rózsa Dezső: Kiadatlan magyar Shakespeare-fordítások. U. o. 11. köt. Budapest, 1919. – Nagy Anna: Heine balladaköltészete és hatása a magyar balladára. Budapest, 1919. – Szinnyei Ferenc: A Karthausi hatása korában. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1919. évf. – U. az.: Történeti novelláink Jósika után. Akadémiai Értesítő. 1919. évf. – Zsigmond Ferenc: Vas Gereben. Irodalomtörténet. 1919. évf. – Szinnyei Ferenc: A magyar életképirodalom. Akadémiai Értesítő. 1921. évf. – Gyergyai Albert: Bérczy Károly. Nyugat. 1921. évf. – Császár Elemér: A magyar regény története. Budapest, 1922. – Szinnyei Ferenc: Vajda Péter novellái. Irodalomtörténet. 1922. évf. – Baros Gyula: Madách nyomai szépirodalmunkban. Budapesti Szemle. 1923. évf. – Galamb Sándor: Pákh Albert. Napkelet. 1923. évf. – Havas István: A magyar ifjúsági irodalom. A gyermekköltészet. Néptanítók Lapja. 1923. évf. – Sziklay János: Vas Gereben emlékezete. A Szent István Akadémia Értesítője. 1923. évf. – Szemák István: A magyar ifjúsági irodalom története. Budapest, 1924. – Zsigmond Ferenc: Báró Podmaniczky Frigyes. Napkelet. 1924. évf. – Angyal Dávid: Falk Miksa és Kecskeméty Aurél elkobzott levelezése. Budapest, 1925. – Borbély István: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1925. – Galamb Sándor: A rajzforma fejlődése irodalmunkban. Budapesti Szemle. 1925. évf. – Négyesy László: Gróf Festetics György a magyar irodalomban. Keszthelyi Helikon. Szerk. Lakatos Vince. Keszthely, 1925. – Szinnyei Ferenc: Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. Két kötet. Budapest, 1925–1926. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Horváth Endre: P. Szathmáry Károly. Pápai ref. gimnázium értesítője. 1928. – Lám Frigyes: Virághalmi Ferenc. Győri áll. leánygimnázium értesítője. 1927. – Papp Zoltán: Fessler Ignác Aurél és a magyar romantikusok. Pécs, 1928. – Szombathely Etelka: A táblabíró alakja a magyar irodalomban. Budapest, 1928. – Szinnyei Ferenc: Novella- és regényirodalmunk az abszolutizmus korának elején. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf. – Dömötör Sándor: Betyárromantika. Ethnographia. 1930. évf. – Kristóf György: Bethlen Gábor és a magyar irodalom. Budapesti Szemle. 1930. évf. – Muzsnai Ágnes: Viktor Hugo hatása a magyar regényirodalomra. Pécs, 1930. – Romhányi Gyula: A magyar politikai vígjáték fejlődése. Irodalomtörténeti Közlemények. 1930. évf. – Ványi Ferenc: Radákovits vagy Radankovits? Irodalomtörténet. 1930. évf. – Staud Géza: Az orientalizmus a magyar romantikában. Budapest, 1931. – Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932. – Skala István: Gróf Széchenyi István és a magyar romanticizmus. Budapest, 1932. – Régi magyar elbeszélők. Szinnyei Ferenc bevezetésével. Két kötet. Budapest, 1932. (Franklin-Társulat Magyar Klasszikusai. Gyüjtemény Beöthy László, Bérczy Károly, Csató Pál, Degré Alajos, Gaal József, Kuthy Lajos, Nagy Ignác, Pálffy Albert, P. Szathmáry Károly, Vajda Péter, Vas Gereben és mások novelláiból.) – Szinnyei Ferenc: Kemény Özvegy És Leányának tárgya novellairodalmunkban. Budapesti Szemle. 1932. évf. – U. az: Elbeszélőink egymásra hatása a Bach-korszakban. Irodalomtörténeti Közlemények. 1932. évf. – Szondy György: A magyar ifjúsági irodalom gyermekkora. Protestáns Szemle. 1932. évf. – Vándor Gyula: Olaszország és a magyar romantika. Pécs, 1933. – Szinnyei Ferenc: Novella- és regényirodalmunk a Bach-korszakban. Budapesti Szemle. 1933. évf.
