A SZÓNOKLAT ÉS PUBLICISZTIKA.
A SZÓNOKLAT ÉS PUBLICISZTIKA.
A SZÓNOKLAT a tömeglélek megragadására hivatott papok beszédeiben: átmenet a költészethez; a prédikáció a lángelme ajakán: vallásos költemény prózában. Iskolát teremtő egyházi szónok ritkán bukkan fel irodalmunk fejlődésének fonalán, annál több a lelkek formálására küldetett prédikáló.
A dogmatika immár háttérbe szorult, a szenvedélyes hitvitákat nem tűrte a kor szelleme, erkölcsi útmutatásokat és vígasztaló igéket óhajtott hallani a templomok népe. A protestánsok között, mint minden időben, most is szép számmal léptek fel az ékesszólás mesterei, akadt olyan is, aki az egyházi szónoklat művésze volt: az evangélikusok sorában SZÉKÁCS JÓZSEF, a reformátusok között NAGY PÉTER. Klasszikus szónok, magasröptű szellem mind a kettő. Székács Józsefet Toldy Ferenc az ágostai hitvallásu felekezet eddig utól nem ért szónokának mondja irodalomtörténetében; Nagy Péterről, a helvét hitvallású egyházi szónoklat büszkeségéről, így ír Ravasz László: «Szavaiban a sasszárnyak lendülését érezzük, tehát a nyugodt erő benyomása kél bennünk, amely természetes átmenettel csaphat fel a fenség magaslatára vagy szállhat át csöndes, áhítatos esti tájak felett. Megrendítőbb hatású beszédet alig mutat fel a magyar szónoki irodalom, mint azt, amelyet Nagy Péter mondott Széchenyi István halálakor.»
A katolikus egyházi beszéd történetében kiváló jelentőségű SZABÓ IMRE munkássága. Az egyházi írók felfogása szerint ez a kiváló szónok ugyanazt a helyet foglalja el a magyar katolikus egyházi beszéd fejlődésében, mint Petőfi Sándor a magyar költészet történetében. Szabó Imre népies szónok volt, népiessége azonban nem a stílus köznapiságában nyilatkozott meg, hanem gondolkodásában, képzeletében, közvetlenségében. Egyszerű volt és mégis költői lendületű, gyökeresen magyar és mégsem pórias. A szív embere.
A politikai szónokoknak az 1830-as és 1840-es években nehéz helyzetük volt: az osztrák kémvilág és a titkosrendőri rendszer ekkor érte virágkorát. Metternich Kelemen államkancellár bécsi rendőrminisztériuma évről-évre nagy összegeket áldozott a besúgók fizetésére, a bizalmi szolgálatban álló följelentőket különféle kedvezésekkel dédelgették, a tekintélyesebb emberek között is akadt vállalkozó a spionkodásra. Az ellenzéki politikusok állandó rendőri felügyelet alatt álltak; gyakran nem is sejtették, hogy bizalmas baráti társaságukban ott lappang a besúgójuk is. Nyilatkozataikat följegyezték, útjaikról naplót vezettek, leveleikről másolatokat készítettek. A posta a kémrendszer szolgálatában állt, a titkosrendőröknek meleg otthonuk volt az idegenből ideküldött postai hivatalnokok helyiségeiben. Előkelőbb urak nem is merték használni a postát, inkább magánúton küldözték szét levelezésüket. Az osztrák rendőrség megbízottjait ez a futárszolgálat sem akasztotta meg terveikben, megvesztegették a szolgákat, így tudták meg a bizalmas levelek tartalmát.
A magyar politikai szónoklatnak ez az időszak az első virágkora. Mintha a latinság által évszázadokon keresztül elfojtott magyar ékesszólás elemi erővel borult volna virágjába. KOSSUTH LAJOShoz hasonló szónoki jelenség azóta sem ragyogott fel a magyar közélet egén, mellette azonban ott fénylett a reformországgyűlések egész szónoki csillagtábora. Kossuth Lajos a hazafias lelkeket mámoros elragadtatásba lendítő politikai vezér volt, igézet alatt tartotta egész hallgatóságát. Amilyen tüzes érzelem zengett harangkongású ékesszólásában, olyan mély bölcsesség áradt DEÁK FERENC ajkairól. «Senki – írja róla Horváth Mihály – világosabban gondolkodni, gondolatait senki világosabban kifejezni nem képes, mint ő. Eszméinek láncolata soha meg nem zavarodik, soha el nem akad. Beszédeit nem kevésbbé fogod tartalmasoknak, erővel és szépséggel teljeseknek találni, ha boncolva olvasod, mint midőn tiszta, folyékony, nyugodt s méltóságos előadásában hallottad azokat.»
Kossuth Lajos fellépéséig báró WESSELÉNYI MIKLÓS volt az ország legnépszerűbb politikai szónoka: félelmet nem ismerve küzdött hazája jobb jövőjéért. A hagyományos sérelmi politika bajvívói közé tartozott, de egyúttal azok közé is, akik a nemzetet az ősi alkotmány meddő világából át akarták vezetni a nyugateurópai reformok terére. Eleinte gróf Széchenyi István eszméit támogatta, később Kossuth Lajos párthíve lett, a szabadelvű politikát egybekapcsolta a magyarság önvédelmének gondolatával. Egész alkotmánytervezetet dolgozott ki, hogy megóvja hazáját a panszlávizmus és dákorománizmus fenyegető veszedelmétől.
A konzervatív párt gróf DESSEWFFY AURÉLban találta meg legtehetségesebb szónokát és publicistáját. A nagytehetségű arisztokrata Wesselényi Miklóstól és Kossuth Lajostól egyformán féltette a nemesség kiváltságait; a bécsi udvarnak és az ősi magyar jogrendért lelkesedő konzervatív nemeseknek egyaránt kedveltje volt. Elszántan küzdött a liberális irány ellen. Komolyan és lelkesen írt, nemes lendülettel és éles ítéleterővel szónokolt. Korai halála meghiúsította a pályájához fűzött reményeket.
A kiegyezés korában érte el legzajosabb szónoki sikereit KAZINCZY GÁBOR. Kossuth Lajosra emlékeztető, gyújtóhangú rétor volt, hallgatóságát ellenállhatatlanul ragadta magával, varázsereje elsősorban előadásában s a képzeletet és érzelmeket megragadó képeiben állott.
Az első nagy magyar publicista: KOSSUTH LAJOS. A publicisztikában csak azért nem emelkedett fel szónoklatának varázsos színvonaláig, mert ékesszólásában versenytárs nélkül állóvá tette páratlan hangszínezése, míg vezércikkei közreadásakor meg kellett elégednie szövege némaságával. De azért betűi lelkesedést ébresztettek, tüze fényessé tette a Pesti Hirlap szürke hasábjait; a nemzet szabadelvű nemesei rajongtak pátoszáért és stílusáért, közösséget vállaltak érzelmeivel és eszméivel. Kossuth Lajos a hírlapírást a politikai küzdelmek egyik leghatásosabb fegyverévé kovácsolta, a közvélemény irányításában az országgyűlési szónokok hatásával versenyzett, szelleme és stílusa elbűvölőnek tűnt fel az egykorúak szemében. A vezércikkírást, mint hírlapirodalmi műfajt, ő teremtette meg Magyarországon.
A magyar publicisztika fejlődésének következő foka KEMÉNY ZSIGMOND nevéhez kapcsolódik. A nagy regényíró publicistának is kiváló volt: «a magyar hírlapírás fejedelme». A szabadságharc előtt már teljes mértékben magára vonta a figyelmet, a szabadságharc után a Deák-párt egyik irányító szelleme volt. Sohasem csapongott a szélsőségek felé, a középutat kereste, a reális politikához vonzódott. Írásainak érvelése sokat tett arra, hogy az uralkodóházzal való kiegyezés eszméi a végső sikerig érlelődjenek. Hírlapirodalmi tevékenységének három tűzhelye: az Erdélyi Hiradó, a Pesti Hirlap és a Pesti Napló.
Érdemes publicistáink feddhetetlen alakjai mögött az 1850-es évektől kezdve a különféle érdekeket szolgáló zsurnaliszták egyre népesedő csoportja mozgott. Az önkényuralom korában már feltűnik a modern idők újságírásának számos jellemző vonása: a tehetség mellett a személyi gyűlölködés és elvi köpönyegforgatás. E kor hírlapírói viszonyainak beható tanulmányozása során Angyal Dávid a következő tanulsághoz ért el: «Sokféle emberi gyöngeséget s erkölcsi botlást kellett feltárnunk. Nem a hatalomhoz való alkalmazkodásra gondolunk. A zsarnok önkény előtt a brutusi arc-cserélés szükséges volt. Az alkalmazkodás bizonyos mértéke nélkül a magyar hírlapok akkor nem jelenhettek volna meg. Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a hírlapírók majd mindnyájan tolluk jövedelmére voltak szorulva. Mindamellett úgy érezzük, hogy közülök némelyik az alkalmazkodásnak azon a korlátján, melyet az erkölcsi tapintat ösztönszerűen állít fel, aggodalom nélkül lépett át. De az ő hibájuk szinte súlytalan azoknak botlásához mérve, akik társaik ellen áskálódva, károsították a közös nemzeti érdeket és fokozták az idegen hatalom megvetését a magyar hírlapírói osztály iránt. Ezek a botlások nincsenek kapcsolatban sem a liberalizmussal, sem a konzervativizmussal, mert mind a két életfelfogásnak hívei részesek azokban.
A kiegyezés kora nem javította az ujságírás szellemét, a politikai élet szenvedélyességével együtt járt a zsurnalisztika indulatossága.
A hírlapírók között KECSKEMÉTHY AURÉL volt a legszellemesebb, legváltozatosabb, legegyénibb stílusú. Mint publicista sokszor szembehelyezkedett a magyarság közvéleményével, szkeptikus lélekkel szemlélte a nemzeti törekvéseket, nem riadt vissza a politikai elvtelenségtől; írni azonban pompásan tudott, az emberi gyarlóságokat nevetségessé tette, szatirikus jellemrajzait hüledezve olvasták. Cinikus tollforgatót láttak benne, feketesárga multját sohasem bocsátották meg. Rapszodikus fordulatokkal játszott a humor és elmésség húrjain, irónikus tollrajzokban gúnyolta a magyar közélet politikai nagyságait. Közérdekű tárcáiban gazdag világismerettel szólt az irodalomról, tudományról, művészetekről, napi eseményekről, megfigyeléseiről, tapasztalatairól; írásművei a modern magyar tárcairodalom úttörő példái voltak; mint ahogyan útirajzaiban is továbbfejlesztette ezt az akkor még eléggé szegényes műfajt.
Szónokok és publicisták:
CSENGERY ANTAL (szül. 1822. június 2. Nagyvárad; megh. 1880. július 13. Budapest) ügyvéd, hírlapíró, országgyűlési képviselő, a Magyar Földhitelintézet igazgatója, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Biharmegyei református nemesi családból származott, tanulmányait Nagyváradon és Debrecenben végezte, 1844-ben bejutott a Pesti Hirlap szerkesztőségébe, megnyerte Szalay László, Eötvös József, Kemény Zsigmond barátságát, 1845 nyarától kezdve ő volt a Pesti Hirlap főszerkesztője. A szabadságharc bukása után egy pesti magániskolában tanítással kereste kenyerét, hírlapi cikkeket írt, 1857-ben megalapította a Budapesti Szemlét. A tudományos törekvésekben, társadalmi mozgalmakban, politikai életben egyre nagyobb súllyal vett részt; nemcsak a közjogi viták érdekelték, hanem a nemzetgazdasági és pénzügyi kérdések is. A kiegyezési tárgyalásokban Deák Ferenc és gróf Andrássy Gyula legbizalmasabb tanácsadója volt, javaslatokat és törvényeket szövegezett, az államháztartás és közművelődés számos nehéz feladatát szerencsés kézzel oldotta meg. A polgári fiú- és leányiskolák megteremtése is az ő eszméje volt. Az országgyűlésen kívül különösen a Földhitelintézetben és az Akadémiában működött nagy kedvvel; a Kisfaludy-Társaságból kilépett, mert nem akarta elfoglalni a helyet az ország első széptudományi intézményébe vágyódó szépírók és szépirodalmi kritikusok elől. Éles elméje csodálatot ébresztett kortársaiban, nagy tekintélye tudományos munkásságára is rávetette fényét, bár egykor sokat magasztalt történeti tanulmányai nem egyebek neves külföldi szerzők munkáinak előkelő stílusú ismertetéseinél. A reform-korszak magyar politikusainak jellemzésében eredeti elemző volt, idegen témáiban nem a saját felfogása szerint értekezett, hanem külföldi forrásait követte nyomról nyomra. Ötvennyolc éves korában halt meg. – A régibb irodalomtörténetírók feltűnő magasztalással emlékeztek meg írói érdemeiről. Gyulai Pál szerint: «Csengery az esszé-irodalom egyik kitűnő képviselője nálunk, sőt forma és nyelv tekintetében talán legkitűnőbb. Kémény és Eötvös esszéi gazdagabbak eszmékben és érzésben, de szerkezetük lazább, ragyogó stíljük nem oly szabatos. Csengery az átlátszóságot hangzatossággal egyesítette s a rövidséget folyékonysággal. Kerüli a körmondatokat, de rövid mondatai arányosan csoportosulnak egy főeszme körül». (Emlékbeszéd Csengery Antal fölött. 1881. Gyulai Pál: Emlékbeszédek. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1914.) – Beöthy Zsolt is nagy szeretettel ír róla: «Mint publicista, ő vetette meg a magyar hírlapi stíl reformjának alapját, a régi nehézkes, bonyolódott, körmondatos írásmód helyett világosabb, rövidebb, hangzatosabb és erőteljesebb pontokat használván. Fejtegetéseiben éles, mélyreható, elemző ész szigorú logikával és nyugalommal párosul; ítéleteiben szilárd határozottság, melyet az erős meggyőződés biztossága ad, Irodalmi és politikai dolgozataiban legkiválóbb stilisztáink egyike. Az ékesgetés minden kísérlete, sőt melegebb színek használata nélkül, átlátszó tisztaságában vonzó, komoly és nemes; nincs írónk, ki az árnyalás finomságában, a kifejezések szabatos erejében fölülmúlná». (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Munkái közül nevezetesebbek: Magyar szónokok és státusférfiak. Pest, 1851. (Dessewffy Aurél, Eötvös József, Szalay László és mások jellemrajzai, továbbá két tanulmány Kemény Zsigmond tollából.) – Csengery Antal összegyüjtött munkái. Három kötet. Budapest, 1870–1874. (Történeti tanulmányok és jellemrajzok gyüjteménye.) – Emlékbeszéd Deák Ferenc felett. Budapest, 1877. (Újabb kiadása az Olcsó Könyvtárban. Az értékes tanulmányt a szerző veje, Heinrich Gusztáv irodalomtudós, németre is lefordította: Lipcse, 1877.) – Csengery Antal összegyüjtött munkái. Öt kötet. Budapest, 1884. (Sajtó alá rendezte az elhúnyt szerző fia, Csengery Loránt.) – Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. Budapest, 1928. (Csengery Loránt kiadása.) – Tanulmányai közül a legnagyobb feltűnést Ipolyi Arnold magyar mitológiájának bírálatával keltette: szembehelyezkedett a megbírált tudós vezéreszméjével, kételkedett következtetéseiben, csak anyaggyüjtését ítélte érdemes munkának. (A magyar mitológia kérdésének bíráló fejtegetése, tekintettel Ipolyi munkájára. Budapesti Hiradó. 1855. évf. Az altáji népek ősvallása, tekintettel a magyar ősvallásra. A M. T. Akadémia Évkönyvei. 9. köt. 1857.)
DANIELIK JÁNOS (szül. 1817. május 20. Murány, Gömör megye; megh. 1888. január 23. Eger) egri kanonok, felszentelt püspök, a M. T. Akadémia tagja. A Bach-korszak idején a Szent István-Társulatot igazgatta és a Religio című katolikus folyóiratot szerkesztette, hazafias írásaiért 1851-ben kéthavi fogságot szenvedett. Hetvenegy éves korában halt meg. Kemény Zsigmond benső barátja volt, köztiszteletben álló közéleti férfiú, kiváló szónok: «a magyar Bossuet». Egyházi és irodalmi beszédeit nem gyüjtötte egybe, ékesszólásának ezek a maguk korában annyira magasztalt termékei részint szétszórva jelentek meg, részint kéziratban maradtak.
DESSEWFFY AURÉL gróf (szül. 1808. július 27. Nagymihály, Zemplén megye; megh. 1842. február 9. Pest) földbirtokos, budai helytartósági tanácsos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Az 1839–1840. évi pozsonyi országgyűlésen a konzervatív katolikus mágnásifjak vezére volt, nem zárkózott el a reformok gondolatától, de azért még Széchenyi István terveit is többé-kevésbbé aggodalmasoknak tartotta, Kossuth Lajosban egyenesen radikális felforgatót látott. Harmincnégy éves korában halt meg. – Mint a Világ lapvezére és a főrendi tábla konzervatív vezérszónoka, az egész ország figyelmét magára vonta hírlapi cikkeivel és országgyűlési felszólalásaival. Szellemét, stílusát, érvelését egyformán csodálták. «Mennyi ész, akarat, tettvágy, mily lángoló érzelem, mennyi remények s mi fényes jövendő voltak e névhez csatolva»: sóhajtott fel Kossuth Lajos, mikor fiatalon elhunyt ellenfelét búcsúztatta a Pesti Hirlap megragadó vezércikkében. – Toldy Ferenc jellemzése szerint Dessewffy Aurél, a publicista «inkább bíráló és védő állást vett, mint indítványozót és támadót: súly az óraműben, mely nem gátolja azt forgásában, hanem mérsékli és szabályozza. Ezekhez képest előadása is tanszerű és nyugodt; férfiasan egyszerű, érzelgés és virágok nélkül; szabatos túltömöttség nélkül, világos bőség nélkül; tartalmassága súlyával pedig a már eldöntött kérdéseket is túlélő, művelő és tanulságos. Nagyobb szónok, mint író. A legzavartabb ügyállásba fényt vetett világos felfogása s a mód, mellyel azt tisztába hozta; csodálatos sebességével az inspiráció közvetlen adományának látszott inkább, mint a gondos vizsgálat eredményének, melynek mégis biztosságával bírt. S e rögtönzési páratlan könnyűség a kifejezés szabatosságával s pipere nélküli szépségével párosult.» (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Beöthy Zsolt szerint: «Egyenlő hévvel küzdött Széchenyi s Kossuth ellen, nem mintha a haladásnak ellensége lett volna, de mert féltette a meglevő alapot, melynek rendültével veszélytől tartott állami s társadalmi életünkre és nemzetiségünkre. A Világban megjelent vezércikkei épp úgy mint szónoklatai a viszonyok mélyébe ható tekintetet és rendkívüli rögtönző tehetséget tanusítanak. Jellemvonásaik: emelkedettség szónoki cifraságok nélkül, ritka átlátszóság, biztosság és nyugalom. Kora halálával az egész magyar közéletet nagy veszteség érte, melynek Kossuth is ékesszóló kifejezést adott.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Dessewffy Aurél első munkája atyjának, gróf Dessewffy Józsefnek, védelme Széchenyi István ellenében: Néhány szó a Hitel, Taglalat és Világ ügyében. Kassa, 1832. (Két testvérével, Emillel és Marcellel, közösen írt válasz.) – X. Y. Z. könyv. Pest, 1841. (Politikai vezércikkeinek gyüjteménye.) – Néhány nevezetesebb darab gróf Dessewffy Aurélnak hátrahagyott eredeti magyar munkáiból és országgyűlési beszédeiből. Pest, 1843. (Halála után testvére, gróf Dessewffy Emil, adta ki.) – Gróf Dessewffy Aurél összes művei. Sajtó alá rendezte, életrajzzal és jegyzetekkel kísérte Ferenczy József. Öt kötet. Budapest, 1887. (Publicisztikai dolgozatainak, országgyűlési beszédeinek, fontosabb leveleinek és egyéb írásainak gyűjteménye.)
DESSEWFFY EMIL gróf (szül. 1814. február 24. Eperjes; megh. 1866. január 10. Pozsony) földbirtokos, a magyar országgyűlés tagja, a M. T. Akadémia elnöke. Testvéröccse volt Dessewffy Aurélnak, közgazdasági kérdésekben elsőrangú szaktekintély. Az 1840-es években a konzervatív Budapesti Hiradót szerkesztette, politikai felszólalásaiban a mérsékelt haladás mellett emelt szót, a liberális ellenzék nem szívesen látta mérséklő szerepét. A szabadságharc bukása után minden erejével azon buzgólkodott, hogy megerősítse hazáját nemzeti eszményeiben. Gróf Teleki József halála után 1855-ben megválasztották az Akadémia elnökévé; szerencsésebben nem választhattak volna; az új elnök páratlan buzgalmának köszönhette a magyar tudomány, hogy az Akadémia 1866-ban beköltözhetett mai palotájába. A nagytekintélyű férfiú ötvenkét éves korában hunyt el. – Alföldi levelek. Buda, 1842. (Politikai és nemzetgazdasági cikkeinek gyüjteménye.) – Fizessünk. Pest, 1847. (Újabb cikkeinek sorozata az áldozatoktól nem idegenkedő konzervativizmus szellemében.) – A fennforgó ausztriai kérdésekről. Bécs, 1856. (A Habsburg-udvarral való kiegyezés útjának keresése.)
EÖTVÖS JÓZSEF báró (1813–1871) földbirtokos, vallás- és közoktatásügyi miniszter, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság elnöke. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató részben. – A szabadságharc előtt a főrendiház liberális ellenzéki csoportjának egyik vezére volt, a kiegyezés éveiben a Deák-párt büszkesége. A megvitatásra kerülő kérdésekhez filozófiai szellemmel szólt hozzá. «Ily vezérbeszédekben át senki sem múlta felül a felfogás magas, de mindig gyakorlati megállapításában, az okok ereje, újsága módszeres kifejtésében; és senki sem érte el, a kornak tán minden szónokai közt, beszédei művészi szerkezetére, a kifejezésnek ékesgetés nélküli szépségére, komoly méltóságára s költői nemes egyéniségének melegítő hatására nézve. (Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1873.) – «Mint politikai írót és szónokot is filozófusi magasabb felfogás, államférfiúi tapintat és nemes humanizmus jellemzi. Szalay Lászlóval ő volt a magyar parlamenti kormány elveinek első nevezetesebb harcosa s a centralisták iskolájának egyik erőssége. Ez iskola a vármegyei rendszer helyett erős felelős központi kormányt s független, az egész nemzetet képviselő országgyűlést kívánt; ezekben kereste ép úgy a közszabadságnak, mint a jó és igazságos törvénykezésnek és közigazgatásnak biztosítékát. Küzdelmük eleinte nem volt népszerű, de annál lelkesebb és meggyőzőbb.» (Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Eötvös József publicisztikai működésének első kiemelkedő pontja a zsidók emancipációjáról írt tanulmánya. (Budapesti Szemle. 1840. évf. Fejtegetéseiben meleg szívvel pártolja a magyarországi izraeliták polgári egyenjogúsításának ügyét.) – Kelet népe és a Pesti Hirlap. Pest, 1841. (Kossuth Lajos védelme Széchenyi Istvánnal szemben.) – Reform. Lipcse, 1846. (A Pesti Hirlapban megjelent centralista cikkeinek programmba formálása.) – A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. Két kötet. Bécs és Pest, 1851–1854. (Az egyenlőség, szabadság, nemzetiség kérdéseinek megvilágítása.) – Báró Eötvös József emlékbeszédei. Pest, 1868. (Az akadémiai szónoklat és az irodalmi beszéd mesterműveinek gyüjteménye. Beöthy Zsolt szerint: «Mindig a szív embere szólott belőle, kinek az eszmék ritka bősége s ragyogó képzelő tehetség áll rendelkezésére; rendkívüli részvétével az emberi szenvedések, hódolatával az erkölcsi és szellemi nagyság, lelkesedésével a hazafi érdemek iránt. Részletes rajzba nem igen ereszkedik, nem kicsinységekben jellemző adatokból állítja össze képeit; nagy vonásokkal fest, általánosabb eszméivel, erős gondolataival, gazdag szónoki figuráival a hallgatók szívét és képzeletét foglalkoztatja. Jóllehet előadása nem volt gyujtó, értelmes nyugodtságán csak a megindult érzelmesség hullámzása rezgett olykor végig, mégis hatásra alig versenyezhet egy akadémiai szónokunk is Eötvössel»).
FALK MIKSA (szül. 1828. október 7. Pest; megh. 1908. szeptember 10. Budapest) bölcsészetdoktor, hírlapíró, országgyűlési képviselő, a M. T. Akadémia tagja. Elszegényedett izraelita kereskedőcsalád gyermeke volt, később áttért a katolikus vallásra s bámulatos leleményességgel küzdötte előre magát pályáján. A szabadságharcot megelőző években a pesti német lapokba dolgozott, az egyetem filozófiai tanfolyamának elvégzése után a bécsi műegyetemre iratkozott be, itt érte az 1848-as forradalom. Az osztrák önkényuralom idején a bécsi és pesti magyar és német lapoknak legszorgalmasabb munkatársa volt, hazája ügyét körültekintően védelmezte, a Pesti Naplóba írt cikkei különösen nagy szolgálatokat tettek a magyar ügynek. Az alkotmányos idők beköszönése után hazahívták, 1867-től kezdve évtizedekig szerkesztette a Pester Lloydot, a külföldet ez a lelkiismeretesen irányított napilap tájékoztatta a magyar eseményekről. A kormány teljes bizalmát élvező szerkesztő a parlamentben is hathatósan szolgálta a Deák-párt, utóbb a Tisza-kormány politikáját, ezért a munkásságáért az ellenzéki körök nem kedvelték, de publicisztikai érdemeit mindenki elismerte. Nyolcvan éves korában halt meg. Magyar és német cikkeinek ezrei elvesztek a korabeli hírlapok rég eltünt évfolyamaiban, de néhány önállóan megjelent könyve ma is őrzi érdemes munkásságának emlékét. – Széchenyi István és kora. Pest, 1867. (Az első nagyobb Széchenyi életrajz. Ezt a munkáját németül írta, magyarra Áldor Imre és Vértesi Arnold fordították. Széchenyi Istvánnak bizalmas embere volt, mint bécsi hírlapíró sokszor kijárt Döblingbe. Hasonló megbecsüléssel fordult feléje később Deák Ferenc is.) – Koronázási emlékkönyv. Pest, 1867. (Dux Adolf társaságában közrebocsátott díszmű.) – Erzsébet királynéról. Budapest, 1898. (I. Ferenc József hitvestársának az 1867. évi kiegyezés megkötése előtt Falk Miksa volt a magyar nyelvtanítója, a koronázásig tanította a királynét, a királyi udvar később sem feledkezett meg érdemeiről.) – Kor- és jellemrajzok. Budapest, 1902. (Politikai arcképek gyüjteménye.)
HEREPEI KÁROLY (szül. 1802. február 24. Vizakna, Alsófehér megye; megh. 1871. november 27. Vízakna) református pap, a M. T. Akadémia tagja. A Herepeiek hírneves erdélyi prédikátori családjából származott; testvéröccse, Herepei Gergely kolozsvári lelkész, messze földön emlegetett egyházi szónok volt. Tanulmányait Kolozsvárt, Nagyenyeden, Marosvásárhelyen, Bécsben és több németországi egyetemen végezte, 1825-ben kolozsvári református lelkipásztorrá választották, tíz évvel utóbb a nagyenyedi főiskola hittudományi tanfolyamának tanára lett, 1841-től kezdve vizaknai pap. Hatvankilenc éves korában halt meg. Olyan ékesen beszélő szónok volt, hogy egyik beszédének hatása alatt, amikor adakozásra szólította fel kolozsvári híveit, a nők még ékszereiket is beledobálták a templom perselyébe. Elsősorban lebilincselő hangjával ragadta el hallgatóságát, bár prédikációinak tartalmi felépítésére és mondatszövésének szépségére is gondja volt. – A fejedelem olyan, mint a nap. Kolozsvár, 1835. (Halotti beszéd I. Ferenc király halálakor.) – Az asszonyokról. Kolozsvár, 1836. (Az egyik erdélyi úrnő temetésén mondott gyászoló beszéd.) – A jó tisztviselő. Nagyszeben, 1842. (Emlékbeszéd az egyik erdélyi úr végtisztességének alkalmával.) – Templom, pap és nép. Nagyenyed, 1852. (A kolozsvári külvárosi református templom fölszentelésekor tartott ünnepi beszéd.)
KAZINCZY GÁBOR (szül. 1818. július 18. Berettő, Zemplén megye; megh. 1864. április 28. Bánfalva, Borsod megye) református földbirtokos-nemesúr, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. A nagy Kazinczy egyik unokatestvérének fia volt, iskoláit Sárospatakon, Késmárkon és Eperjesen végezte, Pozsonyban és Pesten megismerkedett kora legjobbjaival, Zemplénben a vármegyei élet egyik vezető politikusa lett. 1848-ban országgyűlési követté választották. Az önkényuralom éveit borsodmegyei bánfalvi kastélyában töltötte, olykor megjelent pesti barátai körében, az 1861. évi országgyűlésen mindenkit elragadott ékesszólásával. Negyvenhat éves korában halt meg. – Szónoki tehetségéről álmélkodva beszéltek. «Valódi csodagyermeke a természetnek a szónoklatban; új Memnon-szobor, melyből egy örökkétartó hajnal szakadatlanul a legfönségesebb hangokat csalja. Benne elérte a rögtönző szónoklat a non plus ultrát. Csak az alkalom kell, hogy Mirabeauja legyen Magyarországnak.» (Petőfi Sándor: Úti levelek. 1847. Ugyanő költeményben magasztalta a felülmúlhatatlan szónokot: Kazinczy Gáborhoz. 1847.) – «Nem a magányos szoba, hanem a népes terem volt eleme; társalgási lángész volt ő; nem az írás, hanem a szólás mestere. Az írást csak tanulta, szónoknak született. Mihelyest leteszi a tollat, mellyel többet törült, mint jegyzett, mihelyt elveti írói töprengéseit s emberek közé lép, a félénk író egyszerre a legbátrabb szónok lesz: nincs benne semmi tűnődés többé, semmi habozás; minden mozdulata, minden szava biztos és találó; s annál biztosabb, annál találóbb, minél rögtönösebb. S éppen, amiben oly egyetlen volt, kedves társalgása s korlátlan hatalma a szívek fölött, utánozhatatlan utánzásai, tragikus komikuma s kedélyes gúnyja, elméje legragyogóbb nyilatkozása: végkép elveszett; s aki fennmaradt beszédeit olvassa, nem is sejtheti roppant hatásukat, mikor ő elmondta.» (Greguss Ágost 1865. évi titkári jelentése: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 2. köt. Pest, 1869.) – «Kazinczy Gábor rendkívül meg volt áldva a költői képzelődés erejével s csillogóvá tett minden tárgyat, melyet szelleme körébe vont. Sokszor nem is a mélység, nem is az érvek döntő ereje, hanem a képzelet ragyogása, a költőiség e pompás szivárványszínei ragadták el beszédében. Felkapta mintegy a földről a szóbanforgó tárgyat s csodás szellemének fényébe vonva, mutatta azt előttünk a levegőben. S az, kinek tolla alatt gyakran oly sajátságos különc alakba ömöltek a szavak, íme, egy-egy rögtönzés hevében a legmegragadóbb színpompáját tükrözi elénk a magyar szónoki előadásnak. Mintha felette lebegett volna ekkor a genius s mosolyogva suttogta volna: Lásd, midőn kényszerítve hívtál, nem jöttem; most nem is kértél s itt vagyok! S mint emelte költői ragyogással teljes beszédének hatását maga e nem közönséges külső alak: magas, feltűnő termet, kifejezésteli nagy szem, mély, benső életre mutató beszédes arc, boltozatos nagy homlok, a magas eszmék e temploma s mindenek felett ama felülmúlhatatlan szép csengésű rokonszenves hang és tiszta, édes magyar szóejtés, mely az ő ajkáról mindenkit elbájolón zengett. Sorainkban nála ragyogóbb és elbüvölőbb szónokot nem ismertünk; alkotmányos életünk küzdelmeiben nemcsak harci kürt volt, mely riadalmával velőkig hat, nemcsak magasan lengő zászló, mely lobogásával vért pezsdít, hanem hazájának rendületlen híve, nemzete jellemének költői képviselője.» (Lévay József: Kazinczy Gábor emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. II. köt. Pest, 1869.) – Az 1830-as évektől kezdve számos verse, novellája, műfordítása, történelmi és irodalmi vonatkozású értekezése jelent meg a korabeli folyóiratokban. Toldy Ferenccel társulva kiadta Zrínyi Miklós összes munkáit, Gaal György magyar népmesegyüjteményét; sokat fáradt régi történetíróink kiadásával és fordításával; közrebocsátotta Kazinczy Ferenc levelezésének értékes gyüjteményeit. – Kazinczy Gábor 1861 május 27-én tartott országgyűlési beszéde. Pest, 1861. (A magyar államiság jogának védelme az osztrák politika ellenében.) – Moličre vígjátékai. Két köt. Pest, 1863. (Tartuffe, A fösvény és Dandin György fordítása.) – Emlékbeszéd Szemere Pál felett. Budapesti Szemle. 1864. évf. (Újból az Olcsó Könyvtárban.) – Gulyás Pál kiadása: Kazinczy Gábor levelei Lévay Józsefhez. Irodalomtörténeti Közlemények, 1931. évf.
KECSKEMÉTHY AURÉL (szül. 1827. április 27. Buda; megh. 1877. április 19. Budapest) ügyvéd, hírlapíró. Katolikus kishivatalnok-családból származott, a szabadságharc előtt jogot végzett, az egyik pesti ügyvédi irodában kereste kenyerét; a szabadságharc után Bécsbe ment s osztrák rendőrbiztosi állást vállalt. Az 1860-as évektől kezdve ujságirói pályájának áldozta nem közönséges munkaerejét. Pesten és Bécsben több lapot indított, vállalatai bukása után beutazta a külföldet, küzdött az élettel. Ötven éves korában halt meg. – Kecskeméthy Aurél, írja Angyal Dávid, ifjú korában nagyravágyó, szenvedélyes lélek volt, jurátus-barátai lángésznek magasztalták. «Fogékony volt nagylelkű szenvedélyek, a baráti érzés, a szerelem, a dicsőség vágya iránt. De hamar kihűlt, hamar lepte el szívét a kiábrándulás pora. El volt határozva arra, hogy utat tör magának a világban, hogy minél előbb biztos révbe igazítja hajóját. Sokat tanult, érdekelte a jogtudomány, a politika, a történet, a költészet, zene és képzőművészet. Úgy érezte, hogy nagyra van hivatva, de a kenyérkereset szüksége szétszórta figyelmét. Kárhoztatta önmagát, hogy szellemének teljes erejét ki nem fejtette. De ha látta, hogy mások kevesebb szellemi tőkével mily jól boldogulnak, önérzete büszkén emelkedett önvádja fölé. A lelki kiválóságot ép úgy meg tudta becsülni, mint a szellemit. De sokkal jobban lenézte az embereket, semhogy sokáig habozott volna, ha érdeke megkívánta a viszonyokkal való méltatlan megalkuvásban. Büszke lélekkel megalázta magát és minden megalázkodásáért nem önmagát, hanem a világot sujtotta megvetéssel. Szegény sorsban arisztokrata hajlamokkal született. Az ellentét hajlamai, sorsa, nemes ambíciója, nagyravágyása és a világtól rákényszerített mostoha viszonyai közt szatirikus és humoros hangulatot fejlesztettek ki benne.» (Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél elkobzott levelezése. 1925.) – Első önállóan megjelent munkája: Magyarország összpontosítása Ausztriában. Pest, 1851. (A Bach-rendszer kegyeit kereső röpirat megvetéssel szól a forradalmakról s konzervatív állásponttal jelöli ki Magyarország helyét az osztrák összbirodalomban.) – Országgyűlési árny- és fényképek. Pest, 1861. (A szabadságharc után összeülő első magyar országgyűlés ismertebb politikusairól írt gúnyos karcolatok gyüjteménye. Kákay Aranyos álnéven jelent meg.) – Újabb árny- és fényképek. Pest, 1866. (Humorisztikus tollrajzok a magyar közélet emlegetettebb férfiairól Kákay Aranyos álnévvel. Ennek a sorozatnak is nagy sikere volt: az éles tollal írt jellemrajzokon sokat mulattak, még többen bosszankodtak.) – Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála. Pest, 1866. (Értékes forrásmű. A szerzőt «Széchenyi Mikesének» nevezték kortársai. Gyakran látogatta a döblingi intézetben élő legnagyobb magyart, sok szolgálatot tett neki, megnyerte bizalmát.) – A mi nagy férfiaink. Legújabb fény- és árnyképek. Budapest, 1874. (A műfaj iskolát teremtett. Három évvel később már Ábrányi Kornél is közrebocsátott hasonló országgyűlési alakrajzokat Kákay Aranyos Nr. 2. névvel.) – Utazás Északamerikába. Budapest, 1877. (A legjobb magyar útirajzok egyike.) – Kecskeméthy Aurél naplója. Budapest, 1909. (Az érdekes följegyzéseket Rózsa Miklós rendezte sajtó alá.)
KEMÉNY ZSIGMOND báró (1814–1875) erdélyi földbirtokos, országgyűlési követ, a M. T. Akadémia tagja, a Kisfaludy-Társaság elnöke. Életéről és munkáiról: a pályáját méltató részben. – Publicisztikai munkásságának színtere: az Erdélyi Híradó, a Pesti Hirlap és a Pesti Napló. – «Az elnyomatás idején ő vetette meg a reális, magyar nemzeti politika alapját, mely az uralkodót kíméletre, a nemzetet nyugalomra intette. Külső politikai cikkeiben csodálatos éleslátással mérlegelte az európai államok erőviszonyait s következtetései szinte jóslatoknak illettek be. Mennyire kellett az állami élet lélektanát ismernie, hogy az összevisszakúszált helyzetekben eligazodott! Mily villámgyorsan kellett képzeletének szárnyalnia, hogy a rohanó eseményeket megelőzhette! Kemény politikai írói egyénisége azonban több, mint a boncoló eszmének s az összefoglaló képzeletnek egyesülése. Lényeges alkotórésze az a nemes államférfiúi jellem is, mely eszményi céljaiért tud hallgatni, de mer tenni is, mely 1860-ban s 1861-ben ép úgy védi Kossuth alkotását, az 1848-iki törvényeket, az önkényuralommal szemben, mint 1867-ben a kiegyezés nagy művét a forradalmi szellemmel, főkép Kossuthtal szemben. Politikai íróink közül voltak, kik ragyogóbb költészettel vonták be törekvéseiket, mint Kemény, de egy sem volt köztük, ki őt a politikai eszmények elemzésében utolérte volna. Kemény épen a politikai káprázatok széttépésében kereste legfőbb hivatását; azért volt az elnyomatás korának legnagyobb politikai irója.» (Papp Ferenc: Báró Kemény Zsigmond. II. köt. Budapest, 1923.) – A halhatatlan regényíró önállóan megjelent politikai fejtegetései: Korteskedés és ellenszerei. Két rész. Kolozsvár, 1843–1844. – Forradalom után. Pest, 1850. – Még egy szó a forradalom után. Pest, 1851.
KLAUZÁL GÁBOR (szül. 1804. november 18. Pest; megh. 1866. augusztus 3. Szeged) ügyvéd, ellenzéki vezérpolitikus. Az 1830-as és 1840-es évek országgyűlésein fényes szónoklatokat mondott, Deák Ferenc mellett a liberális párt egyik irányító szelleme volt. Az 1848. évi első magyar felelős minisztériumban ő kapta a földművelési, ipari és kereskedelmi tárcát. A mérsékelt irány híve volt, korán visszavonult a forradalmi mozgalmaktól, ezért az osztrák önkényuralom nem üldözte. Az 1861. és 1865. évi országgyűlésen Szeged képviselője volt. Hatvankét éves korában halt meg. – Országgyűlési beszédeinek nem jelent meg gyüjteményes kiadása, de Toldy István fölvette könyvébe több értékes felszólalását: A magyar politikai szónoklat kézikönyve. Pest, 1866.
LONKAY ANTAL (szül. 1827. szeptember 12. Bocskó, Ugocsa megye; megh. 1888. augusztus 29. Balatonfüred), az Idők Tanuja szerkesztője. Kegyesrendi szerzetesnek készült, a szabadságharc kitörésekor honvéd lett, szolgálatait főhadnagyi ranggal jutalmazták. A temesvári csatában megsebesült, az önkényuralom idején a katonaság és a rendőrség üldözőbe vette. Zaklatásaiért a családi életben keresett enyhülést, megnősült, Tóth Kálmán költő nővérét vette feleségül. 1855-től kezdve a budai egyetemi királyi katolikus gimnázium tanára volt, 1856-ban megalapította a Tanodai Lapokat, 1860-ban megindította az Idők Tanuját. Hatvanegy éves korában halt meg. – A hazafias alapon álló keresztény haladás volt a jelszava, nemzeti szellemét katolikus lelkiséggel szőtte át, egyháza érdekeiért eszményi rajongással küzdött. A római szentszék előkelő kitüntetésekben részesítette, a katolikus társulatok sokszor ünnepelték, liberális ellenségei azonban gondoskodtak arról, hogy neve a legnépszerűtlenebbül hangzó nevek egyike legyen a közönség körében. Mint publicista és mint pedagógus egyformán gazdag terjedelmű munkásságot végzett. – A magyar irodalom ismertetése a legrégibb időktől napjainkig. Két kötet. Pest, 1855. (Irodalomtörténeti olvasókönyv a gimnáziumok felső osztályai számára. A Szent István-Társulat megbízásából készült irodalomismertetés Toldy Ferenc rövidelőadású irodalomtörténetének megjelenése előtt az állami, királyi, községi és katolikus iskolák általánosan használt tankönyve volt.) – Cantu Caesar: Világtörténelem. Pest, 1856-tól. (A nagyszabású olasz egyetemes történelem számos kötetét ő fordította.) – Magyar védhangok Krisztus és a kereszténység mellett. Pest, 1864. (Renan ellen írt könyv.) – Beszéd a katolikus autonómiai kongresszus 1871. évi gyűlésén. Pest, 1871. (A katolikus egyház önkormányzati jogának törvénybe iktatásáért a kiegyezés után erős mozgalom indult meg, a papság és a világiak országos gyűlést tartottak s az ott elfogadott szervezeti szabályzatot 1871-ben nyujtották át I. Ferenc József királynak, mint főkegyúrnak. A protestáns autonómiához hasonló katolikus önkormányzati terv megvalósítása nem sikerült.) – Az én első római utam. Budapest, 1879. (Vatikáni zarándoklatának emlékei.) – Az én második római utam. Budapest, 1882. (Újabb zarándoklatának emlékei.)
MÁJER ISTVÁN (szül. 1813. augusztus 15. Mocsonok, Nyitra megye; megh. 1893. november 21. Esztergom) esztergomi kanonok, felszentelt püspök. Mint tanítóképzőintézeti igazgató és lelkipásztor az egyszerű magyar nép művelését tűzte ki élete egyik feladatául: «István bácsi» nevét az egész ország ismerte és becsülte. A népies irodalom egyik nevezetes munkása volt. Nyolcvan éves korában halt meg. – Színdarabok az ifjúság számára. Pest, 1846. (Az ifjúság helyesirányú nevelését és irodalmi szórakoztatását tollal és anyagi áldozatokkal segítette haláláig.) – A rézmetszetnek műtana. Buda, 1847. (Az orvosok és természetvizsgálók 1847. évi soproni vándorgyűlésén felolvasott értekezés. A szerző kiváló rézmetsző volt, saját kezével metszett szentképei tízezrével terjedtek a katolikusok között.) – Népszerű egyházi beszédek. Két kötet. Pest, 1849–1851. (Az év minden vasárnapjára és ünnepére.) – István bácsi naptára. 1856-tól kezdve. (Az évtizedekig virágzó kalendárium nagy hatást tett az egyszerűbb katolikus olvasókra. A szerkesztő a népies felvilágosítás mestere volt, a selejtes ponyvatermékek ellen sikeresen küzdött. Naptára mellett évről évre ezrével jelentek meg tanácsadó füzetei a gazdaemberek, iparosok, családapák, háziasszonyok, szolgalegények, nőcselédek számára.)
MIKÓ IMRE gróf (1805–1876) földbirtokos, országgyűlési képviselő, közlekedési miniszter, a M. T. Akadémia tagja. – Pályájáról: az irodalmi társaságokról szóló fejezetben. – Nemcsak tettei, hanem cikkei és szónoklatai is mutatják, hogy Erdély méltán nevezte a maga Széchenyijének. Közérdekű munkáinak és beszédeinek nincs gyüjteményes kiadása.
NAGY PÉTER (szül. 1819. április 22. Kolozsvár; megh. 1884. szeptember 16. Kolozsvár) kolozsvári református lelkész, az erdélyi helvét hitvallású egyházkerület püspöke. Hatvanöt éves korában halt meg. – A nagy hazafi. Kolozsvár, 1855. (Emlékbeszéd a M. T. Akadémia első elnökéről, gróf Teleki Józsefről, Erdély kormányzójáról, az erdélyi református egyház főgondnokáról.) – Korunkban hazánknak legnagyobb fia. Kolozsvár, 1860. (Emlékbeszéd gróf Széchenyi Istvánról a kolozsvári református egyház által rendezett gyászünnepélyen.) – A hazának buzgó szerelme megemészte engemet. Kolozsvár, 1861. (Egyházi emlék gróf Teleki László tiszteletére.) – Emlékbeszéd gróf Mikó Imre felett. Kolozsvár, 1877. (A sepsiszentgyörgyi református templomban.)
NOGÁLL JÁNOS (szül. 1820. június 24. Győr; megh. 1899. július 19. Nagyvárad) nagyváradi kanonok, felszentelt püspök. Hetvenkilenc éves korában halt meg. – Keresztény vezércikkek. Pest, 1863. (Könyvét a feltűnést keltő hitbuzgalmi munkák egész sora előzte meg.) – Kempis Tamás négy könyve Krisztus követéséről. Pest, 1864. (Több újabb kiadása jelent meg, a tudományos bírálat egyértelmű elismeréssel fogadta. Beöthy Zsolt még középiskolai magyar irodalomtörténetében is megemlékezett a gyökeres magyarságú, pompás fordításról: «A kis munka egyik legsikerültebb gyümölcse ama tanulmánynak, mellyel újabb irodalmunk Pázmány és iskolája nyelvéhez fordult.») – Boldogasszony követése. Pest, 1865. (Kempis Tamás ihlető hatása alatt kibocsátott mű. Több kiadásban forgott közkézen a katolikus hívők között.)
OROSZ ÁDÁM (szül. 1802. november 23. Miskolc; megh. 1872. április 13. Egerszalók, Heves megye) egri egyházmegyei plébános, hírneves katolikus hitszónok. Hetven éves korában halt meg. – Egyházi beszédek. Hat kötet. Eger, 1841–1853. – Ida vagy a pusztai sír. Beszély ige nélkül. Eger, 1853. (A magyar nyelv utánozhatatlan eredetiségének bizonyítására írt novella.) – Öt változatú lant. Eger, 1871. (Költeményeinek gyüjteménye.)
PULSZKY FERENC (szül. 1814. szeptember 17. Eperjes; megh. 1897. szeptember 9. Budapest) földbirtokos, országgyűlési követ, a M. N. Múzeum igazgatója, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Felvidéki evangélikus nemesi családból származott, az 1840-es években a liberális ellenzék politikáját támogatta, a szabadságharc idején a nemzeti kormány megbízásából Angolországban diplomáciai szolgálatokat végzett, az emigrációban Kossuth Lajos oldalán buzgón szolgálta az eltiport ország ügyét. 1866-ban tért haza, szakított forradalmi multjával, a Deák-párt oszlopos tagja lett. Mint kiváló szervező erő, leleményesen támogatta a tudományokat és művészeteket; mint régiségtudós európai hírű tekintély volt. Ötvenéves írói jubileuma alkalmából 1884-ben kiadták a Pulszky-albumot. Publicisztikai érdemeiért a M. T. Akadémia 1894-ben a Bródy-jutalommal tüntette ki. Nyolcvanhárom éves korában halt meg. – Önállóan megjelent munkái közül különösen a következők keltettek figyelmet: Jacobins in Hungary. London, 1851. (A magyar jakobinusok regénye. Németül 1852-ben jelent meg, magyarra Beniczky Emil fordította 1861-ben.) – Deák Ferenc. Budapest, 1876. (Jellemrajz.) – Eszmék Magyarország története filozófiájához. Budapest, 1879. (Újból 1895-ben.) – Martinovics és társai. Budapest, 1881. (Fraknói Vilmossal szemben a magyar jakobinusok védelme.) – Életem és korom. Négy kötet. Budapest, 1880–1882. (Élményei a reformkorban és az emigráció korában.) – A rézkor Magyarországon. Budapest, 1883. (Régészeti kutatásainak értékes gyümölcse.) – Ábránd és valóság. Három kötet. Budapest, 1888. (Korrajzok, jellemrajzok, útirajzok.) – Publicisztikai dolgozatok. Budapest, 1889. (Közérdekű tanulmányaival, hírlapi cikkeivel még élete alkonyán is fölkeltette kortársai érdeklődését.) – Magyarország archeológiája. Két kötet. Budapest, 1897–1898. (Összefoglaló tudományos munka, az akadémiai Semsey-díjjal kitüntetve.) – Pulszky Ferenc kisebb dolgozatai. Budapest, 1914. (Úti vázlatainak, hírlapi cikkeinek és kritikáinak válogatott gyűjteménye. A kötetet Marczali Henrik bevezetésével Lábán Antal rendezte sajtó alá.)
RÉVÉSZ BÁLINT (szül. 1816. január 16. Debrecen; megh. 1891. október 8. Debrecen) debreceni református lelkész, a tiszántúli helvét hitvallású egyházkerület püspöke. Mint hitszónok s különösen mint imádságíró a legkitűnőbbek egyike a protestáns vallásos irodalomban. Hetvenöt éves korában halt meg. – Vasárnapi, ünnepi és alkalmi imádságok templomi használatra. Debrecen, 1847. (Későbbi imádságos könyveivel együtt számos kiadást ért.) – Egyházszertartási beszédek. Debrecen, 1853. (Újabb kiadása Csiky Lajostól 1889-ben.) – Révész Bálint hátrahagyott irodalmi művei. Debrecen, 1892-től. (Imádságainak és prédikációinak gyüjteményes kötetei Csiky Lajos kiadásában.)
RÉVÉSZ IMRE (szül. 1826. január 14. Újfehértó, Szabolcs megye; megh. 1881. február 13. Debrecen) debreceni református lelkész, a M. T. Akadémia tagja. Az osztrák önkényuralom idején kiváló szolgálatokat tett egyházának a bécsi erőszakkal vívott önkormányzati harcában. Történetíró, irodalomkutató, jogtudós és teológus volt egy személyben. Ötvenöt éves korában halt meg. – Hitszónoklatait fia, Révész Kálmán, adta ki: Ünnepi és közönséges egyházi beszédek. Öt kötet. Budapest, 1889–1890. (Válogatott gyüjtemény.) – Révész Imre munkái a pátens korából. Budapest, 1890. (Révész Kálmán kiadása.)
SOMSSICH PÁL (szül. 1811. január 13. Sárd, Somogy megye; megh. 1888. március 5. Budapest) földbirtokos, országgyűlési követ. Közéleti pályáján mind a szabadságharc előtt, mind az önkényuralom és a kiegyezés korában a mérsékelt politikusokhoz tartozott, fényes szónoki tehetségével a liberális ellenzékiek csak nehezen tudtak mérkőzni. Hetvenhét éves korában halt meg. – Publicisztikai munkásságának legérettebb termése: Magyarországnak és királyának törvényes joga. Bécs, 1850. (A hírneves politikus nem vett részt a szabadságharc mozgalmaiban, később is Deák Ferenc irányát támogatta annál fényesebb tanujele ez a könyv rendületlen hazafiságának. Nemzeti álláspontjának nyilt megvallása a Bach-korszak idején nagy kockázat volt az osztrák önkényuralom teljhatalmával szemben.)
SZABÓ IMRE (szül. 1814. október 10. Békás, Veszprém megye; megh. 1881. február 28. Szombathely) veszprémi kanonok, országgyűlési képviselő, szombathelyi püspök, a M. T. Akadémia tagja. Hatvanhét éves korában halt meg. – Néphez alkalmazott egyházi beszédek az év minden vasárnapjaira és ünnepeire. Nyolc kötet. Veszprém, 1852–1856. (Megvannak a gyüjteményben a hírneves hitszónok hatásosabb régebbi beszédei is.) – Egyházi beszédek. Három kötet. Budapest, 1903. (Válogatott gyüjtemény.)
SZALAY LÁSZLÓ (1813–1864) ügyvéd, országgyűlési követ, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a történetírók között. – Szónoki mélységével az 1843. évi pozsonyi országgyűlésen tűnt fel. «Szalay László korponai követnek a városok ügyében mondott beszéde ad helyet a jelesebb politikai szónokok sorában. E beszéd históriailag is nevezetessé lett, mert, eltekintve műbecsétől, új jelenet volt az alsó táblán európai színvonalánál fogva, melyre abban emelkedett s azon magas felfogásnál fogva, mely szerint a tárgy által engedett szűk keretben egy egész rendszert vázolt, cáfolhatatlan alapon és minden következményeivel. És ez volt egyszersmind első parlamenti megpendítése a politikai összpontosításnak, mely már kevés évvel utóbb a törvényhozás által létesíttetett is.» (Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban, II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Szépirodalmi kísérletei, jogi tanulmányai, hírlapi cikkei és beszédei után politikai arcképgyüjteményével vívta ki kortársai elismerését: Státusférfiak és szónokok könyve. Pest, 1847. Új folyamat. Pest, 1850. (Angol és francia parlamenti vezérférfiak jellemrajzai.) – Publicisztikai dolgozatok. Két kötet. Pest, 1847. (A nagynevű történetíró az 1840-es években a parlamenti kormányformát sürgető centralista csoport egyik irányító szelleme volt, a Pesti Hirlap vezércikkeiben a népképviseleti rendszer mellett emelte fel szavát, a hazai és külföldi alkotmányos és magánjogi elvek összeegyeztetése érdekében nagy tudással foglalt állást.) – Szalay László levelei. Budapest, 1913. (Életrajzi vázlattal közrebocsátotta Szalay Gábor.)
SZÁSZ KÁROLY (szül. 1798. január 25. Vizakna, Alsófehér megye; megh. 1853. október 25. Marosvásárhely) református főiskolai tanár, országgyűlési követ, a M. T. Akadémia tagja. Erdélyi református nemesi családból származott, a nagyenyedi kollégium jogtanára volt, hallgatóságát rendkívüli hatással tanította. Az 1834. évi erdélyi országgyűlésen szülővárosának képviseletében jelent meg, tudásával csakhamar kiemelkedett a törvényhozók közül, követtársai Erdély egyik legkitűnöbb szónokát ismerték meg személyében. Az országgyűlés szétoszlása után a bécsi kormány üldözőbe vette, újabb megválasztásának gátat vetett; a főbenjáró pörrel fenyegetett politikus még jogtanári székét is kénytelen volt felcserélni a matematikai katedrával, csakhogy megszabaduljon az udvari kancellária zaklatásaitól. A magyarországi és erdélyi unió kimondása után 1848-ban az első pesti népképviseleti országgyűlés tagja lett, egyben államtitkár a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban. Mikor báró Eötvös József 1848. szeptemberében lemondott miniszterségéről, a honvédelmi bizottmány megbízásából ő vette át a közoktatásügyi minisztérium irányítását s Horváth Mihály miniszteri kinevezéséig, 1849. május elejéig, vezette a kultusztárca ügyeit. A világosi fegyverletétel után az osztrák önkényuralom börtönébe jutott, kiszabadulása után az erdélyi református egyházkerület visszahelyezte tanári állásába. A marosvásárhelyi főiskolába került Bolyai Farkas helyére. Ötvenöt éves korában halt meg. Fia: Szász Károly református püspök, a nagynevű költő és műfordító. A M. T. Akadémiában legkiválóbb tanítványa, báró Kemény Zsigmond megragadó emlékbeszéddel hódolt érdemeinek. (1859.) – Publicisztikai dolgozatai és szónoki beszédei nincsenek egybegyüjtve.
SZEMERE BERTALAN (szül. 1812. augusztus 17. Vatta, Borsod megye; megh. 1869. január 18. Pest) országgyűlési követ, az 1849. évi nemzeti kormány miniszterelnöke, a M. T. Akadémia tagja. A világosi fegyverletétel után tizenöt évet töltött külföldi bujdosásban; az osztrák önkényuralom őt is bitófára ítélte, mint annyi más társa a köztársaság hívei közül. Itthon egy úton haladt Kossuth Lajossal, az emigráció idején ellene fordult; az egykori kormányzó és miniszterelnöke elkeseredett hangon nyilatkoztak egymásról. Szemere Bertalan 1865-ben kegyelmet kapott I. Ferenc József királytól, hazatért, elmegyógyintézetben fejezte be életét. Ötvenhét éves korában halt meg. – Utazás külföldön. Két kötet. Pest, 1840. (A német, francia, angol holland, belga, svájci nép világa. A szerző úgy ismerteti a nyugati államéletet, hogy a külföld művelődésének éreztetésével fölkeltse honfitársai vágyódását a reformok iránt.) – Szemere Bertalan összegyüjtött munkái. Hat kötet. Pest, 1869–1870. (Naplójegyzetei, útleírásai, levelei, beszédei, szépirodalmi dolgozatai.) – Harsányi István kiadása: Szemere Bertalan sárospataki diákkorabeli eddig ismeretlen versei. Irodalomtörténeti Közlemények. 1919–1921. évf.
SZÉKÁCS JÓZSEF (1809–1876) pesti evangélikus lelkész, a bányai egyházkerület püspöke, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a költők között. – Beköszöntő beszéd, melyet november 11-én tartott, midőn a pesti evangélikus gyülekezet lelkipásztorává választatott. Pest, 1837. (Első hitszónoklatát a pesti ágostai hitvallású egyházközség megalakulásának félszázados fordulóján tartotta. A magyarajkú evangélikus hívők csak ekkor kezdtek némi súlyhoz jutni a fővárosban a németek és tótok mellett.) – Imádságok és buzgólkodások. Pest, 1845. (Több kiadású imádságos és énekeskönyv.) – Székács József összegyüjtött egyházi beszédei. Pest, 1871. (Szétszórtan és kisebb alkalmi kiadványokban számos nagyhatású prédikációja jelent meg.)
TÁNCSICS MIHÁLY (szül. 1799. április 29. Ácsteszér, Veszprém megye; megh. 1884. Budapest), családi nevén Stancsics Mihály, író. Katolikus jobbágycsaládból származott, takácsmesterséget tanult, volt kanász, kocsis, favágó, harangozó, tanító, nevelő. Szélsőséges politizálása miatt 1846-ban bebörtönözték, innen a március 15-iki forradalom szabadította ki 1848-ban. Képviselővé is megválasztották, de szocialista elvei összeütközésbe hozták a szabadságharc vezetőivel. Mint a baranyamegyei siklósi választókerület követe és a Munkások Ujsága szerkesztője fenyegető hangon szólalt fel a mezőgazdasági proletariátus érdekében (gyáripari munkásság akkor még Pesten is alig volt); lapja betiltása után röplapokat adott ki; lelkes magyar érzelmeit nem tagadta meg, de a vagyontalan néposztályok védelmében nem ismert megalkuvást. A szabadságharc bukása után az osztrák önkényuralom bosszúja elől bujdosnia kellett, évekig élt egy pincelakásban, családjával együtt egy jólelkű, hazafias úricsalád támogatta. 1857-ben császári kegyelmet nyert, 1860-ban felségsértés miatt tizenöt évi elzárásra ítélték, 1867-ben félig megvakulva szabadult ki börtönéből. A békésmegyei Orosháza népe megválasztotta országgyűlési képviselőnek, de szavazói csakhamar elfordultak tőle, annyira furcsának találták viselkedését. Munkásközlönyét betiltották, nagy nyomorban élt, mások kegyelméből tengette napjait. Nyolcvanöt éves korában halt meg. Elveihez haláláig ragaszkodott. Az 1870-es években meginduló internacionális proletármozgalom nem kedvelte személyét, mert marxista szocializmusa erős nacionalizmussal párosult. Társtalan úttörője volt a budapesti munkásmozgalmaknak, a fővárosi proletárokat szervező ausztriai szocialisták értetlenül tekintettek magyarságára. Írói pályája 1831-től kezdve félszázadnál hosszabb időre terjed; politikai fejtegetéseket, ismeretterjesztő cikkeket, elbeszélő munkákat, nyelvészeti és történeti munkákat vegyesen írt. – Magyar és német beszélgetések s nyelvgyakorlások e két nyelv hirtelen megtanulására. Pest, 1833. (A könyvet Heckenast Gusztáv adta ki, a kiadás engedélyezéséért a cenzort fölmentették állásától, mert olyan mondatok voltak a társalgási gyakorlatok között, hogy: «Minden ember egyenlő») – Pazardi. Kolozsvár, 1836. (Filoszemita elbeszélés: «Jogtalanul üldözött, ok nélkül gyűlölt zsidóvallású embertársainak tiszta morályi szeretetből ajánlja a szerző.» Az oktatóhangú iránynovellában Pazardi Tóbiás, a tékozló földbirtokos, tönkremegy; Izsák, a becsületes, szorgalmas, eszes zsidó boldogul; az öreg Pazardi vagyona Izsák zsebébe vándorol, a nagylelkű zsidó azonban gondoskodik arról, hogy a fiatal Pazardiból más ember legyen, mint amilyen az apja volt. A könyvet a cenzori engedély ellenére is elkobozták.) – Rényképek. Három kötet. Pest és Kolozsvár, 1835. (Erkölcsi tanításokat tartalmazó elbeszélések gyüjteménye. Az első kötet Pesten, a másik kettő Kolozsvárt jelent meg. Ide úgy került a szerző, hogy nevelőséget vállalt az egyik grófi családban. Méhes Sámuel református kollégiumi tanár, az egyik kolozsvári cenzor, jóindulattal bírálta kéziratait, ezért elmélkedhetett szabadabban az emberi jogokról.) – Magyar nyelvtudomány kérdésekben és feleletekben. Első osztály. Kezdők számára. Buda, 1840. (Az első magyar szocialista szívesen foglalkozott nyelvtani dolgokkal. Népiskolai könyvecskéje 1852-ig kilenc kiadást ért.) – Magyarok története kérdésekben és feleletekben az ifjúság számára, Buda, 1841. (Ez is népszerű iskolakönyv volt: 1847-ig négy kiadása jelent meg.) – Az 1848-ik évi legújabb törvények magyarázata. Pest, 1848. (Számos népieshangú röpirata közül a jellemzőbbek egyike.) – Kiáltó szó a kormányhoz és a népnevelőkhöz az elnémetesedés tárgyában. Pest, 1871. (A nemzetiségi kérdést több ízben tárgyalta a magyarságot féltő szeretettel.) – Táncsics Mihály művei. Tizenkét kötet. Budapest, 1873–1885. (Négy kötetében: érdekes önéletrajza.)
TELEKI LÁSZLÓ gróf (1811–1861) földbirtokos, országgyűlési képviselő, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a drámairodalmat tárgyaló fejezetben. – Mint politikus Kossuth Lajos pártjához tartozott, a reformpárt egyik vezérszónoka volt, a főrendek tábláján az ellenzéki törekvéseket támogatta. Az 1861. évi országgyűlésen a Deák Ferenccel szembenálló határozati párt élén állott, páratlan népszerűség övezte, öngyilkossága után még jobban ragyogott neve. Országgyűlési beszédeit nem gyüjtötték össze.
TOMPA MIHÁLY (1817–1868) gömörmegyei református pap, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató fejezetben. – Az egyházi szónoklat terén szerzett érdemeit a magyar protestáns igehirdetés története is számon tartja. A racionalista irány hívei közé tartozott, kálvinizmusát nem domborította ki, a dogmatikai fejtegetésektől idegenkedett. Az ortodox és pietista református irány nem sok dícsérnivalót talált hittudományi világában; azt is megállapította róla, hogy a szószéken is inkább poéta, mint rétor. – Igehirdetése, úgymond Ravasz László, a rousseaui természetszemléletnek zsoltáros mázzal való bevonása. Mihelyt természetről van szó, szárnyaló spiritualista, mihelyt vallásos kijelentésekre kerül a sor, lapos racionalista. «Géniuszánál fogva azonban így is legnemesebb alakja egy magyar papi típusnak, az úgynevezett költőpapnak, amelyik típusban a papság csupán annyi, hogy megrontsa a költőt, de a költőiség még nem olyan nagy, hogy megjavítsa a papot. Rendesen poétás kedvű, álmodozó, hangulatkergető lelkek ezek, kik megvetik a teológiát s emiatt elsekélyesedve a hangulatkeresztyénségnek lesznek irodalmi képviselői. Az evangélium elvégre Istennek ereje minden hívőnek üdvösségére, amit a költészet felékesíthet ugyan, de sohasem pótolhat.» – «Nincs benne, írja Kéky Lajos, semmi mesterkélt kenetesség, semmi keresett pátosz, semmi felekezetiesség: a keresztyén emberszeretet legszentebb és legtisztább sugalmai ihletik szívét. Nem veti meg a képzelet beleavatkozását sem, de elsősorban mégis a tapasztalat példáival és igazságaival kíván hatni. Ezeket a láncszemek folytonosságával és erősségével fűzi egybe. Beszédei erős logikával összekapcsolt gondolatsorok, melyek közt nincs a legkisebb ugrás sem. Kerüli az egyházi szónokok legkedveltebb tárgyát: a világ korholását; az emberiségnek inkább nemesebb érzelmeit és magasztosabb példáit tárja föl. Még ahol javulásra inti is híveit, dörgedelem nélkül, inkább bizonyos szelíd fájdalommal teszi.» – Egyházi beszédek. Két rész. Miskolc, 1859–1864. (Már előbb is több halotti búcsúztatója jelent meg kisebb alkalmi kiadványokban.) – Olajág. Elmélkedések, fohászok, imák. Pest, 1867. (Több kiadást ért imádságoskönyv református nők számára.) – Halotti emlékbeszédek. Miskolc, 1867. (Prédikációinak fő jellemvonásai: az egyszerűség, közvetlenség, világosság.) – Ünnepi egyházi beszédek. Két kötet. Miskolc és Budapest, 1898–1901. (Papi hagyatékának ezt a válogatott gyüjteményét S. Szabó József rendezte sajtó alá.
TÖRÖK JÁNOS (szül. 1809. június 6. Tapolca, Zala megye; megh. 1874. február 9. Budapest) gazdatiszt, hírlapíró, bécsi és pesti magyar lapok szerkesztője, országos főlevéltárnok, a M. T. Akadémia tagja. Az 1840-es években a magyar gazdák szervezésével szerzett érdemeket, az önkényuralom és a kiegyezés korában újságírással kereste kenyerét. Széchenyi István bizalmasa volt, erősen konzervatív publicista, a katolikus törekvések lelkes védelmezője. A Magyar Gazda, Pesti Napló, Magyar Sajtó, Pesti Hirnök és más hírlapok hasábjain tömérdek cikket írt, szónoki lendülettel tanította a nemzetet egyrészt a hagyományok tiszteletére, másrészt a józan haladásra. Hatvanöt éves korában halt meg. – Ő szerkesztette a Szent István-Társulat nagy lexikonát: Egyetemes magyar encyclopaedia. Pest, 1859-től. (A nagy munkával készült ismerettár szerkesztésének vezérelveit Eötvös József elnöklete alatt a következő tagokból álló bizottság állapította meg: Danielik János, Érdy János, Pauler Tivadar, Somogyi Károly, Toldy Ferenc, Török János. Az első három kötetben egyes témákról valóságos monografiákat írtak a legkiválóbb szakemberek, a negyedik kötetben már kisebb lett a cikkek terjedelme, mert a nyomdai költségeket nem győzték, a kilencedik kötettől kezdve Fraknói Vilmos végezte a szerkesztést, az utolsó kötet 1876-ban jelent meg.)
VIDA KÁROLY (szül. 1819. március 19. Páké, Háromszék megye; megh. 1862. január 4. Nagyvárad) erdélyi földbirtokos, a pesti Figyelmező és a kolozsvári Magyar Futár szerkesztője. Tekintélyes református székely családból származott, iskoláit Székelyudvarhelyen és Nagyenyeden végezte, külföldi tanulmányútjain széleskörű természettudományi, gazdasági és ipari ismereteket szerzett. Tehetségét hazája javára akarta szentelni, független ember volt, nem kellett keresnie a népszerűséget. Haláláig az volt a meggyőződése, hogy a politikai radikalizmus megássa a magyarság sírját, össze kell fognunk Ausztriával, csak így tarthatjuk meg országunk egységét, különben ellenségeink szétszednek bennünket. A Habsburg-uralkodóházhoz, a magyar alkotmányhoz, a fennálló helyzethez egyformán ragaszkodott, az ellenzéki szellemet gyűlölte, Kossuth Lajos törekvéseiben nemzetrontást látott. Feketesárga pecsovicsnak csúfolták, sok támadást intéztek ellene, haragosaival indulatosan vitatkozott. Merészen megírt cikkeivel az 1840-es évek második felében a konzervatív Budapesti Hiradó egyik főerőssége volt, 1848. márciusában a szerkesztőség élére állt, de lapja négy hónap mulva megszűnt. A bátor szerkesztő nem ijedt meg az ellenzéki pártok fenyegetéseitől, 1848 júliusában megindította Figyelmező című politikai ujságját, ebben is szembeszállt a szélsőséges forradalmisággal. Lapja betiltása után 1849. januárjában átpártolt az osztrákokhoz s a Bach-korszak elején Pesten újra megindította Figyelmezőjét. A hazafiak gyűlölettel tekintettek rá, de csakhamar meglepetve látták, hogy a kiváló tehetségű szerkesztő egyáltalában nem hajlandó belenyugodni a magyarság jogainak elkobzásába. Egyik vezércikkének büszke kijelentése szerint: «Mi magyarok megszoktuk az alkotmányos életet megyéken s országgyűléseken.» Pestről távoznia kellett szűkebb hazájába, néhány évvel később Kolozsvárt próbálkozott meg a lapszerkesztéssel, de Magyar Futárát nem tudta felvirágoztatni. Negyvenhárom éves korában halt meg. – Néhány röpirata szembetűnően mutatja értékes publicista tehetségét: Restauráció vagy revolúció. Őszinte szó a magyar nemzethez. Lipcse, 1861. (A név nélkül megjelent röpiratban az Ausztriával való békés megegyezés mellett emel szót.) – Ausztriával-e vagy anélkül? Második őszinte szó a magyar nemzethez. Pest, 1862. (Ebben a névtelenül kiadott röpiratában többek között azt írja; ha az osztrák birodalom felbomlik «nem tudom, hagynának-e nekünk egy kis magyar respublikát Pesttel, mint fővárossal, s néhány mérföldnyi semleges territóriummal, hol fékezhetlen függetlenségi vágyunkat elérve, azt Európa népei tanulságára örökös zűrzavarban gyakorolnók, míg a ránk unatkozott néptömeg egyik szomszéd hatalomhoz bekebelezésért folyamodni kényszerítene.»)
WESSELÉNYI MIKLÓS báró (szül. 1796. december 30; megh. 1850. április 21. Pest) erdélyi református földbirtokos, országgyűlési követ, a M. T. Akadémia tagja. Atyja, az 1809-ben elhúnyt idősebb Wesselényi Miklós báró, a magyar színészet lelkes támogatója volt; atyjának megalkuvást nem ismerő nemzeti szellemét ő is örökölte. Barátságot kötött gróf Széchenyi Istvánnal, vele együtt utazott Angolországba, itthon a bécsi udvar ellen küzdő ellenzék élére állott. Mivel az erdélyi országgyűlés tárgyalásait kősajtóján lenyomatta s az egyik szatmármegyei nemesi gyülésen merészhangú beszédet mondott, mind az erdélyi bíróság, mind a magyarországi királyi tábla pörbe fogta. Politikai üldöztetése csak fokozta népszerűségét. Még jobban ünnepelték, mikor híre terjedt az 1838. évi pesti árvíz alkalmával tanusított önfeláldozó magatartásának. Pörében Kölcsey Ferenc védelmezte, az osztrák nyomás alatt működő bíróság nem volt nagylelkű személyével szemben, politikai szerepléséért három évi börtönre ítélték. Élete utolsó éveit megvakulva töltötte zsibói kastélyában. Ötvennégy éves korában halt meg. – «Beszédeit, írja róla Toldy Ferenc, az eszmék szabatos előadása s a forma irodalmi választékossága jellemzi; eleinte azokban több tűz és hatáskeresés volt, mint státusférfiúi tapintat és szónoki eszély; később mérsék mellett súlyosb érvek; 1848-ban elszigeteltsége érzetében hanyatlott hatalmas szava s tanszerű hosszas előadásával fárasztóvá lett. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – «Nemcsak jeles politikai író, hanem kitűnő szónok is, kinek dörgő hangon előadott beszédei ép úgy hatottak irodalmi formájuk jelességénél fogva, mint tüzük és túlzásaik által:» mondja Beöthy Zsolt. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Széchenyi István hatása alatt írt könyve: Balitéletekről. Bukarest, 1833. (A Lipcsében nyomtatott mű helyreigazítja a magyar nemesség balvéleményeit a haladó eszmékkel szemben, rámutat az ország bajaira, keményen bírálja a politikai és társadalmi állapotokat.) – Másik nevezetes munkája: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. Lipcse, 1843. (Rámutat arra, hogy az osztrák-magyar monarchiát a szlávság részéről szörnyű veszély fenyegeti. Magyarország helyzete olyan, minta völgybe épült váré: a körülötte levő hegyek előnyös hadállása bármikor megsemmisítheti a védtelen várat. A nemzeti összetartás még segíthetne a szerencsétlen földrajzi helyzeten, de a magyarság lelkét viszályok szaggatják szét, míg a nemzetiségeket közös szövetségbe kovácsolja a magyarok iránt érzett gyűlölet. A szlávok és a románok célja az, hogy kis tartománnyá zsugorítsák a magyarok országát s elvegyék Szent István birodalmából az általuk lakott részeket.)
Irodalom. – Csengery Antal: Magyar szónokok és státusférfiak. Pest, 1851. – Koszorú gróf Dessewffy Aurél emlékének. Pest, 1857. – Toldy István: A magyar politikai szónoklat kézikönyve. Pest, 1866. – Tóth Mihály: Egyházszónoklattan, Debrecen, 1866. – Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből. Három kötet. 3. kiad. Pest, 1868. – Lévay József: Kazinczy Gábor emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 2. köt. Pest, 1869. – Kemény Zsigmond tanulmányai. Két kötet. Pest, 1870. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Pulszky Ferenc: Dessewffy Aurél és társai. Budapesti Szemle. 1874. évf. – Évkönyv Adolf: Emlékbeszéd Török János felett. Budapest, 1875. – Szilágyi Ferenc: Ifjabb báró Wesselényi Miklós. Budapest, 1875. – Asbóth János: Irodalmi és politikai arcképek. Budapest, 1876. – Bodnár Zsigmond irodalmi dolgozatai. Budapest, 1877. – Ballagi Mór: Emlékbeszéd Székács József felett. Budapest, 1879. – Deák Farkas: Csengery Antal emlékezete. Századok. 1880. évf. – Finta Dénes: Csengery Antal szerepe a magyar irodalom történetében. Budapest, 1880. – Győry Vilmos: Székács József emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 15. köt. Budapest, 1880. – Jakab Elek: Kazinczy Gábor irodalmi hatásáról. Budapest, 1880. – Füssy Tamás: Szabó Imre püspök emlékezete. Budapest, 1881. – Szabó János: Révész Imre emlékezete. Debrecen, 1881. – Ballagi Mór: Emlékbeszéd Révész Imre fölött. Budapest, 1882. – Beksics Gusztáv: A magyar doktrinérek. Budapest, 1882. – Pulszky-emlékkönyv. Budapest, 1884. – Deák Farkas: Dessewffy Aurél életrajza. Pozsony, 1885. – Finály Henrik: Nagy Péter. Kolozsvár, 1885. – Eötvös József összes munkái. Budapest, 1886. – Emlékkönyv Májer István félszázados írói jubileumára. Nagyszombat, 1886. – Kautz Gyula: Emlékbeszéd Pauler Tivadar felett. Budapest, 1887. – Máté Sándor: Pauler Tivadar élete és művei. Budapest, 1887. – Salamon Ferenc: Irodalmi tanulmányok. Két kötet. Budapest, 1889. – Gyulai Pál: Emlékbeszédek. 2. kiad. Budapest, 1890. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Szvorényi József: Emlékbeszéd Danielik János felett. Budapest, 1891. – Ágai Adolf: Por és hamu. Budapest, 1892. – Zelliger Alajos: Egyházi írók csarnoka. Nagyszombat, 1893. – Novák Lajos: Emlékbeszéd Májer Istvánról. Budapest, 1894. – Walter Gyula: Májer István emléke. Budapest, 1894. – Zoványi Jenő: Teológiai ismeretek tára. Három kötet. Mezőtúr, 1894–1901. – Zsilinszky Mihály: Wesselényi Miklós és a nemzetiségi kérdés. Budapesti Szemle. 1895. évf. – Ferenczy József: Pulszky Ferenc életrajza. Budapest, 1897. – Beöthy Ákos: A magyar államiság fejlődése, küzdelmei. Három kötet. Budapest, 1900. – Mihalovics Ede: A katolikus prédikáció története Magyarországon. Két kötet. Budapest, 1900–1901. – Benkő József: Székács József élete és irodalmi munkássága. Marosvásárhely, 1901. – Péterfy Jenő összegyüjtött munkái. Három kötet. Budapest, 1901–1903. – Kudora János: A magyar katolikus egyházi beszéd irodalmának ezeréves története. Budapest, 1902. – Beöthy Zsolt: Wesselényi Miklós szobránál. Akadémiai Értesítő. 1902. évf. – Emlékkönyv a nagy Wesselényi Miklós báró zilahi szobrának leleplezési ünnepségéről. Zilah, 1903. – Concha Győző: Pulszky Ferenc. Akadémiai Értesítő. 1903. évf. – Kudora János: Magyar egyházi szónokok. Budapest, 1903. – Petri Mór: Wesselényi Miklós és munkái. Kolozsvár, 1903. – Sörös Pongrác, Strommer Viktorin és Zoltvány Irén tanulmányai: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. VI. és IX. köt. Budapest, 1904–1916. – Kardos Samu: Wesselényi Miklós élete és munkái. Két kötet. Budapest, 1905. – Friedreich István: Wesselényi István legújabb életrajza. Budapesti Szemle. 1905. évf. – Réz Mihály: Dessewffy Aurél. U. o. 1905. évf. – Badics Ferenc: A magyar politikai szónoklat Kossuth Lajos előtt. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Berzeviczy Albert: Pulszky Ferenc emlékezete. Budapesti Szemle. 1908. évf. – Concha Győző. Pulszky Ferenc. Budapest, 1910. – Váczy János: Wesselényi Miklós ifjúkora. Századok. 1910. évf. – Gyulai Pál: Bírálatok. Budapest, 1912. – Kiss Ernő: Szemere Bertalan. Kolozsvár, 1912. – Székács-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Patay Pál: Székács József. Budapest, 1914. – Friedreich István: Széchenyi István élete. Két kötet. Budapest, 1914–1915. – Berzeviczy Albert, Marczali Henrik, Nagy Géza: Pulszky Ferenc százados emlékünnepe. Budapest, 1915. – Ravasz László: A gyülekezeti igehirdetés elmélete. Pápa, 1915. – Rédey Tivadar: Köztársasági publicisták 1848-ban. Vasárnapi Ujság. 1918. évf. – Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyarországon. 1849–1865. Három kötet. Budapest, 1922–1932. – Müller Lipót: Francia politikai eszmék a reformkor irodalmában. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1923. évf. – Angyal Dávid: Gyulai Pál és Csengery Antal levelezése. Budapesti Szemle. 1923. évf. – U. az: Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél elkobzott levelezése. Budapest, 1925. – Makkai Sándor: Az erdélyi református egyházi irodalom 1850-től napjainkig. Református Szemle. 1925. évf. – Asztalos Miklós Wesselényi Miklós, az első nemzetiségi politikus. Pécs, 1927. – Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei 1777–1848. Két kötet. Budapest, 1927. – Supka Géza: A Pester Lloyd hetvenöt éve. A Sajtó. 1928. évf. – Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. Két kötet. Budapest, 1929. – Imre Sándor: Wesselényi Miklós ismeretlen nevelői. Erdélyi Helikon. 1930. évf. – Rácz Béla: Két évszázad a magyar református igehirdetés történetéből. 1711–1914. Gyula, 1931. – Szász Károly: Egy literary gentleman emléke. Budapesti Szemle. 1931. évf. – Takáts Sándor: Kémvilág Magyarországon. Két kötet. Budapest, 1931.
